Deák Ferenc Húsvéti Cikkének egyes részeit közöljük, kommentár nélkül( az eredeti itt található):

„Azt mondja a "B.", hogy azért lőn minduntalan megszegve a magyar alkotmány, mert az összes birodalom érdekei lehetetlenné tették annak megtartását; meg fog az ezentúl is szegetni, hacsak azt a birodalmi alkotmányhoz nem alkalmazzuk és módosítjuk. Nem hozzuk mi kétségbe a birodalom szilárd fennállhatásának fontosságát. Hiszen az 1861-diki országgyűlés felirata is kijelentette, hogy azt a magyar nemzet veszélyeztetni semmiképpen nem akarja. De véleményünk szerint a birodalom szilárd fennállhatását nem akképp kell biztosítani, hogy félrelökve minden ünnepélyes szerződéseket, törvényeket és jogokat, az ezek által biztosított magyar alkotmány egészen azon mintába öntessék, melybe a február 26-diki alkotmány öntetett, hanem mindenek felett szem előtt tartva a birodalom biztosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fentartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék.

Egyik czél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik czél pedig fentartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint a mit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű.

Párhuzamosan a magyar alkotmánynyal megfér a közös uralkodó alatt, a közös védelem mellett, a lajtántúli országok teljes alkotmányos szabadsága is. Nem állanak ezek ellentétben egymással; azt hiszszük, hogy megállhatunk egymás mellett, a nélkül, hogy egymást absorbeálni akarnók. (…)
Nem azért említjük ezeket, mintha dicsekedni akarnánk, mert hiszen csak kötelességét teljesítette a nemzet; a mit tett, önjaváért is tette, s éppen úgy védték Magyarországot a lajtántúli országok seregei hosszú évek során keresztül. Csak azért szólunk ezekről, hogy a történelemben is bebizonyítsuk, miszerint alkotmányos önállásunk mellett sem vesztett miattunk és általunk a birodalom biztossága. Mi nem akarjuk ezen alkotmányos önállást feláldozni csupán azért, mert a lajtántúli népek új alkotmányának egyes pontjai másképp hangzanak; de készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom. szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a lajtántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk." 

A Deák Ferenc Húsvéti Cikkének teljes szövege itt található.

Folyamatos támadások érik a kormányt a stadionépítések miatt. De vajon tényleg olyan egyszerű-e a képlet, mint ahogy látszik?! Tényleg felesleges pénzkidobás-e a magyar futballba ölni milliárdokat. Ha jobban a dolgok mögé nézünk, kiderülhet, hogy nem. A stadionépítés pedig tükröz mindent, melyet egy konzervatív szerethet. Ugyanakkor érthetetlen, hogy a progresszív oldal miért nem tapsikol két kézzel a hipermodern létesítményeknek.

Radikalizmus megszüntetése/mérséklése

A balliberális oldal gyakorlatilag úgy mutatja be a stadionok építését, mintha a kormány a futballhuligánoknak építene stadiont, ezáltal támogatva a szélsőségeseket. A cél pontosan az ellenkezője. A ma tapasztalható áldatlan állapotok járulnak hozzá ahhoz, hogy a magyar futball garantáltan a szélsőséges szurkolók kezén maradjon. Fedetlen lelátók, borzasztó higiéniai körülmények járulnak ma hozzá ahhoz, hogy egy középosztálybeli maximum nyakkendős legyen (inkább csak egy-egy meccsre jár el). Ha ez megváltozna, egészen biztos, hogy pozitív irányba mozdulna el a szurkolói mentalitás is. Csak józan ésszel is belegondolva, nők és gyerekek mellett egészen más szellemiség kerekedhetne felül. A másik, hogy az új pályák be lesznek kamerázva. Azok, akik pedig tudatosan a rend bontására törekszenek, búcsút mondhatnak a szentélynek, rosszabb esetben a szabadságuknak is.

Példaképek

A mai magyar társadalom egyik legfontosabb problémája a példaképek hiánya. Ez köszönhető a kommunizmusnak, de a rendszerváltás óta is megfigyelhető, hogy a balliberálisok minden tekintélyt megtámadnak. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy a jövendő generációk olyan személyekkel találkozzanak, akikre fel lehet nézni. Mivel a magyar társadalmi élet rendkívül megosztott, erre a legjobb eszköz ma a sport.

