Biztos egy kalap alá vehető a zsidók nem zsidóval, a feketék fehérrel való házasságának tiltása a melegházasság nemlétével? Az érintettek másképp gondolják. Sőt: ateisták, marxisták és melegek közt is vannak a melegházasság ellen küzdők. A párizsi tüntetéseken például a melegházasság ellen demonstrált Jean Marc homoszexuális polgármester, Xavier Bongibault ateista homoszexuális (a melegházasság-ellenes melegek egyik prominens hangja, balra a képen) és Jean-Dominique Bunel humanitáriusjogi szakértő, akit két nő nevelt fel, és állítása szerint szenved az apa hiányától. 

Bajnai szövetségese, a Milla az árvizes szójátékkal viccelődik Facebook oldalán. Rajtuk kívül az egész ország összefogott, hogy segítsenek a Duna mellett élőkön,  így nehezen mondhatunk mást: Millások, otrombák vagytok és érzéketlenek.

Ritka az a pillanat egy ország életében, amikor egy ügyben semmifajta megosztottság nincs. Az árvíz most ilyen. Az önkéntesek a Facebookon szerveződnek, mindenki egyként mozdult segíteni a bajbajutottaknak. A miniszterelnök együtt mozog az árral és a legtöbb politikus személyes kötelességének érezte, hogy kinn legyen a gáton. Így fordulhatott elő, hogy Gyurcsány együtt zsákolt a néhány éve ellene tüntetőkkel. És ez nagyon jól is van így, mert túlzott pátosz nélkül is kijelenthető: vannak olyan pillanatok, amikor a politikai hovatartozás tényleg másodlagos.

Szoktuk mondani, hogy nekünk magyaroknak egy dologhoz zseniális érzékünk van: összeveszni egymással, árkot ásni, megosztani, kinek hogy tetszik. Hát most éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítottuk. Az árvíz elleni védekezésre minden magyar büszke lehet. Annyi önkéntes volt a gátakon, hogy néhányukat udvariasan el kellett küldeni, mert nem volt már hely a homokzsákoknál. Adománygyűjtő akciók indultak, ahol napok alatt több tízmillió forint gyűlt össze. A politikusok pedig csak annyira voltak jelen amennyire szükséges.

Az összkép tehát szinte idillikus, ezért bosszantó a Milla otromba viselkedése. Az, hogy szövetségesük az Együtt 2014 nem jeleskedett a védekezési munkákban, kisebb probléma. A beszámolók szerint Bajnai csak félórára ugrott ki a gátakra, szombaton pedig pártnapot tartottak. Ez politikai népszerűségüket biztos nem dobja meg, de legalább az előbb vázolt összképbe nem rondít bele. A Milla a képével viszont annál jobban.

Nagymaroson lakom, három árvizet éltem át, kicsit érzékenyebben viszonyulok az ilyen jellegű megnyilvánulásokhoz. Ezért kérem a Millásokat: gyorsan korrigáljátok a hibátokat. Akkor van esélyetek arra, hogy más is csak hibaként tekintsen az ügyre és nem otromba, érzéketlen lépésként.

Randy Marsh: "He’s right! Our boys didn’t hate homosexuals, they just hated the way this asshole was acting!" (South Park: The Death Camp of Tolerance)

Kedves Adrián!

Olvasom az Index cikkében, hogy eljárást kezdeményeztél az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál a Király Fürdő üzemeltetője ellen, amit nem jogerősen meg is nyertél. Történt ugyanis, hogy szerelmeddel, Dáviddal március elején egy budai gyógyfürdő medencéjében nyilvánosan csókolóztatok, amiért az egyik fürdővendég hangosan szidalmazni kezdett, majd a fürdő alkalmazottainak segítségével olyan kellemetlen helyzetbe hozott benneteket, ami miatt kénytelenek voltatok távozni.

Ha heteróknak szabad nyilvánosan csókolózni, akkor a melegeknek is – foglalható össze sommásan az érvelésed.

