Az EU Ukrajnával kapcsolatban (is) bizonyította töketlenségét. A ravasz oroszok annyit ajánlottak, amire Ukrajna nem tudott nemet mondani. Így keleti szomszédunk - az üzlet részeként - kimarad az Unió nevű próbálkozásból.

Ukrajna befejezte a tárgyalásokat az Európai Unióval. Egyelőre úgy tűnik, Ukrajna nem lesz se tag, se tagjelölt, se társult ország. Ukrajna megállapodást kötött Oroszországgal. Oroszország komoly kedvezményt adott az ukránoknak: 405-ról 268 dollárra mérsékelve a gáz árát. Ugyanazzal az eszközzel játszott, mint nálunk az energiaszolgáltatók, azzal a jelentős a különbséggel, hogy nem csak emelni tudta a díjakat, hanem csökkenteni is, amikor kellett. Ezen felül Oroszország látványos pénzügyi mentőövet is adott Ukrajnának: 15 milliárd dollár értékben vesz állampapírt. Lehet, hogy az oroszok, hogy ezzel az egyik zsebükből az ukránokkal rakatják át a másik zsebükbe a pénzt: az ukránok éppen ki tudják ebből fizetni azt, amivel a Gazpromnak tartoznak. Honnan volt erre pénze az oroszoknak? Egyet találhatnak: igen, mit ad Isten, éppen a gazdag európai országoktól beszedett gázfillérecskékből. Tehát még egyszer: Putyin vélhetően európai pénzen vásárolta ki Ukrajnát az Unió ölelő karjai közül. Francokat IMF meg megszorítások – Vlagyimir bácsi segít! Ő ugyanis politikát csinál, nem pedig spekulációt, és nem is csak beszél.

Az újdonsült német külügyminiszter sikeresen kommunikálta az EU inkompetenciáját a politikai ellenféllel szemben. Először felháborodását fejezte ki „vérlázító, ahogyan Oroszország kihasználta Ukrajna szorult gazdasági helyzetét”, majd rögtön hozzátette: az EU „pénzügyi és gazdasági támogatási ajánlata messze elmaradt attól, ami szükséges lenne ahhoz, hogy Ukrajna elkerülje az államcsődöt és tartósan kapcsolódhasson Európához gazdaságilag”. Halkan kérdezzük meg: vajon egyetlen nagy uniós ország sem próbálta meg kihasználni egy másik – ráadásul uniós társ - szorult helyzetét? Hogy is volt a brit bankok és Izland esete? Az Unión belül is az önzés érvényesül, ráadásul ez a formáció nem tud, nem mer és nem is akar gyorsan reagálni. Nincs igazán víziója önmagáról, sem pedig a környezetéről. Ami van, az használhatatlan. Azért, mert nem politikai vízió, hanem értelmiségi képzelgés, és kissé lázálomszerű.

Ukrajnát éppen annyira becsülte az Unió, amennyit a rajta áthaladó gázvezeték ért, de az se volt sok. Bele is kezdtek az oroszokkal közösen egy Déli Áramlat építésébe, olaszok, franciák és németek együtt. A fürdővíz és a gyerek esete? Ezzel ugyanis azon kívül, hogy a saját gázellátási érdekeiket biztosították, egy fontos ütőkártyát is kiütöttek az ukránok kezéből. Ugyanez már lejátszódott az Északi Áramlat esetében is, itt a baltiak estek ki a játszmából. Még szerencse, hogy már EU és NATO tagok voltak. A Nabucco, mint önálló európai ötlet, amely Oroszország kikerülését célozta illetve a Nabucco West közben szép csendesen elhalt. Különösen is az utóbbi tanulságos történet: 2002-ben kezdődött az előkészítés, és 2009 írtak alá az érintettek egy egyezményt, de vezeték sehol. Eközben az Északi Áramlat pillanatok alatt elkészült. A két vezeték sorsa pontosan és jól mutatja, hogy az Unió képtelen a gyors döntésekre, a hangzatos szlogeneken túl kifelé erőtlen és az érdekérvényesítés sem az erőssége. Ugyanez már korábban is megmutatkozott, amikor az egész nyugati világ lelkesen tapsolt az arab „forradalmak” káoszához és az iszlámisták megerősödéséhez vezető eseményeihez. A forradalmasodás megy, a rendteremtés kevésbé. Másrészt, ha a katonai oldalt nézzük, akkor a líbiai európai beavatkozás kínos pillanatai szöges ellentétben álltak az oroszok grúziai villámháborújával. Ezután következett a tehetetlenkedés. 2009-ben történelmi pillanat adódott felajánlani az ukránoknak és a grúzoknak a NATO tagságot, de mindenki visszariadt egy ilyen lépés kockázataitól. Az oroszok viszont ismerik és alkalmazzák az „aki mer az nyer” régi igazságát.

