Csütörtök este két olyan német vonatkozású hírt olvastam, amelyekre nehéz szavakat találni. 1) Német rajzfilm készült gyermekeknek Magyarország lejáratására. 2) Németország lenullázta az egész európai gazdaságba vetett bizalmat.

1) Kezdjük a kisebb horderejű, de hazánk számára fontosabbal: a német ARD és ZDF csatorna a gyermekhíradójában a magyar Alaptörvény módosítást, valamint a korábbi médiatörvényt újra elővéve kijelentette, hogy Magyarország megszegte az EU-s normákat. Hogy a kisgyermekeket célzó politikai propaganda mely diktatúrák évtizedeit idézi, arról talán nem igényel senki felvilágosítást. Túl sok szót nem érdemes a rajzfilm politikai üzeneteinek cáfolására fordítani, hiszen mindenki olyan politikai üzenetet fogalmaz meg, amilyet szeretne, de technikailag azért érdemes megjegyezni: az EU-nak nincs kompetenciája sem alkotmányügyi kérdésekben, sem médiaszabályozásban. Kettős mérce kapcsán érdemes megfigyelni, hogy meddig lesz az angol médiahatóság hatáskörének a kérdése az európai sajtó és politika napirendjén, és mennyire hagyják majd magukat befolyásolni az angolok – mondjuk Magyarországhoz képest. Ugye senki nem gondolja, hogy pont az angolszász világban kellene a sajtószabadságért aggódni? Ja, hogy az illegális lehallgatási botrányok után úgy látják Londonban, hogy azért mégsem kellene vakon hinni a sajtó önszabályozásában – ez bűn? A magyar libi sajtó pedig nyíltan uszít, majd csodálkoznak, hogy itthon a Kormány átalakítja a médiaszabályozást? A német „mesét” elnézve talán Németországban is szigorítani kellene a médiaszabályozást.

2) Az európai gazdasági válság miatt sok perverz intézkedésnek és nemzetközi acsarkodásnak lehettünk már tanúi az elmúlt években. A „pénzügyi stabilitás és bizalom fenntartása” címszó alatt Írországot az összes bank részvényeseinek kárpótlására kötelezték Brüsszelből; az eurózóna tagállamainak Görögország adósságát több körben el kellett engedniük, amiből az egyébként a görögnél alacsonyabb átlagbérrel rendelkező országoknak is ki kellett venni a részüket (ezt egyébként többször épp a német alkotmánybíróság fúrta meg majdnem). Ezek egy sor drámai nemzetközi egyeztetés mellett zajlottak, majd most, a németek szolidaritásának csökkenése miatt Cipruson a bankbetétek megadóztatását akarták átverni, amivel az egész pénzügyi és gazdasági bizalmat lehúzták a budin. „De a ciprusi parlament végül nem szavazta meg a betétek megadóztatását” – gondolhatja első reakcióként sok tájékozott olvasó. És a ciprusi parlament tényleg nem szavazta meg, de a renitens szigetlakók makacskodásának nincs súlya. Súlya annak van, hogy a bankbetétek megadóztatását – ami a magánvagyon egy eddig példátlan lenyúlása lenne (nem, a magyar kötelező magánnyugdíj vagyon megtévesztő elnevezése ellenére nem az volt, mert az kötelező járadékfizetésből gyűlt, nem pedig magán megtakarításból) – szorgalmazó németek és uniós képviselők bizonyságot tettek arról, hogy a magánvagyon lenyúlása nem csak lehetséges, hanem kívánatos. Ezek után a befektetők és a megtakarítók teljes joggal akarják menteni pénzüket a gyengélkedő országokból, pont azokból, ahova egyébként is a legnehezebb tőkét vonzani. És lehetne azt mondani, hogy a németeknek teljes joggal van elegük mások kimentéséből, de a német gazdaság rengeteg indirekt profitot húz a válság kezdete óta: igen jelentős mennyiségű pénztömeget menekítenek ki az instabil országokból, melyeket a biztonság miatt Németországba visznek. Németországban pedig jelentős tőketöbblet alakult ki, amely csökkentette a kamatokat, és így olcsóbbá tette a hiteleket, miközben a tőkehiányban szenvedő országokban pedig még drágábbá váltak a hitelek. Egyszerű érvényesülése ez a kereslet-kínálat elvének. A német gazdaságot tovább erősíti az a tőke, valamint az a képzett és átvándorló munkaerő, amelyre a gyengékben lenne szükség– ördögi kör. Egy válságban lévő ország bedőlése pedig utat nyit az olcsó felvásárlásnak. Tegnap Görögország, holnap Ciprus. Ez nem összeesküvés, de valóság. Egy olyan valóság, amit Berlinben is biztos látnak, de egyelőre mégsem tesznek ellene. Nagyon csúnya gazdasági monopol-helyzet kezd kialakulni, melyet nem kellene a rajzfilmes erkölcsi arroganciával tetézni.

