Címkék: bevándorlás migráció Vatikán Ferenc pápa

18-as_cikkhezpapa-francisco.jpg

Ferenc pápa egy karizmatikus személyiség, igazi „pásztor” jellem, olyan, akire odafigyel az ember. Erős prioritása a szegényekre, elesettekre való odafigyelés, az Egyház kicsit zárkózott magatartásának feloldása. Nekem kifejezetten tetszik az, hogy kicsit felrázza a híveket, püspököket, papokat.

Hétvégén ünnepeltük kisfiúnk harmadik születésnapját. Mérföldkő ez mindannyiunk életében: Bencukánk januártól ovis lesz, anya ismét dolgozó nő, és ez a két tényező nyilván apa hétköznapjaira is jelentős hatással lesz.

s7kt4vmq-1396412167.jpg

Mikor a szülinapi buli után az utolsó családtagot is kikísértük az ajtón, jóleső fáradtsággal rogytunk le férjemmel a pamlagra és számot vetettünk az elmúlt három év történéseivel. Felidéztük a születés csodálatos éjszakáját, aztán beszélgettünk jó és kevésbé jó dolgokról is. Voltak mélypontok persze nálunk is, kár lenne tagadni.

Gyermekem születése előtt úgy terveztem, egy évet maradok vele otthon, aztán visszatérek imádott munkámhoz, csakhogy hamar kiderült, Bencut sokkal jobban imádom, és mivel úgy éreztük, jobb neki velem, bölcsibe sem járt igazán csak három délelőttöt a gyerektársaság miatt. Közben persze rengeteget rágódtam...biztos, hogy ez a legjobb megoldás? Nem kéne már rég dolgoznom? Nem, ma már tudom, hogy ez volt a legjobb döntés. Semmilyen munkahelyen nem hálálják meg úgy a befektetett energiát ugyanis, mint a családban. Minden tányér egészséges étel, minden óra a friss levegőn, a zenés foglalkozások, az, hogy hulla fáradtan is elolvasod századszor is a kedvenc meséjét, mind-mind nyomot hagy a gyerekben.

Miután ott a pamlagon sikerült az elmúlt három év mérlegét pozitívra kihoznunk, mentem a konyhába és új lendülettel vetettem bele magam a buli utáni romok eltakarításába, a férjem pedig bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a nap végi hírösszefoglalót. Épp a Fidesz kongresszusról tudósítottak, fél füllel elcsíptem, hogy Kövér László épp a családokról beszél. Kijöttem a konyhából, újra leültem a pamlagra. Még a konyharuha is a kezemben maradt, törölgettem az egyik serpenyőt, úgy hallgattam a házelnököt, aki akkor, mintha hozzám beszélt volna. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy „szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk”, tényleg úgy éreztem, mintha a fiam születésnapján a házelnök engem köszöntene megköszönve az elmúlt három év fáradozásait.

Én szerencsés vagyok, mert a férjem értékeli, sokra tartja ezt a „munkát”, de azért jól esik, ha társadalmi megbecsültsége is van annak, amit csinálok. És mit is csinálunk mi ANYÁK? Embert nevelünk. Olyan boldog embereket szeretnénk felnevelni, akik tisztességesek, szeretik a hazájukat, nem egymáson átgázolva, hanem a másik méltóságát tiszteletben tartva, csapatban építik tovább egyszer majd ezt az országot. És nem túlzás azt mondani, hogy mindezt kisgyermekkorban lehet megalapozni, vagyis az anyaság jelentősége messze-messze túlmutat azon a szinten, ahol manapság sokan kezelik. A házelnök úr szerencsére nem tartozik közéjük.

Kövér László gondolatait, ahogy arra számítani lehetett, sokan kitekerik, szánt szándékkal félremagyarázzák. Ki mondta azt, hogy egy nő a gyermeknevelésen kívül mással nem is foglalkozhat!? Kövér László biztos, hogy nem, hisz hallottam. Véleményem szerint a házelnök ezen kijelentésével az édesanyák előtt tisztelgett, és egyben vágyát fejezte ki arra, hogy a társadalmi megbecsültségen, a feltételek megteremtésén keresztül mind többen leljék örömüket a gyermekvállalásban. Ennyi.

