Címkék: vélemény külföld

fall_on_deaf_ears.jpgA magyar közvélemény kb. 2 éve még túl érzékeny volt, most pedig már inkább túl érzéketlen a külföldi kritikára. Érdekes fordulat ez, amivel szinte minden szereplő nyer és visszaáll a természetes rend.

Mit értek „természetes rend” alatt? Azt, hogy a legtöbb országban, és ma már itthon is a közvéleményt sokkal kevésbé érdekli a nemzetközi politika, mint a hazai, és ez azért természetes, mert utóbbi határozza meg az emberek mindennapjait. Persze nem akarom lekicsínyleni az olyan globális kihívások fontosságát, amiket a világ országai csak közösen tudnának megoldani, de tény, hogy előbb fog érdekelni bárkit, hogy mennyi rezsit fizet, mint az, hogy olvad a jég az Antarktiszon. Így van ez a fejlődő világban és a nagyhatalmak társadalmaiban is. És a jelek azt mutatják, hogy ezt nem csak a kormánypártok, hanem lassan az ellenzék is felismeri.

Itthon viszont régóta túlmisztifikált a külföld szava: egyrészt történelmi okok, másrészt a magyar belpolitika miatt. Még a filmkultúrában is megjelent, nem hiszem, hogy magyarázni kellene, honnan idézek: „A nemzetközi helyzet fokozódik.” Ez a mondat tökéletes példája annak, ami a magyar közgondolkodást is jellemezte. Mindig elég magyarázatot jelentett a főszereplő számára, hogy miért kell eltűrnie valamit, aminek igazából nem örül. Nem firtatta, csak elfogadta. Hiszen ha Virág elvtárs mondja, akkor biztos úgy van. Ma a sajtó és az emberek is inkább visszakérdeznek, hogy „ki mondta, és miért is?”.

Hogy korábban miért fogadtuk el, annak sokféle oka volt: külső hatalmak döntöttek Trianonban, majd a második világháborúban is csak folytunk az árral, majd jött több évtized, amikor a vezető politikusok Moszkva engedélyét kérték minden jelentősebb döntéshez – igen, még a vasfüggöny átvágásához is. Ennek folyománya a belpolitika sokáig káros hatása: 1994 után a választások ellenére a szocialistáknak legitimálniuk kellett hatalmukat, amihez egyrészt az SZDSZ-t használták, másrészt a Külföldet – szerződéskötések bárkivel, bármiről és szinte bármilyen feltételekkel. Még a Vatikánnal is az MSZP-SZDSZ kormány kötötte meg az első szerződést 1997-ben, amivel garantálta a magyarországi egyházak jogait. (Ami azért is különös, mert a Vatikán csak a római katolikusok feje.)

A 2004-es EU-s csatlakozásig az européerségünk hangsúlyozása nyomta rá a bélyegét külpolitikánkra, majd a szocialista kormányzás egészére. A külföld véleményének elhiteltelenedését a médiatörvény körüli felhajtás indította, mely keretében a ténybeli tévedések és ferdítések szemet szúrtak a magyar átlagembernek is. Ezt a folyamatot az Alaptörvény elfogadása, majd a negyedik módosítása körüli rágalmak teljesítették be. Még a közéletet távolról sem követő magyarok is felismerhették, hogy amit a külföldi kritikusok állítanak Magyarországról az köszönő viszonyban sincs a valósággal. Nincs cenzúra, nincs diktatúra, IMF nélkül sem lett államcsőd. A magyarországi rasszizmus és antiszemitizmus pedig messze elmarad attól, ami Nyugat-Európában tapasztalható. A jogállamiság, a demokrácia és a mintapolitika pedig úgy tűnik erősen szubjektív:

-          az USA-ban botrány van az ellenzéki mozgalmakat érintő aránytalan adóhatósági ellenőrzésekből,

-          a Snowden-ügy kapcsán kiderült, hogy az USA kifejezett lakossági ellenszenv és törvényhozói döntés ellenére kiépítette – jó eséllyel – a világ teljes elektronikus adatforgalmára kiterjedő informatikai megfigyelőrendszert,

-          a britek 25 olyan országnak szállítanak fegyvereket, amelyeket egyébként emberi jogi aggályok miatt saját maguk is fekete listán szerepeltetnek,

-          a luxemburgi miniszterelnöknek több, mint másfél évtizedes hivatali idő után bírósági engedélyek nélküli titkosszolgálati lehallgatások miatt kellett lemondania,

-          és, ha még néhány évre visszatekintünk, említhetnénk a francia pénzügyminiszter pénzmosás miatti lemondását, vagy a francia volt miniszterelnök sikkasztási ügyét, a romák deportálását Franciaországból, a dán védelmi minisztérium fabrikált terrorista bizonyítékát, a brit sajtó lehallgatási botrányát, stb. Az MSZP kormányzása alatt elkövetett titkosszolgálatokkal való hasonló visszaélési ügyről (a magyar tisztek oroszok által való átvilágításáról) ne is beszéljünk.

Ezzel szemben milyen kritikák voltak Magyarország ellen? A házasságot férfi és nő kapcsolataként szabályoztuk, bevezettük a bíróságok közötti ügy-áthelyezés lehetőségét, korlátozva lesz a politikai kampányok által igénybe vehető TV-csatornák típusa, valamint egyes közterületekről jogszabály alapján ki lehet tiltani a hajléktalanokat. De mivel erről már számtalan cikk született, most nem is érdemes részletezni. Az ezek által a magyar demokratikus rendszerben okozott vélelmezett kár miatt messze több figyelmet kaptunk mint ami indokolt lett volna.

A lényeg az, hogy a saját maguknak, valamint a Magyarországnak támasztott feltételek aránytalansága azonban már szinte mindenkinek szemet szúrt, és a Külföld szavának súlyát egyre nehezebb jól belőni. Előbbi üdvözlendő, utóbbi helyzet ugyanakkor jó politikai érzéket és éleslátást igényel mind a magyar sajtótól, mind a magyar politikusoktól és külpolitikától. Valahol a „Ki a f*sz az a Thomas Meila?” és a „A német TV egyik gyerekhíradója azt mondta, hogy Magyarország…” hozzáállás között. Van, ami tényleg számít, és van, ami tényleg nem, még akkor sem, ha égbekiáltó hazugságot állítanak Magyarországról.

Azzal a felismeréssel viszont, hogy a Külföld szava nem szentírás, nagyon is sokat nyertünk. Nyert vele a magyar jobboldal, mert népszerűségét már nem befolyásolja a külföldi vélemény. De még fontosabb, hogy nyert vele az egész társadalom, mivel a nemzetközi sajtóban megjelentektől függetlenül minden párt „kénytelen” lesz saját képességeire építeni legitimitását, és ez az egész magyar demokratikus rendszert előmozdítja hosszú távon. Paul Lendvai vagy Konrád György és mások hiába játszák Virág elvtárs szerepét, a magyar társadalom már nem figyel rájuk, csak a hazai baloldal, amely ezzel saját magát tartja vissza a fejlődéstől.



süti beállítások módosítása