Üzenet a hisztérikus nyugati médiának: Magyarország tudja, hogy milyen egy diktátor. Orbán Viktor biztosan nem az. (Tibor Fischer írásának magyar nyelvű fordítása , The Guardian, április 3.)

Néha elgondolkozom, mi lenne a reakció akkor, ha egy magyar állampolgár szerkesztőségi cikket írna az Egyesült Királyság demokratikus hiányosságairól. Mindezt tenné úgy, hogy nem beszél angolul, de még csak nem is járt az országban. Leírná azt, hogy a briteknek még csak írott alkotmánya sincs, azt, hogy az államfőt nem választják, hanem származás útján örökli a tisztségét. Azt is megírná, hogy már nem nagyon érvényesül a szólásszabadság, mert David Cameron felszámolta azt egy uralkodói rendelettel (igen, egy uralkodói rendelettel, és nem egy fügefalevélnyi törvénnyel…van-e ennél fasisztább és ódivatúbb módszer?).

Egy ilyen publicisztika valószínűleg általános közröhej tárgya lenne. Ugyanakkor Magyarországról épp ilyen lekezelő tudatlansággal írtak az elmúlt évben. A hisztéria szó már eléggé elcsépelt, de nem tudok pontosabb kifejezést arra, ahogyan nemzetközi sajtó a magyar ügyeket tálalta. Különösen Németországban és Franciaországban.

A hisztériakeltés középpontjában a jelenlegi miniszterelnök áll. Orbán Viktor az elmúlt választásokon olyan kiütéses győzelmet aratott, ami ritkaságszámba megy a demokráciákban. A baloldali politikusok (Magyarországon nem is igazán baloldaliak, sokkal inkább volt kommunisták, akik épp annyira marxisták, mint Al Capone) súlyos vereségük után kínjukban külföldre rohangáltak, hogy teljesen torz képet fessenek az országról.

Sok panaszt hallani a magyarországi antiszemitizmusról és a cigányellenes indulatokról. Igen, Magyarországon is léteznek előítéletek és szegénység is van. Mint ahogy minden országban. Szórakoztató, hogy három éve, amikor a volt kommunisták voltak hatalmon, a kutyát nem érdekelték ezek a dolgok Magyarország határain kívül. Pedig akkor épp annyi kampós orrot ábrázoló karikatúra volt az országban, és cigányokat is gyilkoltak.

Orbán egyébként bevezette a Holokauszt Emléknapot, beemelte a tananyagba a Holokausztra vonatkozó ismereteket, törvénytelennek nyilváníttatta a Holokauszt-tagadást (ez utóbbival egyébként nem értek egyet, romantikusan ragaszkodom a szólásszabadsághoz). Pártja képviselői között három cigány származásút találunk, ami pontosan hárommal több, mint a volt kommunistáknál ülő roma képviselők száma. A fideszes Járóka Lívia az első európai parlamenti képviselő, aki roma származású.

A támadások valójában nem elvi, hanem a politikai jellegűek. Orbán legnagyobb ellenfelei mind baloldaliak (mellesleg, ha Daniel Cohn-Bendit és pár belga támad téged, biztos, hogy jó úton jársz). Ez eléggé ellentmondásos, mivel a baloldal épp olyan különadókat (Robin Hood adókat) követel manapság, mint amilyet Orbán bevezetett, megsarcolva a multikat. 

Nagy izgalom övezte az alkotmányról szóló vitát is. Azon ment a vita, vajon jók-e a módosítások? Kérdezzenek meg erről két alkotmányjogászt, és három különféle választ kapnak. A magyar politikai rendszer a parlament önállóságán alapszik, csakúgy, mint a miénk itt Nagy-Britanniában. Ha az állampolgároknak nem tetszenek a változtatások, majd szépen az ellenzékre szavaznak, akik visszaállítják a dolgokat.

Jó pár ellenzéki politikus szégyenteljesen viselkedett. Groteszk képet festettek Magyarországról külföldön. Ezek egyike Konrád György író, aki annak a Szabad Demokraták Szövetségének volt alapítója, amelyet végleg száműztek a legutóbbi választásokon. Minden játékát kiszórta a babakocsiból és a magyar demokrácia végéről beszél. Valójában az fáj neki, hogy elmúltak azok az idők, amikor a haverjai péksüteményt rágcsálhattak a parlamenti büfében.