Tradíció

Két olyan nagy múltú csapat kap most stadiont, mint az FTC és a DVSC. Vegyük csak a Ferencvárost. Teljesen méltatlan, hogy egy 114 éves csapatnak ne legyen egy normális arénája. Egy olyan csapatnak, mely 28 alkalommal nyerte meg a magyar bajnokságot, 20 alkalommal hódította el a Magyar Kupát és egyetlen magyar csapatként nyert európai kupasorozatban is serleget. A Ferencváros nem csak egy csapat. Fradistának lenni egy életérzés, egy értékrend, mely apáról fiúra száll.

Közösségteremtés

A magyar társadalom rendkívül atomizált. Ezért rendkívül fontos, hogy közösségeket teremtsünk és ezeknek helyet biztosítsunk. A balliberálisok központi érve, hogy alulról jövő civil kezdeményezéseket kell támogatni. A sportegyesületek támogatásával pontosan ez történik.

Profitábilis

Sajnos a mai magyar futball tragikus helyzetben van és túlságosan sokrétűek ahhoz a problémák, hogy azokat rövid úton orvosolni lehessen. Vagyis sokat kell rá költeni és a megtérülés kizárólag hosszú távon lehet eredményes. Kétségkívül érdemes pénzt bele fektetni, azonban nem csoda, ha a mai válságos helyzetben erre kevesen vállalkoznak. Ezért kénytelen-kelletlen, de szükséges az állami szerepvállalás. A Ferencváros neve például még ma is brand, melyet nem szabad veszni hagyni. Valamint egy stadion nem csak kizárólag focimeccsek megrendezésére alkalmas. Az új FTC pályához például kapcsolódik majd konferenciaterem, étterem, múzeum, bolt stb., melyekből szintén lehet bevételre szert tenni. 

Ugyanakkor igény is biztosan van a magyar futballra. Az Alt Media 2010-es kutatása szerint mintegy 400 ezer ember követi folyamatosan az NB 1 meccseit és további 2 millió fővel bővül azoknak a száma, akik alkalmi futballnézők. Vagyis gyakorlatilag majdnem 2 és fél millió azoknak a száma, akik érdeklődnek a magyar foci iránt. Kereslet tehát bőven van rá.

Tömérdeknyi szavazó

Ha tovább fűzzük a gondolatmenetet, akkor láthatjuk, hogy itt egy óriási választói rétegről van szó. Nem csoda tehát, hogy a Fidesz temérdeknyi szavazatot lát a fociban. Ez teljesen normális dolog, a pártoknak az a dolguk, hogy szavazókra vadásszanak. Ez azonban cáfolja a tipikus balliberális toposzt, hogy gyakorlatilag Orbán Viktor saját hobbijára költi az adófizetők pénzét. Ha a kormánypártok ügyesen sáfárkodnak, akkor hosszú távon is rendkívül komoly rétegeket nyerhetnek meg a maguk számára. És ezáltal értéket is teremtenek. A lehető legjobb árukapcsolás.

Összehasonlítás

Mivel a stadionépítést folyamatosan szociális demagógiával is támadják a balliberálisok, nézzük meg ők miket építettek hasonlóan „horribilis” összegekből. Összehasonlítás képen a Köröshegyi-völgyhíd 43 milliárd forintba került az adófizetőknek, melyről máig megoszlanak a vélemények, hogy egyáltalán szükség volt-e rá. A 4-es metró pedig jelenleg 425 milliárdnál tart, melyből 181 milliárd forint az EU-s támogatás, tehát 244 milliárd forintba fog kerülni az adófizetőknek. Ezzel szemben a Ferencváros stadionja 7 (!) milliárd, míg a Debrecené 11,5 (!) milliárd forintból épül meg. No komment.

Ha mindezt összegezzük, akkor azt hiszem, hogy teljesen érthető a balliberális fanyalgás. Hisz a jobboldal rendkívül olcsón juthat jelentős mennyiségű szavazathoz. És mindezek mellett még értéket is teremt. 

Spontán és Civil. Civil és Spontán. Rotálva zengett ez a két szó minden létező hullámhosszon a Fidesz-székházfoglalást követő napokban.