Én is szeretnék visszamenni dolgozni, rengeteg ötletem, tervem van, és nem fogom többé magam rosszul érezni azért, mert egy hangos családellenes kisebbség azt harsogja, hogy az önmegvalósítás egyszerűbb és nagyszerűbb módja a gyermektelenség. Nem igaz! A kisfiam a karrierem része, a csúcsa majd az lesz, ha kistestvér is érkezik a családunkba.

Végezetül pedig arra kérem a kákán is csomót kereső, facebookon szerveződőket, hogy hagyják abba a felesleges hisztériakeltést! A negatív teszt nem játék, a gyűjtésével, küldözgetésével ne okozzanak még nagyobb fájdalmat azoknak, akik már évek óta vágynak a gyermekáldásra!

a szerző dr. Németh Szilvia az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ) Családbarát Munkacsoportjának vezetője

Je suis Szőnyi Szilárd

keep-calm-and-take-responsibility-43.pngA párizsi terrorcselekményekről szóló hírek margóján egyre több helyen jelenik meg a világban a Nem vagyok Charlie jelmondat, mely elutasítja a terror minden formáját, de kritizálja a lap öncélúan provokatív viselkedését. Ez újra megnyitotta a vitát a sajtószabadság határairól. Egy kereszténydemokrata válasza: a sajtószabadság biztosítása az állam feladata, igazi határa pedig a sajtómunkások egyéni felelősségtudata. 

 

Itthon Szőnyi Szilárd írt egy cikket, mely felborzolta a kedélyeket. Kérdésfeltevései jogosak voltak, az írásból áradt az együttérzés valamint az ügy megértésének és a megoldás megtalálásának vágya.

A magukat tévedhetetlennek gondoló liberális véleményguruk reakcióiról mindez szokás szerint nem mondható el.

A stílusvitát gyorsan magunk mögött hagyva, érdemes inkább a tartalmi kérdésre fókuszálni.

A Heti Válasz újságírójának mondanivalója a terror egyértelmű elutasítása mellett a következő volt:

"Félve mondom, mert egyáltalán nem vágyakozom a sajtó- és szólásszabadság lábbal tiprójának szerepére – viszont az emberi életet még a sajtó korlát(ozhatat)lan szabadságánál is többre tartom. Felvetésem kiszámíthatóan egyszerű: mivel az Iszlám Állam terroristáit a jelek szerint nem áll módunkban megváltoztatni, csak mi magunk tehetünk bármit is a védelmünkre. Leginkább talán azzal, hogy nem közlünk szakmányban ilyen, nemcsak emberi mivoltukból kivetkőzött vadállatok, hanem minden tisztességes polgár számára viszolyogtató karikatúrákat."

Szó sincs sajtószabadság korlátozásáról, még öncenzúrázásról sem. Csupán józan, felelősségtudattal átitatott önmérsékletről.

A kereszténydemokrata álláspont is valami hasonló kell legyen.

A sokszor emlegetett és néha már kiüresedni látszó szubszidiaritás elve itt ismét értelmet nyer. Eszerint a társadalom életében adódó problémát lehetőség szerint annak helyén kell megoldani. Ami a társadalom egy adott szervezeti szintjén megoldható, azt nem érdemes magasabb szinten eldönteni.

Ez alapján az államnak csak annyi a dolga, hogy biztosítsa a sajtó szabadságát és meghatározza a lehető legtágabb kereteket( egyértelmű határ ilyen szempontból az erőszakra való buzdítás vagy az uszítás tilalma), de feladata itt véget is ér. Mert a sajtószabadság határát az állam egy bonyolult társadalmi helyzetben képtelen jogszabállyal meghatározni, erre egyedül a sajtómunkások egyéni felelősségvállalása és felelősségtudata képes. Annak hiányát nem szabad és nem is lehet jogszabályokkal pótolni. 

A CNN egyik vezető munkatársa nem volt hajlandó utánközölni a Charlie Hebdo karikatúráit, mondván nem akarja kockáztatni munkatársai életét. Ez nem jelenti azt, hogy félne egyértelműen elutasítani terror minden fajtáját vagy engedne a szélsőségeseknek. A legkevésbé sem. Csupán felelősséget érez kollégái iránt és értelmetlenül nem provokál.

A liberálisok szerint ez maga a megvalósult öncenzúra, szerintem a helyes álláspont.