Ha van valaki, aki megérdemli a demokrata jelzőt, akkor az éppen Orbán. Csak épp a demokrácia nem jár automatikus igazságossággal, boldogsággal, békével és bőséggel. Önmagában nem garantálja a hatékonyságot és az ésszerűséget sem (még Orbán híveinek sem tetszik pár intézkedése és személyi döntése). Orbán talán azt gondolja, hogy első kormányzása alatt, 1998-ban nem volt elég dinamikus. Arra irányuló igyekezetében, hogy most végleg eltakarítsa a kommunizmus romjait, kicsit talán túltolja a bringát. Azonban világos mandátumot kapott, és neki is joga van ahhoz, hogy hibázzon.  

Budapesti barátaim és rokonaim (akik közül sokan ki nem állhatják Orbánt) döbbenten figyelik a rágalmakat és a magyarellenes indulatokat. Politikai ellenfelei nagy szívességet tesznek most Orbánnak. Amíg olyan vonalat nyomnak, ami ennyire abszurd módon elrugaszkodott a valóságtól, olyan szavazókat is a miniszterelnök mellé állíthatnak, akik egyébként nem szavaznának rá (ugyanis a gazdaság nem teljesít valami fényesen).

Egy év van hátra a választásokig, és mivel nem lógnak zsidók a lámpaoszlopról és az újságírókat sem zárták földalatti tömlöcökbe, a baloldal egy része kínos helyzetben találhatja magát.

A legtöbb magyar tudja, milyen volt diktatúrában élni. Az idősebbek a fasizmust és a kommunizmust is megtapasztalhatták. Senki sem kívánja vissza azokat az időket. Senki. Ha valaki azt állítja, hogy pár elkapkodott és vitatott törvény a demokrácia végét jelenti, az egyszerűen nevetséges, és sértő a magyar nép számára.

Az eredeti angol nyelvű cikk elérhető az alábbi oldalon:

http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2013/apr/03/hungary-ignorant-nonsense

Előző bejegyzésemben kritizáltam a német mesehíradó hazánkról alkotott képét. Most lássuk a magyar készítésű mesét a németekről.

Még mielőtt belecsapnánk a lecsóba, röviden leírom, mi ihlette a mostani bejegyzést. Szerda este egyik kedvenc mazochista fétisemet gyakoroltam: Kálmán Olgát néztem az ATV-n. Rendszeresen belenézek, néha egész kiegyensúlyozott szokott lenni (amikor az ellenzéki képviselőket is megizzasztja, pl.: Vágó Gábort a Malév csődje kapcsán), és korábban többször nagyon felkészült volt és jó vitapartnereket is talált, így kicsit rákaptam a műsorára. Ez most nem is fontos, majd egyszer írok egy bejegyzést erről is. A háttérben viszont bekapcsolva maradt a TV, és egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy bemutatják a HírTV által készített mesehíradót, ami a német mesehíradóra adott „jobbos válasz”. A Tét c. műsorban ment, Bánó András beszélgetett 4 politológussal/politikai elemzővel, és a mese levetítése után elkezdték elemezni, értelmezni a mesét.

Röviden mondva, teljesen ledöbbentem. A négy elemző sorban elmondta, kb ugyanazt a kritikát, illetve egyetértettek egymás véleményével. Véleményük úgy foglalható össze, hogy a HírTV meséje nem biztos, hogy politikai megrendelés volt (a Fidesztől), de mindenesetre azt a benyomást keltheti, másrészt kritikusak voltak, mivel a mese se nem vicces, se nem paródia, se nem „méltó visszavágás” a jobboldal részéről. És azon túl, hogy unalmas, a legnagyobb baja, hogy pontatlan: Németországban nincs is nácipárt, különben sem lenne szabad egy pártot betiltani, és durva túlzás azt állítani, hogy a sok török és arab bevándorló fél  és megverik őket. Ugyan erre is vannak példák, de ez nem általános. Véleményükkel teljesen egyetértek: a HírTV meséje nem vicces, nem paródia, és nem is méltó visszavágás (de egy kereskedelmi TV azt készít, amit akar).