Az egyébként jogállamért nyálelválasztó betörők két dolgot sulykoltak Kálmán Olgától Mészáros Antóniáig. Azt, hogy nem előre szervezett akcióról volt szó és közük nincs a pártokhoz. Rózsa Milán, a spontáncivil vezérgúnár, a Bajnai-nagygyűlés korábbi felszólalója, felmászott a cinizmus legtetejébe és azt suttogta az objektívba: „reggel felkeltem és mentem oda a székházhoz. Nem szereztem róla tudomást, csak mentem. Mindenki véletlenül ment oda”.

A spontáncivil vonal igazságtartalmának vizsgálatára álljon itt néhány tegnapi idézet a székházbetörés főszervezőjétől:

1.      Misetics Bálint úgy fogalmazott: „valóban voltunk néhányan, akik kötődtek pártokhoz”.

2.      Misetics Bálint kijelentette: volt egy helyük, a Sirály, ahol rendszeresen találkozhattak. 

3.      Misetics Bálint bevallotta, hogy hajnalig tartó beszélgetéseken dolgozták ki a tervet.

4.      Misetics Bálint elismerte, hogy 15 fő szervezte a betörést.

5.      Misetics Bálint elárulta, hogy felelősöket is kijelöltek az egyes feladatokra, s hogy az egész közösségi döntés volt.

6.      Misetics Bálint egy kérdésre azt válaszolta, hogy terepszemlét is tartottak.

7.      Misetics Bálint szerint a dolgok nem úgy alakultak, ahogy tervezték, mert a Fidesz nem hívta rájuk a rendőröket.

Misetics Bálint egyébként a Bajnai-párt tagja (Párbeszéd Magyarországért részecske). A megtestesült spontáncivil. Van kérdés?

Margeret Thatcher hitt a szabadságban, határozottan elutasította a kommunizmust és politikai céljait saját értékeihez valamint a valósághoz igazította, nem pedig izmusok merev szabályaihoz. Ezért volt igazi konzervatív, ezért tiszteljük.
 
Egy olyan országban, mely még nem ocsúdott fel a birodalmi státusának végleges elvesztéséből és melynek termelési szektora reménytelenül elmaradt Nyugat-Európa többi részétől, alig volt elvárható, hogy társadalmi feszültségek nélkül vészeljen át egy teljes strukturaváltást, melynek hatására a világ egyik meghatározó pénzügyi központjaként lép a 90-es évekbe. Pontosan ez az átalakítás és váltás az, amely máig megosztja Margareth Thatcher életművének értékelőit.
 
A ’70-es és ’80-as évek gazdasági és társadalmi válságából kivezető út Nagy-Britanniában a radikális szakszervezetek gyengítésén és visszaszorításán keresztül vezetett. A Thatcher előtti időkben az „old Labour” politikája odáig fajult, hogy fizetési és árszabályozások határozták meg a brit gazdaságpolitikát és a kabinet döntéseit rendszeresen bemutatták a szakszervezeteket tömörítő ernyőszervezet képviselőinek – csak úgy, jóváhagyás végett. Mintha a szakszervezet valamiféle kormányszerv lenne.
 
Mindezzel szemben Thatcher frissen megválasztott tory pártelnökként már 1975-ben úgy fogalmazott: „Nagy-Britannia és a szocializmus nem összeegyeztethetőek, és ameddig erőt érez magában nem is lesznek azok”.
 
Amikor ezek a szavak elhangzottak, a britek már átvészeltek egy olyan telet 1974-ben, ahol a munkabeszüntetés heti két napra rendszeresen megbénította az országot és gyertyafénynél vásároltak a boltokban. Apokaliptikus állapotok alakultak ki: ’78/79-ben a halottakat nem temették el, a kórhátakban a betegeket nem ápolták, az utcáról a szemetet nem szállították el - elérkezett hát az időpont, hogy a thatcheri politika alapjaiban átváltoztassa az országot.
 
 
Thatcher regnálása idején felszámolták és privatizálták az „erőszakkal” állami nagyvállalatokba tömörített ipari termelőegységeket és bezárták a veszteségesen és mesterségesen életbentartott bányákat. A Vaslady drámai mértékben csökkentette az államadóságot és sokszor nem riadt vissza a szociális kiadások lefaragásától sem. A Munkáspárt később a konzervatívok által teremtett alapokkal költhetett jóléti kiadásokra – na, nem mintha ez a világ bármely más országában másképp lenne. Pontosan ebből a pénzből faragták le az egészségügy terén az évtizedek során kialakult lemaradásukat. A Thatcher-kormányzat megbecsülte, ha valaki vállalkozni mert, minimálisra csökkentve a bürokrácia hagyományos akadályait, ezzel jelezve az „ingyenebéd” jogát követelő baloldalnak, hogy az állampolgárok igenis képesek önmagukért felelősséget vállalni. Határozattan kiállt azon alapelve mellett, hogy egy szabadkereskedelemmel és -piaccal rendelkező világban a szegény államok és emberek nem azért szegények, mert mások gazdagok, és ha a gazdagok szegényednének el ez a szegényekre is vonatkozna.
 
