Holokauszt Emlékév tabló.jpgAz IKSZ 2014-ben – csatlakozva a kormány elgondolásához – saját Holokauszt Emlékév programsorozatot indított, amely a végéhez közeledik. Illő, hogy összegezzük az élményeket, amelyek számos tanulsággal szolgálhatnak a számunkra. Nemcsak számunkra, fiatal kereszténydemokraták számára, hanem akár egész országunknak is. Fontos, hogy éljünk a lehetőséggel, mely egy emlékév nyújthat, a kiengesztelődés és a bizalom újjáépítésének lehetőségével.

 

A programsorozat megrendezését többszörös céllal kezdeményeztük. Először is kereszténydemokratákként kötelességünknek éreztük, hogy a barna diktatúra áldozatai előtt tisztelettel adózzunk. Fontos ez számunkra azért is, mert anyapártunk, a hetvenéves (Keresztény) Demokrata Néppárt éppen a nyilas terror árnyékában jött létre, és kezdte meg működését szembehelyezkedve Szálasi rémuralmával és az üldözöttek mentésével. Másodszor szerettünk volna magunk is hozzájárulni – miként a zsidó temetőben egy kaviccsal szokás az emlékezéshez – ahhoz, hogy a magyar-zsidó együttélés sebei kölcsönösen begyógyuljanak. Hiszünk ugyanis abban, hogy Magyarország és a zsidóság kölcsönösen gazdagította egymást közös történelme során, és erősebbek azok a szálak, amelyek összekötnek minket annál, amik szétválasztanak. Keresztényként még sokkal inkább mondható ez. Lehet a kultúrára és a tudományra gondolni, de lehet a 48-as forradalomra is, ahol a magyarországi zsidóság példamutató módon állt a magára maradt magyarság mellé. A zsidóság szempontjából pedig kézenfekvő megemlítenünk Herzl Tivadar nevét, aki bár felnőtt korában már csak látogatóba járt vissza Budapestre, mégis később is mindig akcentus nélkül beszélte a magyar nyelvet, és nagy költőink szeretetét is magával hordozta.

Harmadszor bizonyos fajta önző szempont is közrejátszott abban, hogy jobboldali politikai szervezetként Holokauszt Emlékévet hirdettünk. Szembe akartunk szállni azzal a hamis toposszal, hogy nemzeti tragédiáinkat a politikai oldalak kisajátíthatják. Amikor egy négyzetkilométert Trianonban elcsatoltak, nem kérdezték, hogy jobb- vagy baloldali állampolgár lakik-e rajta. Nem is volt szempont, a földnek nincs politikai pártja, mind az egységes Magyarországhoz tartozott, és mindannyiunkat, kik Magyarországhoz tartozunk, fosztottak meg minden egyes négyzetkilométerrel. Ugyanez igaz a Holokausztra is. A náci gépezetet és a szégyenteljes hazai kiszolgálóit sem érdekelték, hogy kit küldenek gázkamrákba és tömegsírba. Lehetett olimpiai bajnok, nagy magyar irodalmár, kommunista majd későbbi ötvenhatos vagy első világháborús hős, híveit féltő vidéki rabbi vagy katolikus szerzetes, vittek mindenkit, irgalom nélkül. Gyászunk ugyanúgy közös.

Az IKSZ Holokauszt Emlékév programjait tehát abban a szellemben rendeztük, hogy az ne csak a múlt tragédiáira fókuszáljon, hanem a kiengesztelődés lehetőségeit keresse, és rámutasson a már múltban is megvalósult pozitív példákra. Kerekasztal-beszélgetéseinken, ahol hol egyházi vezetők, hol történészek, hol pedig a témáról véleménnyel rendelkező publicisták osztották meg gondolataikat, mindig egyetértés volt abban, hogy a múltunk feldolgozása közös feladat, melynek lényege nem a hamis önostorozás vagy önfelmentés, hanem társadalmunk sebeinek gyógyítása.

Reményünk szerint programjaink hozzájárultak a bizalom hálójának újraszövéséhez. Egy gyilkos politikai rendszer, egy diktatúra vagy igazságtalan és méltánytalan politikai döntések legfájóbb áldozata mindig a társadalmi bizalom. Tragédiák sorában pedig a XX. század sajnálatos módon igen gazdag volt. Az első világháború – melynek szintén évfordulója van ebben az évben –, a trianoni békediktátum, a Tanácsköztársaság, majd a két világháború közötti diszkriminációs törvények, maga a második világháború szörnyűsége és a Holokauszt, az azt követő kommunista diktatúra, és az ’56-os forradalom leverése. Egy nemzet és egy ország közössége ezek közül egyet is évtizedek vagy évszázadok alatt heverhet ki, mi pedig mindet a nyakunkba kaptuk. A bizalom hálójának újraszövése tehát nagyon nehéz és sok türelmet igénylő feladat, mégis az egyik legfontosabb azon feladatok közül, mely egy erős Magyarország építésében előttünk áll. Ugyanez igaz a vallások közötti párbeszédre is. Szekulárissá vált, vallási gyökereit és önazonosságát feledő Európánk, csak akkor lehet méltó újra régi nagy híréhez, ha a keresztény és zsidó közösségek elkötelezett együttműködése által, újra magasztos eszmei iránymutatást kap.

Emlékévünk záró rendezvénye mintegy foglalata lesz egész éves törekvésünknek. Az advent első vasárnapján megtartandó Áldozatok és embermentők című zsidó-keresztény közös koncert koncepciója különleges és szimbolikus. A program megvalósításában együttműködő partnerekre találtunk a Barankovics István Alapítványban és Holokauszt Emlékközpontban. Fontos pontja a koncertnek az is, hogy maguk a fellépők alakították ki a koncepciót.