Megkezdődött Magyarországon a 2014-es választásokra való felkészülés. Ha a gyakorlatban még nem is, de a fejekben már mindenképpen elkezdődtek a kommunikációs irányok kijelölése.

Lecsapott az ellenzék az Alaptörvény 4. módosítására. A módosításról való érdemi vita azonban elmaradt. Jelen esetben azonban a vita elmaradása éppen a kormánypártoknak kedvezett legkevésbé. Természetesen keveseket érhetett meglepetésként, hogy milyen intézkedések képezték részét a korábban átmeneti rendelkezéseknek. Ezeket az ideiglenes szabályokat azonban meghozatalukkor marginális bírálatok érték. Azonban az alkotmánybírósági elmeszelésük után sem alakult ki magukról a rendelkezésekről érdemi párbeszéd. Miután az alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte a rendelkezéseket, az ellenzéki pártok ezeknek a törvényeknek a létét vonta kétségbe. Vagyis nem tudott azokról vita kialakulni, mivel eleve a párbeszéden kívülre helyezték őket a protestálók.

Az ellenzéki erők természetesen jól felfogott érdekükből cselekedtek így. Mivel ha végigmegyünk az alkotmánymódosítás egyes törvényein, rövid úton kiderülhetett volna, hogy azok élvezik/élvezhetik a társadalom támogatását. Ebből kifolyólag az ellenzéknek érzelmi síkra kellett terelnie a kérdést. Így átvéve a politikai szituáció tematizálását. Már nem az egyes rendelkezések miben létéről folyt a diskurzus, hanem elindult egy egyoldalú kommunikáció, mely az alapvető jogok megszűnéséről szólt. Minthogy érvelésük szerint a demokrácia és a jogállam megszűnt, így a vita is értelmetlenné vált a konkrét problémáról. Vagyis, „illegitimmé vált” maga az alkotmányozás.

TGM azonban a március idusán szervezett Milla tüntetésen megforgatta az egész történetet. Beszédében kifejtette, hogy szerinte a demokratikus ellenzéknek ki kellene vonulnia a parlamentből és el sem kellene indulni a 2014-es választásokon. Ez egy reális forgatókönyv és TGM felvetése egyenesen következik a korábban felvetettekből. Hisz, ha az ellenzéki pártok illegitimnek tartják az új Alaptörvényt – mint ahogy ezt Karácsony Gergely az ATV-ben kijelentette –, akkor miért indulnak a választáson, melyet az új alaptörvényhez kapcsolódó sarkalatos törvényekben határozott meg a Fidesz?  A logika mentén felvethető az a kérdés, hogy a Fidesz alkotmányozását illegitimnek tekintik, de akkor a sarkalatos törvényeket nem? Vagy csak a választási törvényt nem? Ha nem tetszik a rendszer, akkor miért vesznek benne mégis részt?

Kérdéses tehát, hogy ennek akkor így pontosan mi is az értelme. A választ Osztolykán Ágnes adta meg, aki úgy értékelte TGM állásfoglalását: „A politológus felem azt mondja, hogy kevés erre az esély (az ellenzéki győzelemre), a politikus meg azt, hogy láttunk már karón varjút”. Magának a rendszernek a megkérdőjelezése előrevetíti azt, hogy egy olyan ellenzéki kommunikáció induljon el, hogy „hát mi megpróbáltuk gyerekek, de látjátok, hogy olyan környezetet teremtettek, amelyben lehetetlenség volt nyerni”. Holott, ma az ellenzék egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy leváltsa a kormányt. Viszont simán rá lehet kenni az új szabályokra a 2014-es vereséget.