 

A cikk szerzője az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség elnöke 

Holokauszt Emlékév tabló.jpgAz IKSZ 2014-ben – csatlakozva a kormány elgondolásához – saját Holokauszt Emlékév programsorozatot indított, amely a végéhez közeledik. Illő, hogy összegezzük az élményeket, amelyek számos tanulsággal szolgálhatnak a számunkra. Nemcsak számunkra, fiatal kereszténydemokraták számára, hanem akár egész országunknak is. Fontos, hogy éljünk a lehetőséggel, mely egy emlékév nyújthat, a kiengesztelődés és a bizalom újjáépítésének lehetőségével.

 

A programsorozat megrendezését többszörös céllal kezdeményeztük. Először is kereszténydemokratákként kötelességünknek éreztük, hogy a barna diktatúra áldozatai előtt tisztelettel adózzunk. Fontos ez számunkra azért is, mert anyapártunk, a hetvenéves (Keresztény) Demokrata Néppárt éppen a nyilas terror árnyékában jött létre, és kezdte meg működését szembehelyezkedve Szálasi rémuralmával és az üldözöttek mentésével. Másodszor szerettünk volna magunk is hozzájárulni – miként a zsidó temetőben egy kaviccsal szokás az emlékezéshez – ahhoz, hogy a magyar-zsidó együttélés sebei kölcsönösen begyógyuljanak. Hiszünk ugyanis abban, hogy Magyarország és a zsidóság kölcsönösen gazdagította egymást közös történelme során, és erősebbek azok a szálak, amelyek összekötnek minket annál, amik szétválasztanak. Keresztényként még sokkal inkább mondható ez. Lehet a kultúrára és a tudományra gondolni, de lehet a 48-as forradalomra is, ahol a magyarországi zsidóság példamutató módon állt a magára maradt magyarság mellé. A zsidóság szempontjából pedig kézenfekvő megemlítenünk Herzl Tivadar nevét, aki bár felnőtt korában már csak látogatóba járt vissza Budapestre, mégis később is mindig akcentus nélkül beszélte a magyar nyelvet, és nagy költőink szeretetét is magával hordozta.

Harmadszor bizonyos fajta önző szempont is közrejátszott abban, hogy jobboldali politikai szervezetként Holokauszt Emlékévet hirdettünk. Szembe akartunk szállni azzal a hamis toposszal, hogy nemzeti tragédiáinkat a politikai oldalak kisajátíthatják. Amikor egy négyzetkilométert Trianonban elcsatoltak, nem kérdezték, hogy jobb- vagy baloldali állampolgár lakik-e rajta. Nem is volt szempont, a földnek nincs politikai pártja, mind az egységes Magyarországhoz tartozott, és mindannyiunkat, kik Magyarországhoz tartozunk, fosztottak meg minden egyes négyzetkilométerrel. Ugyanez igaz a Holokausztra is. A náci gépezetet és a szégyenteljes hazai kiszolgálóit sem érdekelték, hogy kit küldenek gázkamrákba és tömegsírba. Lehetett olimpiai bajnok, nagy magyar irodalmár, kommunista majd későbbi ötvenhatos vagy első világháborús hős, híveit féltő vidéki rabbi vagy katolikus szerzetes, vittek mindenkit, irgalom nélkül. Gyászunk ugyanúgy közös.

Az IKSZ Holokauszt Emlékév programjait tehát abban a szellemben rendeztük, hogy az ne csak a múlt tragédiáira fókuszáljon, hanem a kiengesztelődés lehetőségeit keresse, és rámutasson a már múltban is megvalósult pozitív példákra. Kerekasztal-beszélgetéseinken, ahol hol egyházi vezetők, hol történészek, hol pedig a témáról véleménnyel rendelkező publicisták osztották meg gondolataikat, mindig egyetértés volt abban, hogy a múltunk feldolgozása közös feladat, melynek lényege nem a hamis önostorozás vagy önfelmentés, hanem társadalmunk sebeinek gyógyítása.

