Antall József, az első szabadon választott magyar miniszterelnök idén lenne 80 esztendős. Politikai hagyatéka, a gyakran hangoztatott antalli örökség gazdátlanul kallódik. Legfőbb ideje lenne felkarolni.

Azok közé tartozom, akik kisgyermekként felháborodtak, amikor 1993. december 12-én egyik pillanatról a másikra megszakították a Magyar Televízióban a Walt Disney Kacsamesék című rajzfilmsorozat aktuális epizódjának sugárzását, majd bejelentették, hogy meghalt Antall József miniszterelnök. Mind a mai napig élénken él bennem ez az emlék. Ezzel mások is így vannak: a legnépszerűbb közösségi oldalon még külön csoportot is létrehoztak, amely ezzel foglalkozik.

A néhai miniszterelnök személyének és tevékenységének megítélése már életében is komoly vitákat váltott ki mint a bal-, mind pedig a jobboldalon. A balliberális oldal előszeretettel, ámde teljesen alaptalanul vádolta a kisnemesi családból származó kormányfőt azzal, hogy a Horthy-korszak, a „régi, úri Magyarország” restaurációján fáradozik. Naftalinszagú, korszerűtlen, idejétmúlt – ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illették az Antall-kormány által képviselt keresztény-konzervatív politikát, a miniszterelnököt pedig gőgös, öntelt, nagyképű és mogorva fickónak igyekeztek beállítani, aki ráadásul az általuk olyannyira gyűlölt „keresztény kurzust” képviseli.

Vádakkal, rágalmakkal a jobboldal sem maradt adós. Mind a mai napig lehet olyan véleményeket hallani, hogy Antallék elcsalták a rendszerváltást, lepaktáltak az ős-ellenség SZDSZ-szel, elmismásolták a kommunista bűnösök felelősségre vonását, szétprivatizálták az országot, és olyan csődhalmazt hagytak maguk után, hogy 1994-ben Horn Gyula és csapata könnyűszerrel bezsebelhette a csalódott magyarok nagy többségének szavazatait. A jobboldalon időről időre felröppenő vád az is, hogy Antall József és kormánya nem élt a kínálkozó lehetőséggel, és háromszor is elmulasztotta a békés határrevízió lehetőségét: nem szerezte vissza Kárpátalját a Szovjetuniótól függetlenedő Ukrajnától, nem vonult be a Felvidékre, amikor felbomlott Csehszlovákia, végül pedig a délszláv háborút sem használta ki a délvidéki területek megszállására. (Hogy ezen területszerzési akcióknak valójában mekkora realitása volt, azt mindenki döntse el maga.)

A baloldali kritikákra kár szót vesztegetni. Ugyanolyan aljas, hazug lejárató kampányt folytattak Antall József ellen, mint amilyent napjainkban Orbán Viktor ellen. A jobboldali kritikusoknak pedig szeretném felhívni a figyelmét néhány tényre. Az Antall-kormány Egy nyakig eladósított országot vett át elődeitől; a kabinet 1990-es megalakulásakor hazánk még szovjet megszállás alatt volt; a KGST-piac összeomlása maga alá temette a magyar gazdaságot is; az alapokról kellett felépíteni mindent. Nem volt véletlen a kormányfő híressé vált „kamikáze-kormányos” kijelentése sem. Ő tudta a legjobban, hogy a lehetetlenre vállalkozik, mégis meg kellett próbálnia, mert ezt kívánta a nemzet érdeke. Megpróbálta, és korántsem vallott szégyent. Tette, amit az adott körülmények között tehetett. Elvitathatatlan érdeme, hogy az általa vezetett kormány lerakta egy nyugati típusú, demokratikus ország alapjait, és elindította hazánkat az Európai Unió felé vezető úton.