Álláspontoddal mindössze egyetlen apró bökkenő van: nem azért pateroltak ki titeket a fürdő alkalmazottai, mert csókolóztatok, hanem azért AHOGYAN. Ha otthon, négy fal között csináltátok volna, nem lenne miről beszélni. Magyarországon azonban az Úr 2013. évében két férfi nyilvános csókolózása közízlést, közerkölcsöt, közszemérmet sért, bármit is jelentsenek ezek a fogalmak. Lehet azon lamentálni, hogy ez mennyire helyes, vagy éppen nem az, a tény attól még tény – az emberek túlnyomó többsége szerint a melegek nyilvános romantikázása kifejezetten visszataszító. Nem tanított minket senki sem arra, hogy undorodjunk tőle, így születtünk és kész. Pont amennyire te sem tehetsz róla, hogy szépnek találod a plátói szerelmet, mi sem tehetünk arról, hogy a puszta gondolatától is felkavarodik a gyomrunk.

Ezer bocs.

Megnyugtatlak, nem egyedül ti vagytok ennek a rettenetes megkülönböztetésnek a szenvedő alanyai. A túlnyomó többség szerint hasonlóan gusztustalan bizonyos férfiak kecskékhez, öreg anyókákhoz, vagy emberi hullákhoz való vonzódása, a gyerekek iránti beteges vágyódásról már nem is szólva. Mi, normális emberek heterók, talán kicsit többet megengedhetünk magunknak, de bizonyos határokat nekünk is tiszteletben kell tartanunk. Egy diszkrét seggrepacsi mondjuk az utcán búcsúzásnál belefér, operában meg már nem. A csöcsörészés meg nyilvánosan sehol sem. Na jó, a dizsi félhomályában talán. Ilyen ez a közerkölcs, a fene érti hogyan működik. Senki nem írta le, egy hatóság vagy bíróság sem foglalta határozatba pontosan mi az, emberöltőről-emberöltőre változik is a tartalma, az emberek mégis tudják mi fér bele és mi nem.

Ez van.

Szerintem ezzel te magad is tisztában vagy, hiszen itt élsz közöttünk, így nyilván képben vagy azzal, hol lehet a magyarok ingerküszöbe a homoszexualitás nyilvános megélése kapcsán. Szerencsére ezt sok tízezer meleg pontosan tudja és tiszteletben is tartja.Többségük talán puszta tapintatból.

Te meg nyilván feszegeted a határokat.

Hát itt kezdődnek a problémák. Vannak – mindig is voltak – akik képtelenek tartani magukat a békés együttélés íratlan szabályaihoz. Kisebbségiek, akik a buszon veszekedve élik a családi életüket, hajléktalanok, akik a legelemibb higiénés elvárásokat felrúgva élnek közterületeken. Homoszexuálisok, akik nyilvánosan csókolóznak. És szerencsére vannak – mindig is voltak – akik képesek ez ellen felemelni a szavukat. A többség többsége talán kényelemből meghunyászkodik, elfordítja a fejét és félrenéz. De vannak néhányan, akik nem engedik, hogy néhány erőszakos deviáns ráerőltethesse magát a többiekre. Hogy az abnormalitás legyen a normalitás.

Hidd el, nem azzal van a baj, hogy homokos vagy.

Van, akinek aranyere van, vagy bütyke, vagy gennyesedése, senki sem lehet tökéletes. Nem is kell, hogy az legyen. Az viszont mindenkitől elvárható, hogy tartsa magát az együttélés elemi szabályaihoz. Nem kérünk lehetetlent. Vannak szórakozóhelyeitek, kocsmáitok ahol azt csináltok egymással, amit csak jónak láttok. Egyszer talán lesz majd saját fürdőtök is. Addig viszont türelmet kérünk és megértést, mi többségiek.

Ha jogi eljárást szeretnél nyerni, csak hajrá, ha jók az értesüléseim a bíróságon védheted tovább az igazad. Ha azonban tiszteletet szeretnél kivívni a melegeknek, akkor a többségi társadalom érzékenységére kell figyelemmel lenned. A bíróság talán neked adhat igazat, de nincs az a bírói ítélet, ami megítélhetné nektek, melegeknek a többség megbecsülését.