áldozatok és embermentők_a4-page-001.jpg

 

Így mi, szervezők, csak a keretet adtuk ahhoz, hogy a vallás és a zene nyelvén valósulhasson meg a párbeszéd. Neves előadók által a zsidó és keresztény vallási dalok egymás mellett szólalnak meg. Egymástól függetlenül ugyan, mégis egyfajta párhuzamosságot felmutatva, felsejlik a kereszténység és a zsidóság közös arca, amelyet a kereszténység születése óta hordoz magában. A tragikus és reményteli bibliai és egyházi énekek váltakozása egyszersmind a két nép történelmének súlyos hányattatásait és ritka, de annál értékesebb örömteli pillanatait is felidézheti számunkra.

Emlékévünk jelmondata József Attila Dunánál című verséből vett idézet volt: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. A béke utáni vágy összeköt mindannyiunkat. Ahogy – zsidókat és keresztényeket – a Messiás várása, vagy visszavárása is. Adventi koncertünk és emlékévünk zárásaképp tehát közösen mondhatjuk: Veni, veni Emmanuel.

 

 

 

Vásárnap

szabad vasárnap.jpgA KDNP vasárnapi nyitva tartást korlátozó javaslata éppen a szándékoltakkal ellentétes hatást érne el. Amúgy meg nem tetszik.

 

 

 

Az elmúlt években egyre divatosabbá kezdett válni az az érvrendszer, mely az ország balsorsának minden nyűgét s nyilait a csúnya, gonosz fogyasztói társadalomban vélte megtalálni - sajnos az ún. jobboldalon is. Ezen vádat nem úszhatták meg természetesen a "konzumidiotizmust" és a "harácsolást" készségesen kiszolgáló multinacionális vállalatok sem, amelyek ellen minden magyarnak kutya kötelessége keresztes hadjáratot folytatni. Ahogy nem is oly régen egy kormánypárti reprezentáns fogalmazott: "a szocialista rendszer tudatrombolása után most a Magyarországot prédának tekintő spekulánsok internacionalista hadserege ellen kell szabadságharcot vívni".

Nem szükséges itt most belemenni az amúgy is széles történelmi visszatekintést igénylő "két pogány között" életérzésbe, meg abba, hogy a politikai jobboldal egy jól behatárolható szegmense - Bogár Lászlótól Szaniszló Ferencig - folyamatosan hergel és (elnézést a gyurcsányizmusért) uszít a "komprádortőke vérszivattyúi" ellen. És ennek az egésznek per pillanat semmi köze ahhoz, hogy persze, az a politikus, akinek esze van, észreveszi, hogy a világgazdaság erőközpontjai szépen lassan - lassan mondom el: las-san - átfordulnak. Keleti szél fúj, na - értjük, ugye.

Nem, ez itt és most arról szól, a tatárt, törököt, Trianont megélt magyar népet kizsigerelő és vasárnaponként gátlástalanul nyitva tartó modern rabszolgatartókat ("kereskedelmi tevékenységet folytatókat") megregulázza a KDNP. Javaslatuk szerint a kis- és nagykereskedők egy évben legfeljebb 12 vasárnap nyithatnák meg kapuikat a nagyközönség előtt. Kivételt képeznek a családi vállalkozások, a vendéglátó-ipari egységek, a hotelek, virág- és édességüzletek (!), benzinkutak, valamint a 280 nm-nél kisebb reptéri, vasút- és buszpályaudvarokon működő boltok (a pingpongozás még javában zajlik a Fidesz és a kereszténydemokraták között).

Nagyon tömören mindez azt jelenti, hogy az év vasárnapjainak durván háromnegyedében nem fogok tudni lemenni a sarki Sparba vagy átruccanni a fogyasztás templomába (a.k.a. pláza), hogy mozizással egybekötött vásárlást tartsak.

Miért baj ez?

Van a dolognak szubjektív és objektív oldala. A lényeg, hogy a nemesen tételezett célokat - a 'zemberek a családjukkal tölthetik az eddig fogyasztási cikkek habzsolásával elfecsérelt idejüket, a munkavállalók pedig kiélvezhetik megérdemelt vasárnapi pihenőjüket - nem tudja elérni a javaslat.

Ami talán kevesebbeknek fontos, de azért megemlítem, hogy személy szerint számomra egy sorscsapás lenne, ha vasárnap bezárna minden (fenti kivételekkel, persze). Egész héten dolgozom, estefelé legfeljebb egy gyors bevásárlásra futja. Mivel hét közben korán kelek, szombatonként szeretek jó sokáig aludni, utána meg tunyulni. Mire 100%-osan regenerálódok, már késő délután van, a ráknak van kedve nekiindulni a nagybevásárlásnak. Marad tehát a vasárnap, amikor kényelmesen el tudok menni ide-oda (még akár templomba is!), eszközölni a shoppingolást, szétnézni a műszakicikk- és bútorboltokban, olyan-e az adott termék, mint ahogyan a neten mutatják. Merthogy igen, a vasárnapoknak ilyen vásárlás-előkészítő szerepük is van. Szóval ha ez kiesne, maradna a szombati rohanás - vélelmezem, másoknak is, ergo zsúfoltság lenne mindenhol. Vagy el se mennék vásárolni, és azon töprengenék folyamatosan, hogy mikor tudnám már megvenni ezt vagy azt a dolgot. Tehát kényelmetlenül érezném magam.

