Miközben a magyar labdarúgó válogatott 1986 óta zsinórban 13 (!) selejtező sorozatot bukott el, és egyetlen világversenyre sem tudott kijutni, még mindig szép számmal élnek olyan futballszurkolók hazánkban, akik pénzüket, idejüket, és idegeiket áldozzák arra, hogy élőben buzdítsák futballistáinkat. Teszik mindezt számtalan vereség, kudarc után, romos stadionokban, vérlázítóan magas jegyárak mellett.

A világ legtöbb országához hasonlóan hazánkban is nagy népszerűségnek örvendenek a rangos sportesemények. Elég csak az idei londoni olimpiára gondolni, amelyen rengeteg honfitársunk szurkolt élőben a magyar versenyzőknek, a televíziós közvetítéseket nézők milliói követték figyelemmel, az ötkarikás játékokról hazatérő sportolóinkat pedig rajongók tömege köszöntötte.  A legnépszerűbb sport azonban továbbra is a foci. Persze nincs mit ezen csodálkozni: Puskás, Grosics, Bozsik, Albert, Nyilasi országában a labdarúgás sokaknak az életük része. Nem véletlenül szokták azt mondani, hogy Magyarország, a tízmillió szövetségi kapitány országa. Mi valóban szeretjük a focit. Még akkor is, ha futballistáink nem kényeztetnek bennünket mostanság.

Mindenek előtt, amolyan ráhangolásképpen a száraz (és szomorú) tények. Ki ne tudná: labdarúgó válogatottunk az 1986-os mexikói VB óta egyetlen nagy tornára (VB-n vagy EB-n) sem tudta kvalifikálni magát. Leírni is fáj: 1986 óta 7 EB- és 6 VB-selejtezősorozatot fejeztünk be sikertelenül. A 13 kudarccal végződő selejtezősorozat után most a 2014-es brazíliai világbajnokságon való részvétel kiharcolása a cél.  Az első meccset sikerrel vettük: 5:0-ra nyertünk Andorrában. A második, szeptember 11-i meccsen már egy jóval nehezebb ellenfél, Hollandia válogatottja következett. Közel telt ház, mintegy 25 ezer néző előtt került sor az összecsapásra a Puskás Ferenc Stadionban. A nagy fogadkozások ellenére a mieink sima, 4-1-es vereséget szenvedtek a vb-ezüstérmesektől.

25 ezer ember gondolta úgy, hogy a magyar futball 25 éve tartó vesszőfutása ellenére kimegy a stadionba, és élőben szurkol a mieinknek. Mindezt annak tudatában, hogy 1984-ben vertük meg utoljára a hollandokat. A rossz sorozat sajnos folytatódott: a narancsmezesek sorozatban nyolcadik győzelmüket aratták ellenünk, ráadásul a legutóbbi öt meccsen huszonhat gólt lőttek nekünk.  A Magyar Labdarúgó Szövetség vezetői összetehetnék a kezüket, hogy ennyien hajlandóak még kimenni a válogatott meccseire. Arról nem is beszélve, hogy a 60 éves Puskás Ferenc stadion gyalázatosan rossz állapotban van. Lassan már nincs olyan ország Európában, ahol ne épült volna egy korszerű aréna. Jó példa erre keleti szomszédunk: a vadonatúj bukaresti Nemzeti stadion adott otthont az Európa Liga idei döntőjének.

Örömteli, hogy a kormány tisztában van azzal, hogy kell egy modern futballstadion Budapestre. Addig azonban, amíg ez felépül, a szurkolók jogosan várnák el, hogy a valóságtól nem elrugaszkodott jegyárakat állapítanak meg az MLSZ illetékesei. Azt gondolom ugyanis, hogy teljességgel elfogadhatatlan, hogy egy romos stadionban, egy negyedszázada gyengélkedő válogatott meccsére 3.500 forintba kerüljön a legolcsóbb belépőjegy, és 6.000, 8.000, 12.000, sőt, 18.000 (!) forintot kérjenek el a nézőktől. Ez nem más, mint a nyílt szembeköpése azoknak, akik még mindig kitartanak a magyar labdarúgás és a magyar válogatott mellett. Félő, hogy a riasztó jegyárak miatt számuk egyre csökkenni fog. És mivel a futballistáink produkciója alapján kevés az esély arra, hogy a produkció önmagában közönségcsalogató legyen, ideje lenne legalább a jegyárakat azzá tenni. Mert a futball sosem a gazdagok sportja volt, de ha a döntéshozók így folytatják, azzá fog válni.