Reményünk szerint programjaink hozzájárultak a bizalom hálójának újraszövéséhez. Egy gyilkos politikai rendszer, egy diktatúra vagy igazságtalan és méltánytalan politikai döntések legfájóbb áldozata mindig a társadalmi bizalom. Tragédiák sorában pedig a XX. század sajnálatos módon igen gazdag volt. Az első világháború – melynek szintén évfordulója van ebben az évben –, a trianoni békediktátum, a Tanácsköztársaság, majd a két világháború közötti diszkriminációs törvények, maga a második világháború szörnyűsége és a Holokauszt, az azt követő kommunista diktatúra, és az ’56-os forradalom leverése. Egy nemzet és egy ország közössége ezek közül egyet is évtizedek vagy évszázadok alatt heverhet ki, mi pedig mindet a nyakunkba kaptuk. A bizalom hálójának újraszövése tehát nagyon nehéz és sok türelmet igénylő feladat, mégis az egyik legfontosabb azon feladatok közül, mely egy erős Magyarország építésében előttünk áll. Ugyanez igaz a vallások közötti párbeszédre is. Szekulárissá vált, vallási gyökereit és önazonosságát feledő Európánk, csak akkor lehet méltó újra régi nagy híréhez, ha a keresztény és zsidó közösségek elkötelezett együttműködése által, újra magasztos eszmei iránymutatást kap.

Emlékévünk záró rendezvénye mintegy foglalata lesz egész éves törekvésünknek. Az advent első vasárnapján megtartandó Áldozatok és embermentők című zsidó-keresztény közös koncert koncepciója különleges és szimbolikus. A program megvalósításában együttműködő partnerekre találtunk a Barankovics István Alapítványban és Holokauszt Emlékközpontban. Fontos pontja a koncertnek az is, hogy maguk a fellépők alakították ki a koncepciót.

áldozatok és embermentők_a4-page-001.jpg

 

Így mi, szervezők, csak a keretet adtuk ahhoz, hogy a vallás és a zene nyelvén valósulhasson meg a párbeszéd. Neves előadók által a zsidó és keresztény vallási dalok egymás mellett szólalnak meg. Egymástól függetlenül ugyan, mégis egyfajta párhuzamosságot felmutatva, felsejlik a kereszténység és a zsidóság közös arca, amelyet a kereszténység születése óta hordoz magában. A tragikus és reményteli bibliai és egyházi énekek váltakozása egyszersmind a két nép történelmének súlyos hányattatásait és ritka, de annál értékesebb örömteli pillanatait is felidézheti számunkra.

Emlékévünk jelmondata József Attila Dunánál című verséből vett idézet volt: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. A béke utáni vágy összeköt mindannyiunkat. Ahogy – zsidókat és keresztényeket – a Messiás várása, vagy visszavárása is. Adventi koncertünk és emlékévünk zárásaképp tehát közösen mondhatjuk: Veni, veni Emmanuel.

 

 

 

Vásárnap

szabad vasárnap.jpgA KDNP vasárnapi nyitva tartást korlátozó javaslata éppen a szándékoltakkal ellentétes hatást érne el. Amúgy meg nem tetszik.

 

 

 

Az elmúlt években egyre divatosabbá kezdett válni az az érvrendszer, mely az ország balsorsának minden nyűgét s nyilait a csúnya, gonosz fogyasztói társadalomban vélte megtalálni - sajnos az ún. jobboldalon is. Ezen vádat nem úszhatták meg természetesen a "konzumidiotizmust" és a "harácsolást" készségesen kiszolgáló multinacionális vállalatok sem, amelyek ellen minden magyarnak kutya kötelessége keresztes hadjáratot folytatni. Ahogy nem is oly régen egy kormánypárti reprezentáns fogalmazott: "a szocialista rendszer tudatrombolása után most a Magyarországot prédának tekintő spekulánsok internacionalista hadserege ellen kell szabadságharcot vívni".

Nem szükséges itt most belemenni az amúgy is széles történelmi visszatekintést igénylő "két pogány között" életérzésbe, meg abba, hogy a politikai jobboldal egy jól behatárolható szegmense - Bogár Lászlótól Szaniszló Ferencig - folyamatosan hergel és (elnézést a gyurcsányizmusért) uszít a "komprádortőke vérszivattyúi" ellen. És ennek az egésznek per pillanat semmi köze ahhoz, hogy persze, az a politikus, akinek esze van, észreveszi, hogy a világgazdaság erőközpontjai szépen lassan - lassan mondom el: las-san - átfordulnak. Keleti szél fúj, na - értjük, ugye.

