Címkék: vélemény választások ellenzék Erdély

tusnadfurdo_tusvanyos.jpgA baloldal hevesen ráizgult a leveles voksolásra. Nyilatkozataikból csak annyi látszik, hogy minden magyar megszólítása, érdekeinek képviselete és szavazataik megnyerése helyett a határon túliak voksolását próbálják gáncsolni.
 
Az MSZP januári kolozsvári kihelyezett elnökségi ülése után Mesterházy és az MSZP kislányos zavarában úgy kért bocsánatot a határon túli magyaroktól, hogy az felért egy újabb szembeköpéssel. A 2004-es népszavazással kapcsolatos MSZP állásponthoz képest ez mégis látványos fejlődés, hiszen akkor egyenesen lerománozták honfitársainkat, és a magyar nyugdíjrendszer piócáiként kezelték őket. "Egy rossz politikai kérdésre, egy rossz politikai válasz született. [...] ebben nekünk komoly felelősségünk van." - ez a bocsánatkérés Mesterházy módra. Micsoda erkölcsi önmarcangolás előzhette meg ezt a mondatot, ami előbb a Fideszt hibáztatja a kérdésfelvetésért vagy hogy egyáltalán minek foglalkozott a témával, majd relativizálja a felelősséget: hogy miért tartja rossz válasznak, az nem derül ki, ahogy az sem, hogy ez a felelősség mit von maga után. Pedig egyszerű lett volna megfogalmazni egy legalább  őszintének látszó, de mégis nagyon lájtos bocsánatkérést: "Bocsánatot kérünk a 2004-es álláspontunkért."
Elhangzott továbbá, hogy "A szocialista párt valóban változtatni akar a nemzetpolitikáján." Január óta ez a jelek szerint (még?) nem következett be, hiszen az MSZP megint retteg a határon túliaktól, most éppen a postai levéllel történő szavazásuktól: csalásra nyílik lehetőség, levelek csoportos kitöltése és feladása, nemzetbiztonsági veszélyek, stb. Borzasztóan cinikus dolog technikai kifogásokat keresni több százezer magyar állampolgár a választásokból való kizárására. És ez a párt próbál a mindig "demokratikus" jelzőkkel ellátott szerveződések élén tetszelegni!
Pedig a csalásoktól való félelem ellenszere végtelenül egyszerű: tessék megszerezni a határon túliak szimpátiáját! Mert ha valaki szavazni akar majd (MSZP-re, Fidesz-re vagy bármely más pártra), akkor majd maga kitölti és feladja szavazatát. Sajnos ez az a pont, ahol le lehet vonni a következtetéseket: azok a pártok, akik technikai kifogásokat keresnek a határon túli magyarok voksolási rendszerében, azok közvetetten beismerik: nincs vagy nem tartják pártjuk nemzetpolitikáját vonzónak, és (ami még rosszabb), nem is kívánnak ezen változtatni, nem akarnak a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozni.
Azok a pártok, akik nem akarnak foglalkozni minden magyarral és fittyet hánynak egyes állampolgárokra, azok nem méltóak kormányzati szerepre. Egy szó jut eszembe: diszkrimináció.
A dolognak van egy másik vetülete is: gondolkodjunk a baloldal fejével és tegyük félre a nemzeti érzelmeket és kötelességtudatot (a liberálisoknál úgyis minden relatív), és próbáljunk csak hideg racionalitással számolni. A napokban több számítás is sajtónyilvánosság elé került: a határon túli szavazatok valószínűleg csak 1-2 mandátumról döntenek majd az új 199 fős parlamentben. Ebből a baloldal két következtetést vonhat le:
1) Ha azt gondolja, hogy esélye van a kormányváltásra 2014-ben, akkor minden egyes mandátum számít - legalábbis a mostani támogatottság alapján így van - és meg kell harcolnia minden egyes szavazatért.
2) Ha azt gondolja, hogy úgysem tudja megnyerni a választásokat, akkor felesleges a határon túli szavazatokért erőlködni.
Hiteles nemzetpolitika kialakításáról csak akkor mondhatnak le a baloldalon, ha akkora választási fölényre számítanak, ahol néhány szavazat nem oszt, nem szoroz. A jelek szerint a baloldal nem szoros küzdelemre készül...

