Személyes élménybeszámoló a homokzsákok mellől.

Szerencsére közvetlen közelről vehettem, részt az árvízi védekezésben. Homokzsákok, pakolás, vízelvezetés, állványépítés, hogy a fal ne dőljön be. Többször mentem barátokkal, munkatársakkal. Mindenhol megfigyeltem egy dolgot. Segíteni jó, és ez az embereken is látszik. Hivatásos, önkéntes vállvetve dolgozik együtt. A vészhelyzet, a baj idején is groteszk módon vidámak és boldogok tudtak lenni, bizalommal egymás iránt, közvetlenül. Az eladó, akinek elege van a műszakból már az első fél órában a kasszában, most kipirultan hozza a teát. A hivatalnok boldogon adja tovább a zsákot, nem számít a zápor, sötétség és az sem, hogy hajnali kettőt mutat az óra. Viccelődnek egymással, idegenek mutatkoznak be egymásnak és elegyednek szóba.

-Itt laksz?

-Nem a budai Várban. Ha az én házamat kellene védeni akkor nagy baj lenne.:) És te?

-Én sem. Jöttem segíteni, hiszen több kéz előbb végez.

És tényleg így van. Mindenki nemtől, vallástól, politikai nézettől, bőrszíntől, anyagi helyzettől függetlenül boldog, hogy segíthet. Mert látszik, hogy áll a gát, ott ahol 4 órája nem volt, hogy eltűnt a homokkupac, hogy már nem félnek az ott lakók. Este, éjszaka pedig boldogan fekszenek le, mert segíthettek. Jobb lett a világ.

Alkalmat kell adnunk, hogy megmutathassák az emberek, mit is tudnak igazán. Elcsépelt szó lett az összefogás az elmúlt napokban, de igaz. Nem az individualista én miatt megyek le pakolni, hanem a közösség miatt, a segítség miatt. Az árvíz – a baj ellenére – lehetőség volt arra, hogy megmutathassuk, hogy kik vagyunk igazán, vagy legalább azt, hogy kik szeretnénk lenni. Egy író ismerősöm mondta, hogy ha a hétköznapokba vinnénk egy kicsit ebből a jóindulatból, közösségérzetből, segíteni akarásból, akkor tényleg minőségi javulást észlelnénk. Csak ne vigye el a víz a bennünk rejlő egyszerű hőst.