Hogy az ATV közéleti műsorai, és meghívott politikai elemzői baloldali szemmel nézik az eseményeket, az nem okoz különösebb meglepetést. Az viszont igen, hogy mennyire nem tudták belehelyezni magukat a másik oldal helyébe, mennyire nem tudott a 4 elemzőből egyik sem eljutni arra a megállapításra, hogy talán nem is az volt a mese célja, amit ők vártak volna tőle. Mi van, ha nem akart vicces, parodizáló, tényszerű lenni? Mi van, ha csak az akart lenni, ami: egy tükörkép. A német mesehíradó sem vicces vagy pontos, hanem száraz, egyszerű, általánosító. A német mese is pont olyan, amilyen kritikával a 4 elemző illette a magyar változatot. Mi van, ha a HírTV mesehíradója nem jobb vagy viccesebb akart lenni, vagy a német társadalom egyik problémájának jogos kritikája? Csak pont ugyanolyan, mint az.

Mi van, ha csak annyi volt az üzenete: „ha Németországról készítenénk egy olyan felszínes és torzító képet, mint amilyet a német TV készített Magyarországról, akkor az így nézne ki”. Ha csak ez volt a cél, akkor a mese nagyon is fején találta a szöget, mert attól még, hogy Németországban néha atrocitás éri az arab és török bevándorlókat,  még mindenki tudja, hogy nem tombol a nácizmus. És attól, hogy Németországé a legnagyobb gazdasági befolyás Európában, az nem jelenti azt, hogy maga irányítaná az egész uniót. Ezek eltorzítása csak arra utal, hogy a Magyarországról bemutatott kép is egy torzítás. Egy görbe tükör.

Ha ez 4 elemzőből és egy műsorvezetőből egyiknek sem jut az eszébe, ha ennyire nem tudnak a jobboldal fejével gondolkozni, akkor a baloldali pártok ne csodálkozzanak, ha a választások előtt nem lesz olyan tanácsadójuk, elemzőjük, akire támaszkodhatnak. Ebből a műsorból tényleg úgy tűnik, hogy még az elemzők is ugyanabban az álomvilágban élnek, mint az ellenzéki politikusok: hogy a Fidesz diktatúrát épített ki. Ha nem tudnak ettől elvonatkoztatni, ha 3 év után sem ismerik fel, hogy ezen az üzeneten változtatni kell (függetlenül attól, hogy tényleg elhiszik-e vagy sem), akkor nehezen fognak kapós szlogeneket kitalálni a kampányra.

Ezúton köszönöm az ATV-nek, hogy levetítette a mesét, és „elemezte” azt, különben magam sem láttam volna. És ez a cikk sem születik meg. Ugyan a HírTv meséjéről hallottam már előtte is, de annyira nem hozott lázba, hogy meg is nézzem.

Kálmán Mihály és Prinz Dániel levélben válaszolt Lakner Dávid cikkére, melyben a mandiner szerzője az Üzenj te is! honlapot kritizálta. „Sajnálunk titeket. Tényleg. Jó lenne, ha együtt is ki tudnánk állni közösen vallott értékeinkért” – üzenték.

Igazából valahogy úgy érzem magam, mint az ominózus német gyerekrajzfilm után. Ami annyira gagyi volt és annyira hazug, hogy nehéz volt vele mit kezdeni. Ha válaszol rá az ember, akkor gyakorlatilag olyan hülyének fog tűnni, mint azok készítői. Ha meg nem, akkor ott tartunk, hogy ezek után mindent szó nélkül lehet már hagyni. De nem lehet.

Kálmán és Prinz szerint Orbán Viktor lebontotta a fékeket meg az ellensúlyokat és megszüntette a hatalmi ágak szétválasztását. A független intézmények élére pedig pártkatonákat ültetett.