De hagyjuk most a szubjektív szempontokat, nézzük, mi történne, ha az Országgyűlés ebben a formában elfogadná a javaslatot. Elsődleges hatásként elbocsájtásokra kerülne sor, ami kifejezetten rosszul jönne azoknak is, akik részmunkaidőben vagy diákmunkásként dolgoznak vasárnaponként - hiszen tőlük a legegyszerűbb megszabadulni. De úgy általában a kirúgások miatt nőne a munkanélküliség, csökkenne a vásárlóképes kereslet, tehát csökkenne a fogyasztás, zsugorodnának az állam bevételei. Nem csak az áfa, de a munkavállalók után fizetett adó- és járulékbevételek is. Persze, vélelmezhető, hogy majd, egy idő után az elbocsájtott munkavállalók újra munkába állnának valahol, a fogyasztók találnának egyéb csatornákat, ahol elkölthetik pénzüket, azonban rövidtávon mindenképpen bevételkiesést okozna a lépés az államnak. És ez - gazdasági válság idején, amikor kiemelt cél a munkahelyteremtés és a fogyasztásbővítés, ugyebár - nem túl vonzó alternatíva.

A másodlagos hatások azonban még rosszabbak. Ugye, a nem is teljesen véka alá rejtett cél az az lenne, hogy a bűnbaknak kikiáltott Tesco, Auchan, Metro etc. helyett a honleányok és honfiúk vasárnaponként - ha már vásárolnak - a családi vállalkozásként üzemeltetett kisboltokba járjanak, s itt költsék el, amijük van - gyorsan fogyó (FMCG) termékekre (tej, kenyér, stb.). Azonban a dolog nem ilyen egyszerű. Ha a heti rutin beáll arra, hogy vasárnap nincs lehetőség nagyobb bevásárlásra, akkor azt a hét egy másik napján fogják megvalósítani a polgárok. Nagy valószínűséggel ez a szombat lesz: tehát ha nem is 100%-osan, de a vasárnapi fogyasztás java része át fog tevődni erre a napra. És hogy hol fog megvalósulni ez a fogyasztás? Hát ott, ahol egyszerre több minden megtalálható, hiszen egyszerre kell intézni a klasszikus nagybevásárlást és gondolni kell arra, hogy "hohó, hát kell parizer, meg liszt meg cukor vasárnapra". Szóval a már amúgy is folyó piaci koncentráció tovább fog erősödni, a kisboltok rovására, a nagyobb kereskedelmi láncok javára. Arról nem is beszélve, hogy milyen körkörös kihatásai lesznek az egésznek olyan helyeken (pl. bevásárlóközpontok), ahol az egyes egységek fogyasztása egymást támogatja. Eddig elment az ember a plázába, és mozi előtt/után harapott egyet és vásárolt ezt-azt. De valljuk be, jóval kevesebben látogatnának ilyen helyekre, ha az kongana az ürességtől.

És ami a legsúlyosabb érv talán, hogy a tételezett társadalompolitikai célok nem egy ilyen törvényjavaslat miatt fognak megvalósulni. Egy: mivel a vasárnapi munkavégzésért eddig is járt bérpótlék, aki eddig dolgozott ezeken a napokon, annak nagy valószínűséggel szüksége van erre a pénzre. Ha tehát ez a bevételi forrása megszűnik, más után fog nézni, másodállást fog vállalni - egy biztos, szabaddá nem válik a vasárnapja.

Kettő: hogy a t. fogyasztók ezentúl a családjukkal fogják tölteni a hét utolsó napját? Ezt ki tiltotta eddig meg? Egyrészt - ez tény - sokak számára a közös vásárlás családi programnak számít. Tetszik vagy sem, van ilyen. Azok pedig, akik eddig mihaszna, léha módon magányosan a budaörsi IKEA-Tesco-Decathlon háromszögben vagy a Mammutban tengették a vasárnapokat (vékony pénztárcával nézelődve), azoknak ettől tényleg lesz családjuk? Nyilvánvalóan nem; a plázázó tinik, emók meg nemtomkik mikrokörnyezete nem a szabad vasárnaptól fog megváltozni, a "majd jövök, drágám" férjek/feleségek nem ettől fognak egykoron hőn szeretett párjuk karjaiba omlani. Viszont frusztrált, na az lesz mindenki, aki szombatonként próbál majd a másfélszeres tömegben teszkós zsömléhez jutni.

Egy szó, mint száz: maradjon csak meg a vasárnap olyannak, amilyen volt.

 

(A cikk másodközlés. Az eredeti írás megjelent a Jobbklikk.hu-n 2011. május 5-én!)

Címkék: szabad vasárnap

istock_000004601464small2.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

1. Nem lehet majd vasárnap vásárolni.

Nem igaz. Lesznek olyan üzletek, ahol lehet majd vásárolni vasárnap is.

2. Elbocsátások lesznek, mert kevesebb munkaerőre lesz szükség.

Nem igaz. A vasárnapi forgalom nem olyan jelentős, hogy ennek kiesése miatt szükség lenne elbocsátásokra, a vasárnapi forgalom szétoszlik majd a többi napon. Megfelelő munkaszervezéssel megoldható, hogy a szabad vasárnap miatt ne legyenek elbocsátások.

3. Kevesebbet fog keresni, aki eddig a hét minden napján dolgozott, de mostantól vasárnap ezt nem teheti.

A szabad vasárnap nem tiltja, hogy aki akar, vasárnap is pénzt keressen.

4. De hát valaki csak rosszul jár, hiszen minden változtatásnak vannak nyertesei és vesztesei is.

A kérdést úgy méltányos feltenni: ki az, aki eddig rosszul járt? A válasz, hogy a kereskedelemben dolgozók, akik nem rendelkezhettek szabadon a vasárnapjukkal. A szabad vasárnap ezt megoldja.