Véleménydiktátorok

Címkék: vélemény kormány ellenzék értelmiség

1075038_192806617555393_1407355098_n.jpg

Évek, sőt évtizedek óta halljuk egy pozícióit féltő, zárt véleményformáló elit tagjaitól, hogy milyennek kellene lennie a kormányzás, vagy éppen az ellenzék „stílusának”. Pontosabban inkább csak a „rettegett” Fidesz stílusának. Mert a véleménydiktátoroknak valahogy soha nem felel meg az a stílus, amit nem ők valósítanak meg.

Ha egy előadás, vagy műsorfelvétel közben hirtelen elvész a mondanivaló, a beszélő kétségbeesett tekintettel kezdi keresni a súgógépet. Optimális esetben ez megnyugvást biztosít, pedig valójában a kreatív önállóságot cseréli fel a kizökkent beszélő az előre beprogramozott tervszerűségre. A magyar véleménydiktátor úgy működik, mint a kéretlen súgógép: mindig mesterséges „tudást” közvetít az elmúlt évtizedek közéleti viharaitól kissé megszédült nyilvánosság felé, majd düh ébred benne, ha valaki mégis inkább önálló gondolkodásra ragadtatja magát. Egy konkrét példán keresztül: az előbb marxista, majd liberális magyar filozófusok állítólag a felvilágosodás – szerintük megkérdőjelezhetetlen – eszmeiségének örök igehirdetői, az „állandósult világbölcsesség” felkent papjai. Az ő szemükben a stílusérzéküknek nem megfelelő kormányzati stratégia, vagy az ehhez kapcsolódó eszmei alapok kizárólag a feudális diktatúrát kívánják restaurálni, illetve legitimálni.

Valójában a kisiklott értékrend a permanens egzisztenciális függőség kielégítése érdekében nagyon is komoly politikai, illetve gazdasági érdekek nyílt képviseletével jár együtt. Amikor ugyanis egy „független értelmiségi” véleménye bejárja a külföldi sajtót, és hivatkozási alapként szolgál a magyar kormánnyal szembeni támadásokhoz – nos, ez már komoly befektetés lehet az elmúlt években érdeksérelmet elszenvedő pénzembereknek, a közép-európai értelemben is hihetetlenül súlyos magyar gazdasági sokkterápián, privatizációs hullámon meggazdagodott spekulánsoknak.

Nem az a fontos, hogy a véleménydiktátorok hiteltelenek – azon túl persze, hogy magára az országra nézve káros tevékenységet folytatnak. Belföldön senki nem gondolja komolyan, hogy mondjuk más országok alkotmányaival összehasonlítva a magyar alaptörvény „a feudális sötétség” újjáélesztésének dokumentuma lenne. Távolabbról nézve: keressünk rá, hogy miket mondtak évtizedekkel ezelőtt a francia szocialisták de Gaulle közjogi rendszerére, majd lepődjünk meg azon, amint ugyanezek a szocialisták kormányra kerülve már kimondottan élvezték az addig sokat kárhoztatott rendszer előnyeit. Mindez nem több mint idővel úgyis változó politika. Az viszont már pszichológia, hogy akik mindig „oligarchákról” beszélnek, valójában azért teszik ezt, mert éppen mögöttük állnak az igazi oligarchák. Elgondolkodtató, hogy számos magyar véleménydiktátor, a saját szakmájukban mások eltérő véleményét megbélyegző nagybetűs „Szakértők” (a fenti példától elrugaszkodva nemcsak filozófusok, hanem akár a nyilvánosságban valaha többet szereplő politikai elemzők is) régi vágású oligarchákkal állnak üzleti kapcsolatban, így valójában nem tesznek mást, mint az ő érdekeiket képviselik a nyilvánosságban.