Nem, ez itt és most arról szól, a tatárt, törököt, Trianont megélt magyar népet kizsigerelő és vasárnaponként gátlástalanul nyitva tartó modern rabszolgatartókat ("kereskedelmi tevékenységet folytatókat") megregulázza a KDNP. Javaslatuk szerint a kis- és nagykereskedők egy évben legfeljebb 12 vasárnap nyithatnák meg kapuikat a nagyközönség előtt. Kivételt képeznek a családi vállalkozások, a vendéglátó-ipari egységek, a hotelek, virág- és édességüzletek (!), benzinkutak, valamint a 280 nm-nél kisebb reptéri, vasút- és buszpályaudvarokon működő boltok (a pingpongozás még javában zajlik a Fidesz és a kereszténydemokraták között).

Nagyon tömören mindez azt jelenti, hogy az év vasárnapjainak durván háromnegyedében nem fogok tudni lemenni a sarki Sparba vagy átruccanni a fogyasztás templomába (a.k.a. pláza), hogy mozizással egybekötött vásárlást tartsak.

Miért baj ez?

Van a dolognak szubjektív és objektív oldala. A lényeg, hogy a nemesen tételezett célokat - a 'zemberek a családjukkal tölthetik az eddig fogyasztási cikkek habzsolásával elfecsérelt idejüket, a munkavállalók pedig kiélvezhetik megérdemelt vasárnapi pihenőjüket - nem tudja elérni a javaslat.

Ami talán kevesebbeknek fontos, de azért megemlítem, hogy személy szerint számomra egy sorscsapás lenne, ha vasárnap bezárna minden (fenti kivételekkel, persze). Egész héten dolgozom, estefelé legfeljebb egy gyors bevásárlásra futja. Mivel hét közben korán kelek, szombatonként szeretek jó sokáig aludni, utána meg tunyulni. Mire 100%-osan regenerálódok, már késő délután van, a ráknak van kedve nekiindulni a nagybevásárlásnak. Marad tehát a vasárnap, amikor kényelmesen el tudok menni ide-oda (még akár templomba is!), eszközölni a shoppingolást, szétnézni a műszakicikk- és bútorboltokban, olyan-e az adott termék, mint ahogyan a neten mutatják. Merthogy igen, a vasárnapoknak ilyen vásárlás-előkészítő szerepük is van. Szóval ha ez kiesne, maradna a szombati rohanás - vélelmezem, másoknak is, ergo zsúfoltság lenne mindenhol. Vagy el se mennék vásárolni, és azon töprengenék folyamatosan, hogy mikor tudnám már megvenni ezt vagy azt a dolgot. Tehát kényelmetlenül érezném magam.

De hagyjuk most a szubjektív szempontokat, nézzük, mi történne, ha az Országgyűlés ebben a formában elfogadná a javaslatot. Elsődleges hatásként elbocsájtásokra kerülne sor, ami kifejezetten rosszul jönne azoknak is, akik részmunkaidőben vagy diákmunkásként dolgoznak vasárnaponként - hiszen tőlük a legegyszerűbb megszabadulni. De úgy általában a kirúgások miatt nőne a munkanélküliség, csökkenne a vásárlóképes kereslet, tehát csökkenne a fogyasztás, zsugorodnának az állam bevételei. Nem csak az áfa, de a munkavállalók után fizetett adó- és járulékbevételek is. Persze, vélelmezhető, hogy majd, egy idő után az elbocsájtott munkavállalók újra munkába állnának valahol, a fogyasztók találnának egyéb csatornákat, ahol elkölthetik pénzüket, azonban rövidtávon mindenképpen bevételkiesést okozna a lépés az államnak. És ez - gazdasági válság idején, amikor kiemelt cél a munkahelyteremtés és a fogyasztásbővítés, ugyebár - nem túl vonzó alternatíva.