5. A gazdaságra negatívan hat a szabad vasárnap.

Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, rövid ideig akár még ez is kimutatható lenne, de ez ennél összetettebb. A gazdaság- és a társadalompolitika egymásra ható tudományágak. Ha rövidtávon esetleg visszaesés is lenne a fogyasztásban, a szabad vasárnap pozitív társadalmi hatása közép-, hosszútávon a gazdasági teljesítményben is megmutatkozik majd. A fogyasztás visszaesése pedig egyébként sem valószínű.

6. A kis üzletek dolgozóinak semmivel sem más a helyzete, akkor ők nem is számítanak?

Nem igaz. A szabad vasárnap azoknak a kisboltoknak a nyitva tartását engedélyezi, amelyek családi tulajdonban vannak, és a tulajdonosok üzemeltetik, ők pedig maguk döntenek saját foglalkoztatásukról.

7. Azért találták ki ezt, hogy az emberek inkább templomba menjenek, mint a plázába.

Nem igaz. A szabad vasárnap azért fontos, hogy minden munkavállalónak legyen egy fix nap a héten, amikor szabadon dönt, mit kezd az idejével. Ez a kereskedelemben dolgozók számára a szabad vasárnap.  

 

A cikk szerzője: Pálfalvi Milán

untitled.pngA "mindenből lehet hír és az ellenkezőjéből is" típusú haszonleső tartalomszerkesztés ott tart, hogy egyszerre csinál szenzációt a gyerek ketrecharcból és közvetíti ugyanennek a problémának a táptalaját adó erőszakot, végül pedig elsőként ront rá minden jobbító szándékú kezdeményezésre.

A gyerek ketrecharcban a cél és az eszköz is komoly kétségeket vet fel. Ha azt vizsgáljuk, a hatályos jogszabályoknak megfelel-e vagy sem, elmegyünk a lényeg mellett. Joggal tesszük fel a kérdést, ki az, aki ezt jónak tartja? Sajnos tudomásul kell venni, vannak olyanok, akik szerint ez jó a gyereknek, a maguk válasza is biztosan megvan rá, hogy miért.

Mi okozhatja ezt? Sok minden, de nagy valószínűséggel az erőszak közvetítése komoly hatással van erre. Mi a megoldás? Az Országgyűlés alkothat jogszabályt a gyerekek védelmében, várhatóan ez októberben meg is történik. 

De mi lesz a fejekben? A "TV is bemondta" jelmondattal leírható feltétlen elfogadás jelenségével mit kezdünk? Vagy ha ezt adottságként kezeljük, és elfogadjuk, hogy nem lehet rajta egyik napról a másikra érdemben változtatni, akkor legalább addig kezdünk-e valamit magával a tartalommal, annak közvetítésével?

Nézzünk egy analógiát. Németországban nincs zéró tolerancia, 130-as sebességkorlátozás nélkül lehet a sztrádán közlekedni, emiatt viszont még sincs több baleset. Magyarországon jelenleg ez nem működhetne. A szabályszegők tábora miatt az egész társadalom viseli a szigorú szabályok korlátait, függetlenül attól, hogy sokak számára nem volna szükség szabályra ahhoz, hogy megfelelő állapotban közlekedjenek.

Ugyanez az elv szellemi értelemben nem valósult meg. E tekintetben ott tartunk, hogy a médiaszabályozás megengedő volta miatt a szellemi sztrádán szabadon száguldoznak mámoros állapotban a gyerek ketrecharcos szülők és társaik. Bátorítást kapnak, hiszen a "TV is bemondta", az "Interneten is fent volt".

Kérdés, miért ne lehetne dolga az államnak meghúzni a határt, hogy meddig mehet el a média? Megteheti, meg is tette, a mértéknél viszont komoly viták alakultak ki. Nagy volt az ellenállás, amikor a fő műsoridőben sugárzott erőszakos tartalmak miatt az IKSZ felemelte a szavát. Az a média igyekezett ízekre szedni a témát, amelyik gazdaságilag is érdekelt a "szabad" tartalomközvetítésben. Azóta pedig csak növekedett a kockázat, mert a fiatalok egyre több erőszakos tartalomhoz juthatnak hozzá korlátlanul az interneten keresztül.

A "mindenből lehet hír és az ellenkezőjéből is" típusú haszonleső tartalomszerkesztés ott tart, hogy egyszerre csinál szenzációt a gyerek ketrecharcból és közvetíti ugyanennek a problémának a táptalaját adó erőszakot, végül pedig elsőként ront rá minden jobbító szándékú kezdeményezésre is.

A gyerek ketrecharc tehát a tünet, az oki kezeléshez pedig beavatkozásra volna szükség.

 

A cikk szerzője: Pálfalvi Milán

Gyere-Haza-Alapítvány.jpgA "Hazaváró" programot meghirdető Ujhelyi István közleményével Bajnai útjára lépve nyitott ajtókat dönget, és súlyosan téved, amikor azt gondolja, azért mert ő eddig nem foglalkozott a volt pártelnöke, Gyurcsány Ferenc „el lehet innen menni” politikájának áldozataival, ezt senki más ne is tette volna meg előtte. 

 

A negatív példák között ott van Bajnai Gordon, aki kampánytémájává emelte a külföldön dolgozó magyar fiatalok ügyét, hogy végül semmit se tegyen értük. A probléma gyökere pontosan az ilyesfajta szocialista-liberális politikában keresendő, amelyik eltaszította a határon túli magyarokat, és olyan gazdasági helyzetet teremtett, aminek helyrehozatala a mai napig zajlik, elég csak a devizahitelesek ügyére gondolni. Nem véletlen, hogy a választók másodszorra mondtak súlyos ítéletet erről a felelőtlen politikáról.

