Hagyjuk ezt az egész kapitalizmusdit. Hagyjuk el a "szolgáltatóiszektor-központú" piacgazdaság negédes álmát, lássuk be végre, hogy egész egyszerűen nem megy ez nekünk. Hiába szeretnénk, nem megy. Magyarország 2012-ben továbbra is a hipnotizált, behergelt kisnyugdíjasok, az otthon ülő baltaarcú anyuk és apuk és a befásult középkáderek világa, ahol a pénzét elköltő fogyasztó minumum köszönje meg, hogy létezhet. Amúgy meg "csendet, rendet, fegyelmet!".

Ma reggel olvasom az Index címlapján, hogy az I. kerületben az "az illetékes hatóság az egész partszakaszon visszavonta a kikötők üzemeltetési engedélyét", mivel "sok lakossági bejelentés érkezett a rakparti lakóktól, akik zajra és szemétre panaszkodtak a szállodahajókkal kapcsolatban". Tudom, hogy minden helyi sztorinak megvan a maga háttérsztorija, couleur locale-ja. A korábbi szórakozóhely-betilitások, csendrendeletek, alkolholárusítási-tilalmak mellett is mindig felhoztak a támogatók számos érvet, hogy valójában "a fiatalok" dajdajozása zavarja az 209. számú Idősek Klubja éjszakai bridzspartiját, hogy a hajnalonként a korán munkába igyekvő tisztviselőknek könyékig kell gázolni a szemétben. Hogy a kismamák már nem tudják tolni a romkocsmák előtti járdán a babakocsit a szilánkok, a fecskendők, az érszorítók meg a tűk miatt - és hát úgy általában az biztos, hogy ez az egész valakinek hasznot, profitot termel, ami nem csak hogy nem szép, etikus, hanem elítélendő dolog. Mutyi, umbulda. Magán/piaci érdekek által vezérelt dolog. Pfuj. (Hogy a Hajógyárin évek óta vígan működő igazi lebujok csak most szúrtak szemet a hatóságoknak, az meg persze egy külön sztori).

De még azt is megkockáztatom, hogy a fentebb ironizálva leírt hőbörgés akár egy legitim érvelés is lehet. Külön-külön persze. Nem csodálom, hogy egy-egy helyi képviselő, önkormányzati elöljáró erősen érzi tarkóján az "egy életet ledolgozó, az országot a háború után felépítő" nyuggerhorda coregatabs-os leheletét, amint naponta hívogatják a polgármesteri hivatali hotline-t, hogy ez a baj, meg az a baj, és hát a fiatalok a szomszédban beatmuzsikát hallgatnak. 

Ezért beszélek most inkább a big picture-ről. Arról, hogy egész egyszerűen hiába van 2012, Magyarországon még mindig tort ül Fock Jenő, Tömpe András, Nyers Rezső és az összes többi kommunista habitusa. Itt még mindig a "kádári kisember" az első és utolsó, ő határozza meg a közérzületet, az ő kegyeiért versengenek a döntéshozók. Hiába van elvileg fogyasztói társadalom, hiába főszabály az elvileg, hogy a fogyasztó - mert van ilyen is! - a pénzéért nem egyszerűen egy darab terméket vár, hanem szolgáltatást, ennek a gyakorlatban híre-hamva nincs. Nem érdekes az, hogy jobb kiszolgálással - olykor a kiszolgálás engedélyezésével - többet lehetne keresni, profitot lehetne termelni, amivel a szolgáltatást nyújtó is jól járna. Nem. Nem fogja fel ezt az egyszeri, csípőből tegeződő vendéglátós, a bevásárlóközponti eladó, a boltos. A vásárló fogja szépen, jöjjön be, vegye meg, ami kell, aztán kushadjon, álljon tovább. Hát miért ne, miért, mi van itt, kapitalizmus? Nincs. De nincs is mit ezen csodálkozni: mit várunk el a kisvállalkozótól, amikor ő ugyanezt a habitust látja az országos és a helyi közhatalom esetében? Nekik sem fontos a profit, a szolgáltatás - igazából neki se. 

Nemrég Északkelet-Magyarországon jártam egy kisváros kempingjében egy társasággal. Sokan érkeztünk (80-100 fő), legtöbben 3-4 napra. Az étkezde előtt öles betűk hirdették egy kisebb bódén: BÜFÉ. Kicsit paráztunk is a tábor előtt, hogy esténként nem lesz, hol igyunk, de mondtuk, rendben, van büfé, lesz ital is. Naivak voltunk. A büfét üzemeltető kisvendéglős nem nyitott ki. Nem is fogyasztanánk eleget, amúgy sincsen feltöltött készlete, és ő aztán nem fog elmenni a nagykerbe bevásárolni csak ezért. Ott van a közeli strand - mondta -, ott van 4-5 büfé, van sör, fröccs, lángos, menjünk oda. A pusztába hupákoljunk, ugye.

Az, hogy a kisbüfés degeszre kereshette volna magát egy hétvége alatt? Nem számít. A lényeg az volt, hogy hajnalra takarítsuk el magunk után a padokról a szemetet, mert ő ugyan nem fogja.