Jacques Santer egykori Luxemburgi miniszterelnök, aki 1987-től 1990-ig az Európai Néppárt elnöki tisztjét is betöltötte, így vélekedett róla: „Antall József mint az elvek embere mindig hű maradt a nemzeti konzervativizmus eszméihez és a keresztény értékekhez. Hangsúlyozta az emberi jogok tiszteletben tartását és az európai kereszténység hagyományaira támaszkodott.”

Ma már egykori bírálói, politikai ellenfelei is elismerik, hogy Antall József nagy formátumú politikai személyiség volt. Egy felkészült, elhivatott, tisztességes és ízig-vérig konzervatív politikus, akiben tökéletesen egyesült a keresztény-konzervatív világnézet és az európai eszmeiség, az Uniós elkötelezettség. Nem véletlen, hogy 2008-ban róla nevezték el az Európai Parlament egyik épületszárnyát. Ez a gesztus számomra azt jelzi, hogy külföldön példamutatónak tartják mindazt, amit képviselt, és azt a stílust, ahogyan politizált. Idehaza egészen más a helyzet. Antall József neve szinte csak akkor tud bekerülni a híradásokba, amikor leöntik vagy ellopják valamelyik szobrát…

Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy Antall József megtért Teremtőjéhez. Ennyi idő sem volt elegendő ahhoz, hogy politikai hagyatéka, az antalli örökség méltó helyre kerüljön. Antall József egykori pártja, az MDF hosszú agóniát követően 2010-ben kiesett a parlamentből, majd JESZ néven alakult újjá, fényévnyi távolságra az antalli örökségtől. Egészen döbbenetes, hogy az MDF pártalapítványaként létrejött Antall József Alapítvány honlapján, az antalli örökség menüpontra kattintva egy teljesen üres oldal jelenik meg. Létezik ugyan egy Antall József Politika-és Társadalomtudományi Tudásközpont, egy Antall József Baráti Társaság, sőt, 2007 óta Antall József díj is, időnként helyi szintű megemlékezésekre is sor kerül, az antalli örökség mégis gazdátlanul kallódik. Legfőbb ideje lenne felkarolni. Annak ellenére, hogy nem a KDNP színeiben politizált, Antall József megérdemelné, hogy a legnagyobb kereszténydemokrata politikusok között emlegessék a nevét. Erdődy Gábor korábbi szentszéki nagykövet szavaival élve: Antall József kereszténydemokrácia-felfogása nagy nyugati államférfiak, Konrad Adenauer, Robert Schuman és Alcide De Gasperi által megfogalmazott alaptételekből (szélsőségek elutasítása, szociális igazságosság, családcentrikusság, szolidaritás) és a Barankovics István-féle kereszténydemokrata programból (emberi szabadságjogok, szabadság és egyenlőség, népi önkormányzatok) táplálkozott. 1991-ben, a Magyar Reformátusok Világtalálkozóján a következőket mondta a miniszterelnök: „A magyarságot az teszi nemzetté, az teszi a magyar kultúrát különlegesen értékessé, valóban európaivá, hogy önmagunkban hordjuk Európát, és a protestantizmus, a református egyház nélkül szegény lenne ez a nemzet, nem lenne az a magyarság, amit mi vállalunk, ha nem lenne katolicizmus és protestantizmus együttesen képviselve. […] Csak az ért meg bennünket, és az tudja, hogy mit jelent magyarnak lenni, aki értékeli azt a szellemiséget, amit hordoznak ezek az egyházak, és aki a magáét megvallva, a maga szellemiségét képviselve, de egyetemesen tudjuk szolgálni a magyarságot, Európát és a mi egyetemes világkultúránkat.”

Halálos ágyán Bolberitz Pál címzetes apátnak a következőket mondta: „keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője.” Külföldön elismerik Antall Józsefet. Legfőbb ideje, hogy hazájában is megkapja az őt megillető megbecsülést. Az antalli örökség valójában a magyar kereszténydemokrácia öröksége. Legyünk büszkék erre!