Ezzel elsősorban az a problematika, hogy sem én, de felénk többnyire nem így képzelik el a politika működését. Mivel a politika nem csak a látható folyamatokról szól, hanem van mögötte rengeteg a szubjektív tényező (szokásjog, személyes kapcsolat stb.), melyeket objektív skálákkal mérni nem lehetséges. Másrészt pedig nem lehet leírni képletekkel a demokráciát. Hogy a+b+c=demokrácia, míg a+b=diktatúra. Ezért ennek az egész fék meg ellensúlyos hóbelevancnak sok értelme nincsen. Ugyanis nincs olyan Rubicon, amelynél ki lehetne azt mondani, hogy „Na itt van vége!”. Nincs értelme méricskélni, mivel nincsen mérce. Szólásszabadság van. Véleményszabadság van. Vallásszabadság van, többpártrendszer van stb.

Én példának okáért a magántulajdon szentségének súlyos megsértéseként élem meg a nemdohányzók védelméről szóló törvényt, míg nem igazán találkoztam még olyan liberálissal, aki ne tapsikolt volna hevesen ennek a szabályozásnak. Most akkor megszűnt a szabadság? Nem, nem szűnt meg. Ugyan így nem tudom értelmezni, hogy ugyan ezek az emberek sértik meg a magántulajdon szentségét a Fidesz székháznál. Szabadon tiltakoznak, semmilyen atrocitás nem éri őket, ugyanakkor arról papolnak, hogy megszűnt a demokrácia. Ezt így hogy? Vagy. Bemegy Mesterházy Attila az m1 Ma Reggel című műsorába és ott élő egyenes adásban mondja a nézők szemébe, hogy itt kérem totális diktatúra van. Egy szabadon működő párt elnöke a köztévében. Ezt így hogy? Vagy. Miközben Fodor Gábor arról elmélkedik, hogy milyen csodálatos volt a ’89-es Fidesz, és bezzeg ez most mennyire diktatórikus. Közben mellékesen elejti, hogy a jövő héten alapul meg új pártja. Milyen diktatúra az, ahol minden héten alakul egy bal-liberális párt? Ezt így hogy? És akkor itt csak a legtriviálisabb eseteket próbáltam felsorolni.

A másik, pártkatonák. Hát lépjen elő ebben az országban valaki, aki független. Úgy tényleg. Még sosem volt egyik oldalhoz köthető közéleti személyiség sem. Van ilyen egyáltalán? Ugye hogy nincs. Mindenki be van egyik vagy másik oldalhoz csatornázva – ha meg nem, akkor arra vágyik –, de legalábbis simán rá lehet sütni. Persze felvethetnénk, hogy egy fullcivil mitől is lenne mondjuk jobb szakember mint egy pártkatona, de ezt most inkább hagyjuk, mert ez már ki lett szépen fejtve itt. Továbbá ez azt a kérdést is felveti, hogy inkább arról lehet szó, hogy Prinz és Kálmán inkább nem érti a rendszert, mintsem nem tetszik nekik. Komolyan azt hiszik, hogy a politika majd megköti a saját kezét? Kineveznek olyan embereket, akik gátjai lehetnek a saját kormányzásuknak? Annak úgy konkrétan mi lenne az értelme? A srácok olyan tévedésben élnek, hogy itt konszenzuskényszer van. Kedves barátaim, Hölgyeim és Uraim, felhívnám a figyelmet, hogy jelenleg nem kétosztatú a politikai paletta. Korábban azért kellett konszenzuális jelölteket állítani – akik szintén nem voltak függetlenek – mert hasonló erővel bírt a jobb- és a baloldal. Nem volt egyetlen pártnak sem kétharmados többsége. Most azonban nem ez a helyzet. És még csak azt sem lehet mondani, hogy a Fidesz elvesztette volna a társadalmi bázisát – ezzel legitimitását –, mert ez sem igaz.