Thatcher politikájának bírálói gyakran felemlegetik a társadalmi olló szétnyílását, azonban ezek a hangok megfeledkeznek arról, hogy ez a politika érte el azt is, hogy egy birodalmi nemzet, mely évszázadokon át a világ történelmét aktívan meghatározta, ismét feléledt a második világháború után rátört álmából. Ma Nagy-Britannia részben a 80-as évek politikájának köszönhetően az európai élet, a nyugati létforma egyik gazdasági és kulturális központja. Napjainkban egy olyan ország képét látjuk melyben százezrek élik át 20. század mintáján értelmezhető „brit álmot”.
 
Thatcher egy olyan élhető berendezkedést teremtett, mely a szegénynek lehetővé teszi a kitörést a saját erejéből, és lehetőséget biztosít a gazdagoknak, hogy befektetéseikkel egyszerre erősítsék a vállalkozásaikat és társadalmukat. Úgy erősítette az egyéni törekvéseket és vállalkozókedvet, hogy visszaadta a közösség önrendelkezését és önbecsülését.

Mindezek mellett legfontosabb talán, hogy Margaret Thatcher ideológiai nézetektől függetlenül viszonyítási ponttá vált. Nélküle más lenne Európa, de Nagy-Britannia biztosan. És nélküle talán Magyarországra is másként, máskor köszöntött volna rá a szabadság. Köszönjük neki.

Két dolgot biztosan állíthatunk: Horn Gábor, volt SZDSZ-es politikus által gründolt Republikon Intézet nem független, legutóbbi elemzésükben vázolt baloldali növekedés pedig egyszerűen nem igaz.

A magyar posztkommunista átmenet egyik politikai toposza, hogy a balliberális elemző/intézet/szakértő/újságíró pártoktól független, míg a jobboldali (legyen az századvéges, nézőpontos, az ezredforduló környékén – egyes hiperintelligens szoci elnökhelyettesek szerint ma is – Tárkis, stb.) elfogult, mert a Fidesz vagy a jobboldali kormány köldökzsinórján lóg. A függetlenség persze a legtöbbször nem explicit címke, egyszerűen úgy mutatják be a GKI-tól a Oszkó Péterig az elemzői véleményeket, mintha azok mögött nem állna pártos elkötelezettség. Aki nem hiszi, nézze meg a HVG eheti számának vezércikkét a Lengyel László-féle Pénzügykutató és a szocialisták gazdasági programját író GKI megmondásaival, vagy az Indexen visszatérően címlapos, személyi állományában Kiss Péterhez köthető Policy Agenda médiaszerepléseit.

Ezzel a toposszal legfőbb ideje leszámolni. A médiában megjelenő elemzések legalább 95 százaléka ugyanis olyan cégektől, köröktől érkezik, melyeknek volt és általában van is céges/állami megbízásuk. Bár a hvg.hu politikai intézetek kritizálásában élenjáró munkatársa a személyi összefonódások (khm…) miatt valószínűleg nem fog elfogultságot felvető kritikát írni Reiner Roland Republikon blogon megjelent elemzése miatt, mégis érdemes megnézni, hogy a Heti Válasz és szocialista források szerint most éppen az MSZP-nek dolgozó volt SZDSZ-közeli elemzőintézet hogy interpretálja a közvélemény-kutatások eredményeit. Maga a kérdésfeltevés, a baloldali növekedés mítosza ugyanis önmagában is izgalmas, az meg pláne, hogyan bűvészkednek a nekik kedvezőtlen számokkal a baloldalon.