A másodlagos hatások azonban még rosszabbak. Ugye, a nem is teljesen véka alá rejtett cél az az lenne, hogy a bűnbaknak kikiáltott Tesco, Auchan, Metro etc. helyett a honleányok és honfiúk vasárnaponként - ha már vásárolnak - a családi vállalkozásként üzemeltetett kisboltokba járjanak, s itt költsék el, amijük van - gyorsan fogyó (FMCG) termékekre (tej, kenyér, stb.). Azonban a dolog nem ilyen egyszerű. Ha a heti rutin beáll arra, hogy vasárnap nincs lehetőség nagyobb bevásárlásra, akkor azt a hét egy másik napján fogják megvalósítani a polgárok. Nagy valószínűséggel ez a szombat lesz: tehát ha nem is 100%-osan, de a vasárnapi fogyasztás java része át fog tevődni erre a napra. És hogy hol fog megvalósulni ez a fogyasztás? Hát ott, ahol egyszerre több minden megtalálható, hiszen egyszerre kell intézni a klasszikus nagybevásárlást és gondolni kell arra, hogy "hohó, hát kell parizer, meg liszt meg cukor vasárnapra". Szóval a már amúgy is folyó piaci koncentráció tovább fog erősödni, a kisboltok rovására, a nagyobb kereskedelmi láncok javára. Arról nem is beszélve, hogy milyen körkörös kihatásai lesznek az egésznek olyan helyeken (pl. bevásárlóközpontok), ahol az egyes egységek fogyasztása egymást támogatja. Eddig elment az ember a plázába, és mozi előtt/után harapott egyet és vásárolt ezt-azt. De valljuk be, jóval kevesebben látogatnának ilyen helyekre, ha az kongana az ürességtől.

És ami a legsúlyosabb érv talán, hogy a tételezett társadalompolitikai célok nem egy ilyen törvényjavaslat miatt fognak megvalósulni. Egy: mivel a vasárnapi munkavégzésért eddig is járt bérpótlék, aki eddig dolgozott ezeken a napokon, annak nagy valószínűséggel szüksége van erre a pénzre. Ha tehát ez a bevételi forrása megszűnik, más után fog nézni, másodállást fog vállalni - egy biztos, szabaddá nem válik a vasárnapja.

Kettő: hogy a t. fogyasztók ezentúl a családjukkal fogják tölteni a hét utolsó napját? Ezt ki tiltotta eddig meg? Egyrészt - ez tény - sokak számára a közös vásárlás családi programnak számít. Tetszik vagy sem, van ilyen. Azok pedig, akik eddig mihaszna, léha módon magányosan a budaörsi IKEA-Tesco-Decathlon háromszögben vagy a Mammutban tengették a vasárnapokat (vékony pénztárcával nézelődve), azoknak ettől tényleg lesz családjuk? Nyilvánvalóan nem; a plázázó tinik, emók meg nemtomkik mikrokörnyezete nem a szabad vasárnaptól fog megváltozni, a "majd jövök, drágám" férjek/feleségek nem ettől fognak egykoron hőn szeretett párjuk karjaiba omlani. Viszont frusztrált, na az lesz mindenki, aki szombatonként próbál majd a másfélszeres tömegben teszkós zsömléhez jutni.

Egy szó, mint száz: maradjon csak meg a vasárnap olyannak, amilyen volt.

 

(A cikk másodközlés. Az eredeti írás megjelent a Jobbklikk.hu-n 2011. május 5-én!)

Címkék: szabad vasárnap

istock_000004601464small2.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

1. Nem lehet majd vasárnap vásárolni.

Nem igaz. Lesznek olyan üzletek, ahol lehet majd vásárolni vasárnap is.

2. Elbocsátások lesznek, mert kevesebb munkaerőre lesz szükség.

Nem igaz. A vasárnapi forgalom nem olyan jelentős, hogy ennek kiesése miatt szükség lenne elbocsátásokra, a vasárnapi forgalom szétoszlik majd a többi napon. Megfelelő munkaszervezéssel megoldható, hogy a szabad vasárnap miatt ne legyenek elbocsátások.

3. Kevesebbet fog keresni, aki eddig a hét minden napján dolgozott, de mostantól vasárnap ezt nem teheti.

A szabad vasárnap nem tiltja, hogy aki akar, vasárnap is pénzt keressen.

4. De hát valaki csak rosszul jár, hiszen minden változtatásnak vannak nyertesei és vesztesei is.

A kérdést úgy méltányos feltenni: ki az, aki eddig rosszul járt? A válasz, hogy a kereskedelemben dolgozók, akik nem rendelkezhettek szabadon a vasárnapjukkal. A szabad vasárnap ezt megoldja.

5. A gazdaságra negatívan hat a szabad vasárnap.

Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, rövid ideig akár még ez is kimutatható lenne, de ez ennél összetettebb. A gazdaság- és a társadalompolitika egymásra ható tudományágak. Ha rövidtávon esetleg visszaesés is lenne a fogyasztásban, a szabad vasárnap pozitív társadalmi hatása közép-, hosszútávon a gazdasági teljesítményben is megmutatkozik majd. A fogyasztás visszaesése pedig egyébként sem valószínű.

