Június 5-én az origo és a hvg online is lehozta a hírt, miszerint "összeállt Lázár János régi-új csapata a Miniszterelnökségen". A Miniszterelnökség új struktúrája ugyan nem látványos, de érdekes, akár mélyreható változásokat hozhat a kormányzati struktúrában.

Különösen a nemzetközi kapcsolataink terén, mivel:

1) az EU-s fejlesztési pénzek koordinálása (a területért felelős Molnár Ágnes államtitkárral) átkerül a Miniszterelnökségre,

2) Szijjártó Péter személyében államtitkári szinten foglalkozik majd a hivatal a nemzetközi ügyekkel,

3) valamint az Információs Hivatal felügyelete is átkerül a Külügyminisztériumból a Miniszterelnökségre,

4) és utóbbi felel ezentúl a stratégiai jelentőségű keleti kapcsolatokért is.

Ezek a fejlemények már önmagukban is sokatmondóak lehetnének, nem hogy együtt, és főleg, ha hihető az újságírók azon értesülése, miszerint Orbán Viktor miniszterelnök elégedetlen a Külügyminisztérium által eddig nyújtott támogató munkával.

A jelek szerint a Miniszterelnökség most a kezébe akarja venni a kezdeményezést. Hatalmas fába vágják a fejszéjüket, de most talán tényleg határozott irányt vehet a magyar diplomácia. Ennek kapcsán írtam gondolatébresztőt, egyben a KerDem blogra magyar diplomáciával foglalkozó blogbejegyzéseinek megnyitásához. A gondolatébresztő több részben kerül feltöltésre, és az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség 2010 tavaszán elfogadott külügyi koncepciójában foglaltakra épít.

I. rész - A Külügyminisztérium és a többi tárca szerepének átalakulása a nemzetközi ügyek vonatkozásában

A várható változásokat úgy tudjuk érdemben értelmezni, ha a Külügyminisztérium kormányzati struktúrában betöltött szerepét, valamint a többi tárca nemzetközi ügyekben betöltött erősödő szerepét is figyelembe vesszük.

Kezdjük "az elejétől" (csak röviden), vagyis a rendszerváltástól, amikor is a kommunizmus után az első megválasztott kormány élén Antall József miniszterelnök kijelölte az új politikai irányt: nem, a Varsói Szerződést és a KGST-t nem megreformálni, hanem eltemetni kell. Utólag nézve ez az irányváltás egyértelműnek tűnik, akkor azonban nem az volt, bizonytalan idők voltak, a külügy (tele a korábbi rendszer kádereivel) eltanácsolta volna Antallt ennek felvetésétől - és egyébként szégyenszemre a többi újonnan megválasztott közép-európai vezető is ódzkodott nyíltan kiállni mellette -, de amint Gorbacsov kimondta, hogy "da", mindenkinek leesett a kő a szívéről, és a két szervezet koporsójába beleütötték az első szöget. Antall nem mellesleg kijelölt két konkrét feladatot is, ami a Külügyminisztériumra várt: csatlakozni akarunk a NATO-hoz és az EU-hoz (akkor még Európai Közösségekhez) is. Ez egy nagyszabású feladat volt, egy nagyon bizonytalan időszakban. Az Antall kormány nem kisebb érdeme, hogy a délszláv háborúk alatt Magyarország kalasnyikovokat is eladott a horvátoknak, pechünkre ezt nem elég csendben sikerült lebonyolítani :). Mindenesetre ez egy bevállalós külpolitika volt, aminek köszönhetően ma NATO és EU tagok lettünk - méghozzá előbb, és nem pedig utóbb, és közben még a Visegrádi Négyeket is sikerült összehozni (ezt már "csak úgy mellékesen"). Ez a küldetéstudat, ez az egyértelmű irányérzet hiányzik 1999 és 2004 óta a magyar külpolitikából. NATO és EU csatlakozásaink óta a magyar diplomáciában, a magyar honvédségben, és nem utolsó sorban a magyar politikai elitben eluralkodott a "most már minden rendben" feeling. Fontos eredmény, mérföldkő volt az euroatlanti integráció, de mintha nem lett volna világos, hogy ezzel a feladat nem véget ért, csupán elkezdődhetett. A NATO és EU tagságunk biztos hovatartozást jelent, de csupán egy keretrendszer biztonsági, gazdasági és politikai érdekeink érvényesítésére. A magyar diplomáciának és honvédségnek ez politikai értelemben fellélegzést, de a magyar közigazgatás működése tekintetében egy teljesen új és sokkal fokozottabb tevékenységet szükségét hozta. Ez az a változás, amihez a magyar közigazgatásnak és kormányzatoknak továbbra sem sikerült teljesen alkalmazkodniuk!

A legtöbb területen csak a szükséges minimumot hozzuk. Kb. 10 év után találtunk érdemi feladatot a Gripeneknek. Éves átlagban kb. 1000 főt tartunk nemzetközi katonai műveletekben, de képességeink külföldi bevetésében továbbra sem rajzolódik ki átfogó koncepció. Pedig az EU kül- és biztonságpolitikájának fejlődésével már nem csak a NATO, hanem az EU miatt is sürgető lenne nemzetközi műveleti képességeink bevetési elveinek lefektetése. A Külügyminisztériumnak is (az állandó rutinfeladatok mellett) 7 év után kellett úgy igazán összeszednie magát - a soros EU-elnökség lebonyolításához.

EU csatlakozásunk tovább gyengítette a külügyi tárcát a kormányzati struktúrában. Az EU-val kapcsolatos feladatok ugyanis sokkal inkább belpolitikai, semmint külpolitikai jellegűek. Ha megnézzük melyek az erős pillérei az EU-nak, akkor azt látjuk, hogy ezek a mezőgazdaság, az egységes piac (és az összes ezzel járó jogi harmonizáció), az alapvető szabadságjogok, stb. A gyengébb (bár erősödő) politikák közé tartozik a külpolitika, a védelem, a belügyek. Magyarán egyeztetünk a tehenekre és útépítésre jutó pénzekről, a munkavállalói és szociális jogokról, a roaming díjakról és még ezer dologról. Ha a döntés megszületett, ezektől utána nem lehet eltérni. Ezzel szemben az unió külpolitikájában és védelempolitikájában a legkisebb közös többszörös elve, máskor a nagyobb tagállamok akarata érvényesül.

Ez azzal járt, hogy a többi tárcának a nemzetközi ügyekkel foglalkozó részlegét lényegesen meg kellett erősíteni, a Külügyminisztérium szerepe pedig ezzel párhuzamos egyre inkább egy koordinatív feladat irányába mozdult el. A miniszterek mind járnak rendszeresen Brüsszelbe és Luxembourgba ülésezni, és ma már az a kivétel, ha egy tárcának nincs nemzetközi ügyekkel foglalkozó helyettes államtitkára. (Sok országban egyenesen önálló EU ügyekért felelős minisztérium van. Ennek persze van előnye és hátránya is, Magyarországon is volt már EU ügyekért felelős önálló kormányzati hivatal, de a jelenlegi Külügyminisztériumon belüli EU államtitkárság megfelel a csúcsminisztériumi elvnek.)

Hamarosan következik a II. rész…