 

És akkor nézzük a pozitív példákat. Ujhelyi István, ha egy kicsit is tájékozódott volna, akkor bizonyára találkozik a második Orbán-kormány ideje alatt elindított és az Emberi Erőforrások Minisztériuma által is támogatott Gyere Haza programmal, melynek eredménye, hogy minden olyan külföldön dolgozó fiatal, aki tanácsot, segítséget kér, ezt a 2012-ben már alapítványként működő szervezettől megkaphatja. Ujhelyi tehát most úgy tesz, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt, de egy megkésett közleménnyel még nem válik senki az ügyért elkötelezett, felelős politikussá. Üzenjük: „Minden terv annyit ér, amennyi megvalósul belőle.” 

 

Mindenesetre annak azért örülünk, hogy a probléma megjelenésétől számított egy évtizednyi károkozás vagy jobb esetben csak passzív közreműködés után a szocialisták is reagálnak, de kicsit gyanakodva tekintünk a hirtelen jött és eléggé megkésett tenni akarásra. Ujhelyi István ugyanis végigasszisztálta korábbi vezetőinek ámokfutását, ezért mindazok, akik sokat tettek az ügy érdekében nehezen hihetik el, hogy az MSZP-ben hirtelen megvilágosodás történt. Inkább tűnik ez a „coming out” egy újabb olcsó szocialista kampányfogásnak, mint őszinte felelősségvállalásnak a külföldön dolgozó fiatalok érdekében. 

 

A probléma pedig súlyosabb annál, mintsem hogy egy EP képviselő éppen aktuális érdekének megfelelően kampányeszközként használja azt. Emlékezhetünk rá, Gyurcsány Ferenc úgy fogalmazott „el lehet innen menni”, Bajnai Gordon pedig hangzatos, de üres programot hirdetett, konkrétan lemásolta a Gyere Haza Alapítvány üzenetét, többre nem futotta neki, majd mint egy előkelő idegen eltűnt. Úgy látszik, Ujhelyi István is beállhat ebbe a sorba, mert állításával, miszerint senki nem foglalkozik a témával, sokak munkáját hagyja figyelmen kívül. Olyanokat sért ezzel, akik szabad idejükben a nemzetért és kortársaikért érzett felelősségtől vezérelve önkéntes munkával már évek óta eredményesen segítik a hazatérni vágyó fiataljainkat és ebben a magyar kormányra is számíthatnak.

 

Megértjük Ujhelyi Istvánt, hogyha párttársai körében úgy látja, senki nem tett és nem is tesz semmit a külföldön dolgozó magyar fiatalok érdekében, de azt várnánk el a hazánkat az Európai Parlamentben képviselő politikustól, hogy ennél szélesebb látókörben tekint a világra, s így talán észreveszi végre, bizony vannak sokan olyanok, akik régóta és sokat tettek és tesznek az ügy érdekében. Soha nem késő valóban rátérni a helyes útra, ezért érdeklődve várjuk, hogy az MSZP-s képviselők mikor követik az önkéntesek önzetlen példáját a politikai haszonlesés és a "mindenről a kormány tehet" című lejárt lemez erőltetése helyett.

 

A cikk szerzője: Pálfalvi Milán

eurovision-song-contest-conchita-wurst-als-bondgirl-41-51776739.jpgWe won't stop! - kiáltotta a világba Conchita Wurst az Euróvíziós Dalfesztivál megnyerése után. Az LMBT közösség nevében elhangzott  - már elsőre is agresszívnak tűnő - mondat újra felszínre hozta a melegházasság megítélésnek kérdését. Ennek kapcsán néztünk körbe a világban és Ausztráliában érdekes gondolatokra akadtunk.

Azt már megírtuk a Kerdemen, hogy ateisták, marxisták és melegek közt is vannak a melegházasság ellen küzdők. Az emlékezetes, melegázasság-ellenes párizsi tüntetéseken például a melegházasság ellen demonstrált Jean Marc homoszexuális polgármester, Xavier Bongibault ateista homoszexuális (a melegházasság-ellenes melegek egyik prominens hangja), tovább az egyébként heteroszexuális Jean-Dominique Bunel humanitáriusjogi szakértő, akit két nő nevelt fel, és állítása szerint szenved az apa hiányától.

Nos, szerintem a világpolitika egyik legkérdekesebb figurája jelenleg az ausztrál kormányfő, Tony Abbott, aki 2013 szeptemberében 53-46 százalékos arányban, rég nem látott fölénnyel vezette győzelemre az Ausztrál Liberális Pártot és szövetségeseit a 2007 óta kormányzó Munkáspárt ellenében. Abbott ellenfelei szerint „az egyik legradikálisabb jobboldali konzervatív vezér, akit a Liberális Párt kitermelt magából”.

Tony Abbott harcos katolikus volt, egyetemi évei után egy darabig papnak készült, de otthagyta a szemináriumot. Az újságírók csak mad monknak, őrült szerzetesnek becézik. Abbott nem meglepő módon ellenzi az azonos neműek házasságát és azt is, hogy azonos nemű párok örökbe fogadhassanak. Mindezt úgy, hogy a nővére leszbikus, és barátnője kedvéért otthagyta a családját. Abbot több homoszexuálissal dolgozott együtt egyrészt az anglikán monarchiáért, másrészt – a melegházassság ellen. Kikről is van szó? David Flintről, Michael Kirbyről és Christopher Pearsonről.