A szocialisták támogatottsága a Tárki szerint mélyponton van. A párton belüli zavart fokozhatja az elmúlt hetekben zajlott időközi választások kudarca és a Bajnai-csapat SZDSZ-nél magasabb támogatottsága. A baloldalnak meg kell emészteni a Fidesz minden kutatásban nagyjából kétmilliós bázisának növekedését is. Ebben a kontextusban született a magát liberálisnak valló intézet bejegyzése, melynek lényegi mondanivalója, hogy „míg a 2010-es választások után az MSZP (ekkor sem a DK, sem az Együtt 2014 nem létezett még) 860 ezer szavazóval bírt, addig mára ez a három párt összesen több, mint 1,6 millió szavazót tud megszólítani”. A látványos, fókuszált minielemzésben azonban több hiba és ferdítés is feltűnik.

1.    A bázis megválasztása: az összehasonlítás alapjául választott 2010 májusban ugyanis egyértelműen működött a győzteshez húzás effektusa. Ez a jelenség minden választás után jelentkezik, és leegyszerűsítve arról szól, hogy a vesztes pártok szavazói nem árulják el valós pártpreferenciáikat a kutatóknak. Ez az alacsony bázis optimális bármilyen későbbi növekedés jó eredményként bemutatásához, és megtévesztő lehet a laikusok számára.
2.    A „bázispártok” megválasztása: A republikonos elemzés 2010-es számai nehezen érthető módon csak a szocialista eredményeket veszik figyelembe. Valójában az MSZP majdnem egymillió voksot kapot 2010 tavaszán, ehhez nyugodtan hozzászámítható a Bokros Lajos kormányfő-jelöltségével kampányoló, liberális médiatámogatásban részesülő, azóta eltűnt MDF-SZDSZ inkább a baloldalra sorolható 136 ezer szavazója, és persze az E2014 támogatói közé átálló 2010-es LMP-szavazók (volt SZDSZ-esek), az elmúlt hónapok mérései alapján ez a kör a 384 ezer balzöld szavazónak akár a fele is lehet, tehát akár a kétszázezer főt is közelítheti. Visszafogott összegzéssel is 1,3 millió baloldali-liberális szavazó volt 2010 tavaszán, és valóban, a ciklus harmadik évének végére ez a szám 1,6 millió körülire is nőhetett.
3.    „Jól látható továbbá, hogy a növekedés folyamatos, a baloldali tábor hónapról-hónapra, évről-évre lesz egyre szélesebb. Nem arról van tehát szó, hogy egy-egy új párt megjelenése miatt megugrott volna a szavazók száma: inkább egy lassú építkezést látunk, ahol az MSZP stabil gyarapodása és az új pártok adta lendület egyszerre érezteti hatását.” A győzelmi jelentés helyett érdemes itt is a kutatások számaiból kiindulni. A következő adatok a teljes népességre vonatkoznak:

Az MSZP szakadása óta változatlanul nagyjából 11-15 százalék között mozog (ez néha kileng, most éppen a Tárkinál 9 százalék, de a Nézőpont is mért már 17 százalékot). A párt támogatottsága most is ezen a hibahatáron belül alakul, erős (vak)hit kell ahhoz, hogy ebből stabil gyarapodást olvassunk ki. A baloldali tábor összesített népszerűsége sem nőtt jelentősen. 2012 márciusában a Republikon által kiemelt három, inkább balra húzó intézet átlagában az MSZP, a DK és az LMP 21 százalékon állt, most az MSZP, az LMP-t és szavazótáborát szétszakító Együtt-PM és a DK átlaga a három cégnél húsz százalék néhány tized. Ha a várhatóan külön induló LMP-t ehhez hozzászámoljuk, az is csak 22 százalék. 2012 májusában a Tárki éppen erősebbnek mérte az MSZP-t, és a Republikon-infografikán ez eredményezett kicsivel az átlag feletti számot. Az infografika negyedik oszlopa már egy összesített érték, abban már az Együtt-PM is szerepel. Az elemzés kétségkívül helytálló megállapítása viszont, hogy ez a tábor már könnyebben integrálható lehet, mint a balra is kritikus LMP-vel és annak szavazóival lett volna.

Az írás a módszertani bakik ellenére kétségkívül hasznos és gondolatébresztő: rávilágít ugyanis a hangulati alapozásra. Arra a baloldali igyekezetre, hogy az MSZP erősödését, illetve a – Magyarországon a természetben egyébként életképtelen – olajfa működőképességét mindenáron, akár a számokkal szembemenve bizonyítsák. Bár Bajnaiék visszatérése addig bizonytalan szavazókat is mozgósíthatott (más, a baloldal személyi megújulásában bízó szavazókat pedig eltántoríthatott), a számok alapos elemzése megmutatja, hogy itt nagyjából (lásd hibahatár) ugyanazt a kártyapaklit osztották újra. Ráadásul a kártyaasztalnál az LMP elzavarása-lecserélése után is ott ül egy vállalhatatlan, korábban trükkök százait bedobó kispénzű, de nagyhangú játékos is, két társa pedig még az ő távoli és bizonytalan kiesése esetén is messze van a kvalifikációs verseny végétől.