Az Unió pont azzal nem rendelkezik, amivel egy államszövetségnek kellene: közös külpolitikával, és közös hadsereggel. Minden egyébbel viszont igen, amivel az európai középosztály és a csendes többség életét fel tudja forgatni. Olyan ideológia mentén épültek ki és működnek az uniós intézmények, amelyek a nagy gazdasági szereplők gátlástalan pénzügyi érdekérvényesítését biztosítják, a másik oldalon viszont a szélsőliberális-baloldali értelmiség vágyálmait testesítik meg.

Itt ismét az előző kérdésekhez hasonló logika működik tehát. A valóságban létező eszményekre és hagyományokra, vagyis a nemzeti érzésekre és a kereszténységre nem próbál támaszkodni az Unió, egy sehova nem vezető ideológiára viszont igen. Ez az ideológia a politizáló értelmiség ideológiája, akik fából vaskarikát akarnak csinálni: iszonyodnak a valódi politikától, és elutasítják az emberi természet megértését, miközben egy tökéletes politikai berendezkedést keresve próbálják intézni a közügyeket. A „tökéletes” berendezkedés elutasítja a hagyományokat (mint az eredendő bűn hordozóit) és a demokráciát illetően is kérdéseket vet fel, hiszen mi van, ha a nép nem azt akarja, amit az értelmiség? (Emlékszünk még a Schüssel-Haider kormány esetére?). Moszkva viszont látványos és professzionális módon politizál, egyszerre űzi a real- és a weltpolitik néven ismert tevékenységet. Nem mondja magát másnak, mint ami. Gazdasági nyomásgyakorlás, diplomácia, célzott propaganda, titkosszolgálat, hadsereg, világos célkitűzés és erős akarat – minden együtt van tehát, hogy Oroszország ismét beszálljon a Nagy Játszmába. A téteket ezúttal a közel-keleti és az egykori szovjet utódterületek jelentik.

A kelet-európai térségben az lehet az eredmény, hogy helyreáll az orosz befolyás, vagy éppen az orosz uralom. Úgy látszik, az Elbától nyugatra nem fogták fel, mert utálják a történelmet, hogy ha Oroszország nem birtokolja Ukrajnát, csak félkarú óriás. Ha viszont birtokolja, akkor ismét szuperhatalom lehet. Sajnos Közép-Európa egyszerűen nem szerepel a nyugati történelemkönyvekben, a köztudatban pedig csak mint valami problémás, kicsit ciki térség jelenik meg. Egy olyan hely, ahol érdemes kioktatni a helyieket demokráciából, meg hasonlókból.

Mindez együtt bőven elég alapot nyújt ahhoz, hogy a Szovjetunió örökségét vállaló Oroszország árnyéka ismét ránk vetüljön. De nekünk nem Eurázsia orwelli víziójától kell félnünk, még egy stagnáló Unió is nagy falat lenne az orosz medvének. Oroszország soha nem olyan erős, és soha nem olyan gyenge mint amilyennek látszik. Gazdasága elsősorban az energiahordozók kitermelésén alapul, komoly demográfiai és etnikai-vallási problémák fenyegetik.

Ez utóbbiban egyébként hasonlít elsőszámú partnerére, Németországra. A német külügyminiszter szavai ellenére a két ország közti együttműködés az, ami Közép-Európa jövőjére jelentős befolyással fog bírni – emlékezzünk Schröder példájára. Ennek ellenére túlzás lenne kijelenteni, hogy egy csendes Molotov-Ribbentrop paktumsorozat részesei vagyunk. A helyzet sem olyan egyértelmű, mint nyolcvan évvel ezelőtt, és ezúttal a németek részéről hajlandóság mutatkozik Közép-Európa ipari kibontakozását is elősegíteni. Annyi hasonlóság mindenképpen van, hogy ismét két, egymással egyűttműködő nagyhatalom között kell megtalálni a számításunkat. Érdekeinket a többi visegrádi országgal együtt könnyebb lesz érvényesíteni.

Erős Európát szeretnénk mindannyian, egy újjászülető kontinenst. Azonban a mostani Unió, Habermas, Reding és Cohn-Bendit Európája életképtelen, bürokratikus és egyre több ponton taszító. Ez az Unió jelenleg olyan emberek gyülekezete, akik lekésték, lekésik és le fogják késni a vonatot. Közép-Európa másra, mint magára nem számíthat.

A cikk szerzője: Máthé Áron