6. A kis üzletek dolgozóinak semmivel sem más a helyzete, akkor ők nem is számítanak?

Nem igaz. A szabad vasárnap azoknak a kisboltoknak a nyitva tartását engedélyezi, amelyek családi tulajdonban vannak, és a tulajdonosok üzemeltetik, ők pedig maguk döntenek saját foglalkoztatásukról.

7. Azért találták ki ezt, hogy az emberek inkább templomba menjenek, mint a plázába.

Nem igaz. A szabad vasárnap azért fontos, hogy minden munkavállalónak legyen egy fix nap a héten, amikor szabadon dönt, mit kezd az idejével. Ez a kereskedelemben dolgozók számára a szabad vasárnap.  

 

A cikk szerzője: Pálfalvi Milán

untitled.pngA "mindenből lehet hír és az ellenkezőjéből is" típusú haszonleső tartalomszerkesztés ott tart, hogy egyszerre csinál szenzációt a gyerek ketrecharcból és közvetíti ugyanennek a problémának a táptalaját adó erőszakot, végül pedig elsőként ront rá minden jobbító szándékú kezdeményezésre.

A gyerek ketrecharcban a cél és az eszköz is komoly kétségeket vet fel. Ha azt vizsgáljuk, a hatályos jogszabályoknak megfelel-e vagy sem, elmegyünk a lényeg mellett. Joggal tesszük fel a kérdést, ki az, aki ezt jónak tartja? Sajnos tudomásul kell venni, vannak olyanok, akik szerint ez jó a gyereknek, a maguk válasza is biztosan megvan rá, hogy miért.

Mi okozhatja ezt? Sok minden, de nagy valószínűséggel az erőszak közvetítése komoly hatással van erre. Mi a megoldás? Az Országgyűlés alkothat jogszabályt a gyerekek védelmében, várhatóan ez októberben meg is történik. 

De mi lesz a fejekben? A "TV is bemondta" jelmondattal leírható feltétlen elfogadás jelenségével mit kezdünk? Vagy ha ezt adottságként kezeljük, és elfogadjuk, hogy nem lehet rajta egyik napról a másikra érdemben változtatni, akkor legalább addig kezdünk-e valamit magával a tartalommal, annak közvetítésével?

Nézzünk egy analógiát. Németországban nincs zéró tolerancia, 130-as sebességkorlátozás nélkül lehet a sztrádán közlekedni, emiatt viszont még sincs több baleset. Magyarországon jelenleg ez nem működhetne. A szabályszegők tábora miatt az egész társadalom viseli a szigorú szabályok korlátait, függetlenül attól, hogy sokak számára nem volna szükség szabályra ahhoz, hogy megfelelő állapotban közlekedjenek.

Ugyanez az elv szellemi értelemben nem valósult meg. E tekintetben ott tartunk, hogy a médiaszabályozás megengedő volta miatt a szellemi sztrádán szabadon száguldoznak mámoros állapotban a gyerek ketrecharcos szülők és társaik. Bátorítást kapnak, hiszen a "TV is bemondta", az "Interneten is fent volt".

Kérdés, miért ne lehetne dolga az államnak meghúzni a határt, hogy meddig mehet el a média? Megteheti, meg is tette, a mértéknél viszont komoly viták alakultak ki. Nagy volt az ellenállás, amikor a fő műsoridőben sugárzott erőszakos tartalmak miatt az IKSZ felemelte a szavát. Az a média igyekezett ízekre szedni a témát, amelyik gazdaságilag is érdekelt a "szabad" tartalomközvetítésben. Azóta pedig csak növekedett a kockázat, mert a fiatalok egyre több erőszakos tartalomhoz juthatnak hozzá korlátlanul az interneten keresztül.

A "mindenből lehet hír és az ellenkezőjéből is" típusú haszonleső tartalomszerkesztés ott tart, hogy egyszerre csinál szenzációt a gyerek ketrecharcból és közvetíti ugyanennek a problémának a táptalaját adó erőszakot, végül pedig elsőként ront rá minden jobbító szándékú kezdeményezésre is.

A gyerek ketrecharc tehát a tünet, az oki kezeléshez pedig beavatkozásra volna szükség.

 

A cikk szerzője: Pálfalvi Milán