Az uralkodó minden kormányválság, háború és pénzügyi katasztrófa ellenére a helyén marad, és az állandóságot képviseli.

Unokáink a 21. század elejét olyan korszakként ismerhetik majd meg a történelemkönyvekből, amelyet beárnyékolt egy gazdasági világválság. Olyan folyamatok részesei vagyunk, melyeket talán csak történelmi távlatokban lehet majd, mint teljes egészet látni. A lemaradó társadalmi rétegekre építő szélsőséges baloldali és jobboldali politikai erők megerősödése, a gazdasági kilátástalanságból fakadó euro-szkepticizmus és a kriptokommunista eszmékből táplálkozó egyház- és hagyományellenesség, a demokratikus pártok álcájával tevékenykedő mozgalmak térnyerése mellett Európa, de az egész nyugati civilizáció nyugalomra és folyamatosságra vágyik.

Mindennapos a megszorításokba vagy éppen azok elodázásába belebukó kormányfők látványa és a hírcsatornák adásaiban megjelenő államfők búcsúbeszédei, akik olyan kérdések miatt kényszerülnek távozni, amelyek a jelen politikai és gazdasági helyzetben még inkább felkorbácsolják a polgárok érzelmeit. A háború utáni Európa talán legstabilabb demokráciájában, a Német Szövetségi Köztársaságban két éven belül két államfő kényszerült lemondásra.

Ennek tükrében érdekes kép tárult elénk, ha figyelemmel kísértük az elmúlt napok eseményeit a „Csatorna”másik oldalán. Emberek százezrei álltak a Temze partján a szakadó esőben és hatvan év folyamatos és áldozatos szolgálata előtt hajtottak fejet. II. Erzsébet immáron hat évtizede Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának királynője, alattvalói pedig pontosan tudják, mit köszönhetnek neki. Négy napon át, a központi ünnepségek mentén spontán szerveződtek az utcabálok és az egyes települések tisztelgései. A második világháború óta a legnagyobb hajós díszszemle került megrendezésre több mint 1000 hajóval, a Buckingham palota előtt rendezett jótékonysági koncerten pedig a BBC szerint több mint 200.000 ember volt jelen. Ezek az események is jól kifejezik azt a szeretetet, mellyel a brit polgárok az uralkodójuk iránt viseltetnek, de egyben a királyság intézménye iránti lojalitásukat is.

A monarchiát ellenzők gyakran a királyi család reprezentációs költségeinek mértékével ijesztgetik az adófizetőket, még akkor is, ha ezek a szereplések a költségek többszörösét termelik meg a brit gazdaságnak. De a számok felől megközelíteni ezt a kérdést felesleges, hiszen egy dolog megfizethetetlen egy nemzet számára: a tartás. Ez pedig az őseink és hagyományaink kulturált tiszteletével érhető el, és talán éppen abban rejlik ennek a világra mindig is nyitott országnak a titka, hogy a hagyományai mentén képes megújulni. Az uralkodó minden kormányválság, háború és pénzügyi katasztrófa ellenére a helyén marad, és az állandóságot képviseli. 13 miniszterelnök szolgálta, számtalan országban képviselte a hazáját és a világon mindenhol vele azonosítanak egy nemzetet. A Sky legutóbbi felmérése alapján a britek 89%-a pozitívan ítéli meg a királynőjét, 78%-uk pedig a monarchia fennmaradása mellett foglalt állást. II. Erzsébet nem csupán az egyik legrégebben uralkodó államfő, hanem az a személyiség, aki ebben a rohamosan változó világban fenntartott egy 1000 éves intézményt.

Visszatérve a csatorna ezen oldalára, elgondolkodhatunk, hogy a társadalmi megújulás, a nemzeti egység és a rendszerváltozás utáni várva várt fellélegzés kijelölt útja hosszútávon merre vezet. Ami pedig bizonyos, hogy a 20. század elején a monarchiát, mint államformát temettük, a 21. század elején pedig ünnepeljük a jövőjét.