Margeret Thatcher hitt a szabadságban, határozottan elutasította a kommunizmust és politikai céljait saját értékeihez valamint a valósághoz igazította, nem pedig izmusok merev szabályaihoz. Ezért volt igazi konzervatív, ezért tiszteljük.
 
Egy olyan országban, mely még nem ocsúdott fel a birodalmi státusának végleges elvesztéséből és melynek termelési szektora reménytelenül elmaradt Nyugat-Európa többi részétől, alig volt elvárható, hogy társadalmi feszültségek nélkül vészeljen át egy teljes strukturaváltást, melynek hatására a világ egyik meghatározó pénzügyi központjaként lép a 90-es évekbe. Pontosan ez az átalakítás és váltás az, amely máig megosztja Margareth Thatcher életművének értékelőit.
 
A ’70-es és ’80-as évek gazdasági és társadalmi válságából kivezető út Nagy-Britanniában a radikális szakszervezetek gyengítésén és visszaszorításán keresztül vezetett. A Thatcher előtti időkben az „old Labour” politikája odáig fajult, hogy fizetési és árszabályozások határozták meg a brit gazdaságpolitikát és a kabinet döntéseit rendszeresen bemutatták a szakszervezeteket tömörítő ernyőszervezet képviselőinek – csak úgy, jóváhagyás végett. Mintha a szakszervezet valamiféle kormányszerv lenne.
 
Mindezzel szemben Thatcher frissen megválasztott tory pártelnökként már 1975-ben úgy fogalmazott: „Nagy-Britannia és a szocializmus nem összeegyeztethetőek, és ameddig erőt érez magában nem is lesznek azok”.
 
Amikor ezek a szavak elhangzottak, a britek már átvészeltek egy olyan telet 1974-ben, ahol a munkabeszüntetés heti két napra rendszeresen megbénította az országot és gyertyafénynél vásároltak a boltokban. Apokaliptikus állapotok alakultak ki: ’78/79-ben a halottakat nem temették el, a kórhátakban a betegeket nem ápolták, az utcáról a szemetet nem szállították el - elérkezett hát az időpont, hogy a thatcheri politika alapjaiban átváltoztassa az országot.
 
 
Thatcher regnálása idején felszámolták és privatizálták az „erőszakkal” állami nagyvállalatokba tömörített ipari termelőegységeket és bezárták a veszteségesen és mesterségesen életbentartott bányákat. A Vaslady drámai mértékben csökkentette az államadóságot és sokszor nem riadt vissza a szociális kiadások lefaragásától sem. A Munkáspárt később a konzervatívok által teremtett alapokkal költhetett jóléti kiadásokra – na, nem mintha ez a világ bármely más országában másképp lenne. Pontosan ebből a pénzből faragták le az egészségügy terén az évtizedek során kialakult lemaradásukat. A Thatcher-kormányzat megbecsülte, ha valaki vállalkozni mert, minimálisra csökkentve a bürokrácia hagyományos akadályait, ezzel jelezve az „ingyenebéd” jogát követelő baloldalnak, hogy az állampolgárok igenis képesek önmagukért felelősséget vállalni. Határozattan kiállt azon alapelve mellett, hogy egy szabadkereskedelemmel és -piaccal rendelkező világban a szegény államok és emberek nem azért szegények, mert mások gazdagok, és ha a gazdagok szegényednének el ez a szegényekre is vonatkozna.
 
Thatcher politikájának bírálói gyakran felemlegetik a társadalmi olló szétnyílását, azonban ezek a hangok megfeledkeznek arról, hogy ez a politika érte el azt is, hogy egy birodalmi nemzet, mely évszázadokon át a világ történelmét aktívan meghatározta, ismét feléledt a második világháború után rátört álmából. Ma Nagy-Britannia részben a 80-as évek politikájának köszönhetően az európai élet, a nyugati létforma egyik gazdasági és kulturális központja. Napjainkban egy olyan ország képét látjuk melyben százezrek élik át 20. század mintáján értelmezhető „brit álmot”.
 
Thatcher egy olyan élhető berendezkedést teremtett, mely a szegénynek lehetővé teszi a kitörést a saját erejéből, és lehetőséget biztosít a gazdagoknak, hogy befektetéseikkel egyszerre erősítsék a vállalkozásaikat és társadalmukat. Úgy erősítette az egyéni törekvéseket és vállalkozókedvet, hogy visszaadta a közösség önrendelkezését és önbecsülését.

Mindezek mellett legfontosabb talán, hogy Margaret Thatcher ideológiai nézetektől függetlenül viszonyítási ponttá vált. Nélküle más lenne Európa, de Nagy-Britannia biztosan. És nélküle talán Magyarországra is másként, máskor köszöntött volna rá a szabadság. Köszönjük neki.