(A Király Fürdő üzemeltetőjét bepanaszoló Balaci Adrián az Amnesty International Magyarország LMBT jogokkal foglalkozó munkacsoportjának vezetője, a Meleg Egyenjogúságért Koalíció (MEGYEK) tagja, az LMBT Üzleti Hálózat projektmenedzsere. A poszt szerzője meg gyakorló jogász.)

- doktor gabesz - 

Abrams amellett, hogy tönkrevágta a Star Trek külsőségeit és az életérzését egyaránt, még csak egy rendes rebootot sem sikerült alkotnia, mivel az általa filmre vitt történet már létezett korábban.

Nem tagadjuk, hogy Star Trek rajongók vagyunk. Gyerekkorunk óta megfogott minket a sorozat és ez azóta sem változott, csak átalakult. Gyerekként még elvarázsolt Kirk kapitány magabiztossága vagy Picard éleslátása. Valahol tetszett is ez a Föderáció dolog, hogy problémáinkat egy magasabb szintre (az űrbe) helyezve kell fejlődni mind technikailag, mind emberileg. Aztán „felnőtt fejjel” már látszottak a viszontagságok, hogy a Föderáció egy jogvédő utópia, hogy a problémák magasabb szintre helyezése az a fajta értékelvű képmutatás, amitől a közéletben egyenesen irtózunk. Feltűnt, hogy Kirk kapitány elhivatottsága mögött egyfajta kivagyiság, és saját ösztöneinek a kiélése áll, míg Picard erkölcsi magaslatai csupa-csupa képmutatás. Azonban mi ezen is jól szórakoztunk. Azért is, mert mindig voltak a kapitányokon kívül olyan szereplői a sorozatoknak, akik egész epizódokat „uraltak”, az ő szemszögeikből ismerhettük meg a történeteket, árnyalták ezt a képet. Innen is látszik, hogy a Star Treknek van egy egyedi karaktere, ami megkülönbözteti az összes többi sci-fi-től. Nem az a Stanislaw Lem féle egyedül utazom az űrhajóban és csupa filozófiai dilemmán gondolkozom típusú mű, de nem is a puszta akcióért az űrbe kihelyezett lövöldözés, mint a Star Wars. Ügyesen ötvözte az egyszerűbb morális dilemmákat azzal, hogy bizony ezek miatt a kérdések miatt el is kell sütni egy „fézert”.

Egy megosztó sorozat

Emellett a sorozat abszolút futurista volt. A ’66-ban bemutatott széria mutatta be először az azóta hétköznapi használati tárggyá vált mobiltelefont, a ’88-as sorozatban már tabletet használtak és mindkettőben úgy válaszolt szóban a számítógép, ahogy azt a Google mérnökei deklaráltan szeretnék. És ez volt a Star Trek karaktere. Eddig. Megosztó sorozat volt abban az értelemben, hogy nem lehetett elmenni mellette vélemény nélkül. Vagy szerette valaki, vagy utálta, de mindenképpen kiváltott érzelmi reakciót a közönségből. Aki komoly akciót várt a franchise-tól, vagy nagy filozofikus dilemmákat szeretett volna, egyaránt csalódott. Másfelől aki „csak úgy” megnézett egy epizódot – minden előzmény nélkül –, az valószínűleg nem értette, mi történik a képernyőn. Valamennyire bele kellett ásnia magát a nézőnek a sorozatok/filmek világába, hogy élvezhetőbbé váljanak a látottak. Erre természetesen nem mindenki hajlandó. De nézzük miről szól maga a történet.

