Teljességgel értelmetlen,
Rettenetesen kegyetlen,
Igazságtalan, esztelen,
Alávaló, szükségtelen,
Nemzetpusztító, szívtelen,
Ostoba, életképtelen,
Nem nyugszunk bele sohasem!

Húszas éveim elején lelkes fűzfapoéta voltam: gyakran vetettem papírra a fejemben cikázó gondolatokat. Ekkor született a fenti „vers” is. Asztalfióknak írt műveim közül több is a Trianon-traumáról szól. Részben családi okai vannak annak, hogy fiatal korom óta élénken foglalkoztat ez a téma. Nagyapám Marosvásárhelyen született, akkor, amikor az még magyar város volt. Trianon után a Dergán család repatriált. Szinte mindenük odalett. A vagonlakók keserű kenyerét ették, sok tízezer sorstársukhoz hasonlóan. Dédszüleimet azonban kemény fából faragták: áldozatos munkával új otthont teremtettek maguknak, és mindhárom gyermekükből tisztességes, becsületes embert neveltek (egyikük, a képen látható nagyapám állatorvos lett).

Kevés olyan magyar család van, amelynek felmenői nem mentek keresztül hasonló megpróbáltatásokon. Mindannyiunknak megvan a maga Trianonja; Illyés Gyula találó megfogalmazása szerint „Magyar az, akinek fáj Trianon.” Nagy kérdés, hogy napjainkban vajon fáj-e valakinek? Érdekli-e még egyáltalán az embereket? A XXI. század magyar fiataljainak többsége sajnos szinte semmit sem tud a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájáról, és hidegen hagyja őket az egész téma. Az igazán elkeserítő azonban azt hallani, amikor egyesek, tudatlanságukból eredően lerománozzák az erdélyi magyarokat. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a családomtól és tanáraimtól rengeteget megtudhattam a békeszerződésről és annak következményeiről: arról, hogy 1920. június 4-én elvették Magyarország területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét, és hárommillió magyar került akaratán kívül idegen országok fennhatósága alá. Arról, hogy hazánk egyik napról a másikra elveszítette vasúthálózatának 62 %-át, közútjainak 73 %-át, erdőinek 88 %-át, szénbányáinak, vasbányáinak 83%-át. Arról, hogy az összes sóbányája, réz, arany és ezüstbányája a trianoni határokon kívül maradt. És persze arról, hogy a felmenőim otthona Erdély volt. Egyre jobban erősödött bennem az elhatározás: el kell jutnom Marosvásárhelyre, abba a városba, ahol a dédszüleim örök hűséget fogadtak egymásnak, ahol a nagyapám született. Ezért 22 évesen elhatároztam, hogy saját szervezésű túrák keretében bebarangolom Erdélyt, Székelyföldet, majd sorra következett Felvidék, Kárpátalja és Délvidék. Természeti értékek, a magyar múlt emlékei, no és persze a barátokkal eltöltött sok-sok vidám pillanat: az utazások során csodálatos élményekkel gazdagodtam. Ezeket mind megörökítettem az útinaplóimban (lehet, hogy egyszer majd ezekből is összeállítok 1-1 könnyed hangvételű blogbejegyzést). Furcsa kettősség kerített hatalmába: egyszerre éreztem azt, hogy otthon vagyok, és azt, hogy idegenben. Meggyőződésem, hogy csak az képes felmérni a trianoni békeszerződés valódi súlyát, aki bejárta az elcsatolt területeket, és a saját szemével látta, hogy mennyi kincset veszítettünk el azon a júniusi napon.

(Ez a kép tusnádfürdőn készült rólam, 2004-ben. A kereszt felirata: Múltunk a reményünk, Krisztus a jövőnk.)

2012. június 4-én lesz a békeszerződés aláírásának 92. évfordulója. A mögöttünk hagyott szűk évszázad minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a szélsőséges válasz nem válasz a Trianon-traumára. A két világháború közötti „mindent vissza” ugyanolyan elhibázott politika volt, mint a szocializmus évtizedeinek „elhallgatás” politikája. A szélsőjobboldaliak hiába követeltek teljes revíziót, ennek megvalósulására már a Horthy-korszak idején sem volt reális esély. A „mindent vissza” napjainkban pedig semmi több üres fantazmagóriánál, búsongásnál, ami vajmi keveset segít a határon túli magyarokon. Hasonlóképpen hibás, sőt, gyalázatos a szélsőbaloldal struccpolitikája, melynek lényege: úgy kell tenni, mintha nem is lett volna Trianon, mintha nem is élnének magyarok milliói a határainkon túl. A Rákosi-rezsim és a Kádár-rendszer egyaránt némán, az együttérzés és a szolidaritás legkisebb jele nélkül asszisztált a velünk szomszédos államokban folyó kegyetlen, kisebbségellenes asszimilációs politikához. A szocializmus alatt a határon túli magyar közösségeket az anyaország teljesen magukra hagyta, nem segítette őket a fennmaradásukért vívott kemény küzdelemben.

A rendszerváltás után, az első szabadon választott kormány miniszterelnöke volt az, aki megtörte a csendet. Antall József 1990. június 2-án, az MDF III. országos gyűlésén kijelentette: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.”

A baloldali és főként a liberális tábor azonnal nekiesett Antall Józsefnek. Élete végéig gyalázták e mondata miatt, pedig ártatlan kijelentés volt, melynek lényege a következőképpen foglalható össze: felelősség az egész magyar nemzetért. Ez a gondolat ma is érvényes, a jobbközép, keresztény-konzervatív nemzetpolitika egyik sarokköve. Ennek szellemében dolgozott Orbán Viktor első polgári kormánya 1998 és 2002 között, amikor meghirdették a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését. Akárcsak Antall Józsefhez, Orbán Viktorhoz is köthető egy mára már klasszikussá vált kijelentés: „Magyarország az egyetlen ország, amely saját magával határos.”

Mielőtt bárki revizionizmussal vádolná a kormányfőt, olvassa el a következő mondatát is: „Nemzeti érdekeink szempontjából a legfontosabb kérdés a tőlünk elvágott nemzetrészekkel való újraegyesülés, határmódosítás nélkül.”

A 2002-ben hatalomra került szocialisták ténykedésének következtében az újraegyesülés folyamata sajnálatos módon megakadt. A mélypont minden kétséget kizáróan a 2004. december 5-i, kettős állampolgárságról szóló népszavazás volt, amikor a Gyurcsány Ferenc vezette magyar kormány, és a két kormánypárt, az MSZP és az SZDSZ a határon túli magyarok ellen kampányolt. Azt pedig szinte nem is lehet megfelelő jelzővel illetni, hogy a szocialisták Erdélyben nyomtattatták ki a kampányújságaikat. Bármennyire is megdöbbentő, de igaz: az anyaországi magyarokat azzal riogatták, hogy a határon túliak elveszik a munkájukat és a nyugdíjukat. A kudarcba fulladt népszavazás mély, nehezen gyógyuló sebet ejtett a külhoni magyarok szívén. Gyurcsányéknak ez sem volt elég: elsorvasztották a Magyar Állandó Értekezletet, az anyaországi és határon túli magyarok legfontosabb fórumát is. A Trianon-trauma, ahelyett, hogy enyhült volna, 2002 és 2010 között egyre nyomasztóbbá és súlyosabbá vált.

Folyt. köv.