Az utóbbi hónapok eseményei azt a képet mutathatják, mintha Magyarországon a jobboldal rehabilitálni kívánná a Horthy-korszak egyes személyeit – elsősorban Horthy Miklóst – és kultúrkampfot indítana a balliberálisok történeti kánonja ellen. Kétségtelen, hogy a Jobbik megjelenésével társadalmileg elfogadottabbá vált a Fidesz által képviselt magyar nacionalizmus, ez azonban nem jelenti a két világháború közötti jobboldali politikusok kultuszának helyreállítását. Ezzel összefüggésben a baloldal továbbra is válságát éli és egyre kétségbeesettebb kísérleteket tesz saját apátiájának áttörésére.

Még tavaly szeptemberben pár barátommal részt vettünk a Belvárosi Liberális Klub egyik rendezvényén, melyen Bolgár György volt az előadó. Időben még a Demokratikus Koalíció megalakulása előtt jártunk és arról folyt a vita, hogy merre haladjon tovább a baloldal. A szocialista politikusok vállt vállnak vetve ötleteltek arról, hogy egyben maradjon-e a Párt, liberálisabb irányt vegyen-e és a centrum felé nyisson, vagy húzódjon-e inkább balra. Jelentős vita zajlott és kézzel foghatóak voltak mind a pánikhangulat, mind az identitásválság jelei.

A Klubrádió riportere a beszélgetés során dicsérte a jobboldal összetartó erejét és azt, hogy két választási kudarc után is Orbán Viktor képes volt egyben tartani a Fidesz-tábort. Ugyanakkor a baloldallal kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy ha kormányzása alatt nincsen gazdasági növekedés és ennél fogva nem tud osztogatni, akkor nincs, ami összetartsa. A szocialistáknak nincsenek szimbolikus ügyei és választóit mára gyakorlatilag semmi sem köti össze. Furcsa volt ezt hallani egy baloldali értelmiségi szájából, hogy igenis szükség van az érzelem alapú politizálásra és nem elég a racionalizmus és a szakértőség. Bolgár továbbá sajnálatát fejezte ki, hogy a médiatörvény és a hozzá kapcsolódó demokrácia-probléma, nem váltotta ki a megfelelő hatást, a kormány nem kényszerült kellő meghátrálásra – legalábbis itthon – és a választók sem fordultak el kellő mértékben.

Felismerve mindezt – vagy csak régi reflexből –, az utóbbi hónapokban a szocialisták egy régebbi kártyához nyúltak vissza, az antifasizmushoz. Annál is inkább szimbolikus ügy ez számukra, mert egyszer már a Demokratikus Charta zászlaja alatt egységbe forrtak ennek apropóján (nem mellesleg, már 1993-ban is „Horthy-ügy” – a kormányzó újratemetése – volt az egyik casus belli). Most, amikor a balliberális oldal széttöredezett és megosztott, kiváltképp szükségük van olyan hívószavakra, melyek egy terebélyes „olajfa” alá gyűjthetik őket. A baloldal ismét kijátssza az antiszemita kártyát.

Ehhez sikerült alapot szolgáltatni a csókakői és a kereki Horthy szobrok felavatásával, valamint azzal, hogy Kövér László részt vett a Nyírő-megemlékezésen. Azonban ezen ügyek mögött maximum egy inverz Bogár László láthat összefüggést.

A házelnök önjárósága nem csak az ellenzék körében, hanem kormányzati szinten is megfogalmazódott, még ha nem is legmagasabb szinten. Prőhle Gergely, a Külügyminisztérium helyettes-államtitkára úgy fogalmazott, hogy jobbnak látta volna, ha a Nyirő-ügyet román-magyar írószövetség kezeli.

A Külügyminisztérium egyébiránt a 2012-es esztendőt Wallenberg-évnek nyilvánította és megszámlálhatatlan megemlékezést tartott az embermentőről. Prőhle Gergely kolozsvári beszédében kiemelte, hogy keresztény ember nem lehet antiszemita. Az újonnan köztársasági elnökké választott Áder János a Schweitzer Józsefet ért inzultus után ugyan így fogalmazott. Orbán Viktor az Országgyűlésben ítélte el Baráth Zsolt jobbikos képviselő tiszaeszlározását. A székesfehérvári zsidótemető meggyalázása után szintén a miniszterelnök utasította Pintér Sándort, hogy azonnal vizsgálja ki az ügyet.

A kormányzat ügyelt arra, hogy végre mentesüljön az antiszemitizmus gyanúja alól, mellyel a baloldal újra és újra megvádolja – ezek az ügyek éppen azért bosszantóak, mert bár szerepet nem játszottak benne, mégis a politikai felelősséget rájuk hárítják. Az, hogy mi történik két kis faluban – az urbánus értelmiség általában ilyenkor fedezi fel a vidéket – nem tendenciózus. Azért itt nem arról beszélünk, mint a Millenium kapcsán, amikor Orbán Viktor országzászlókat avatott; jelen esetben két falu önhatalmúlag felállított két szobrot. Ha ezeket a településeket felszólítja egy vezető politikus arra, hogy milyen szobrot állíthatnak és milyet nem, akkor az visszavezethető a demokrácia problémára, melynek épp a balliberálisok az élharcosai. Ebben a kontextusban értelmezhető az Orbán-interjú is, melyet a Die Presse-nek adott; a miniszterelnök kijelentette, hogy vita van Horthy személyéről, de ő nem akar és nem is tehet igazságot a kérdésben. Ez egyrészt jelzi, hogy a jobboldal nem kíván aktuálpolitikát csinálni Horthy személyének megítéléséből, másrészt a jobboldalon belül sincs egységesen kialakult kép a kormányzóról és nem is biztos, hogy egyáltalán lesz, vagy hogy egyáltalán szükség lenne erre. Szerintem egyébként nincs, mert bár politikailag „egy a tábor, egy a zászló” sosem volt olyan kényszer – politikai akarat pláne –, hogy erre kulturálisan is szükség lenne.  

Navracsics Tibor hírTV Sziluett című műsorában ironikusan jegyezte meg az Európa Parlamenti vita után, hogy legalább csak antidemokratikusak vagyunk és nem antiszemiták, ez is fejlődés. Álljon itt zárásul egy 2007-ben mondott napirend előtti felszólalása, tartalma ma is aktuális: „A Fidesz Magyar Polgári Szövetség  a történelme során sohase vállalt semmilyen közösséget egyetlen diktatórikus politikai rendszerrel, egyetlen diktatórikus politikai eszmével sem. Ez mindig is így volt! Tudjuk, hogy van ebben az Országgyűlésben olyan párt, amelynek a jogutódja igenis vállalt diktatúrával rokonságot, onnan származtatja magát, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség nem vállalt sohasem közösséget. Sőt a Fidesz Magyar Polgár Szövetség 1988 tavaszán azért alakult meg, hogy ne legyen diktatúra Magyarországon.”