Kétséges azonban, hogy ez a fajta kommunikáció mennyire bizonytalanítja el az ellenzéki pártok saját szavazótáborát. Mert ha nem lehet nyerni, akkor miért mennének el szavazni? Ha meg nincs értelme az egésznek, akkor miért nem bojkottálják a választást a demokraták? Nem teljesen világos. 

Az idei március 15-ét alapvetően meghatározó ítéletidő ismételten rávilágított arra, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben békeidőben is nagy szükségünk van katonáinkra.

Amikor a negyvennyolcas márciusi ifjakra és az első felelős magyar kormányra gondolunk, illendő megemlékeznünk a Magyar Honvédség megszületéséről is, hiszen a „tizenkét pont” 5. pontja a nemzeti őrsereg felállítására vonatkozott. Az országgyűlés 1848 júliusában fogadta el a nemzeti őrseregről szóló 1848. évi XXII. törvénycikket, „a személyes és vagyonbiztonság, a közcsend és belbéke biztosítása" érdekében. Batthyány Lajos miniszterelnök utasítására megkezdődött az első zászlóaljak felszerelése, létrejött a modern magyar hadsereg, a Honvédség. (Nem tudom, van-e még olyan fegyveres haderő valahol a világon, amelynek már a neve is arra utal, hogy fő feladata a hon védelme, nem pedig a hódítás, az agresszió. Engem mindenesetre büszkeséggel tölt el a magyar hadsereg megnevezése.)

A magyar honvédek a haza fegyveres védelmén túl, békeidőben is fontos feladatokat láttak el. Részt vettek a természeti katasztrófák elleni védekezésben. Az első ilyen akcióra 1879-ben, a nagy szegedi árvíz idején került sor: a katonák embereket mentettek, töltéseket építettek, és amikor kellett, robbantottak. Hazánkat azóta számos hatalmas árvíz sújtotta, és a magyar katonák minden esetben segítséget nyújtottak a védekezési és mentési munkákban. Ez ma is így van: a Honvédség olyan emberi és technikai erőforrásokkal rendelkezik, amely egyedülálló az országban, ennél fogva pedig nélkülözhetetlen. Legyen szó természeti katasztrófákról (télen a hótól elzárt települések kiszabadítása, vagy, mint a napokban is, a hó fogságába esett autósok kimentése, tavasszal pedig az árvizek elleni védekezés), vagy éppen ipari katasztrófákról (elég csak a 2010-es vörösiszap-katasztrófára gondolni), a Honvédség biztos pont a védekezésben és a kárelhárításban.
Ahogy eddig, úgy a jövőben is számítani kell természeti és ipari katasztrófákra, vészhelyzetekre, rendkívüli eseményekre. Az extrém helyzetek a jövőben is szükségessé fogják tenni a Honvédség alakulatainak alkalmazását. Ezért (is) kiemelten fontos, hogy a Honvédség mind létszámát, mind eszközparkját tekintve képes legyen eleget tenni ezen feladatainak.

A szocialista-szabaddemokrata kormány mostohagyerekként bánt a Honvédséggel: 2005-ben felszámolta a sorkötelezettséget, ám ezzel párhuzamosan nem gondoskodott az önkéntes tartalékos rendszer felállításáról és a szükséges technikai fejlesztések végrehajtásáról. Így fordulhatott elő az a képtelen helyzet, hogy 2010 nyarán 18 (!) tartalékos katonánk volt.

Ezzel szemben a jelenlegi kormány új alapokra helyezte a tartalékos katonaságot. A kiképzett és felkészített tartalékosok száma ma már meghaladja az 1.700-at. A kormány célja, hogy számuk 2014 végére elérje a 8.000 főt. Egy ilyen létszámú tartalékos katonaság már képes lesz kézzelfogható, hatékony segítséget nyújtani a jövőben bekövetkező rendkívüli helyzetek során.

