Ma Magyarországon a zsidóság szíve éber és növekszik benne az aggodalom. Vajon helyes ezt állítani? Az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem diákjaként a zsidó sajtón túl személyesen is tapasztalom és hallom ezeket a véleményeket, ugyanakkor a nem zsidó társadalom – legyen az jobb vagy baloldali – nem nagyon érti a fokozódó elégedetlenséget.

Mióta Áder János lett a köztársasági elnökünk, aki a kiegyezés célkitűzésén túl a nemzeti egység megtestesítésére is törekszik, a zsidó közösség egyre többször bírálja a politikai vezetés Holokauszt emlékezetét. Míg én – túlzás nélkül – gyönyörködöm Áder János beszédeiben, addig a magyarországi zsidóság (egy része) ugyanazon beszédek miatt felháborodik és meg van sértve. E felzúdulások tükrében úgy tűnhet, mintha egy antiszemita köztársasági elnökkel lenne dolgunk, aki nem tartja tiszteletben egyik államalkotó kisebbségének méltóságát. Ha nem erről van szó, mi okozza mégis ezt a felzúdulást?

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nagy hiba volna tökéletes egységként beszélni a magyarországi zsidóságról. A zsidó közösség ugyanolyan színes, ellentmondásokkal terhelt, sőt, megosztott, mint mai magyar társadalmunk. (Ráadásul az a tény is lehetetlenné teszi, hogy a zsidóságról mint egységes közösségről beszéljünk, hogy az egyszerre jelent egy nemzetet és egy vallást, ami nem lehet mindenkiben egy és ugyanaz.) Cikkem elsősorban a magyarországi neológ közösségről szól.

Áder János két beszédét kell e kérdéskörrel kapcsolatban kiemelni. Azt, amelyet Knesszetben és azt, amelyet a Dohány utcai zsinagógában mondott el, mindkettőt a Wallenberg emlékév keretein belül. Az első beszédnél még értetlenül álltam a zsidóság részéről érkező felháborodás előtt, a másodiknál szomorúan vettem tudomásul. Számomra mindkét beszéd gyönyörű, és büszke vagyok arra, hogy ilyen köztársasági elnököm van, de nem tudok megfeledkezni arról, hogy a zsidóság jelentős része nem érez velem együtt. Pontos ok miatt nem. Mindkét esetben ugyanaz a kritika éri a köztársasági elnöki beszédet, mégpedig az, hogy nem ismerte el az állami szerepvállalást és felelősséget a zsidóság második világháborús tragédiájáért, a pesti zsidóság szenvedéséért és a vidéki zsidóság megsemmisítéséért.

Az első beszédben az hangzott el, hogy az állam nem védte meg állampolgárait, míg a másodikban a nyilas bábkormány volt megnevezve egyedüli magyar felelősként. A remélt megfogalmazás ezzel szemben az lett volna, hogy az állam tevőlegesen közreműködött állampolgárai kiirtásában, és nem csak a bábkormány, hanem a teljes állami intézményrendszer (csendőrség,MÁV). Mindkét beszédben megrázóan mutatta be a köztársasági elnök úr a zsidósággal szemben elkövetett embertelenséget, ráadásul egyedülálló szörnyűségnek nevezte a Holokausztot. Bölcsen rávilágított a két nagy totalitárius diktatúra lényegi hasonlóságaira, megemlítve azt, hogy Raul Wallenberg ismeretlen viszonyok közepette szovjet börtönben hunyt el. Végül – számomra gyönyörűen – beszélt összetartozásunkról, mert a Himnusz sorait alkalmazta a zsidóság szenvedéseire. Azonban a köztársasági elnöki beszédekkel kapcsolatban a várakozás nem a tárgyilagos és hiteles, magas erkölcsi érzékről tanúskodó szavakra irányult, hanem egy cselekedetre: a bocsánatkérésre.

Nem vádolják Áder Jánost antiszemitizmussal. Nem is lehetne. Mindannyian emlékszünk példamutató gesztusára, amikor személyesen kereste fel Schweitzer József főrabbit az őt ért sérelem miatt, és a fentebb idézett beszédei is ellentétesek egy antiszemita politikus szavaival. Mégis a köztársasági elnök egyértelmű kiállása a kisebbségek és közösségek, köztük a zsidóság mellett az ellenkező hatást éri el a bocsánatkérés elmaradása miatt.

