A kiegyezéskor kialakult magyar-zsidó identitás jelentősen megkérdőjeleződött a Holokauszt által, míg ezt a törést a kommunizmus kegyetlenül kihasználta. Ugyanakkor a kommunista rendszer kiüresítette mind a magyar, mind a zsidó szellemi életet és megfosztotta a társadalmat tekintélyeitől, emiatt halad rendkívül nehezen a múlttal való szembenézés. Köves Slomóval az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetőjével beszélgettünk.

 
Lukácsi Katalin és Szolomayer Balázs interjúja

 

Jól tudjuk, hogy voltatok segíteni az árvízi védekezésben?

Igen, voltunk segíteni, a Tett és Védelem Alapítványnak külön havaria csoportja is alakult. Több helyen kint voltunk Budapesten és Dunaújvárosban is.

Ilan Mor szintén volt védekezni, és az ő fellépésével kapcsolatban kialakult némi vita a zsidó közösségen belül, ahol többen úgy fogalmaztak, hogy nagyfokú naivitásra vall, ha a nagykövet úr azt hiszi, hogy egy ilyen gesztustól megváltozna az ország hozzáállása a zsidósághoz. Egyetértesz ezzel a megközelítéssel?

Szerintem annak mindenképpen pozitív üzenete van, ha az izraeli vagy bármelyik nagykövet azzal a közösséggel, melyben hivatali idejét tölti, szolidaritást érez és vállal. Nyilván azon emberek hozzáállása nem fog egy csapásra megváltozni, akik ellenérzéseket táplálnak országa ellen, de kis tettekkel lassan valami változást el lehet érni. Ha nem lehetne elérni, akkor nem lenne értelme semminek.

Ateista családban nőttél fel, hogy lett belőled mégis rabbi?

A rendszerváltozás idején volt egy nagy ébredés az emberekben, fiatalokban. Én az átlagnál fiatalabb voltam, mindössze 12 éves. Sokan, akik szintén ilyen ateista zsidó családban nőttek fel, a saját zsidóságukat kezdték kutatni.

De tudtad, hogy zsidó családban nősz fel és ez mit jelent?

Tudtam, de sokat nem jelentett. Egy ilyen családban ez a téma nagyon megszürkült, és igazából így sok tartalmat nem igazán tud hozzárendelni egy fiatal. A szokványostól eltérően én nem arról az oldalról indultam el, hogy akkor mit jelent zsidónak lenni, én nem a gyökereimet kezdtem el keresni. Érdekelt Isten, a létezés, a teremtés, a jó, a rossz, tehát azok a kérdések, amelyek előbb-utóbb minden embert foglalkoztatni kezdenek. Ezek után tudatosult bennem, hogy ha zsidó vagyok, akkor a legjobb az, ha erre a zsidó hitvilágban keresem a válaszokat. Ez elég gyors folyamat volt, tehát már 13 és fél éves koromban külföldre mentem tanulni, és innen szinte már egyenes út vezetett a rabbi léthez.

Miért nem a Mazsihisz keretein belül képzelted el ezt a tevékenységet?

Ez nem egy tudatos elhatározás volt. Valószínű, hogy az játszott ebben közre, hogy igazából az a fajta tanulási lehetőség, amely olyan mélységekig elment, amire én igényt tartottam, arra nem volt alternatíva. Azon az Oberlander rabbin kívül – akit Menachem Schneersohn rabbi, a Lubavicsi rebbe küldött akkor Magyarországra – nem nagyon volt, aki tanított, bármilyen furcsán hangzik is.

A Szombat, zsidó folyóirat, nem rég a Mazsihiszen belüli változásokkal kapcsolatban, a Mazsihiszt a „Síp utcai Kádár-rendszernek” aposztrofálta. Hogyan jellemeznéd az EMIH és a Mazsihisz viszonyát?