Persze a becsület egy véleménydiktátor számára relatív érték. A „független értelmiségiek” sokszínűsége, az érdekes módon mindig feléjük lejtő karrierpálya számos kifutási lehetősége, az információbrókerkedés, továbbá az elitizmus egzisztenciális alapjainak megsemmisülésétől való félem ugyanis lenyűgöző módon bármilyen szerep betöltésére „alkalmassá teszi” ezt a maréknyi humoristát, újságírót, filozófust, közgazdászt, jogászt, egyszóval: „Szakértőt”. Talán az egyetlen pozitívum, hogy a sokak által jogosan emlegetett értelmiségi rendszerváltásnak maga az idő dolgozik napról-napra nyilvánvalóbban.

A cikk szerzője: Fodor Csaba

Címkék: vélemény külföld

fall_on_deaf_ears.jpgA magyar közvélemény kb. 2 éve még túl érzékeny volt, most pedig már inkább túl érzéketlen a külföldi kritikára. Érdekes fordulat ez, amivel szinte minden szereplő nyer és visszaáll a természetes rend.

Mit értek „természetes rend” alatt? Azt, hogy a legtöbb országban, és ma már itthon is a közvéleményt sokkal kevésbé érdekli a nemzetközi politika, mint a hazai, és ez azért természetes, mert utóbbi határozza meg az emberek mindennapjait. Persze nem akarom lekicsínyleni az olyan globális kihívások fontosságát, amiket a világ országai csak közösen tudnának megoldani, de tény, hogy előbb fog érdekelni bárkit, hogy mennyi rezsit fizet, mint az, hogy olvad a jég az Antarktiszon. Így van ez a fejlődő világban és a nagyhatalmak társadalmaiban is. És a jelek azt mutatják, hogy ezt nem csak a kormánypártok, hanem lassan az ellenzék is felismeri.

Itthon viszont régóta túlmisztifikált a külföld szava: egyrészt történelmi okok, másrészt a magyar belpolitika miatt. Még a filmkultúrában is megjelent, nem hiszem, hogy magyarázni kellene, honnan idézek: „A nemzetközi helyzet fokozódik.” Ez a mondat tökéletes példája annak, ami a magyar közgondolkodást is jellemezte. Mindig elég magyarázatot jelentett a főszereplő számára, hogy miért kell eltűrnie valamit, aminek igazából nem örül. Nem firtatta, csak elfogadta. Hiszen ha Virág elvtárs mondja, akkor biztos úgy van. Ma a sajtó és az emberek is inkább visszakérdeznek, hogy „ki mondta, és miért is?”.

Hogy korábban miért fogadtuk el, annak sokféle oka volt: külső hatalmak döntöttek Trianonban, majd a második világháborúban is csak folytunk az árral, majd jött több évtized, amikor a vezető politikusok Moszkva engedélyét kérték minden jelentősebb döntéshez – igen, még a vasfüggöny átvágásához is. Ennek folyománya a belpolitika sokáig káros hatása: 1994 után a választások ellenére a szocialistáknak legitimálniuk kellett hatalmukat, amihez egyrészt az SZDSZ-t használták, másrészt a Külföldet – szerződéskötések bárkivel, bármiről és szinte bármilyen feltételekkel. Még a Vatikánnal is az MSZP-SZDSZ kormány kötötte meg az első szerződést 1997-ben, amivel garantálta a magyarországi egyházak jogait. (Ami azért is különös, mert a Vatikán csak a római katolikusok feje.)