De ha mindezeket háttérbe is szorítjuk. Gyököt vonunk a liberális hisztiből. Akkor is találhatunk olyan ügyeket, ahol esetleg megegyezik a liberálisok és az injúkonzik álláspontja. Ilyen ügyek egyes esetekben még lehetnek is. De nézzük meg Kálmán és Prinz, hogyan is hív fel a csatlakozásra: „Sajnálunk titeket. Tényleg. Jó lenne, ha együtt is ki tudnánk állni közösen vallott értékeinkért”. Na ja, így szokás a túloldalt összefogásra buzdítani. Lekezelően, lesajnálóan. SZDSZ-es gőggel. Mert mi nem szarunk be a saját árnyékunktól. De jobbat mondok, mi a Gyurcsány-kormány alatt sem féltünk. Amikor felfüggesztették a jogállamot és a demokráciát és a paptól a külföldi turistákon át az országgyűlési-képviselőig boldog–boldogtalant megvertek a rendőrök az ’56-os forradalom 50. évfordulóján. Akkor sem féltünk, ahogy most sem félünk. 

Onnan látszik, hogy jó irány a rezsicsökkentés, hogy ezzel a valóban az embereken segíteni akaró kezdeményezéssel az ellenzéki pártok egyáltalán nem tudnak mit kezdeni. Nincs ez másképp Bajnaiék esetében sem, akik szemmel láthatólag a szakmaiság bolsevista trükkje mögé akarják rejteni a semmitmondást.

Március 25-én tartott sajtótájékoztatóján az Együtt 2014 bemutatott egy, a lakások fűtéskorszerűsítésére irányuló programot. Az elképzelés célja, hogy a hazai lakóingatlanok energetikai korszerűsítésén keresztül, állami támogatással, önrész nélkül segítsen a lakosságnak hosszú távú rezsicsökkenést elérni. A felvázolt ígéretek között szerepel új munkahelyek teremtése, a gazdaság beindítása. A magyar lakások 2/3-adának hét éven belüli energiahatékonnyá tétele, Mindezt lakossági önrész nélkül. A tervek hét év alatt 220 milliárd forint költséggel számolnak, 2015 januári indulással.  Mit ne mondjak a program igencsak alacsony energiaszinten készült több okból is:
A fenti tervek megvalósítására készült már hasonló terv a piacon, ami nem mellesleg jóval előrehaladottabb állapotban van a Bajnai féle víziónál. Ezt a Fenntartható zöldOtthon Programnak (FeOP) hívják, és célkitűzései nagyban megegyeznek az Együtt elképzeléseivel. Kis különbséggel, együttéknél minden tizedannyiba forintba és fele annyi időbe kerül. Nahát!
A FeOP tervezési fázisa 2006-ban indult, 2011 óta zajlik a teljes rendszer felépítése és 2012 decemberében mintaproject is indult. A mintaproject mellé készült hatástanulmány is, mely igen hasznos információkkal szolgál a tervek megvalósíthatósága szempontjából.
A legfontosabb tanúság, hogy a lakások kétharmadának energiahatékonyság-növelése hét év alatt gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Ez a folyamat 2 millió (a magyar lakások 2/3-ada) lakást ölelne fel, amely 4,9 millió ember érint. A FeOP-os hatástanulmányból kiderül, ennek kivitelezése körülbelül 15 év alatt vihető végbe, szemben az E2014 hét évével. Bajnaiék programja hét év alatt 220 milliárdos költséggel számol. Valójában ekkora mennyiségű ingatlan felújítása megközelítőleg 3800 milliárd forintos kerettel végezhető el.
Mindemellett általában vigyázni kell az önrész nélküli hitelkonstrukciókkal. Önrész nélkül semmi biztosíték és garancia nincs arra, hogy az adott hitelkeretben kihelyezett összegeket a hitelfelvevő visszafizeti. Lényegében ez a nyakló nélküli segélyezés jól ismert szoci rendszerét hozná vissza, bújtatott formában. Mindemellett eladósítaná a lakosságot. Magyarán hitelből segélyezne. Ismerjük már mindezt.
Összességében elmondhatjuk a magát a szakmaiság fellegvárának tartó E2014 fogta a FeOP-ot, megfelezte az ott felvázolt kivitelezési időt, tízzel elosztotta a költségeket, majd saját ötletként adta elő az egészet. Igazi régi szoci trükk ez, hogy ha valamit nem tudsz felszámolni, állj az élére. Nos persze úgy akarnak a program élére állni, hogy az egész fenntarthatatlan hazugságokra épül, eladósítja a lakosságot, cserébe még kivitelezhetetlen is. Hogy aztán majd Bajnai Gordon elmondhassa az ismerős szentenciát, hogy „hazudtunk reggel, éjjel meg este”. Köszönjük, láttuk ezt már. Nem kérünk belőle!