Jellegzetességek

A Star Trek földi idő szerint Krisztus utáni XXII-XXIV. században játszódik. A harmadik világégés után nem sokkal egy földi tudós felfedezi a térhajtóművet és ezzel feltárul a világ számára az univerzum. Kapcsolatba lépnek a vulkáni fajjal és elkezdődik a galaxis felfedezése. Ennek fontos állomása, hogy az immár egyesült Föld és több más humanoid faj létrehozza a Bolygók Egyesült Föderációját, mely egyfajta galaktikus ENSZ-nek felel meg. A Föderáció egy igazi modernista szervezet. A fajok közötti békét úgy akarja megteremteni, hogy egyenlő felekként kezeli őket, kölcsönösen betartatva velük azokat a demokratikus normákat, melyeken a Föderáció alapszik. Tulajdonképpen univerzalizálással, a különbségek normatívan deklarált eltörlésével próbált egyensúlyt teremteni a kvadránsban. Ennek az egységesítő szervezetnek a történetét ismerhetjük meg az Eredeti és az Új Nemzedék sorozatokból.
Ezzel majdnem egyidőben azonban más birodalmak is megjelennek, melyek közül a legjelentősebbek a Romulán Csillagbirodalom, a Kardassziai Birodalom és a korai fő ellenség (későbbi szövetséges) Klingon Birodalom. Az eredeti 1966-ban készült – mely később a The Original Series-ként lett aposztrofálva – sorozatban a legfontosabb szerepet a Klingon Birodalom és a Föderáció kapcsolatának alakulása jelentette, mely gyakorlatilag megfeleltethető a Szabad Világ és a Szovjetunió bipoláris erőterének a történelmével. Ebben a korszakban játszódik J. J. Abrams második filmje is, az Into Dakrness. Gyakorlatilag teljesen újraírva az korábbi TOS-ben megismert sztorit.

Amit Abrams elrontott

Ugyanis az Abrams féle változat épp azoktól jellegzetességektől fosztja meg a Star Treket, amik eddig megkülönböztették minden más sci-fi-től. Pontosan annak az univerzalizálásnak esik áldozatul a film, amit az eredeti sorozatokban és filmekben a Föderáció képvisel. Úgy akarja emészthetővé tenni még több ember számára, hogy minden egyediséget kiöl belőle. Mint ahogy a Deep Space Nine ferengi csaposa, Quark mondja a kóláról: „a kóla olyan mint a Föderáció, ha eleget iszol belőle, idővel megszokod”. És valóban, tizenkettő egy tucat sci-fi lett a Star Trekből, amit anélkül is végig lehet nézni, hogy igazán érdekelne, mi történik benne. Mindegy, hogy Csillagközi Invázió, Babilon 5, Csillagkapu, vagy bármi hasonló, a lényeg, hogy közelharc, energiafegyverek, látványos robbanások és nagymellű csajok vannak benne, oszt jónapot.

