Az utóbbi hónapok eseményei azt a képet mutathatják, mintha Magyarországon a jobboldal rehabilitálni kívánná a Horthy-korszak egyes személyeit – elsősorban Horthy Miklóst – és kultúrkampfot indítana a balliberálisok történeti kánonja ellen. Kétségtelen, hogy a Jobbik megjelenésével társadalmileg elfogadottabbá vált a Fidesz által képviselt magyar nacionalizmus, ez azonban nem jelenti a két világháború közötti jobboldali politikusok kultuszának helyreállítását. Ezzel összefüggésben a baloldal továbbra is válságát éli és egyre kétségbeesettebb kísérleteket tesz saját apátiájának áttörésére.

Még tavaly szeptemberben pár barátommal részt vettünk a Belvárosi Liberális Klub egyik rendezvényén, melyen Bolgár György volt az előadó. Időben még a Demokratikus Koalíció megalakulása előtt jártunk és arról folyt a vita, hogy merre haladjon tovább a baloldal. A szocialista politikusok vállt vállnak vetve ötleteltek arról, hogy egyben maradjon-e a Párt, liberálisabb irányt vegyen-e és a centrum felé nyisson, vagy húzódjon-e inkább balra. Jelentős vita zajlott és kézzel foghatóak voltak mind a pánikhangulat, mind az identitásválság jelei.

A Klubrádió riportere a beszélgetés során dicsérte a jobboldal összetartó erejét és azt, hogy két választási kudarc után is Orbán Viktor képes volt egyben tartani a Fidesz-tábort. Ugyanakkor a baloldallal kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy ha kormányzása alatt nincsen gazdasági növekedés és ennél fogva nem tud osztogatni, akkor nincs, ami összetartsa. A szocialistáknak nincsenek szimbolikus ügyei és választóit mára gyakorlatilag semmi sem köti össze. Furcsa volt ezt hallani egy baloldali értelmiségi szájából, hogy igenis szükség van az érzelem alapú politizálásra és nem elég a racionalizmus és a szakértőség. Bolgár továbbá sajnálatát fejezte ki, hogy a médiatörvény és a hozzá kapcsolódó demokrácia-probléma, nem váltotta ki a megfelelő hatást, a kormány nem kényszerült kellő meghátrálásra – legalábbis itthon – és a választók sem fordultak el kellő mértékben.

Felismerve mindezt – vagy csak régi reflexből –, az utóbbi hónapokban a szocialisták egy régebbi kártyához nyúltak vissza, az antifasizmushoz. Annál is inkább szimbolikus ügy ez számukra, mert egyszer már a Demokratikus Charta zászlaja alatt egységbe forrtak ennek apropóján (nem mellesleg, már 1993-ban is „Horthy-ügy” – a kormányzó újratemetése – volt az egyik casus belli). Most, amikor a balliberális oldal széttöredezett és megosztott, kiváltképp szükségük van olyan hívószavakra, melyek egy terebélyes „olajfa” alá gyűjthetik őket. A baloldal ismét kijátssza az antiszemita kártyát.

Ehhez sikerült alapot szolgáltatni a csókakői és a kereki Horthy szobrok felavatásával, valamint azzal, hogy Kövér László részt vett a Nyírő-megemlékezésen. Azonban ezen ügyek mögött maximum egy inverz Bogár László láthat összefüggést.

A házelnök önjárósága nem csak az ellenzék körében, hanem kormányzati szinten is megfogalmazódott, még ha nem is legmagasabb szinten. Prőhle Gergely, a Külügyminisztérium helyettes-államtitkára úgy fogalmazott, hogy jobbnak látta volna, ha a Nyirő-ügyet román-magyar írószövetség kezeli.

A Külügyminisztérium egyébiránt a 2012-es esztendőt Wallenberg-évnek nyilvánította és megszámlálhatatlan megemlékezést tartott az embermentőről. Prőhle Gergely kolozsvári beszédében kiemelte, hogy keresztény ember nem lehet antiszemita. Az újonnan köztársasági elnökké választott Áder János a Schweitzer Józsefet ért inzultus után ugyan így fogalmazott. Orbán Viktor az Országgyűlésben ítélte el Baráth Zsolt jobbikos képviselő tiszaeszlározását. A székesfehérvári zsidótemető meggyalázása után szintén a miniszterelnök utasította Pintér Sándort, hogy azonnal vizsgálja ki az ügyet.