Prinz Dániel és a Kálmán Mihály az Üzenj te is Orbán Viktornak! című portál szerzői a mai nap folyamán cikkben reagáltak szerző társunk, Szolomayer Balázs a minap közölt írására. Ezzel kapcsolatosan nem árt, ha néhány dolgot leszögezünk a KerDem blog szellemiségével kapcsolatban is.

A KerDem blog rendkívül fontosnak tartja, hogy folyamatos diskurzus folyjon a magyar közéletben a társadalmat érintő kérdésekről. Éppen ebből kifolyólag szoktak szerzőink óvatosan fogalmazni a magyar demokrácia állapotával kapcsolatban. Szolomayer Balázs tegnapi cikkében is erre tett kísérletet, amikor azzal érvelt, hogy önmagában a demokrácia nem mérhető és számunkra elrettentő példaként jelenik meg például a méltán híres/hírhedt F(asizmus)-skála. Ezért egyfajta érzelmi vita alakult ki, hogy most mennyire is demokratikus a mai magyar állam. Szerintünk – ellentétben Prinzcel és Kálmánnal – a mai magyar demokrácia lényegesen jobb állapotban van, mint a 2006 és 2010 közötti időszakban. Ugyanis ma – ellentétben 2006. október 23-ával – például szabadon lehet tüntetni. A békés tüntetőket nem fogadja sem vízágyú, sem könnygáz, sem lovasroham, sem vipera, sem kardlapozás. Mint ahogy többünket és többünk családját is ért ilyen atrocitás, csak azért, mert részt vettünk egy akkor ellenzéki párt nagygyűlésén.
De van ennek a történetnek egy egészen másik aspektusa is. Az ellenzék és a hozzájuk köthető civilek folyamatosan a demokrácia haláláról értekeznek. Ez két szempontból is rendkívül problematikus. Az egyik – melyet Schiffer András fogalmazott meg 2013. január 24-én a Pulpitus beszélgető sorozat alkalmával –, hogy a balliberális oldal kvázi kiátkozza/kirekeszti a jobbközépet a demokráciából. Ez a fajta kirekesztés számunkra teljesen elfogadhatatlan, hiszen mi mindannyian a KerDem blogon hiszünk abban, hogy a szabadság a legfontosabb érték.
A másik, hogy ha a balliberálisok folyamatosan jövendölik a diktatúra beköszöntét, akkor a társadalom a szabadság szűkítésére egy bizonyos ponton túl immunissá válik – még rosszabb esetben kontraproduktív hatást érnek el. Hasonlóan, ahogy szerintünk sajnos az antiszemitizmus elleni harc esetében ez a folyamat igen csak előrehaladott állapotban van és ezért elsősorban az azóta méltán a helyére került liberális pártot terheli a felelősség.
Éppen ezért a KerDem megpróbál az igazán fontos ügyekkel foglalkozni. Hogy valóban olyan cikkek szülessenek, amelyek ezeket az egyensúlyokat helyreállítják. Ezért ha kell, akkor megvédjük zsidó honfitársainkat, ellenben írunk a liberálisok túlzott érzelemnyilvánításairól is. Szerintünk ez így normális. Nem kívánunk megfelelni a liberális kánonnak, csak a saját értékeinknek.

KerDem blog szerkesztősége

Kálmán Mihály, Prinz Dániel, az Üzenj te is Orbán Viktornak! oldal szerkesztői kérésére közöljük válaszukat.