Történetvezetési hibák

A külsőségek persze csak az egyik problémánk. Sokkalta súlyosabb ennél is, hogy Abrams úgy adja el ezt a filmet, mintha reboot lenne. Pedig, gyakorlatilag a Deep Space 9 széria egyik duplarészének újraírásáról van szó (Home Front/Paradise Lost). Az említett részekben gyakorlatilag ugyan ezek a főbb események mennek végbe.
A DS9 epizódokban terrorcselekmény történik, éppen, mint az Into Darknessben. A flotta teljesen értetlenül áll az események előtt, éppen ezért Sisco/Kirk kapitány mérgezett egérként kezd nyomozni, hogy kiderítse mi történt, mivel a Föderáció történetében egyedülálló eseménnyel állnak szemben. Nyomozásuk eredménye képen rájönnek, hogy egy alakváltó/renegát Csillagflotta tiszt áll a fenyegetés hátterében. De valahogy mégsem áll össze a kép. Ezért erőteljesebb módszerekhez kénytelenek folyamodni. Miután már senkiben sincs bizodalmuk, így az ellenséghez fordulnak, hátha így többet tudnak meg. És akkor, ezen a ponton kiderül, hogy valójában az igazi ellenséget nem is a határon túl, sokkal inkább innen érdemes keresni. Vagyis az egyik Csillagflotta admirális áll a „káosz/Darkness” mögött. Mivel Layton/Marcus admirális meghazudtolva a föderációs elveket Domínium/Klingon Birodalom fenyegetettség miatt militarizálni kívánja az eddig leginkább az űr felfedezésével foglalatoskodó Csillagflottát. Amit természetesen hőseink nem hagyhatnak és nem is hagynak. Ennyi. A különbség abban áll, hogy míg a DS9 epizódokban hősünk (Sisco) komoly morális dilemma elé kerül, addig Kirk a J. J. Abrams filmben el sem gondolkodik, hogy vajon Marcusnak igaza van-e. Különösen azért, mert Layton admirálissal korábban egy hajón szolgáltak és példaképének tekintette. Emellett a Domínium valóban igencsak komoly fenyegetést jelent a Föderációra és az egész Alfa Kvadránsra is, mivel azt tűzte ki célul, hogy valamennyi humanoid életformát kiírt a galaxisból. A fenyegetettség részről-részre fokozódik és amire az említett két epizódhoz érünk a sorozatban, valóban elgondolkodtató, hogy nem kellene-e a Csillagflottának felkészülnie a készülő háborúra – mely egyébként rövidúton be is következik. Ezzel szemben Abrams filmjében Marcus admirális a film elején említi ugyan, hogy a háború a Klingon Birodalommal elkerülhetetlen, ennek azonban semmilyen nyoma sincs. Kirkék amikor üldözőbe veszik a renegát csillagflotta tisztet – akiről később kiderül, hogy Khan – a klingonokról igazából semmi sem derül ki. Khan egymaga végez 3-4 kisebb klingon hajóval és egy hadosztálynyi klingonnal. Majd a legnagyobb nyugalommal elszelelnek a klingon felségűrből, mint akik jól végezték dolgukat. Kérdéses, hogy akkor miért is az aggodalom?! A klingonok a film további részében nem jelennek meg, holott ők a komoly fenyegetés. A film így teljesen a levegőben lóg.

Ezzel nincs vége

De további hiányosságok is vannak az Into Darknessben. Például értjük ugye, hogy Khan valami korábbi főgonosz a múltból, azonban karaktere kifejezetten szimpatikus. Mivel előéletéről gyakorlatilag szintén semmilyen információval nem rendelkezhetünk a film által. Annyit tudunk meg, hogy valamit rosszalkodott a múltban, ezért el kellett menekülni a Földről, lefagyasztotta magát és társait, akiket Marcus admirális talált meg. Miután kiolvasztotta a fridzsiderből, Khant használta fel, hogy militarizálja a flottát, mert a flottatisztek a 2259-re teljesen impotensek lettek. Vagyis, gyakorlatilag saját népével zsarolta Khant. Innentől teljesen érthető, hogy Khan azt cselekedte, amit és bosszút forralt. Azonban nem árt tudni, hogy Khan a késői XX. század Adolf Hitlere volt. Az eredeti történet szerint az emberek nagyiparilag fogtak bele a génkísérletezésbe, jelentős sikereket elérve. A szuperemberek gyorsabbak lettek, gyorsabban regenerálódtak, intelligensebbek lettek, de – ki gondolta volna – ezzel együtt járt az is, hogy a többi embert onnantól alsóbbrendűnek tekintették (X-men kikacsintás). Khan már ott tartott, hogy a Föld harmadát uralta, 20 millió embert irtott ki, amikor is nagy nehezen legyőzték és kénytelen volt menekülőre fogni. Itt meg egy pozitív figura, akivel a néző azonosulni tud!!! Hisz, jelen esetben Khan csak a népét védte, amiért ki is hibáztatná.

Vagyis

Abrams amellett, hogy tönkrevágta a Star Trek külsőségeit és az életérzését egyaránt, még csak egy rendes rebootot sem sikerült alkotnia, mivel az általa filmre vitt történet már létezett korábban. Megjegyezzük, lényegesen Darknesebb volt. Tehát ami alapvető probléma, hogy a Start Trek Sötétségben című film nem igazán Star Trek. És hiába állítják egyes kritikusok, hogy „kikacsint” a rajongókra, kb. megvalósult az a forgatókönyv a Star Trekkel, amitől a Star Wars fanok tartanak a Disneyvel kapcsolatban.

