Az interjú második részében szóba kerül az ügynökügy, a sortűzperek - és persze Biszku Béla is.

Gulyás Gergelyt Hollik István és Szánthó Miklós faggatta tovább.

Ügynöktörvény. A legutóbbi Tranziton vitatkoztál Schiffer Andrással erről. Ő azt mondta, hogy az LMP által javasolt törvényi szabályozás azért lett volna jó, mert tisztánlátásra és morális szembenézésre van szükség ez ügyben. A ügynöktörvény esetleges módosítása, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tervezett felállítása ki fogja-e elégíteni Schiffer András ez irányú igényeit? A tiédet ki fogja?

Minden tiszteletem Schiffer Andrásé, de nem feltétlenül az ő igényeinek kell, hogy egy új szabályozás megfeleljen. 1990 után a rendszerváltozást követően kialakult politikai elit – és itt eltérő felelősséggel ugyan, de az elit egészére kell gondolni – azzal adós maradt, hogy világos határt húzzon a diktatúra és a demokrácia közé. Ehhez azonban azt is hozzá kell tenni, hogy nehéz politikai feladat lett volna, hiszen a magyar társadalom többsége sem a jó és rossz közötti határsáv átlépését látta a rendszerváltozásban. E helyzet egyik következménye lett az is, hogy a titkosszolgálati múlt a politikai revolverezés részéve vált. Ennek sok áldozat is szenvedő alanyává vált, sok bűnös pedig visszaélt azokkal az adatokkal, ami az állambiztonsági szervekkel való, tisztességtelen együttműködése folytán a rendelkezésére állt. Erkölcsi adósság halmozódott fel, ez azonban teljes egészében nem lesz törleszthető.

Egyrészt nem áll rendelkezésre valamennyi állambiztonsági irat, mivel arról a rendszerváltoztatás időszakában a még hatalmon lévő, önmagukat akkor már reformernek hívó kommunisták gondoskodtak, hogy a rájuk nézve terhelő vagy más okból nekik fontos anyagok ne legyenek megtalálhatók a levéltári iratok között, ill. a rendelkezésre álló nyilvántartásokban – emlékezzünk csak a Végvári-ügyre. Ráadásul vannak olyan nyilvántartások, melyeket nem támaszt alá semmiféle levéltári irat. Ugyanígy számtalan technikai nehézség van az ún. „hatos kartonokkal” kapcsolatban is. Az biztos, hogy a jelenlegi törvény által alkalmazott „ügynök-kategória” nem fedi az állambiztonsági szervekkel egykoron együttműködők körét. Olyan meghatározást kell találni, ami ezt lefedi, és úgy kell az iratokat nyilvánosságra hozni, hogy abból a valódi tevékenység is megállapítható, feltárható legyen. Az igaz ugyanis, hogy a diktatúra titkai nem lehetnek a demokrácia titkai, de az is igaz, hogy a diktatúra áldozatai sem lehetnek a demokrácia áldozatai.

Ha már kommunistázunk: nemrégiben háborús bűntett miatt lakhelyelhagyási tilalmat rendeltek el Biszku Bélára. Gellért Ádám nemzetközi jogász úgy nyilatkozott az eset kapcsán, hogy „az ügyészség az 1949-es genfi egyezményekre hivatkozik, csakúgy, mint a sortűzperekben. Sem a lex Biszkunak, sem a Jobbik korábbi feljelentésének nincs köze a mostani gyanúsításhoz. Úgy néz ki, hogy a nyomozást az ügyészség hivatalból indította, és az 56-os sortüzek szolgálnak alapjául”. Akkor mi is pontosan a helyzet?

Gellért Ádám véleményére azért is érdemes figyelni, mert – szemben azokkal, akik állami kényszerítőerővel a hátuk mögött ezekkel az ügyekkel korábban foglalkoztak – ő ért is hozzá. Ettől függetlenül képviselőként csak üdvözölni tudom az eljárás megindulását és őszintén remélem, hogy a rendszerváltozás utáni harmadik évtizedben meg lesz az a szándék és szakértelem az ügyészségen, amelyek egyike vagy másika a megelőző két évtizedben gyakran hiányzott.