Lakner Dávid cikkére adott válaszunk kiverte a biztosítékot a NER valódi hívőinél is: az IKSZ-KDNP nem hivatalos pártblogján Szolomayer Balázs fogadatlan prókátorként próbálkozott beolvasni nekünk. Szolomayer cikke szintet lép Lakneréhez képest, és libsizés helyett, a jobboldal ezüst puskagolyójaként, Fodor, Mesterházy és Gyurcsány (Bajnai elvtársat már meg sem akarják gyilkolni?!) nevével soroz meg minket, miközben (távolról, hunyorítva) érvnek látszó soundbite-jai súlyos önellentmondásokba keverik. Kicsit unalmasnak tarjuk azt is, hogy a kétbitesek érzelmeit felkavarandó minden cikkben szerepelnie kell egy utalásnak 2006 októberére, bár nincs kétségünk afelől, hogy ez még nagyon sokáig kötelező eleme lesz minden egyes hasonló megszólalásnak.

A cikk először azt a gondolatot adja a szánkba, hogy “Orbán Viktor lebontotta a fékeket meg az ellensúlyokat és megszüntette a hatalmi ágak szétválasztását”. Állításunk ezzel szemben az volt, hogy az “Orbán-kormány megtámadta a jogállamot, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a hatalmi ágak szétválasztását”. Szerintünk ezért Magyarország 2013-ban kevésbé szabad és demokratikus ország, mint mielőtt Orbán Viktor és kormánya megkezdték áldásos tevékenységüket. Szolomayer ezzel kapcsolatos, gyönyörű nyelvünkön otromba erőszakot tevő tételmondatai így szólnak: ,,[e]zzel elsősorban az a problematika, hogy sem én, de felénk többnyire nem így képzelik el a politika működését. Mivel a politika nem csak a látható folyamatokról szól, hanem van mögötte rengeteg a szubjektív tényező (szokásjog, személyes kapcsolat stb.), melyeket objektív skálákkal mérni nem lehetséges. Másrészt pedig nem lehet leírni képletekkel a demokráciát. Hogy a+b+c=demokrácia, míg a+b=diktatúra. Ezért ennek az egész fék meg ellensúlyos hóbelevancnak sok értelme nincsen.” Azzal természetesen egyet lehetne érteni, hogy a formális keretek önmagukban csupán szükséges, de nem elégséges feltételei egy jól működő demokráciának. Temérdek példát láttunk erre az elmúlt években, nem utolsó sorban ezért találnak nehezen fogást az európai intézmények Orbán rendszerén: látszólag majdnem minden nagyjából rendben van jogilag, de mégis látható, hogy valami nagyon nincs rendben.

Szolomayer állításának második fele azonban megkérdőjelezi a jogállam intézményi és személyi garanciáinak létjogosultságát és értelmét. Ez az untig ismert, libertáriánus anarchizmusba hajló érvelés azt hivatott elfedni, hogy előbbieket folyamatosan építi le a NER. De vajon szokásjog-e például, hogy egy, a jogtudománytól meg nem rontott pojácát nevezzenek ki köztársasági elnöknek? Mert az Orbán és Schmitt között fennálló személyes kapcsolat tagadhatatlan, bár aligha szimmetrikus. Érdemes felfigyelni arra is, hogy noha Szolomayer jól látja, hogy nem mindig van éles, megfogható határ a diktatúra és demokrácia között, azt azért nem fél kijelenteni, hogy “[s]zólásszabadság van. Véleményszabadság van. Vallásszabadság van, többpártrendszer van.” Egyébként a KerDem blog a demokráciával kapcsolatos sarkos megállapításokkal sem mindig ilyen óvatoskodó, nemrégiben például hősiesen kimondták a véleményüket a CSCE-meghallgatásról, így: “Az álláspont tiszta. Az érvelés korrekt. Magyarország demokrácia. Gratulálunk Szájer Józsefnek és Gulyás Gergőnek.”

Ha jól értjük, a szerző szerint abból, hogy nem lehet pontosan megmondani, meddig tart a demokrácia és hol kezdődik a diktatúra, következik, hogy az általunk megfogalmazott vélemény, miszerint a demokrácia és szabadság gyengült Magyarországon, nem lehet igaz. Eme logikai konstrukció - ti., hogy a diktatúra és a demokrácia megfoghatatlanságából a demokrácia állapotának mérhetetlensége következik - csupán annyiban problematikus, hogy a premissza hülyeség, a konklúzió pedig nem következik a premisszából. Feltehetően egyetértünk Szolomayerrel abban, hogy Magyarországon 1989 előtt diktatúra volt. Ha egyetértünk, akkor viszont máris találtunk egy olyan rendszert, amiről egyhangúan kimondhatjuk, hogy diktatúra. Másrészt abból, hogy nem tudjuk, hol a határ a diktatúra és a demokrácia között, miért következne, hogy nem lehet összehasonlító jellegű állításokat tenni a demokrácia és szabadság relatív fokáról, minőségéről? Kína demokratikusabb és szabadabb, mint Észak-Korea. Oroszország demokratikusabb és szabadabb, mint Kína. Magyarország demokratikusabb és szabadabb, mint Oroszország. Magyarország 2013-ban demokratikusabb és szabadabb, mint Magyarország volt 1987-ben. És folytathatnánk. Mi például úgy folytatjuk, hogy Magyarország ma kevésbé szabad és demokratikus, mint Orbán előtt volt.