Christopher Pearson (1956-2013) a The Australian újságírója volt (Abbott is újságíróskodott egy időben), valamint John Howard konzervatív (a Liberális Párt a konzervatív oldal Ausztráliában) kormányfő beszédírója. Pearson homoszexuális volt, de 1999-ben katolizált, a kettő megbékítéséről pedig 2009-ben írt cikket az Australianba. A keresésben Pearson persze más felekezeteknél is tájékozódott, de a keleti ortodoxok liturgiája furcsa volt neki, az anglikánok pedig elvesztették szimpátiáját már azzal a lépéssel, hogy elkezdték újraértelmezni az alapvető tanításokat, és például érthetetlen módon opcionálissá tették a hitet a feltámadásban. Sőt, mint a homoszexuális Pearson írja: „perverz és történelmietlen” például az anglikán egyház részéről, hogy női papokat akar „szentelni”, és hogy a kérdést az egyenlőség szempontjából nézi.

Mint a publicista írja: eleinte „sosem tudtam boldog lenni mint homoszexuális keresztény, mert ez mindig ellentmondásnak tűnt”. Majd hozzáteszi: „kelletlenül beláttam, hogy Szent Pálnak igaza volt a homoszexuális szexszel kapcsolatban”. A nyolcvanas évektől kezdve pedig nem élt szexuális életet az akkori jelentkező problémák miatt (terjedő AIDS), s nem a szexuális orientációja szerint identifikálta magát többé.

„Mikor megtértem, mint a tridenti mise elkötelezettje, egy kisebbség tagja lettem, épp annyira marginalizált és üldözött, mint a kiálló melegek első generációja. Olyan volt, mintha újraélném a hetvenes éveket.”

Pearson Szavazz a melegházasság ellen! címmel írt cikket a The Australianba 2011 augusztusában. Pearson amellett érvel, hogy a hagyományt felhozni igenis ér a melegházasság ellen, szemben egy bizonyos Peter van Onselennel, aki sokan másokhoz hasonlóan evidenciaként szögezte le: a tradícióval érvelni az azonos neműek házassága ellen „abszurd”.

Pearson rámutat: korunkig egy nagyobb vallás és egy jogrendszer sem ismerte a melegházasságot. Ha pedig egy norma a történelemben ilyen tartós, akkor igenis számít és figyelembe veendő ez a „hagyomány”. „Ha az előző negyven évben is az azonos neműek házassága ellen érveltem, és most is, akkor bigott vagyok?”- teszi fel a kérdést Pearson, aki a női papsággal kapcsolatos vitához hasonlítja a melegházasságról szóló vitát. (Egyébként Ausztráliában a Munkáspárt is melegházasságellenes, az „intézmény” bevezetésének szószólói a zöldek.)

Egy másik cikkében Pearson azt írja: „a legnyilvánvalóbb dolog a melegházasság melletti érvekről a felszínességük”.

A publicista rámutat: az érett nőknek és férfiaknak például másmilyenek szükségleteik és prioritásaik, mikor érett szexuális kapcsolatban vannak. A férfiak számára például nem olyan természetes és nehezebb a monogámia, de a házasság a társukhoz és gyerekeikhez köti őket. A gyerekvállalás pedig a legalapvetőbb dolog, amit egy pár a közjóért tehet.

Ha egy társadalom demográfiai folyamatait kedvezően szeretnénk alakítani, akkor bizony Pearson szerint a tartós, heteroszexuális házasságokon alapuló családokat kell támogatni.Pearson rámutat: az ausztrál zöldek éppen a népesség csökkenését támogatnák, persze környezetvédelmi okokból, és ennek is eszköze a melegházasság támogatása.

Nincs helyünk teljes terjedelmében bemutatni Pearson érveit, de nem is ez a lényeg. Amikor a melegházasság-pártiak az azt ellenzők érvei kapcsán a „gyűlölet racionalizációjáról” beszélnek, talán figyelembe kellene venniük az olyan melegeket, mint Pearson is. Vagy esetleg el akarják velünk hitetni, hogy a Pearson-félék öngyűlölő melegek?

 

A cikk szerzője: Szilvay Gergely

Balog_A_foto1.jpgA Magyar Nemzeti Bank 90 éves történetének legfiatalabb alelnöke. Közgazdász, jogász, és háromgyermekes családapa, aki kulcsfontosságúnak tartja, hogy a jövő generációi korszerű pénzügyi ismeretekkel rendelkezzenek és negyedszázaddal a rendszerváltás után végre bátran vállalkozzanak. A KerDem blognak Balog Ádám adott interjút.

 

- Hol születtél, hol nőttél fel, hol végezted a tanulmányaidat?

 

- Jászberényben születtem 1978-ban, ott végeztem el az általános iskolát és a gimnáziumot is. Érettségi után felköltöztem a fővárosba és beiratkoztam a Corvinus Egyetemre, akkori nevén még Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemre (Közgáz). A közgazdász végzettség megszerzésével párhuzamosan jogot is tanultam, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Ezen felül lehetőségem volt elvégezni a Community of European Management Schools International Management mesterszakát, melyet részben Magyarországon, részben Svédországban hallgattam, de kapcsolódott hozzá nemzetközi menedzsment gyakorlat is.

 

- Mikor kezdtél komolyabban érdeklődni a világ történései iránt?