A sortűzpereken kívül a felelősségre vonás szinte teljes elmaradása a rendszerváltoztatás másik nagy adóssága. Az, hogy Péter Gábor (az ÁVH egykori vezetője – a szerk.) a rendszerváltoztatás után három évig, 1993-ban bekövetkezett haláláig háborítatlanul élhetett, mégiscsak elfogadhatatlan. Most a nyomozóhatóságoknak lényegesen több jogi lehetőség áll rendelkezésre, mint eddig bármikor, mivel a korábban a nyomozás elrendelésének akadályát képező elévülés lehetőségét szűk körben, a legsúlyosabb bűncselekmények esetében az Alaptörvény kizárta.

Tény az, hogy az 1949-es genfi egyezményben szabályozták a háborús és emberiesség elleni bűntetteket. Ezt követően az 1968-as new york-i egyezmény a genfi egyezmény statútumában szereplő bűncselekmények elévülését kizárta. Magyarország ezt az egyezményt aláírta, de nem tette szabályszerűen a belső jog részévé. A nemzetközi jogászok többsége azt mondja azonban, hogy anélkül, hogy ez az 1968-as egyezmény a belső jog részéve vált volna, el lehetett volna járni – mivel magát az egyezményt aláírtuk. Miután a sortűzperektől eltekintve nem járt el ezekben az ügyekben a magyar ügyészség, ezért indokolt volt az amúgy Gellért Ádám által kidolgozott „lex Biszku” elfogadása, mely részben ezt a kérdést rendezte.

Fontos azonban, hogy a lex Biszkunak része az az új Alaptörvény által megteremett – a Zétényi-Takács törvényből megismert, Csehországban, illetve Németországban is alkalmazott – jogi megoldás, mely szerint a legsúlyosabb bűncselekmények esetén mindaddig nyugszik az elévülés, amíg az állam nincs abban a helyzetben, hogy büntetőhatalmát érvényesítse. Ez az időpont nálunk – bármilyen furcsának tűnik – az új Alaptörvény hatálybalépésének időpontja. Így e törvény alapján az 56-os megtorlások során elkövetett bűncselekmények ügyében is el lehet járni.

Biszku ellen most az 1956-os forradalom leverését követő sortüzek miatt indítottak eljárást. Ez az a cselekmény, amely miatt már 1993-1994-ben is indult eljárás. Az akkori bírósági ítéletben – ahol két embert elítéltek, tízet pedig felmentettek – szerepel, hogy teljesen érthetetlen, hogy az ügyészség nem terjesztette ki a vádat olyan tanúkra, mint amilyen Biszku Béla is volt az eljárásban. Olyannyira, hogy a bíróságnak ki kellett rekesztenie Biszku tanúvallomását az ügyből, mert úgy ítélte meg – a büntetőjog szabályai alapján –, hogy tanúként nincs igazmondási kötelezettsége, mert mentességet biztosít számára, hogy igazmondás esetén önmagát vádolná meg bűncselekmény elkövetésével.

Biszkut viszont a sortüzek miatt vonták büntetőeljárás alá, nem szabadságharc leverése utáni megtorlások miatt.

Valóban, de én a gyanúsítás alapjául szolgáló iratokat nem ismerem. Sok történész állítja, hogy talán könnyebben bizonyítható a politikai vezetés utasítása a koncepciós perekben – ne felejtsük el, Biszku Béla például több fizikai megsemmisítést is követelt ’56 után. Ennek ellenére már csak hivatalból is abban bízom, hogy az ügyészség kellő bizonyítékok birtokában élt a gyanúsítással. Ezen kívül a vádkiterjesztés lehetősége is adott a fenti ügycsoportban.