A humán erőforrások gyarapítása mellett legalább ilyen fontos a technikai háttér biztosítása, az elöregedett eszközök újakra cserélése. Ennek előfeltétele az anyagi lehetőségek biztosítása. A jelenlegi kormány garantálta, hogy 2016-tól kezdve a GDP 0,1 százalékával növeli a honvédelmi költségvetést. A növekvő forrásokból fokozatosan megvalósulhat a Honvédség eszközeinek modernizálása – például az új helikopterek régóta halogatott beszerzése. (A helikopterek különösen fontos szerepet játszanak a katasztrófavédelmi és mentési feladatok ellátásában.) Kiemelendő, hogy a haderőfejlesztés összhangban van a magyar társadalom elvárásaival: egy, a közelmúltban végzett közvélemény-kutatás azt derítette ki, hogy a megkérdezettek közel 90 százaléka támogatja a helikopter-beszerzést.

„Soha többé katonát nem akarok látni!” Így szól a magyar történelem egyik leginkább félresikerült mondata, amelyet Linder Béla, Károlyi Mihály hadügyminisztere „követett el.” Azóta mindössze egy politikai alakulat engedett meg magának ilyen felelőtlen, haderő-ellenes hangnemet, mégpedig a parlamentből 2010-ben kihullott SZDSZ. Szerencsére ezek a hangok mára teljesen perifériára szorultak.
Mindazok, akik feleslegesnek tartják a magyar haderőt, és sokallják a hadseregre fordított összegeket, súlyosan veszélyeztetik a magyar emberek biztonságát. Az idei március tizenötödike is bebizonyította, hogy a Honvédség békeidőben is aktív, és felbecsülhetetlen segítséget tud nyújtani a katasztrófahelyzetek során az emberek mentésében. Erre a segítségre a jövőben is szükségünk lesz.

Portugália 15 éve nem tartja hiányát a maastrichti 3% alatt, akkor mégis hogyan engedték ki őket kétszer is az eljárás alól? Véletlenül az erről döntő Bizottság elnöke két ciklus óta a portugál Barroso. Minket pedig annak ellenére nem engednek ki, hogy immár 3 éve tartjuk 3 % alatt a hiányt. Ez csak nekünk tűnik kettős mércének?

Oly sokszor hallhattuk a csatlakozás óta. Mi is volt a mantra? Hogy az Európai Unió kinevelte az objektív vezetői kart, és ez a szupercsapat nem elfogult. Tagjai már nem nemzeteket szolgálnak, hanem internacionalisták, szupranacionalisták, kozmopoliták, egyszóval haladók. Távol áll tőlük a nacionalizmus mételye. Ezért aztán a magyarok magukra vessenek, ha nem értjük, hogy szocialista EP-képviselőnk miért inkább Luxemburgot képviselné, ha nem ujjongunk a valahogy mindig szembejövő kiváló újságíróval, a magyar Ionescoval, Magyari Péterrel Kovács Laci bátyánk „sajátos” zsenialitásán, ha nem méltatjuk Andor Lászlót, amiért a hazája ellen érvelt a kohéziós támogatások felfüggesztése kapcsán.

Rossz hírem van, nem kellett volna hallgatni a büroszoci/européer szirénhangokra. Csendben, a remek magyar újságírók számára gyakorlatilag észrevétlenül ugyanis keményen megy a nemzeti érdekek érvényesítése. A biztosok egy meghatározó része, elsősorban a nagy államokból, erősen képviseli az őt delegáló nemzet érdekeit, ilyenek például az olaszok, a franciák (elsősorban a belső piac és a versenyjog Magyarországon jó ideig alábecsült, roppant fontos területein), vagy a német energiaügyi biztos. Végül, – dobpergés – itt van Barroso. Aki meg magas pozíciójából szintén saját hazáját segítgeti.

A korábbi portugál kormányfő országával szerencsénk van, mert könnyen összehasonlítható Magyarországgal. Portugália egy konkrét ügyben pedig elképesztő hasonlóságot mutat: túlzottdeficit-eljárás. Ez az érthetetlen uniós szörnykifejezés annyit tesz, hogy egy adott állam bevételeihez képest éveken keresztül többet költ, mint amennyit az uniós államok által kialkudott szabályok megengednek. Nézzük az ország utolsó bő tíz évét.
Portugália ellen 2002-ben indult túlzott deficit-eljárás, ezért 2003-ban és 2004-ben a hiányt elvileg, papíron 3 százalék alatt tartották (utólag láthatjuk: valójában nem!). 2005-től azonban újra a bűvös 3 százalék fölé kerültek (6,2%), 2006-ban is csak 3,9 százalékra vitték le a hiányt. Aztán itt is jöttek a „trükkök százai”, Portugália 2007-ben a maga 2,6 százalékos hiányával már az első „megfelelőnek látszó” év után 2008-ban kikerült az eljárás alól. Köszönhetően az első Barroso vezette Bizottságnak. Egyszerűen annyit mondtak, hogy 2007-ben sikerült a mutatvány, 2008-ra és 2009-re is hitelesen és fenntarthatóan vitték le a hiányt. 