A cikk szerzője: Sherlock Holmes

Az Unió egyre inkább diszfunkcionálisan működik, s a ciprusi példa is jól mutatja, hogy nem tudja, hogyan kezelje belső válságát. Eközben pedig a válság a kontinensen kívül véget ért, s lassan csak a hátát nézhetjük a világnak. Az Unió súlyos válságának kiváló helyzetjelentését adta a Kitekintő. Ha valamiért van értelme fenntartani ezt a közösséget, az nem az elvont értelmiségi viták vagy a még elvontabb „közös értékek” miatt van. Hanem szimplán globális megfontolásokból.

Az EU költségvetése körül továbbra is zajlik a vita. Ezzel kapcsolatban pedig lakmuszpapírként láthatjuk, hogy mennyire félretévedt az Unió. A ciprusi rekvirálás is súlyos válságjelenség, de nagyon úgy tűnik, hogy a kontinens vezetői nem tudják vagy nem akarják megérteni a világ működését. Az EU költségvetésének szerkezete kiérdemli a középkori jelzőt, de minimum 50 évvel elavult. Pedig a világ sokat változott azóta, főleg amióta a kontinens politikai-gazdasági közössége mai formájában létrejött, 20 évvel ezelőtt.

A közös költségvetés a közös GDP 1%-a felett rendelkezik, míg ez egy tagállam esetében minimum 40%. Ez önmagában sem éppen a közös sikerek záloga, de még lehet jó tagállami politikákkal ellensúlyozni. Ugyanakkor az, hogy mire költjük ezt az egyébként nem kevés összeget, súlyos hatékonysági deficittel küszködik.
A költségvetést két tétel határozza meg túlnyomó részben. Egyfelől a közös agrárpolitika (KAP), ami körülbelül 40%-os arányú. Ez mindig is elsősorban francia érdek volt, s emiatt érinthetetlen ma is. Ugyanakkor az agrárium egyre kisebb és kisebb jelentőséggel bír a modern gazdaságok életében. Épp ezért érthetetlen, hogy míg ennél sokkal fontosabb, s jobban megtérülő területekre nem vagy alig költ Brüsszel, addig az agrárium szent és sérthetetlen.

A másik nagy szeletet a kohéziós politika jelenti. Ez Magyarországnak különösen fontos, s szükséges az egész Unió sikerét tekintve. Ugyanakkor ennek felhasználása, s feltételei Brüsszelben dőlnek el, s sorozatban rossz döntések születnek. Sajnos ezek a pénzek nem koncentráltan és hatékonyan kerülnek elköltésre (ezért is üdvözlendő a magyar kormány ez irányú törekvése). A költségvetés nagy befizetőinek ez nem is érdeke, hiszen ha nem sikerül ezeket a forrásokat megfelelően és nagy mértékben felhasználni, akkor az jó hivatkozási alap, hogy legközelebb kevesebbet adjanak. Ez nem lebecsülendő szempont a mai válságos időkben.
Mindeközben Európa alig költ innovációra. Pedig nincsenek nagy ásványi erőforrásaink, s a hosszú távú sikerességet nem lehet mással megalapozni. Ehhez képest Japán és az Egyesült Államok körülbelül másfélszer annyit költenek K+F-re, mint az EU. A Bizottság meg gyártja a versenyképességről a papírokat, amikből sose lesz semmi.

Európa lemaradóban van, s a jelenlegi struktúra a belső problémákat sem tudja kezelni, nem hogy válaszoljon a globális kihívásokra. A közösség egyre inkább lépéskényszerbe kerül a világban, hiszen a jelenlegi formája folyamatos nyomás alatt van több irányból. Kétségünk azonban nem lehet afelől, hogy ebben hol van hazánk helye. Ha Európa bukik, azzal Magyarország csak még nagyobbat veszthet.

