Bogár László az m1 Ma Reggel című műsorában az IMF-et „bölcs parazitához” és Mária Teréziához hasonlította.

Az effajta kijelentésekkel foglalkozni persze nem jelent különösebb sportértéket. A magyar társadalomban azonban különösen dívik a Habsburg-ellenesség. A jobboldal a külföldi gyarmatosítót és nemzeti gondolat elnyomóit, a bal pedig a régi rend (feudalizmus, ahogy ők hívják) és ezzel a munkásság-parasztság sanyargatóit látja bennük. A két leegyszerűsítés egyaránt a marxista történetírásból táplálkozik, valamint nem célszerű egy kalap alá venni a teljes uralkodói házat.

Bogár abból a téves elképzelésből indul, hogy Magyarország valaha is gyarmata lett volna a Német-Római Császárságnak, vagy a Habsburg Birodalomnak. Ez az állítás azonban nem állja meg a helyét. A gyarmati lét és a hozzá kapcsolódó jelentéstartalom a XIX-XX. században alakult ki, mely fogalom nehezen vetíthető vissza az 1700-as évek Magyarországának státuszára. A Magyar Királyság nem állt sem totális politikai, sem gazdasági, sem katonai függésben. A Habsburgok nem elfoglalták hazánkat, a trónt legitim eszközökkel szerezték meg. A Magyar Királyság a Habsburg Birodalom egyik országa volt, melyet a Habsburg uralkodó – a magyar törvényekre felesküdve – és a magyar rendek a magyar jogrendszer (többnyire) tiszteletben tartásával kormányoztak, közösen.

A Bogár-féle „birodalmi függőség” hasonlata épp Mária Terézia esetében áll gyenge lábakon. Mivel 1740-ben III. Károly fiú örökös nélkül halt meg, a Pragmatica Sanctio értelmében országai lányára, Mária Teréziára szálltak. Azonban a nőági örökösödés jogán II. Frigyes porosz király és a Frigyes Ágost bajor választófejedelem szintén igényt tartottak a trónra. Ezzel kezdetét vette az osztrák örökösödési háború. Mária Terézia szorult helyzetbe kényszerült, a Habsburg Birodalom a szétesés szélére került. Magyarország tehát választási lehetőség előtt állt. Lehetősége volt a már említett trónkövetelőkkel összefogni, vagy független magyar királyt választani. Előbbi esetben nem volt garancia arra, hogy másfajta kapcsolat jönne létre a magyar rendek és a külföldi uralkodóház tagjai között, míg utóbbi egy polgárháborús helyzetet eredményezhetett volna. A helyzetet tovább bonyolította az Oszmán Birodalom fenyegető közelsége. A magyar rendek tehát nem éltek a „lehetőséggel”. Életüket és vérüket ajánlották a királynőnek, aki cserébe ígéretet tett, hogy megőrzi az ország kormányzati önállóságát és megtartja a nemesség kiváltságait.

Minthogy az osztrák örökösödési háború és a hétéves háború során sem sikerült Mária Teréziának legyőznie a Habsburg Birodalomnál kisebb, azonban sokkal jobban szervezett és fejlettebb porosz államot - mely sikeresen csatolta magához a Birodalom legiparosodottabb vidékét, Sziléziát -, ebből azt a következtetést vonta le, hogy országait modernizálni/iparosítani, az adóbevételeket pedig növelni szükséges. Az adóbevételek fokozására azonban nem szokványos módszerekkel operált – miután a magyar nemesség megtagadta a nemesi adózást és nem szavazta meg az uralkodó által kért adómennyiséget. Mivel azonban az uralkodó tiszteletben kívánta tartani a magyar törvényeket, más megoldások alkalmazására kényszerült. Egyszerre kívánta megadóztatni a nemességet és elérni azt, hogy jobbágyság terhei ne növekedjenek tovább.

Miután a nemesek megtagadták az adózást, Mária Terézia létrehozta a kettős vámrendszert, mely a Birodalom külső határán protekcionista szerepet töltött be, míg a szűkebben vett Magyarországon a nemesi adózást pótolandóan jelentett jövedelmet az uralkodónak. Vagyis, Mária Terézia unortodox módszerrel adóztatta meg a magyar vezető elitet, a kisember ellenében, mivel az megtagadta kiváltságaira hivatkozva az adófizetést. Pont ez nem tetszik Bogárnak?!

A közgazdász  rosszul használja Mária Terézia egyik leghíresebb/hírhedtebb mondását: „Etetni kell a juhot, hogy nyírni lehessen.” Míg Bogár ezt a szipolyozás elszólásaként fogja fel, addig a valóság az, hogy a királynő ezen mondásán éppen a jobbágyság magyar nemesség általi túladóztatását érti. Miután az országban több jobbágyfelkelés tört ki uralkodásának kezdeti szakaszában, 1767-ben kiadta az Urbáriumot, mely a jobbágyságra kivethető terheket kívánta szabályozni. Tehát Mária Terézia éppen a jobbágyság érdekében hozta meg az adóterhelés maximalizálását/szabályozását a magyar nemesség „kizsákmányolásával” szemben. Ezzel elősegítve a jobbágyság feltőkésítését és gyarapodását, melynek nyilvánvalóan hosszútávú célja volt, hogy az állam nagyobb bevételre tegyen szert.

Mária Terézia azonban nem csak a gazdaságpolitika terén kívánt eredményeket felmutatni. Az élet minden területén elő kívánta segíteni, hogy állama – és ezen belül Magyarország – erősebb állapotba kerüljön uralkodása alatt. A modernizáció jegyében elősegítette, hogy új növényfajták terjedjenek el, támogatta a fajta feljavításokat, meghonosította a selyemtermelést, elrendelte az Alföld fásítását, állatorvosi képzést hozott létre a pesti egyetemen. Oktatási reformot hajtott végre, tankönyveket íratott, a tananyagot egységesítette. A török háborúk során elnéptelenedett Temesbe és Bácskába németeket telepített. Létrehozta a modern bürokrácia alapjait.

Olyan szociális intézkedései voltak, mint az árvaház és szegényházak építése, a megyéket kötelezte, hogy gondoskodjanak a szegényekről és az öregekről. A hadirokkantakat ellátásban részesítette, az hadiözvegyeket segélyben részesítette. Az országos tisztiorvos javaslatára minden megyét kötelezett orvos tartására, aki a szegényeket gyógyította. Minden járásba bábát rendelt, hogy ezzel is megelőzze a Magyarországon még mindig magas gyermekhalandóságot. Továbbá különböző higiéniai utasításokkal látta el a megyei elöljáróságokat, hogy csökkenjenek a betegségek.

Mária Terézia így írt Pálffy Miklós országbírónak: „Nem akarok a törvény ellen cselekedni, szeretem a nemzetet, hálás vagyok iránta, de ha király akarok maradni, kell, hogy ép úgy igazságot szolgáltathassak a szegénynek, mint a gazdagnak. Lelkiismeretem szerint kell eljárnom, nem akarok elkárhozni egy pár mágnás és nemes miatt. Sok hónapon át iparkodtam, hogy ez elveket megegyeztessem az ország alapelveivel; rajta vesztettem és a paraszt fizeti az árát. Nem akarok mást, mint a közjót, melyet nem szabad hogy magánérdek zavarjon.”

Ilyen „bölcs parazita” volt Mária Terézia.