 

- Ha egy konkrét évet kellene megjelölnöm, 1998-at mondanám. Akkoriban a szülővárosomban a barátaimmal egyesületi keretek között, közösen próbáltuk meg fellendíteni a település életét. Később az egyetem már szélesebb távlatokra sarkallt. Engem elsősorban az foglalkoztatott és foglalkoztat ma is, hogy miként lehet a gazdasági tudást a közjó szolgálatába állítani Magyarországon. A gazdaság egy sokszereplős játszma, piaccal, állammal, kisvállalkozókkal, nagy multinacionális cégekkel – meggyőződésem, hogy ennek a sok-sok világnak igenis van közös metszete. Az a vízióm, hogy ezeket a kapcsolódási pontokat felleljem, és megpróbáljam összekötni őket.

 

- Milyen szakmai tapasztalatokat szereztél, mielőtt a Magyar Nemzeti Bankba kerültél?

 

- Három helyet szeretnék kiemelni. Az első az egyetem, a Közgáz, amelynek van egy olyan szellemisége, amiből sokat lehet profitálni. A második az üzleti szféra, ahol 2002 és 2010 között dolgoztam: előbb a GE Tungsram Lightning Zrt-nél, majd a Pricewaterhouse Coopers Könyvvizsgáló és Gazdasági Tanácsadó Kft-nél. A versenyszférában megtanulhattam, miként lehet jól menedzselni az ügyeket. Azt gondolom, hogy a multinacionális cégektől sokat lehet tanulni, például a problémák megoldásának módszereiről és a teljes megoldási folyamat levezényléséről. A harmadik meghatározó tapasztalatszerző hely pedig a Nemzetgazdasági Minisztérium volt, ahol 2010 és 2013 között adóügyekért felelős helyettes államtitkár voltam. Egy érdekes, izgalmas időszakban volt lehetőségem ott dolgozni Matolcsy György minisztersége idején, talán ott tanultam a legtöbbet: a világgazdasági válság idején nem lehetett jól bevált, régi receptekre alapozni a gazdaságpolitikát, önállóan kellett kigondolni a helyes lépéseket. Meggyőződésem, hogy mi az NGM-ben ezt tettük: próbáltunk gondolkodni, új megoldásokat találni.

 

- Mennyire kaptál szabad kezet az NGM-ben a vezetőidtől, mennyire tudtál saját ötletekkel előállni?

 

- Az a közeg rendkívül nyitott volt arra, hogy az ember előálljon a saját gondolataival, ötleteivel. Büszke vagyok például a kisvállalati adóra (KIVA), ami egy teljesen új adófajta, nekem is szerepem volt a megalkotásában, bár sajnos még nem ismerik elegen. Mindig volt arra lehetőség, hogy elmondjam az ötleteimet, a véleményemet, és az esetek többségében el is fogadták, amit mondok. Azonban azt látni kell, hogy ez egy nehéz politikai-közigazgatási-gazdasági közeg, ahol rengeteg szereplő van: Parlament, Kormány, más minisztériumok, és persze sok-sok gazdasági szereplő. Közös bennük, hogy valamennyien hatással vannak a folyamatokra, ahogy mi is hatással voltunk rájuk. A közigazgatás működése, tudása ugyanakkor szerintem még mindig nem elég jó, ami sokszor gátolja az értékes ötletek jó megfogalmazását, majd megvalósítását.

 

- A Nemzetgazdasági Minisztériumból kerültél jelenlegi munkahelyedre, a Magyar Nemzeti Bankba. Mennyire ért váratlanul, hogy felkértek az MNB alelnökének? Milyen célokkal láttál munkához?

 

- Meglepett a felkérés, egyáltalán nem készültem erre. Természetesen nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy engem kértek fel és hálás vagyok, amiért itt dolgozhatok. Az elmúlt egy évben kialakult bennem egy világos célrendszer. Az a monetáris politikai közeg, amiben világszerte mozognak az országok, a válság óta rengeteget változott. A jegybanki alap cél- és eszközrendszerek csak egyetlen célra, egyetlen eszközre voltak kalibrálva. Ma már az egész világon sokkal több eszközt használnak a jegybankok, mint korábban – jó példa erre a Magyar Nemzeti Bank Növekedési Hitelprogramja. Korábban ilyen nem volt. Az MNB elsődleges célja természetesen továbbra is az árstabilitás fenntartása, de vannak olyan problémák, amelyekkel foglalkozni kell, hiszen lehetnek például társadalmi vetületei is. Az a feladatunk a jegybankban, hogy megtaláljuk azt az újfajta, hatékony monetáris kormányzást, amely illik ezekre a helyzetekre. Az új hitelezési kérdésekre például kreatív eszközökkel kellett válaszolni. Ez az egyik kiemelt távoli közcél: az MNB újragondolása. Nekem nagyon fontos emellett a közgondolkodás fejlesztése, beleértve a közgazdasági gondolkodást és a társadalomtudományi gondolkodást is. Ebben is van szerepe a jegybanknak, hiszen itt olyan tudás, szellemi tőke van, amit vétek lenne nem használni. Ezért is fontos, hogy a lehető leghamarabb megismerhessük, melyek a legújabb gazdaságtudományi gondolatok a világban, és a lehető leggyorsabban el is dönthessük, hogy azokat mi itt Magyarországon tudjuk-e használni, vagy sem. Véleményem szerint ez is része a társadalmi felelősségvállalásnak. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy kevésbé általánosítsuk a gazdaságot. Nehéz egy kkv-szereplőre ugyanolyan szabályokat alkalmazni, mint egy multira, de a szabályok nem lehetnek nagyon eltérőek sem, hiszen egy a jogrendszer - meg kell találnunk a módját annak, hogy mind a kettőt segíteni tudjuk.

 

- Fiatal korod ellenére egy 7, egy 5 és egy 3 éves gyermek édesapja vagy. Mennyi időd jut a családodra a munkád mellett?