A kormányzat ügyelt arra, hogy végre mentesüljön az antiszemitizmus gyanúja alól, mellyel a baloldal újra és újra megvádolja – ezek az ügyek éppen azért bosszantóak, mert bár szerepet nem játszottak benne, mégis a politikai felelősséget rájuk hárítják. Az, hogy mi történik két kis faluban – az urbánus értelmiség általában ilyenkor fedezi fel a vidéket – nem tendenciózus. Azért itt nem arról beszélünk, mint a Millenium kapcsán, amikor Orbán Viktor országzászlókat avatott; jelen esetben két falu önhatalmúlag felállított két szobrot. Ha ezeket a településeket felszólítja egy vezető politikus arra, hogy milyen szobrot állíthatnak és milyet nem, akkor az visszavezethető a demokrácia problémára, melynek épp a balliberálisok az élharcosai. Ebben a kontextusban értelmezhető az Orbán-interjú is, melyet a Die Presse-nek adott; a miniszterelnök kijelentette, hogy vita van Horthy személyéről, de ő nem akar és nem is tehet igazságot a kérdésben. Ez egyrészt jelzi, hogy a jobboldal nem kíván aktuálpolitikát csinálni Horthy személyének megítéléséből, másrészt a jobboldalon belül sincs egységesen kialakult kép a kormányzóról és nem is biztos, hogy egyáltalán lesz, vagy hogy egyáltalán szükség lenne erre. Szerintem egyébként nincs, mert bár politikailag „egy a tábor, egy a zászló” sosem volt olyan kényszer – politikai akarat pláne –, hogy erre kulturálisan is szükség lenne.  

Navracsics Tibor hírTV Sziluett című műsorában ironikusan jegyezte meg az Európa Parlamenti vita után, hogy legalább csak antidemokratikusak vagyunk és nem antiszemiták, ez is fejlődés. Álljon itt zárásul egy 2007-ben mondott napirend előtti felszólalása, tartalma ma is aktuális: „A Fidesz Magyar Polgári Szövetség  a történelme során sohase vállalt semmilyen közösséget egyetlen diktatórikus politikai rendszerrel, egyetlen diktatórikus politikai eszmével sem. Ez mindig is így volt! Tudjuk, hogy van ebben az Országgyűlésben olyan párt, amelynek a jogutódja igenis vállalt diktatúrával rokonságot, onnan származtatja magát, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség nem vállalt sohasem közösséget. Sőt a Fidesz Magyar Polgár Szövetség 1988 tavaszán azért alakult meg, hogy ne legyen diktatúra Magyarországon.”

2010-ben volt egy elképzelés, a külkereskedelemért addig felelős ITDH-t átalakították, Martonyi János külügyminiszter pedig szintén meg akarta erősíteni a Külügyminisztérium külkereskedelmi tevékenységét (egyébként sok országban van egy tárca alatt a diplomácia és a külkereskedelem). Azonban az EU-elnökségre való készülődés közepette és a tárcák közötti kompetenciaharcban alulmaradt. Az NGM és az NFM megkapta a stratégiai jelentőségű külkereskedelmi kapcsolatokat, amely egy része most úgy tűnik, hogy épp a Miniszterelnökséghez kerül majd. Ebben a harcban Martonyi János hátránya valószínűleg épp ugyanaz, ami az ellenzék megítélésében az előnye: nem pártpolitikus, nem konfrontálódik, de éppen ezért nem is érvényesül. Az EU elnökség utáni céltalanságot egyébként jól tükrözi a Külügyminisztérium által pár hónapja kiadott magyar külügyi stratégia is. (Erről talán külön bejegyzést írok majd.) Nem világos, hogy kinek szól, sem az, hogy mely az a 3-4 konkrét célkitűzés, amely meghatározná a magyar diplomácia munkáját a következő pár évben.

A totális háborúk korszaka véget ért, a gazdaság globalizálódott, és utóbbinak a politikai és gazdasági stabilitás kedvez. Békeidőben már nem (csak) a csapatok mozgása az érdekes, hanem sokkal inkább az áruké.

(Ez talán a legkézenfekvőbb magyarázat a kis létszámú nemzetközi katonai- és rendőrmissziók elterjedésére is. Odamegy pár száz katona, nem nagyon lő, csak akkor, ha őrá lőnek, és a helyi rendőrség és/vagy katonaság hiányában (és helyett) biztosítja a rendet és a békét, amíg ki nem képzik, és fel nem szerelik az újonnan alakuló helyi erőket. Mint a nagy kereskedő birodalmak, a stratégiai útvonalakat, a kereskedés biztonságát mindenütt garantálni kell. Történelmi távlatokban érdemes lenne elgondolkodni, hogy mihez is hasonlít a mostani globális rendszer, de most ne kanyarodjunk el a témától.)