Szerintem ezt egy kicsit másképp érdemes megközelíteni. Nem jó, ha a vitát egyfajta EMIH-Mazsihisz adok-kapokra egyszerűsítjük le. Viták, nézeteltérések, feszültségek minden közösségben vannak, ez a legtermészetesebb dolog. Ebben a magyar zsidóság semmiben sem különbözik az átlag magyar társadalomtól. A módszerek és a hanghordozás tekintetében sem, azzal együtt, hogy egy kisebbségnél ez mindig sokkal kiélezettebb.

A magyar zsidóság több nagy traumán van túl, traumában van benne, amiből újra kell építkeznie. Ez több pontból áll össze. Kénytelen vagyok ebben a kérdésben időben nagyon visszamenni. A magyar zsidóság nagy részének volt egyfajta gondolkozása a kiegyezéstől a húszas-harmincas évekig és a Holokausztig arról, hogy hogyan kell magyar zsidóként élni, hogyan kell megélni a magyar és zsidó identitást. Mindez elég erősen megkérdőjeleződött, és ebben óriási trauma volt a Holokauszt. A trauma alatt azt értem, hogy lelki-identitásbeli trauma. A Holokauszttal kapcsolatban nemcsak az okozott fájdalmat, hogy az emberek elvesztették családtagjukat, családjukat, emberi méltóságuktól, jogaiktól, vagyonuktól majd életüktől is meg lettek fosztva, hanem az a fajta modell, ahogyan a magyar zsidók gondolkodtak magukról, hogy ők magyarok, csak zsidó vallásúak, ez a húszas évektől teljes egészében megkérdőjeleződött, és végképp megrendült a Holokausztban. A Holokauszt a fizikai pusztítás mellett, ezt a kettős identitást is megkérdőjelezte.

Ezután jött a kommunista éra, mely ezt a traumás állapotot cinikusan kihasználta. A kommunista rendszer kihasználta azt a kiszolgáltatottság érzést, ami a zsidókban volt. Azt próbálták mondani, hogy nektek nincs más alternatíva: ha itt maradtok, akkor teljesen elköteleződtök felénk. Kössünk egy íratlan szerződést; a legjobb modell nem az, hogy magyarok vagytok és zsidó vallásúak, hanem az hogy zsidóság tulajdonképpen nincs, és akkor antiszemitizmus sincs. Ennek egy praktikus eleme volt az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH). Ez a szerv nagyon cinikusan nem az infrastruktúrájában, a látható megjelenésében bántotta a közösséget, hanem a lelkében. Ami azt jelenti, hogy megpróbálta azt elérni, hogy pár évtizeden belül ne legyen olyan hiteles, szellemi vezetés, melynek hatására az emberek vállalják zsidóságukat, akik után mehet a nyáj. Ezt hogy lehet elérni? El lehet érni azzal, hogy megszüntetjük az oktatást. És ugye úgy szüntették meg, hogy ne lehessen mondani, hogy teljesen felszámolták. A modell az az volt, hogy nem volt többet zsidó óvoda, zsidó általános iskola, lélegeztető gépen volt egy zsidó gimnázium, ahol a hetvenes évekre már csak egy-két diák lézengett egy-egy osztályban. Valamint megmaradt egy rabbi szeminárium, amit már nem kellett megszüntetni, mert magától kiürült, mert ha nincs zsidó óvoda, iskola, gimnázium, akkor ki megy el a szemináriumba rabbinak tanulni?

Ez volt a szellemi leépülés egyik oldala. A másik oldalon pedig a létező, esetleg nem formális oktatásokat, közösségeket az ÁEH és az ÁVÓ/ÁVH elfojtotta. Valamint a teljes establishmentet morálisan tették hiteltelenné. Az volt a céljuk, hogy a rendkívüli módon kiszolgáltatott helyzetben lévő zsidóságot belülről építsék le. Az ötvenes években a hitközség maga sorra adott el az államnak olyan zsinagógákat, amelyek még működő zsinagógák voltak. Ilyen volt például az Óbudai Zsinagóga is, amit úgy adtak el, hogy közben még működött. Ez nem csak abban volt csapás a magyar zsidóságra, hogy akkor eggyel kevesebb zsinagógája volt, hanem a hivatalos zsidó vezetés bukott meg ezáltal morálisan a zsidó közösség szemében.