Írta: Veisz Márton

Megint föl van tekerve a hiszterométer: fasiszta brigantikkal harcolnak a diktatúra utolsó civil hadtestei a Sirályban. Elbarikádozott civilek, szemben velük a karhatalom. A borzalmas fasiszta államhatalom a régi zsidónegyedben tombol, ám a csillogó szemű civilek kitartanak. Aha.

Ez már nem az első Sirály-hiszti. A Király utcában található szórakozóhely - mert valóban az, nem pedig művészeti központ -, kálváriája közel két éves. Az ötlet maga jó és nemes: legyen a belvárosban egy autentikus közösségi hely, ahol korosztályok jöhetnek össze, hogy egy sör mellett kielégítsék saját kulturális preferenciáikat.

Azonban a Sirály mindig is több volt egyszerű művészeti helyszínnél. Mindig ment a kocsma, azaz mindig ment a biznisz. Senkinek nem kell magyarázni, Budapesten a Király - Kazinczy - Nagymező - Madách tér négyszög a szórakoztatóipar legmesésebb profitjával kecsegtet. Akinek a szemei a helyén vannak, látja, hogy csütörtök-péntek-szombat, de inkább a hét minden egyes napján megy a turistaitató. Évi 1,2 millió turista, akik egy-egy hosszú hétvégén 3-500 eurót gurítanak le a torkukon, ennyit tapsolnak el fejenként, Isten áldja a torkukat ezúton is, tartsák meg jó szokásukat.

A Sirály ennek a szórakoztatókomplexumnak egy szimbolikus tere. Csakhogy a Sirályt nem civilek vitték önerőből. Az első bezárásig - ami soha nem jelentett igazi bezárást, mégis mekkora hiszti volt belőle -, robogott a kocsma, csilingelt a kassza. Később az az egyezség született - nem kis részben Tarlós István és Schiffer András megállapodása révén -, hogy a hely jogszerűen, de jogcím nélkül mehet tovább. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy egy ajtonálló engedett be a zavartalanul üzemelő kocsmarészbe, ahol - a vonatkozó törvényekkel szemben -, szabadon lehetett cigarettázni és szabadon lehetett alkoholt vásárolni.

A Sirályban tehát a civilkedés mellett bizony mindig robogott a biznisz. Ezért a Sirály annak példája, hogy maszkok mögül kommunikáltok velünk, és azt állítjátok, ehhez nektek jogotok van. Miközben a működtető Marom Egyesület azt állítja, csak kulturális, civil programokat szerveztek ide, a Sirály látogatói pontosan tudják: bizony szeszt is lehetett ott venni, még akkor is, ha nem kasszába, hanem becsületkasszába ment a lóvé. Fizetni kellett ugyanúgy, mint bárhol máshol Budapesten vagy az ország legkisebb kocsmájában, és ez nem is volt kérdés.

A Sirály az eltitkolt és elhazudott ambíciók színtere: márpedig kedves Marom Egyesület, láthatjátok, ez egy szabad ország. Szabad benne civilkedni, szabad benne kulturális központot üzemeltetni, és szabad benne üzletelni. Egyet nem szabad, jogcím és két éve bérleti díj megfizetése nélkül helyet vinni, ott titokban alkoholt árulni, óriásit kaszálni, majd azt hazudni, hogy azért paterolnak ki benneteket a Sirályból, mert idehaza tombol az antiszemitizmus.

Azért raknak ki onnan benneteket, mert a törvények mindenkire egységesen vonatkoznak. Nemre, fajra, felekezeti hovatartozásra való tekintet és diszkrimináció nélkül egyaránt. Kérdezzétek meg a többi helyet üzemeltető vállalkozót, milyen szigorú feltételeknek felelnek meg ahhoz, hogy kocsmákat üzemeltessenek.

További jó üzletelést, Marom Egyesület!

A cikk szerzője: Narancsy Dávid

Egy időközi választással kapcsolatban a közvélemény két tipikus hibát követhet el: alulértékelheti jelentőségét, illetve felülértékelheti, országosan automatikusan kivetítheti annak eredményeit. Mindkét megközelítést érdemes elkerülni. Egy bizonyos Winston Churchill például három időközi választást vesztett életében.

