Az egyetlen olyan magyar miniszterelnök, akinek az apja is kormányfő volt. Az egyetlen olyan magyar miniszterelnök, aki merénylet áldozata lett. A 95 évvel ezelőtt elhunyt gróf Tisza Istvánra emlékezünk.

Napra pontosan 95 évvel ezelőtt, 1918. október 31-én gyilkolták meg ismeretlen fegyveresek gróf Tisza Istvánt, hazánk kétszeres miniszterelnökét, aki a XX. század egyik legkiemelkedőbb magyar államférfije volt. Azért kellett meghalnia, mert az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjaiban a baloldal által felhergelt tömegek őt kiáltották ki bűnbaknak az első világháború minden szörnyűségéért és borzalmáért, pedig éppen ő volt az, aki egyedüli európai politikusként kiállt a háború ellen.

Gróf Tisza István 1861. április 22-én látta meg a napvilágot. Apja, Tisza Kálmán 15 éven át, 1875–90 között volt magyar kormányfő. (A magyar történelemben mindmáig egyedülállónak számít, hogy apa és fia egyaránt miniszterelnökségig vigye.)

Az ifjú Tisza a debreceni református kollégiumban érettségizett. Ezt követően Heidelbergben és Berlinben tanult jogot, majd Budapesten politikatudományból doktori címet szerzett. 1886-ban országgyűlési képviselővé választották: ettől kezdve 32 éven át, megszakítás nélkül a Tisztelt Ház tagja volt. Kétszer (1903-1905 között, majd 1913-1917 között) töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Neve egybeforrt a határozott, megalkuvást nem tűrő, a nemzeti érdeket középpontba helyező politizálással. Ifjabb Bertényi Iván a Kommentárban így írt róla: „Igazi homo politicus volt, egész lénye a politizálásra volt kihegyezve: minden tudásával, képességével a hazáját kívánta szolgálni.”

A fontolva haladás, a higgadtság, a nyugalom, a társadalmi béke és rend oldalán állt. Ebből következik, hogy a leghatározottabban fellépett azok ellen, akik káoszt, felforgatást, a fennálló rendszer feje tetejére állítását tervezték véghezvinni. Keménykezűségével hamar kivívta a baloldali ellenzék ellenszenvét, amely valóságos gyűlöletbe csapott át azt követően, hogy 1912-ben – házelnökként – kemény kézzel felszámolta a parlamenti anarchiához vezető obstrukciót. 1912. június 7-én egy képviselő még rá is lőtt a Parlamentben. (A golyónyom ma is látható az ülésteremben.)

Tisza kormányfőként az Osztrák-Magyar Monarchián belül elsősorban a magyar érdekeket tartotta szem előtt. 1914-ben ezért a katonai akció ellen foglalt állást, mivel úgy látta, hazánk azzal semmit nem nyerhet. Előre látta, hogy egy vereség Magyarország felbomlását idézné elő. Mivel azonban a Monarchia hadügye és külügye közös volt, a fontos döntéseket érdemben nem befolyásolhatta. A mélyen hívő, határozott, elveiben mindvégig megingathatatlan Tisza ennek ellenére miniszterelnökként és katonaként is minden tőle telhetőt elkövetett hazája védelmében. 1917 szeptemberében ezredesi rangban még frontszolgálatot is teljesített. 1918 októberében pedig neki jutott a hálátlan feladat, hogy bejelentse: a háborút elvesztettük. Ekkor már végérvényesen megroppant a Monarchia. Ezt látva Tisza István legfőbb politikai ellenfele, gróf Károlyi Mihály akcióba lépett, és meghirdette antantbarát, pacifista programját. Azzal hitegette az embereket, hogy egy csapásra elhozza a békét az országnak. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy Tisza Istvánt a háború okozta szenvedések első számú felelősévé kiáltsa ki. Ezzel hozzájárult ahhoz, hogy 1918-ra Tisza sokak szemében a vereség és a régi, bukott rendszer jelképévé vált.

Így jött el 1918. október 31-e tragikus napja. Az őszirózsás forradalom, a széthullás, a káosz ideje, és Károlyi Mihály életének talán legboldogabb pillanata. Ő miniszterelnök lett, legnagyobb ellenfelét pedig – három sikertelen merénylet után – a Hermina úti Roheim-villában ismeretlen fegyveresek felesége és unokahúga szeme láttára orvul meggyilkolták. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „ennek így kellett lennie.”

Mint ismert, Károlyi Mihály politikai elképzelései rövid idő elteltével csődöt mondtak, a hatalom Kun Béláék kezébe került, ahonnan egyenes út vezetett a káoszhoz és a trianoni békediktátumhoz. Pontosan az következett be, amitől Tisza István tartott, és amitől minden erejével igyekezte megóvni Magyarországot.

Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című könyvében azt írta, hogy Tisza István kimagaslott kortársai közül. „Világosan látta azokat a veszélyeket, melyek Magyarország soknemzetiségű jellege és az orosz támogatással kialakuló balkáni nemzeti államok területi ambíciói következtében a történeti magyar állam egységét fenyegették, s egyben azt is, hogy ezeknek a veszélyeknek az elhárítására - ha egyáltalán - Magyarország csak a Habsburg Birodalom részeként lehet képes, önálló államként semmiképpen. Emellett szilárdan őrködött azon is, hogy a politikai hatalom véletlenül se kerüljön azoknak a kezébe, akik a fennálló társadalmi rend radikális átalakítását szerették volna elérni. Az államférfiúi éleslátás mellett Tisza másik jellemző tulajdonsága a fanatizmus, illetve a hívő kálvinista rendíthetetlen elhivatottságtudata volt. Amit helyesnek gondolt, azt tűzön-vízen át, s ha kellett a közvéleménnyel szemben, saját népszerűségére is fittyet hányva képviselte.”

Tisza István politikai öröksége a XXI. században is tiszteletet érdemel. Szorgalmasan tanult, és egész életében felelősségteljesen, megingathatatlan határozottsággal és elszántsággal dolgozott. Utolsó leheletéig hazája érdekében, a magyar nemzetért küzdött. Hitéért, meggyőződéséért bátran vállalta a mártírhalált. A mai fiataloknak ilyen példaképekre van szüksége. Örömteli, hogy történnek is lépések abba az irányba, hogy Tisza István végre elfoglalja az őt megillető helyet a magyar nemzeti panteonban. Nem messze attól a helytől, ahol a miniszterelnököt meggyilkolták – a Thököly út és Róna utca kereszteződésében – tavaly felállították Tisza István egészalakos bronzszobrát.

Zajlik a Kossuth tér rekonstrukciója is, amelynek keretében hamarosan visszaállítják az Országház északi főbejárata elé a Zala György és Orbán Antal által készített, 1934. április 22-én felavatott, de 1945-ben lerombolt, majd eltávolított Tisza-emlékművet is.

A baloldal példaképének számító Károlyi Mihály Kossuth téri szobra pedig immáron nem több, mint egy rossz, nyomasztó emlék.