Bármily furcsán hangzik is – én úgy gondolom – hogy ennek a modellnek a kifutása az elmúlt tíz évben érik be. A Rákosi-rendszerben létrehozott zsidó szervezeti struktúra – a Mazsihisz tulajdonképpen annak a MIOK-nak (Magyar Izraeliták Országos Képviselete) a folytatása, amit a szocializmus egységének a nevében létrehoztak – szellemi belső leépüléséhez most érkezett el. De ez nem csak a Mazsihisznek a problémája, hanem az egész magyar zsidóságnak, és bizonyos értelemben a teljes magyar társadalomnak is. Ez a szellemi kiürülés nem csak a mi belső közösségi ügyeinket nehezíti meg, hanem azt a sokat emlegetett emésztési, feldolgozási folyamatot is, amire szükség lenne a magyarság és a zsidóság, a keresztény magyarok és a zsidó magyarok közötti viszonyban. Nem lehet valódi párbeszédről – bár nem szeretem ezt a szót, de kénytelen vagyok ezt használni – beszélni akkor, hogy ha nincsenek meg azok a személyek és azok az entitások mindkét oldalon, amelyek hitelesen tudják egyik vagy másik álláspontot képviselni.

Tehát, azt gondolom, hogy a Mazsihisszel, és a hivatalos zsidó egyházi struktúrával nem kifejezetten vagy nem csak a belső intrikák és szervezeti kapcsolatoknak problematikája adja a kérdés forrását, hanem egy sokkal mélyebb szellemi vákuum, amit ki kell tölteni.

Nemrég volt a trianoni évforduló és úgy tűnik, mintha egy újfajta perspektívába helyeződne Trianon kérdése, hogy mindez a zsidóságnak is egy komoly csapás volt. Mit gondolsz arról, hogy a Trianon-Holokauszt egymással való szembeállításának lassan vége szakad?

Bárcsak vége lenne, de ez elsősorban nem a zsidóságon múlik. Ha megnézzük a húszas-harmincas évek politikáját, akkor láthatjuk, hogy nem a zsidóság volt az oka annak, hogy egy olyan kép alakult ki, hogy Trianon nem fáj a zsidóságnak. Akkoriban egy olyan képet rajzoltak fel, mintha a zsidóság nyerészkedett volna, sőt, akár oka lett volna Trianonnak. Már visszamenőleg az első világháborúval kapcsolatban is keringtek ilyen legendák, pl. a zsidó feketekereskedelemről. Hogy ez így alakult, annak igen sok történelmi oka van. Nyilván szerepet játszott a rövidéletű és rosszemlékű Tanácsköztársaság is, ami nagyon mély berögződése lett, melyet később a Rákosi-rendszer tovább mélyített.

Nem lehet kérdés az, hogy Trianon a zsidóság számára tragédia csakúgy tragédia, mint ahogy a magyarság egészének az. Hiszen a magyar zsidó közösség is széttöredezett. Sőt a tragédia talán még mélyebb. Gyakran mesélem a dédnagypapám történetét, aki Erdélyben volt ügyvéd. 1920 után nem praktizálhatott, mert nem volt hajlandó felesküdni a román királyra. Amikor a II. bécsi döntés után a magyar hadsereg bevonult Erdélybe, akkor ő is kiment köszönteni a magyar katonákat. Majd két évvel később ugyanez a gépezet deportálta a halálba, azért mert zsidó volt. Ez mutatja, hogy mekkora lelki törés is volt egy magyar zsidó számára a Trianontól a Holokausztig tartó két évtized.