Írta: Palkó Attila és Szolomayer Balázs

A nemzetközi és hazai hipszter szubkultúrának – ha valóban hipszter akar maradni - kötelessége lenne fújolnia és kiközösíteni ByeAlexet a hipszter szcénából az Eurovízión elért tizedik helyezése után. Magyar nemhipsztereknek jó érzés, hogy az elmúlt évek után ilyen szép eredményt ért el egy magyar dal, ugyanakkor a hipszter életérzés több olyan elemet foglal magában, ami miatt sírni kell.

Az euróvíziós dalfesztivál kapcsán bármiféle magvasabb gondolat megfogalmazása teljesen felesleges. Minden bizonnyal azért kerül szombatonként megrendezésre ez a verseny, hogy megfelelő háttérzeneként szolgáljon egy kellemes májusi kerti partin, illetve, hogy csámcsogható gumicsontként segítse a vasárnap is dolgozó médiamunkásokat egy-egy kapcsolódó cikk megírásában. Az Eurovízió egy gigamulató, falusi zenével. Nem gond, nem lehet az ember fábúl, szórakozni köll.

ByeAlex hipsztersége okán ugyanakkor érdemes kitérni a hipszterség témájára, mert a showbizniszben képernyőn szereplők nagy hatást gyakorolnak a felnövekvő fiatalokra. Amerikában egyes vélemények szerint a hipszter szcéna nagymértékben felelős az amerikai álom elpusztításában, de legalábbis egy „kórtünet”, abban az értelemben, ahogy a hipszterek megfogalmazzák magukat és értelmezik a körülöttük lévő világot.
A hipszter elnevezés az amerikai Norman Mailer író teremtménye azon WASP-ok megnevezésére, akik az 1920-as, ’30-as és ’40 évek jazzkultúráját fetisizálták. Jack Kerouac szintén ezzel a szóval azonosította a beat generáció tagjait. Később a köznyelv a hipszter szót pejoratív értelemben olyan személyekre használta, akiknek trendi ellenkulturális érdeklődésük volt. Az újító és tabudöntögető undergroundság helyett a hipszter életérzés a csak-azért-is-az-ellenkezőjét-gondolom felfogássá vált. Különösebben mélyebb tartalom nélkül.
A hipszterek azon sikeres és jó anyagi hátterű családok sarjaiból kerülnek ki, akik kulturális fölényüket – mert ők kulturális fölényben hiszik magukat a többiekhez képest - arra alapozzák, hogy a társadalmi együttműködést, a sikert, a jólétet és az eredményességet elutasítják. Egész lényük egyfajta kulturális póz, megvetik a kemény munkát, a jó értelemben vett karriert, szélsőségesen individualisták és technikafüggők. „Nem ismerkedett a többi delegáció tagjaival, a hivatalos bulihelyen sem fordult meg, néha kifejezetten antiszociális volt. Alex a kötelező programokon mindig részt vett – egyebet nem is tehetett –, de abban a pillanatban, amikor kicsi szabadideje maradt, azonnal elvonult, és a telefonját bújta.” – írja ByeAlex malmői tartózkodásáról a Blikk.
„Az igazi hipszter egy olyan 32 éves figura, aki deszkásboltban dolgozik és meg tud nevezni öt bolgár szeszfőzdét, amit nem hagyhatsz ki.” – jegyzi meg ironikusan az amerikai Elite Daily magazin, az unatkozó kertvárosi gyerekek tömegkultúrájának aposztrofálva a hipszterséget. Az oldal az 1976 és 1995 között született ún. Y generáció „hivatalos lapjaként” határozza meg magát. Nem rejtik véka alá, hogy mennyire kapitalizmuspártiak, mennyire rossz szemmel nézik a felelőtlen hitelfelvételeket és a gazdasági recessziót. Véleményük szerint a gazdasági válság oka elsősorban kulturális-erkölcsi természetű és a hipszter testesíti meg mindazt, amit nagyon el kéne felejteni, hogy Amerika talpra álljon.