Kis, nyitott, export-orientált gazdaság a magyar. Ezért egyértelmű lenne a magyar külképviseleti hálózat munkáját kifejezetten az adott ország gazdasági életének és külkereskedelmi tevékenységének minél mélyrehatóbb megismerése felé fordítani. Ez kézzelfogható eredményeket hozhatna, és egyértelmű elv lehetne a külképviseleti rendszer átalakítására is (ott legyen erős diplomáciai jelenlét, ahol nagy gazdasági növekedés tapasztalható/várható, valamint van olyan piaci rés, ahova magyar cégek is betörhetnek). Ha megnézzük külkereskedelmi szerkezetünket, látszik a Németországgal folytatott kereskedelem túlsúlya. Egyes gazdasági elemzők egyenes, számszerűsíthető kapcsolatot látnak a német gazdaság mutatóinak és a magyar gazdaság teljesítménye között. Ha a magyar energiaellátás tekintetében orosz kitettségről beszélünk, nem kis túlzással beszélhetünk nyugat-európai, és főleg német kitettségről gazdasági kilátásaink tekintetében. Ez mindenképp elgondolkodtató, és ugyan gazdasági és politikai partnerként ne vonjunk párhuzamot a Németországnak és az Oroszországnak való kitettség kívánatossága között, de a Németországgal folytatott kereskedelem fenntartása mellett következetesen törekedni kellene az Európán kívüli kereskedelmi lehetőséget kiaknázására - különösen az eurozóna válságából tanulva. Egy új piacra való betörésnél - ahol nincsenek még kereskedelmi kapcsolatok, amelyekre építeni lehetne - kulcsfontosságú lehet a diplomácia segítsége.

A külkereskedelmi támogató tevékenység irányába való elmozdulás politikai döntést igényel, amely a Miniszterelnökségből jöhet. Mit tegyen a magyar diplomácia a magyar export támogatásáért és a külföldi beruházások ösztönzéséért? Milyen legyen a feladatmegosztás ezen a téren a Külügyminisztérium és az NGM, NFM között? Hogyan segíthet a többi tárca? (Pl.: közlekedési hálózat fejlesztési, szociális biztonság megállapodások megkötése, stb.) Érdemes-e egy az EKTB-hez hasonló rendszeres egyeztetői fórumot létrehozni a külkereskedelem ás FDI fejlesztésére? Hol kapcsolódjanak be a magyar cégek és azok érdekképviseleti szervezetei a külkereskedelmi irányok meghatározásába? Milyen szerepe lehet az Információs Hivatalnak és/vagy a magyar nemzetközi fejlesztési együttműködési tevékenységnek a külkereskedelem támogatásában? Legyen-e intézményes erőfeszítés az emigráns magyarok vállalkozói rétegének megcélzására?

Hamarosan következik a III. rész…

Június 5-én az origo és a hvg online is lehozta a hírt, miszerint "összeállt Lázár János régi-új csapata a Miniszterelnökségen". A Miniszterelnökség új struktúrája ugyan nem látványos, de érdekes, akár mélyreható változásokat hozhat a kormányzati struktúrában.

Különösen a nemzetközi kapcsolataink terén, mivel:

1) az EU-s fejlesztési pénzek koordinálása (a területért felelős Molnár Ágnes államtitkárral) átkerül a Miniszterelnökségre,

2) Szijjártó Péter személyében államtitkári szinten foglalkozik majd a hivatal a nemzetközi ügyekkel,

3) valamint az Információs Hivatal felügyelete is átkerül a Külügyminisztériumból a Miniszterelnökségre,

4) és utóbbi felel ezentúl a stratégiai jelentőségű keleti kapcsolatokért is.

Ezek a fejlemények már önmagukban is sokatmondóak lehetnének, nem hogy együtt, és főleg, ha hihető az újságírók azon értesülése, miszerint Orbán Viktor miniszterelnök elégedetlen a Külügyminisztérium által eddig nyújtott támogató munkával.

A jelek szerint a Miniszterelnökség most a kezébe akarja venni a kezdeményezést. Hatalmas fába vágják a fejszéjüket, de most talán tényleg határozott irányt vehet a magyar diplomácia. Ennek kapcsán írtam gondolatébresztőt, egyben a KerDem blogra magyar diplomáciával foglalkozó blogbejegyzéseinek megnyitásához. A gondolatébresztő több részben kerül feltöltésre, és az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség 2010 tavaszán elfogadott külügyi koncepciójában foglaltakra épít.

I. rész - A Külügyminisztérium és a többi tárca szerepének átalakulása a nemzetközi ügyek vonatkozásában

A várható változásokat úgy tudjuk érdemben értelmezni, ha a Külügyminisztérium kormányzati struktúrában betöltött szerepét, valamint a többi tárca nemzetközi ügyekben betöltött erősödő szerepét is figyelembe vesszük.