Utóbb azonban kiderült pár a trükk: Madeira-sziget adósságait egy kicsit kihagyták a könyvelésből, így aztán utóbb rögtön kiderült a „fenntarthatóság és a hitelesség” hiánya, 2008-ban például 3,6 százalékos volt a hiány. Persze még 2007-ről is kiderült pár évvel később, hogy nem volt meg a 3 százalék. Viszont legalább a szomszéd országból jövő Almunia mindent elnézett. 2010-ben aztán, mikor mindez mindenki számára világossá vált, a világválság okán már újra ment az eljárás a puszira kiengedett portugálok ellen.

Hogy mi a helyzet napjainkban? Barroso (!) a minap további haladékot adott a szociáldemokraták által vezetett (a főbiztos is e párt, az ottani jobbközép színeiben volt kormányfő) országnak, így már csak 2015-re kell teljesíteniük a három százalék alatti hiány feltételét.  Az elmúlt években Barroso, ha kellett, akkor a csőd lehetőségét tagadta hazájával kapcsolatban, ha kellett, akkor a Portugáliát lefokozó hitelminősítő ügynökségeknek üzent, egyszerűen annyit: „mi jobban tudjuk”.

Összefoglalásul: adott egy ország, amely az Eurostat szerint 2000 óta soha nem vitte a hiányát a maastrichti kritériumot jelentő 3 százalék alá . Adott Magyarország, amely idén harmadszorra tartja 3 százalék alatt a hiányát, és várja, hogy kiengedjék a brüsszeli biztosok a büntiből. Az érvelés pedig egyelőre az, hogy 0,4 százalékkal még mindig tartozunk  negyedik vizsgált évre, 2014-re(!). Kettős mérce persze nincs, csak európai értékek.

Számoljunk csak: 2014 lesz a jubileumi 15. év, hogy Portugália nem teljesítette kötelezettségeit. Viszont legalább ők adják a főbiztost, nekünk meg maradhat az évtizedek óta az aktuális uniót szolgáló elvtárs, legújabb hírek szerint esetleg Szanyi Tibor. Ha hagyjuk.

Kommentár nélkül a baloldal és a magyar földet művelők viszonyáról.

„Szerintem minden faluban van néhány EU-ajándékba kapott traktor a gazdáknál... Vagy azzal csak tüntetni lehet járni?” (Szanyi Tibor, volt vidékfejlesztési államtitkár)

„Etetem őket, plusz a tánc,
plusz én vagyok magyar,
plusz még utálnak némileg, csak
tudnám, miért a baj,
de végre megvan a nevem, eddig
nem mondta senki sem,
nevem: magyar paraszt.”
(Cseh Tamás – Bereményi Géza: Paraszt)

Megalakult az Óvodai Hálózat! Sokan vannak és nagyon aggódnak ovistársaik szabadsága miatt.

Mintegy ötven középsős óvodás ma reggel elfoglalta a kispesti játszóteret. Az ovisok közleményben fogalmazták meg a kormány felé tett követeléseiket, amit jelükkel láttak el.  

Spontán tömörülésről van szó és bázisdemokrata módon hozzák döntéseiket. Mindenesetre örülnek, hogy Marika néni, Ilcsi néni és Zsuzsika néni ellátja őket tanácsokkal, segíti őket a zebránál és a tízórairól is gondoskodnak. Az Online Népszava velük szimpatizáló indexes újságírói pelenkával látják el őket.

A Hálózat tagjai nem hajlandóak tárgyalni. Azt mondják, alapvető jogokat tipor lábbal a kormányzat akkor, amikor nem biztosítja a szabad, felügyelet nélküli mozgást. Elfogadhatatlannak tartják a korhatáros filmeket, a többszöri kötelező fogmosást és a rájuk erőszakolt gyümölcsevést.