A magyar zsidóság számára éppen ezért nem lehet kérdés az, hogy Trianon egy hihetetlen veszteség. Bizonyos értelemben sokkal nagyobb, mint a magyarság többi részének, hiszen ez volt egyben a modernkori magyar antiszemitizmus egyik alappillére. Ha nincs Trianon, akkor nyilván nem alakul így az egész európai geopolitikai képlet sem, de nem alakul így a magyarországi antiszemitizmus képlete sem. Ez borzasztó helyzet. Ugyanakkor az is egy nagyon nagy probléma, mikor ezeket a különböző történelmi traumákat egyik vagy másik csoport kisajátítja magának, és másokat pedig abból kirekeszt. Vagy amikor az egyik relativizálására használjuk a másikat.

Ha már a kirekesztést említetted, mi a helyzet Szegedi Csanáddal, aki mintha látványosan eltűnt volna a magyar közéletből, hogy halad tanulmányaival?

Nyilvánvalóan neki is ez egy életre szóló feladat lesz, hogy feldolgozza a családja és a személyes múltját, és ebből megpróbálja a lehető legjobbat kihozni a saját maga és a közössége számára is. Alapvetően én úgy látom, hogy próbálja helyretenni a dolgokat, egy tanulási folyamatban van benne. Nem véletlen, hogy el van tűnve. Úgy gondolom, hogy ezt ő is úgy látta jobbnak, ha ezt a folyamatot intimitásban próbálja meg végigcsinálni. Jár rendszeresen tanulni Oberlander rabbihoz és zsinagógába. Valószínűnek tartom, hogy fogunk még róla hallani.

Olvastuk, hogy te vagy a honvédség tábori rabbija. Ez mivel jár együtt?

A tábori lelkészi szolgálat, és ezen belül a tábori rabbinátus pontosan olyan helyzetben van, mint a honvédség általában. Nem olyan kort élünk, hogy a honvédségnek külső ellenség ellen kellene fellépnie, és hogy megszűnt a kötelező sorkatonai szolgálat, ezzel a hadsereg sokkal inkább szimbolikus szerepet tölt be. Megtestesíti a nemzeti összetartozást és együvé tartozást, a nemzetnek a közös történelmét és így tovább. A tábori rabbinak ma ehhez hasonló szimbolikus feladatai vannak. Ugyanis a tábori lelkészetben ma sokkal kevésbé van az a fajta szolgálat, ami mondjuk egy sorkatonai szolgálatnál megvan, hogy a katonák lelki állapotát próbálja meg javítani. Egy új helyzetet élünk. A honvédségben szolgálatot tevők nagy része este hazamegy, és ha lelki problémája van, és el akar menni egy paphoz, egy rabbihoz, akkor a környék templomába vagy zsinagógájába megy. Az a tapasztalatom, hogy az elsődleges feladat az a szimbolikus megjelenés, ezzel a honvédségen belül megjelenítjük a nemzeti együvé tartozást. A tábori rabbinátussal tulajdonképpen kifejezzük Magyarországnak, hogy a magyar zsidóság beletartozik a nemzet testébe.

Próbáljuk a tábori rabbinátus történelmi hátterét és jelentőségét megmutatni. Ilyen volt például egy a zsidóság 48-as szerepléséről szóló konferencia, ilyen az új projektünk, a hadviselt zsidók aranyalbumának az új kiadása, amit a harmincas években többször is kiadtak, hogy ezzel is ellentmondjanak a korabeli antiszemita propagandának, és bizonyítsák, hogy igen is a zsidóság képviseltette magát az első világháborúban a Monarchia oldalán. Ezek mind részei ennek a feladatnak. Van valamennyi megkeresés zsidó katonák, honvédek részéről, ez is természetesen része a munkának, de egész napos elfoglaltságot nem tesz ki.

Novák Előd a minap megelégelte a Szegedi Csanád körül kialakult botrányt és lemondásra szólította fel barátját.