Kezdjük "az elejétől" (csak röviden), vagyis a rendszerváltástól, amikor is a kommunizmus után az első megválasztott kormány élén Antall József miniszterelnök kijelölte az új politikai irányt: nem, a Varsói Szerződést és a KGST-t nem megreformálni, hanem eltemetni kell. Utólag nézve ez az irányváltás egyértelműnek tűnik, akkor azonban nem az volt, bizonytalan idők voltak, a külügy (tele a korábbi rendszer kádereivel) eltanácsolta volna Antallt ennek felvetésétől - és egyébként szégyenszemre a többi újonnan megválasztott közép-európai vezető is ódzkodott nyíltan kiállni mellette -, de amint Gorbacsov kimondta, hogy "da", mindenkinek leesett a kő a szívéről, és a két szervezet koporsójába beleütötték az első szöget. Antall nem mellesleg kijelölt két konkrét feladatot is, ami a Külügyminisztériumra várt: csatlakozni akarunk a NATO-hoz és az EU-hoz (akkor még Európai Közösségekhez) is. Ez egy nagyszabású feladat volt, egy nagyon bizonytalan időszakban. Az Antall kormány nem kisebb érdeme, hogy a délszláv háborúk alatt Magyarország kalasnyikovokat is eladott a horvátoknak, pechünkre ezt nem elég csendben sikerült lebonyolítani :). Mindenesetre ez egy bevállalós külpolitika volt, aminek köszönhetően ma NATO és EU tagok lettünk - méghozzá előbb, és nem pedig utóbb, és közben még a Visegrádi Négyeket is sikerült összehozni (ezt már "csak úgy mellékesen"). Ez a küldetéstudat, ez az egyértelmű irányérzet hiányzik 1999 és 2004 óta a magyar külpolitikából. NATO és EU csatlakozásaink óta a magyar diplomáciában, a magyar honvédségben, és nem utolsó sorban a magyar politikai elitben eluralkodott a "most már minden rendben" feeling. Fontos eredmény, mérföldkő volt az euroatlanti integráció, de mintha nem lett volna világos, hogy ezzel a feladat nem véget ért, csupán elkezdődhetett. A NATO és EU tagságunk biztos hovatartozást jelent, de csupán egy keretrendszer biztonsági, gazdasági és politikai érdekeink érvényesítésére. A magyar diplomáciának és honvédségnek ez politikai értelemben fellélegzést, de a magyar közigazgatás működése tekintetében egy teljesen új és sokkal fokozottabb tevékenységet szükségét hozta. Ez az a változás, amihez a magyar közigazgatásnak és kormányzatoknak továbbra sem sikerült teljesen alkalmazkodniuk!

A legtöbb területen csak a szükséges minimumot hozzuk. Kb. 10 év után találtunk érdemi feladatot a Gripeneknek. Éves átlagban kb. 1000 főt tartunk nemzetközi katonai műveletekben, de képességeink külföldi bevetésében továbbra sem rajzolódik ki átfogó koncepció. Pedig az EU kül- és biztonságpolitikájának fejlődésével már nem csak a NATO, hanem az EU miatt is sürgető lenne nemzetközi műveleti képességeink bevetési elveinek lefektetése. A Külügyminisztériumnak is (az állandó rutinfeladatok mellett) 7 év után kellett úgy igazán összeszednie magát - a soros EU-elnökség lebonyolításához.

EU csatlakozásunk tovább gyengítette a külügyi tárcát a kormányzati struktúrában. Az EU-val kapcsolatos feladatok ugyanis sokkal inkább belpolitikai, semmint külpolitikai jellegűek. Ha megnézzük melyek az erős pillérei az EU-nak, akkor azt látjuk, hogy ezek a mezőgazdaság, az egységes piac (és az összes ezzel járó jogi harmonizáció), az alapvető szabadságjogok, stb. A gyengébb (bár erősödő) politikák közé tartozik a külpolitika, a védelem, a belügyek. Magyarán egyeztetünk a tehenekre és útépítésre jutó pénzekről, a munkavállalói és szociális jogokról, a roaming díjakról és még ezer dologról. Ha a döntés megszületett, ezektől utána nem lehet eltérni. Ezzel szemben az unió külpolitikájában és védelempolitikájában a legkisebb közös többszörös elve, máskor a nagyobb tagállamok akarata érvényesül.

Ez azzal járt, hogy a többi tárcának a nemzetközi ügyekkel foglalkozó részlegét lényegesen meg kellett erősíteni, a Külügyminisztérium szerepe pedig ezzel párhuzamos egyre inkább egy koordinatív feladat irányába mozdult el. A miniszterek mind járnak rendszeresen Brüsszelbe és Luxembourgba ülésezni, és ma már az a kivétel, ha egy tárcának nincs nemzetközi ügyekkel foglalkozó helyettes államtitkára. (Sok országban egyenesen önálló EU ügyekért felelős minisztérium van. Ennek persze van előnye és hátránya is, Magyarországon is volt már EU ügyekért felelős önálló kormányzati hivatal, de a jelenlegi Külügyminisztériumon belüli EU államtitkárság megfelel a csúcsminisztériumi elvnek.)

Hamarosan következik a II. rész…