Közvetlenül a Dohány utcai zsinagógában rendezett Wallenberg emlékest után egy Orzsés tanárom, aki a neológ zsidó közösség elismert tagja, mélységes kiábrándultságának és felháborodásának adott hangot a köztársasági elnök úr beszédével kapcsolatban. Ti. megcsalja az áldozatok emlékét az, aki a felelősséget elkeni vagy tagadja, ezért méltón nem is emlékezhet. Mondván hogyan állíthatja azt egy köztársaság elnöke, hogy tiszteletben tartja a zsidó közösséget, ha nem számol el az (esetleges) állami felelősséggel? A tanárom, aki szülein kívül népes, köztiszteletben álló családját és őseit mind elvesztette a vészkorszak idején, nem politikai agitáció vagy ellentétes pártszimpátia miatt volt felháborodva. Illetlenség lett volna arról győzködnöm, hogy Áder János beszéde számomra mennyire megható volt, és milyen sokat tesz az antiszemita propaganda ellen. A tanárom személyes fájdalma és frusztráltsága sok tíz év óta gyülemlik benne, valóságos és nem egyedülálló jelenség, amely iránt nem szabad közömbösnek mutatkoznunk.

Nincs minden magyarországi magát zsidónak valló állampolgárban ugyanaz a düh, frusztráció és bizalmatlanság, de nincs olyan, akinek egy bocsánatkéréshez hasonló politikai gesztus ne esne jól. Kérdés, hogy mennyire hinné el? Azonban ez a bizalom kérdése, ahol a bizalom megléte legalábbis kölcsönös.

A bocsánatkéréssel kapcsolatban példaként állhat előttünk II. János Pál pápa tette. Őt saját közösségén belül még a mai napig is bírálnak ezért a lépéséért, hiszen bocsánatkérésével elismerte az Anyaszentegyház bűnrészességét, ami ellentétben állhat az Apostoli Hitvallással, ugyanakkor szintén saját közösségén belül boldogként (és várhatóan hamarosan szentként) tisztelik. Katolikusként kegyelemnek tartom, hogy olyan korban élek én a földön, amikor az egyház vezetői életszentségből is példát mutatnak közösségük számára, és büszke vagyok arra, hogy közösségem vezetője II. János Pál pápa emberi nagyságáról tett tanúbizonyságot azzal, hogy tudott bocsánatot kérni. Aki tud bocsánatot kérni, az egyszersmind már meg is bocsátott, egy szabad, autonóm ember. Katolikusként úgy gondolkodom, hogy jobb többször bocsánatot kérni, mint kevesebbszer, az előbbi közelebb áll az Örökkévalóhoz, mint az utóbbi, ugyanakkor (leendő) történészként érzem és értem azt is, hogy egyedül a felelősöket szabad felelősségre vonni.

Talán közelebb visz minket az igazsághoz, ha az antiszemitizmusra nem egy az emberből kiragadott és kizárólag a zsidóság mint olyan ellen irányuló jellemvonásként tekintünk, hanem az emberi gyarlóságból fakadó hiúságra, amely szétzilálja az emberi szeretetközösség szöveteit. Biztos vagyok abban, hogy a magyar nép semmivel sem bűnösebb a többi népnél, ahogy a zsidó nép sem. Mint az emberek, a nemzetek is egyenlők. Sokszínűek, de Istentől kapott méltóságukban egyenlők.

A kérdésre azonos és egyértelmű iránymutatást találunk a keresztény és a zsidó vallásban:
Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat (Máté evangéliuma 5, 23-24).
„…az embernek az Ö.való ellen elkövetett vétkeit a jom kipur megbocsátja; de az embertársa elleni vétkeit nem törli el mindaddig, míg az ember meg nem követi embertársát” - Misna (Jomá VIII,9). Legyünk vallásos hitünk bátor tettekre váltói, akkor biztos nem teszünk rosszat!

(A beidézett dal és klip a személyi felelősségről és a közösségi szembenézésről szól.)