A demokrácia felszámolását látják abban, hogy egyes felnőttek karhatalmi módszerekkel irányítják a mindennapi óvodai életet, alkotmányellenes a menza is. Az ovisok nagyon elszántak, a végsőkig kitartanak a demonstrációban, de legkésőbb az esti meséig. Folyamatosan skandálják a „ Dömper nem játék, szabad menzát, demokráciát” szavakat, közben bömböltetik a Belga Ovi c. számát. Rendszeresen szavaznak arról, átvonuljanak-e a hintától a mászókáig. Az érdeklődő járókelők szemébe száraz homokot dobnak, miközben azt skandálják: „jogállamot!”.

Vezérszónokuk, Kovács Pisti szerint a harc lelkiismereti kérdés. Azt mondja, a bölcsisek jövőjét lehetetleníti el a kormány az óvodák önkényes szabályozásával. Különösen pofátlannak tartja a délutáni alvásra vonatkozó előírást. „Akkor alszok, amikor csak akarok!” – nyilatkozta munkatársunknak.

A paródia rendezője: Almádi Patrícia

Sokan vagyunk sokfélék – gyakran mondom magam is, általában csak úgy levegősen, csuklóból, jobb kézfejemmel legyintve.

Aztán elszégyellem magam. Már kevésbé, mint azokban az időkben, amikor dühöt is éreztem. Elvörösödve, hangosan csapkodhattam – már nem emlékszem. És különben is, ha villámokat szórunk, az önreflexió csatornái, azok a kicsi, és egyébként is torz tükrök megrepednek. Oka lehet annak is, hogy miért pont a jobb kézfejemmel integetek. A jobbal, a számomra oly jelentéktelen, és kevésre használt jobbal. Öröm, hogy zsenge nebuló koromban nem kötötték hátra a balt. Szeretek rosszul teríteni, és szeretem, ha a mellettem ülők kanalából könyökömmel véletlen erőszakot alkalmazva ingükre öntöm a rózsaszínes, olykor nyomokban magokat is tartalmazó tejszínes meggylevest. Szeretek csúnyán, kacskaringózva betűt vetni – mit vetni, hányni,  és szeretem, ha a kézfejemmel elmaszatolom a tintát – különösképpen aláíráskor, levélcímzéskor, vagy bármilyen formális aktuskor, amelyhez toll és pergamen szükségeltetik. Talán másként gondolkozni, na azt is szeretek. Legalábbis ezt mondják, aki balkezes, másként gondolkodik. Következésképpen aki jobbkezes, az is. Akkor hol a közepe? A különlegesek, a kétkezesek? A statisztika nehézfiúi, a jobbkezesek?

Miért is fecsegtem ennyit? Elég lett volna annyi – a mellékesebb kezemhez nyúlok ilyenkor akaratlan, mert érzem, sántít konstatációm. Visszakanyarodva tehát a sántasághoz – csaló és öncsaló voltam, amikor különbözőségekről beszéltem. Éveim esetjogának íratlan törvénykönyvében a csalás vétség, az öncsalás bűntett. Na nem olyan, hogy nyaktiló általi halállal lakoljon a gaz, de legalábbis acélálarcban az agorára kilökjék skandálva – ő az, aki önnön magának sem szégyellt hazudni. Végeredményben tehát menthetetlenül egyek vagyunk, és még én sem mindig vállalom ezt. De Te sem. És tudod mit, ne is hallgass rám! Hallgasd helyettem meg Pilinszkyt:

„talán a valódi összefüggésünk szintjén, mert minden látszat ellenére, és minden önzőségünk, és rohadtságunk ellenére menthetetlenül egyek vagyunk... a nagy drámák mélyén dübörögve vagy csendbe ott gurul, mint egy vasgolyó, hogy az, hogy egyek vagyunk. A hősök vívják a maguk párharcát, s a népen gurul ez a golyó. A nagy művekben. Többnyire csendben" (Pilinszky interjú részlet)

Tudod, hogy mi volna az előző sorok üzenete hozzád? Annyit segíthetek, hogy politikáról és közéletről írok, és mert nem műfajom a filippika, szeretettel, őszinteséggel, és megértéssel csitítalak, ellenzéki barátom.

A cikk szerzője: Szolnoki Szabolcs