We won't stop! - kiáltotta a világba Conchita Wurst az Euróvíziós Dalfesztivál megnyerése után. Az LMBT közösség nevében elhangzott  - már elsőre is agresszívnak tűnő - mondat újra felszínre hozta a melegházasság megítélésnek kérdését. Ennek kapcsán néztünk körbe a világban és Ausztráliában érdekes gondolatokra akadtunk.

Azt már megírtuk a Kerdemen, hogy ateisták, marxisták és melegek közt is vannak a melegházasság ellen küzdők. Az emlékezetes, melegázasság-ellenes párizsi tüntetéseken például a melegházasság ellen demonstrált Jean Marc homoszexuális polgármester, Xavier Bongibault ateista homoszexuális (a melegházasság-ellenes melegek egyik prominens hangja), tovább az egyébként heteroszexuális Jean-Dominique Bunel humanitáriusjogi szakértő, akit két nő nevelt fel, és állítása szerint szenved az apa hiányától.

Nos, szerintem a világpolitika egyik legkérdekesebb figurája jelenleg az ausztrál kormányfő, Tony Abbott, aki 2013 szeptemberében 53-46 százalékos arányban, rég nem látott fölénnyel vezette győzelemre az Ausztrál Liberális Pártot és szövetségeseit a 2007 óta kormányzó Munkáspárt ellenében. Abbott ellenfelei szerint „az egyik legradikálisabb jobboldali konzervatív vezér, akit a Liberális Párt kitermelt magából”.

Tony Abbott harcos katolikus volt, egyetemi évei után egy darabig papnak készült, de otthagyta a szemináriumot. Az újságírók csak mad monknak, őrült szerzetesnek becézik. Abbott nem meglepő módon ellenzi az azonos neműek házasságát és azt is, hogy azonos nemű párok örökbe fogadhassanak. Mindezt úgy, hogy a nővére leszbikus, és barátnője kedvéért otthagyta a családját. Abbot több homoszexuálissal dolgozott együtt egyrészt az anglikán monarchiáért, másrészt – a melegházassság ellen. Kikről is van szó? David Flintről, Michael Kirbyről és Christopher Pearsonről.

Christopher Pearson (1956-2013) a The Australian újságírója volt (Abbott is újságíróskodott egy időben), valamint John Howard konzervatív (a Liberális Párt a konzervatív oldal Ausztráliában) kormányfő beszédírója. Pearson homoszexuális volt, de 1999-ben katolizált, a kettő megbékítéséről pedig 2009-ben írt cikket az Australianba. A keresésben Pearson persze más felekezeteknél is tájékozódott, de a keleti ortodoxok liturgiája furcsa volt neki, az anglikánok pedig elvesztették szimpátiáját már azzal a lépéssel, hogy elkezdték újraértelmezni az alapvető tanításokat, és például érthetetlen módon opcionálissá tették a hitet a feltámadásban. Sőt, mint a homoszexuális Pearson írja: „perverz és történelmietlen” például az anglikán egyház részéről, hogy női papokat akar „szentelni”, és hogy a kérdést az egyenlőség szempontjából nézi.

Mint a publicista írja: eleinte „sosem tudtam boldog lenni mint homoszexuális keresztény, mert ez mindig ellentmondásnak tűnt”. Majd hozzáteszi: „kelletlenül beláttam, hogy Szent Pálnak igaza volt a homoszexuális szexszel kapcsolatban”. A nyolcvanas évektől kezdve pedig nem élt szexuális életet az akkori jelentkező problémák miatt (terjedő AIDS), s nem a szexuális orientációja szerint identifikálta magát többé.

„Mikor megtértem, mint a tridenti mise elkötelezettje, egy kisebbség tagja lettem, épp annyira marginalizált és üldözött, mint a kiálló melegek első generációja. Olyan volt, mintha újraélném a hetvenes éveket.”

Pearson Szavazz a melegházasság ellen! címmel írt cikket a The Australianba 2011 augusztusában. Pearson amellett érvel, hogy a hagyományt felhozni igenis ér a melegházasság ellen, szemben egy bizonyos Peter van Onselennel, aki sokan másokhoz hasonlóan evidenciaként szögezte le: a tradícióval érvelni az azonos neműek házassága ellen „abszurd”.

Pearson rámutat: korunkig egy nagyobb vallás és egy jogrendszer sem ismerte a melegházasságot. Ha pedig egy norma a történelemben ilyen tartós, akkor igenis számít és figyelembe veendő ez a „hagyomány”. „Ha az előző negyven évben is az azonos neműek házassága ellen érveltem, és most is, akkor bigott vagyok?”- teszi fel a kérdést Pearson, aki a női papsággal kapcsolatos vitához hasonlítja a melegházasságról szóló vitát. (Egyébként Ausztráliában a Munkáspárt is melegházasságellenes, az „intézmény” bevezetésének szószólói a zöldek.)

Egy másik cikkében Pearson azt írja: „a legnyilvánvalóbb dolog a melegházasság melletti érvekről a felszínességük”.

A publicista rámutat: az érett nőknek és férfiaknak például másmilyenek szükségleteik és prioritásaik, mikor érett szexuális kapcsolatban vannak. A férfiak számára például nem olyan természetes és nehezebb a monogámia, de a házasság a társukhoz és gyerekeikhez köti őket. A gyerekvállalás pedig a legalapvetőbb dolog, amit egy pár a közjóért tehet.

Ha egy társadalom demográfiai folyamatait kedvezően szeretnénk alakítani, akkor bizony Pearson szerint a tartós, heteroszexuális házasságokon alapuló családokat kell támogatni.Pearson rámutat: az ausztrál zöldek éppen a népesség csökkenését támogatnák, persze környezetvédelmi okokból, és ennek is eszköze a melegházasság támogatása.

Nincs helyünk teljes terjedelmében bemutatni Pearson érveit, de nem is ez a lényeg. Amikor a melegházasság-pártiak az azt ellenzők érvei kapcsán a „gyűlölet racionalizációjáról” beszélnek, talán figyelembe kellene venniük az olyan melegeket, mint Pearson is. Vagy esetleg el akarják velünk hitetni, hogy a Pearson-félék öngyűlölő melegek?

A cikk szerzője: Szilvay Gergely