 

- Azt vallom, hogy az embernek abban az életkorban, amiben én is vagyok, az a feladata, hogy dolgozzon. Egy jegybank-alelnöknek ugyanannyira nehéz megoldania a munka és a család összehangolását, mint egy asztalosnak, egy rendezvényszervezőnek vagy egy orvosnak. Törekszem arra, hogy vacsorára, vagy legalább a gyermekek fürdetésére hazaérjek, a hétvégék pedig a család jegyében telnek: nem dolgozom, nem megyek sehova, hanem velük vagyok.

 

- Mit tud tenni a jegybank annak érdekében, hogy a jövő generációi használható pénzügyi alapismeretekkel rendelkezhessenek?

 

- Nálunk a devizahitelekkel, más országokban például a bankkártya-hitelekkel kapcsolatos súlyos problémák rávilágítottak arra, hogy az emberek pénzügyekkel kapcsolatos tudása és tudatossága, a melléjük rendelt megfelelő pénzügyi fogyasztóvédelem és a bankok társadalmi felelősségvállalása egyaránt szükségesek egy jól működő rendszerhez. A jegybank a pénzügyi ismeretek terjesztésében is szerepet tud vállalni. A Pallasz Athéné Közgondolkodási Programunk meghirdetésekor, ez év elején bejelentettük, hogy szeretnénk egy olyan alapszintű tudásközpontot, „pénzügyi tudatosság központot” létrehozni, ami ennek a bázisa lehet. Az MNB tudást, tananyagot tud adni, sőt, ennél többet is. Úgy vélem, hogy ma általános igény van erre a tudásra. Sokan megégették magukat a pénzügyeikkel, vagy valamelyik rokonuk, barátjuk, szomszédjuk sétált bele egy pénzügyi csapdahelyzetbe. Testközelből látták, milyen nagy baj lehet abból, ha valaki nem rendelkezik alapvető pénzügyi ismeretekkel. Örömtelinek tartom, hogy az új Nemzeti Alaptantervben is van már néhány olyan pont, ami a gazdasági-pénzügyi ismeretek fejlesztésére koncentrál.

 

- Milyen lehetőségeket tud kínálni a jegybank a pályakezdő fiataloknak? Van-e arra törekvés az MNB jelenlegi vezetése részéről, hogy a legtehetségesebb fiatalokat magához csábítsa?

 

- Már most is nagyon jól áll az MNB a népszerűséget tekintve: rengetegen szeretnének itt dolgozni, köztük sok tehetséges fiatal közgazdász és jogász. Számos programunk van: például egy szakmai gyakorlati program, amelyben a fiatalok elkezdhetnek itt dolgozni, valamint egy rotációs program, ahol megismerkedhetnek a különböző területeken folyó munkával. Nagy felelősségünk van abban, hogy az ő tehetségüket becsatornázzuk az állam más területeire. Persze ez nem azt jelenti, hogy elégedetten hátradőlhetünk. Van egy olyan most induló, duális rendszerű képzésben megvalósuló programunk, amit, egy főiskolával közösen dolgoztunk ki. A közelmúltban indítottuk el az „MNB a jövő közgazdászaiért” portálunkat a legnagyobb közösségi oldalon, amelyen keresztül a fiatalokat szeretnénk elérni. Végül, de korántsem utolsó sorban a Pallasz Athéné Közgondolkodási Programra utalok ismét, amivel nagyon nagy terveink vannak. Ez a program a fiatal kutatókat, Ph.D hallgatókat, egyetemi hallgatókat is megszólítja, ugyanakkor a középfokú végzettségűek számára pénzügyi szakképesítés jellegű képzéseket, tájékoztatókat is nyújt. Továbbá az általános pénzügyi tudás bővítése is a program egyik fő célja, mellyel a fiatal generációkat szólítjuk meg. Innovatív megoldásokra is törekszünk, gondolkodunk például egy olyan mobil applikációban, amelyet a gyerekek letölthetnének a telefonjukra és ezáltal fejleszthetnék a pénzügyi ismereteiket.

 

- Létezik egy MNB Fiatal Értékalkotók emlékérme is: ezt kik kapják és milyen céllal?

 

- Ez egy szimbolikus érme, amit az MNB Klub alkalmak meghívottjai, előadói kapnak. Általában havi rendszerességgel kerül sor ezekre a rendezvényekre, amelyek keretében különböző, a társadalmi felelősségvállalás szempontjából figyelemre méltó csoportokat, kiemelkedő értékeket közvetítő személyeket hívunk meg egy beszélgetésre, tapasztalatcserére. Vendégünk volt például Prezi csapata is – ők olyan fiatalok, akik kreativitásukkal váltak világhírűvé, ebből is látszik, hogy megértettük az idők szavát. Az érem nem jár anyagi támogatással, de reméljük, hogy ösztönzi a díjazottakat arra, hogy merjék megvalósítani az ötleteiket. A most munkába álló fiataloknak sok lehetőségük van, mégis kevesen mernek vállalkozni közülük. Szerintem sokkal több startup vállalkozásra lenne szükség. Negyven év szocializmus után a vállalkozás megbecsültségét nehéz visszahozni, de ma, negyedszázaddal a rendszerváltás után már ez nem lehet akadály. Aki most 30 éves, látnia kell, hogy ha ma elindít Magyarországon egy vállalkozást, holnap akár egy globális cég is lehet belőle. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a vállalkozási kedv terjedjen, legyen „trendi”, „menő” a fiatalok körében, és ezzel jól járnak ők is és Magyarország is.

 

Az interjút készítette: Dergán Ádám



süti beállítások módosítása