Szolomayer másik központi gondolata az, hogy nincs olyan, hogy valaki teljesen független legyen. Ezzel arra kíván válaszolni, hogy szerintünk a Fidesz pártkatonákat ültetett minden fontos pozícióba. Sajnos a logika megint nem kristálytiszta. Attól, hogy nincs olyan, hogy teljesen független, szerintünk (és valószínűleg a szerző szerint is) a függetlenség nem abszolút kategória, nem is mérhető, de egy relatív függetlenségi skálán azért el lehet helyezni személyeket. Például Sólyom László, aki több mint két évtizede nem tagja egyetlen pártnak sem, függetlenebb köztársasági elnök volt, mint Schmitt Pál, aki Orbán Fideszének a terméke. Bod Péter Ákos, aki több mint két évtizede nem tagja egyetlen pártnak sem, függetlenebb MNB elnök lehetett volna, mint Matolcsy György, aki Orbán Fideszének a terméke. Alkotmánybíróvá az új, konszenzusmentes rendszer szerint, egypárti szavazással fideszes parlamenti képviselőket választottak, az ÁSZ-t is volt fideszes képviselő vezeti. Náluk függetlenebb személyek is voltak már ezekben a pozíciókban, hogy finomak legyünk. Egyszerű: a függetlenségre való törekvés vagy legalább annak látszata helyett Orbán a lehető legkevésbé független embereket nevezi ki az elvileg független intézmények élére.

Szolomayer azt a jobboldali közhelyet is csuklóból kicsapja, hogy a liberálisok feleslegesen hisztiznek, hiszen nézzünk körül, van ellenzéki média meg ellenzéki pártok, sőt még a közmédiába is eljutnak ellenzéki politikusok. Nos, Oroszországban is van ellenzéki média és ellenzéki pártok, de valószínűleg Szolomayer sem tartja teljesen kóser demokráciának a putyinizmust. Ahogy azt Laknernek adott válaszunkban kiemeltük, az elvileg független közmédiában brutális a kormány túlsúlya, a rádióból és a tévéből kormánypropaganda árad, a közmédia munkáját folyamatos botrányok kísérik. Ellenzéki pártok is vannak, de a Fidesz maximálisan a saját (vélt) pillanatnyi érdekeinek megfelelően írta át a választási szabályokat,  korlátozta a kampány szabadságát, és még annak örülhetünk, ha nem kerül bevezetésre az a pofátlanul álszent, populista ötlet, miszerint a pártok ne kapjanak pénzt a kampányra.

Persze a szolomayeri érvrendszerben a fenti bekezdés felesleges hiszti, mégpedig azért, mert a Fidesz annyira erős, hogy nem kell kompromisszumokat kötnie. Valóban nem kell, csakhogy ez egy pozítiv, nem pedig egy normatív állítás. Egy olyan komoly politikai gondolkodó, mint Szolomayer Balázs valószínűleg tudja, mi a különbség. Azt az érvelést nem lehet könnyű megvalósítani, miszerint egyszerre tévednek a libsik, mert a Fidesz nem is számolja fel a kontrollmechanizmusokat és teszi jól a Fidesz, hogy felszámolja őket. Ha egy párt kompromisszumokra való törekvés nélkül kormányoz, és - Szolomayernek tetsző módon - megszüntet minden mechanizmust, amely korlátozhatná a hatalmát, annak is van ám neve. Annak a törpe kisebbségnek, amely viszont nem bízik annyira Kövér Lászlóban (vagy bármely más politikusban), hogy az van elég demokrata ahhoz, hogy ne vezessen be diktatúrát, nos, azoknak jól jönnek a hatalmat korlátozó mechanizmusok. Persze értjük mi, hogy vannak, akik feltétel nélkül hisznek választott vezetőikben, könnyű nekik.