A 2004-es EU-s csatlakozásig az européerségünk hangsúlyozása nyomta rá a bélyegét külpolitikánkra, majd a szocialista kormányzás egészére. A külföld véleményének elhiteltelenedését a médiatörvény körüli felhajtás indította, mely keretében a ténybeli tévedések és ferdítések szemet szúrtak a magyar átlagembernek is. Ezt a folyamatot az Alaptörvény elfogadása, majd a negyedik módosítása körüli rágalmak teljesítették be. Még a közéletet távolról sem követő magyarok is felismerhették, hogy amit a külföldi kritikusok állítanak Magyarországról az köszönő viszonyban sincs a valósággal. Nincs cenzúra, nincs diktatúra, IMF nélkül sem lett államcsőd. A magyarországi rasszizmus és antiszemitizmus pedig messze elmarad attól, ami Nyugat-Európában tapasztalható. A jogállamiság, a demokrácia és a mintapolitika pedig úgy tűnik erősen szubjektív:

-          az USA-ban botrány van az ellenzéki mozgalmakat érintő aránytalan adóhatósági ellenőrzésekből,

-          a Snowden-ügy kapcsán kiderült, hogy az USA kifejezett lakossági ellenszenv és törvényhozói döntés ellenére kiépítette – jó eséllyel – a világ teljes elektronikus adatforgalmára kiterjedő informatikai megfigyelőrendszert,

-          a britek 25 olyan országnak szállítanak fegyvereket, amelyeket egyébként emberi jogi aggályok miatt saját maguk is fekete listán szerepeltetnek,

-          a luxemburgi miniszterelnöknek több, mint másfél évtizedes hivatali idő után bírósági engedélyek nélküli titkosszolgálati lehallgatások miatt kellett lemondania,

-          és, ha még néhány évre visszatekintünk, említhetnénk a francia pénzügyminiszter pénzmosás miatti lemondását, vagy a francia volt miniszterelnök sikkasztási ügyét, a romák deportálását Franciaországból, a dán védelmi minisztérium fabrikált terrorista bizonyítékát, a brit sajtó lehallgatási botrányát, stb. Az MSZP kormányzása alatt elkövetett titkosszolgálatokkal való hasonló visszaélési ügyről (a magyar tisztek oroszok által való átvilágításáról) ne is beszéljünk.

Ezzel szemben milyen kritikák voltak Magyarország ellen? A házasságot férfi és nő kapcsolataként szabályoztuk, bevezettük a bíróságok közötti ügy-áthelyezés lehetőségét, korlátozva lesz a politikai kampányok által igénybe vehető TV-csatornák típusa, valamint egyes közterületekről jogszabály alapján ki lehet tiltani a hajléktalanokat. De mivel erről már számtalan cikk született, most nem is érdemes részletezni. Az ezek által a magyar demokratikus rendszerben okozott vélelmezett kár miatt messze több figyelmet kaptunk mint ami indokolt lett volna.

A lényeg az, hogy a saját maguknak, valamint a Magyarországnak támasztott feltételek aránytalansága azonban már szinte mindenkinek szemet szúrt, és a Külföld szavának súlyát egyre nehezebb jól belőni. Előbbi üdvözlendő, utóbbi helyzet ugyanakkor jó politikai érzéket és éleslátást igényel mind a magyar sajtótól, mind a magyar politikusoktól és külpolitikától. Valahol a „Ki a f*sz az a Thomas Meila?” és a „A német TV egyik gyerekhíradója azt mondta, hogy Magyarország…” hozzáállás között. Van, ami tényleg számít, és van, ami tényleg nem, még akkor sem, ha égbekiáltó hazugságot állítanak Magyarországról.

Azzal a felismeréssel viszont, hogy a Külföld szava nem szentírás, nagyon is sokat nyertünk. Nyert vele a magyar jobboldal, mert népszerűségét már nem befolyásolja a külföldi vélemény. De még fontosabb, hogy nyert vele az egész társadalom, mivel a nemzetközi sajtóban megjelentektől függetlenül minden párt „kénytelen” lesz saját képességeire építeni legitimitását, és ez az egész magyar demokratikus rendszert előmozdítja hosszú távon. Paul Lendvai vagy Konrád György és mások hiába játszák Virág elvtárs szerepét, a magyar társadalom már nem figyel rájuk, csak a hazai baloldal, amely ezzel saját magát tartja vissza a fejlődéstől.



süti beállítások módosítása