Ami a minap Szentendrén és Dunakeszin történt, felér egy csak kisvárosi-agglomerációs mintavételt alkalmazó, a pártok elszánt, biztos szavazótáborát mérni képes közvélemény-kutatással. Az eredményekből ettől még öt következtetés nyugodtan levonható:

1.    A Fidesz-KDNP szavazóbázisának törzse, mely az érintett időközik alapján e kisvárosokban nagyjából az összes választópolgár 17 százaléka, stabil kiindulási alap a 2014-es választások előtt. A szocialisták törzstábora a tegnapi nap alapján mindössze a teljes népesség 5-6 százaléka, Bajnaiék értelmiségi egyletként a számukra elvileg előnyös Dunakeszin hozták a nekik országosan mért 5 százalékot (teljes népesség).
2.    Szervezettség terén a Fidesz-KDNP messze vetélytársai előtt jár, gyakorlatilag minden időközin eséllyel indul a győzelemért. Mindkét városban csak az MSZP és a Jobbik tudott versenyezni jelöltállításban a kormánypártokkal, Bajnaiék Szentendrén nem tudtak indulni, a pártja szervezeti erejét visszatérően emlegető Gyurcsány pártja egyik városban sem.
3.    Pest megye több hagyományosan billegő körzete döntő fontosságú lehet a 2014-es választásokon. A jobboldali sikerek értékét növeli, hogy azt Szentendrén a város korábbi szoci polgármestere és parlamenti képviselője ellen sikerült elérni a hagyományosan inkább a baloldalnak kedvező szociológiai adottságú körzetben. Az agglomerációs Dunakeszin pedig a baloldali jelöltek utolsó napokban látott erős internetes (Index, NOL) és pártvezéri (Bajnai, Szigetvári, Mesterházy látogatásai) támogatása ellenére simán, a szavazatok felét megszerezve nyert a jobboldali jelölt.
4.    A vasárnapi időközik fő vesztese az MSZP, azon belül is a Mesterházy-Tóbiás-tandem. A Mesterházy által fémjelzett szoci „megújulás” és „háztól-házig” kampány. Tóbiás Pest megyei elnök csapatain rögtön, fenti lózungok belengetése után alig néhány nappal bukott el. Szentendrén a volt baloldali polgármester is csak a szavazatok negyedét volt képes megszerezni, a dunakeszi negyedik hely a Bajnaiékkal szembeni játszmában érzékeny bukta.
5.    Várhatóan a liberális sajtó a következő napokban Bajnaiék sikereként fogja elkönyvelni az eredményeket. Ettől függetlenül egy szakadár-LMP jelölt 22 százalékos eredménye („igazi” LMP-jelölt hiányában) a 2010-es adatokkal összevetésben legalább felerészt a szocialista párt kannibalizálásáról (copyright Szigetvári) árulkodik. Az MSZP pártközeli sajtójának átengedésével, a Bajnai-mítosz ápolásával és a nagyonbalos kocsmapolitikát nyomó Szanyi napi működésével sikeresen felépített magának egy új SZDSZ-t (A PM-es Scheiring a Facebookon „elvtársazta” a tervezett szövetséges jelöltjének kampánycsapatát), amely mára Budapesten is jó eséllyel szintén a „legerősebb ellenzéki párt” elé került.

Az eredmények ellenére a Fidesz-KDNP számára komoly hiba lenne a hátradőlés. Évtizedes trend a jobbközép szavazók magasabb időközis részvételi kedve. Az érintett két településen jövő tavasszal jó eséllyel másfélszer, de akár kétszer ekkora arányban fognak voksolni a választópolgárok. A következő egy év a most otthon maradó, de jövőre megjelenő szavazók megnyeréséről fog szólni. Az időközihez képest az persze totál más műfaj.

Szentendre 4. választókerület

részvétel 2010: 36,5%

részvétel 2013: 33,5%

Dunakeszi 7. választókerület

részvétel 2010: 40,9%

részvétel 2013: 36,9%