Üzenet a hisztérikus nyugati médiának: Magyarország tudja, hogy milyen egy diktátor. Orbán Viktor biztosan nem az. (Tibor Fischer írásának magyar nyelvű fordítása , The Guardian, április 3.)

Néha elgondolkozom, mi lenne a reakció akkor, ha egy magyar állampolgár szerkesztőségi cikket írna az Egyesült Királyság demokratikus hiányosságairól. Mindezt tenné úgy, hogy nem beszél angolul, de még csak nem is járt az országban. Leírná azt, hogy a briteknek még csak írott alkotmánya sincs, azt, hogy az államfőt nem választják, hanem származás útján örökli a tisztségét. Azt is megírná, hogy már nem nagyon érvényesül a szólásszabadság, mert David Cameron felszámolta azt egy uralkodói rendelettel (igen, egy uralkodói rendelettel, és nem egy fügefalevélnyi törvénnyel…van-e ennél fasisztább és ódivatúbb módszer?).

Egy ilyen publicisztika valószínűleg általános közröhej tárgya lenne. Ugyanakkor Magyarországról épp ilyen lekezelő tudatlansággal írtak az elmúlt évben. A hisztéria szó már eléggé elcsépelt, de nem tudok pontosabb kifejezést arra, ahogyan nemzetközi sajtó a magyar ügyeket tálalta. Különösen Németországban és Franciaországban.

A hisztériakeltés középpontjában a jelenlegi miniszterelnök áll. Orbán Viktor az elmúlt választásokon olyan kiütéses győzelmet aratott, ami ritkaságszámba megy a demokráciákban. A baloldali politikusok (Magyarországon nem is igazán baloldaliak, sokkal inkább volt kommunisták, akik épp annyira marxisták, mint Al Capone) súlyos vereségük után kínjukban külföldre rohangáltak, hogy teljesen torz képet fessenek az országról.

Sok panaszt hallani a magyarországi antiszemitizmusról és a cigányellenes indulatokról. Igen, Magyarországon is léteznek előítéletek és szegénység is van. Mint ahogy minden országban. Szórakoztató, hogy három éve, amikor a volt kommunisták voltak hatalmon, a kutyát nem érdekelték ezek a dolgok Magyarország határain kívül. Pedig akkor épp annyi kampós orrot ábrázoló karikatúra volt az országban, és cigányokat is gyilkoltak.

Orbán egyébként bevezette a Holokauszt Emléknapot, beemelte a tananyagba a Holokausztra vonatkozó ismereteket, törvénytelennek nyilváníttatta a Holokauszt-tagadást (ez utóbbival egyébként nem értek egyet, romantikusan ragaszkodom a szólásszabadsághoz). Pártja képviselői között három cigány származásút találunk, ami pontosan hárommal több, mint a volt kommunistáknál ülő roma képviselők száma. A fideszes Járóka Lívia az első európai parlamenti képviselő, aki roma származású.

A támadások valójában nem elvi, hanem a politikai jellegűek. Orbán legnagyobb ellenfelei mind baloldaliak (mellesleg, ha Daniel Cohn-Bendit és pár belga támad téged, biztos, hogy jó úton jársz). Ez eléggé ellentmondásos, mivel a baloldal épp olyan különadókat (Robin Hood adókat) követel manapság, mint amilyet Orbán bevezetett, megsarcolva a multikat. 

Nagy izgalom övezte az alkotmányról szóló vitát is. Azon ment a vita, vajon jók-e a módosítások? Kérdezzenek meg erről két alkotmányjogászt, és három különféle választ kapnak. A magyar politikai rendszer a parlament önállóságán alapszik, csakúgy, mint a miénk itt Nagy-Britanniában. Ha az állampolgároknak nem tetszenek a változtatások, majd szépen az ellenzékre szavaznak, akik visszaállítják a dolgokat.

Jó pár ellenzéki politikus szégyenteljesen viselkedett. Groteszk képet festettek Magyarországról külföldön. Ezek egyike Konrád György író, aki annak a Szabad Demokraták Szövetségének volt alapítója, amelyet végleg száműztek a legutóbbi választásokon. Minden játékát kiszórta a babakocsiból és a magyar demokrácia végéről beszél. Valójában az fáj neki, hogy elmúltak azok az idők, amikor a haverjai péksüteményt rágcsálhattak a parlamenti büfében.

Ha van valaki, aki megérdemli a demokrata jelzőt, akkor az éppen Orbán. Csak épp a demokrácia nem jár automatikus igazságossággal, boldogsággal, békével és bőséggel. Önmagában nem garantálja a hatékonyságot és az ésszerűséget sem (még Orbán híveinek sem tetszik pár intézkedése és személyi döntése). Orbán talán azt gondolja, hogy első kormányzása alatt, 1998-ban nem volt elég dinamikus. Arra irányuló igyekezetében, hogy most végleg eltakarítsa a kommunizmus romjait, kicsit talán túltolja a bringát. Azonban világos mandátumot kapott, és neki is joga van ahhoz, hogy hibázzon.  

Budapesti barátaim és rokonaim (akik közül sokan ki nem állhatják Orbánt) döbbenten figyelik a rágalmakat és a magyarellenes indulatokat. Politikai ellenfelei nagy szívességet tesznek most Orbánnak. Amíg olyan vonalat nyomnak, ami ennyire abszurd módon elrugaszkodott a valóságtól, olyan szavazókat is a miniszterelnök mellé állíthatnak, akik egyébként nem szavaznának rá (ugyanis a gazdaság nem teljesít valami fényesen).

Egy év van hátra a választásokig, és mivel nem lógnak zsidók a lámpaoszlopról és az újságírókat sem zárták földalatti tömlöcökbe, a baloldal egy része kínos helyzetben találhatja magát.

A legtöbb magyar tudja, milyen volt diktatúrában élni. Az idősebbek a fasizmust és a kommunizmust is megtapasztalhatták. Senki sem kívánja vissza azokat az időket. Senki. Ha valaki azt állítja, hogy pár elkapkodott és vitatott törvény a demokrácia végét jelenti, az egyszerűen nevetséges, és sértő a magyar nép számára.

Az eredeti angol nyelvű cikk elérhető az alábbi oldalon:

http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2013/apr/03/hungary-ignorant-nonsense