Az Y generáció hipszterséget elutasító hangos tagjai szerint az életstílus kialakulásának hátterében a liberalizmus eltúlzó értelmezése áll, illetve a telekommunikáció viharos fejlődése „vádolható”, hogy ez a ködös  semmilyenség az előtérbe kerülhetett – fényképezik magukat és kiteszik magukat a Facebookra, twitterre, tumblrre, stb.  A hipszter ultraindividualista felfogása szerint mivel ő egyéni, ezért mindenki más is speciális, emiatt mindenkinek különleges törődés jár, érdem nélkül. „A hipszter azért nem tör sikerességre, mert ezzel azt kockáztatná, hogy másokat érzelmeiben bánt meg. Az önimádat egy olyan pestise ez, amely elrohasztja társadalmunk alapeszméit.” -– írja a népszerű Paste zenekritikai amerikai lap.

ByeAlex svédországi kiutazása előtt többször elmondta, hogy nem tör sikerre, nem akar nyerni. Tizedik helyezésével ugyanakkor sok ember szerint szép eredményt ért, függetlenül attól, hogy miért is szavazták rá – zenéje, a lányoknak bejövő külseje, a magyar nyelv szépsége, a minimál-őszintesége, magyarsága miatt? Kedves Alex, ha sok embert megérintettél egy tömegeknek szóló eseményen, akkor nem lehetsz antiszociális, mert kíváncsiak rád. Vegyél fel fűzős cipőt, engedd le bokáig a nem-szűk farmered, tedd le a keretes nagypapa szemüvegedet és a telefon kattintgatása helyett nézz mások szemébe, mert amúgy értelmes dolgokat mondasz.
Például számomra nagyon szimpatikus volt az a kedves megjegyzésed a verseny után, pünkösd előtt, miszerint „nem gondoltam, hogy ennyire igénybe veszi az embert ez a két hét, várom már, hogy hazamehessek lepihenni. Alig várom, hogy taxiba szálljak, és elmehessek a bazilika előtt, és azt érezhessem, végre itthon vagyok.”

A cikk szerzője: Fehér Zoltán

Káder/árhiány van a baloldalon?  A liberális sajtó 23 évvel a rendszerváltás után visszanyúlt a gyökerekhez, és újra előveszi a pártállam mindenhez értő szakértőit. A Charta a szemünk előtt éled fel, nagy HVG-reformerek rovatunkban ezúttal Tömpe István nyüzsizéséből idézhetünk.

Ha lehet számot kérni: jövő héten az ország eladósítása, a spontán privatizáció, a MÁV kilencvenes évekbeli elnöksége és az ezzel párhuzamos bankvezérség jöhetne Tömpe tollából, esetleg Marosán György értekezhetne a nyolcvanas évek legjobb kormányszóvivőiről.

A Charta a szemünk előtt éled újjá, ismerjük el kivételesen a Véleményvezér blog megállapítását. A hétvégén a mérsékelt konzervatívok, radikális liberálisok és bajor Hetihetes-sztárok erős bástyáját, a hvg.hu barikádjait foglalta el a Charta szelleme. Mert miről is szólt a Charta? Összenőtt, ami összetartozik, a ’68-as alapokon szerveződött liberálisok és a másik ’68-as alapokon szerveződött szocialisták összebútoroztak, a társbérlet pedig egy előre be nem jelentett 1994-es koalícióban és később nyolc újabb közös évben csúcsosodott ki.
Mi történik most? A liberális hvg.hu véleményrovatában nem más, mint Tömpe István, az állampárt utolsó pénzügyminiszter-helyettese, az ÁVÜ vezetője, főkáder mereng az államigazgatás mai állapotáról. A hvg.hu-s cikkből kirajzolódó szakértő imázs persze ne zavarja meg senki tisztánlátását. Egy igazi kommanccsal állunk szemben.

Már a cikk témaválasztás is remek, de nézzük előtte Tömpe nyilvános, nem minden apró részletre kiterjedő CV-jét:„1948. szeptember 24-én, Kaposváron születtem. Iskoláimat Budapesten végeztem, diplomát a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szereztem. Egyetemi doktori, illetve kandidátusi címekkel rendelkezem. Szakmai pályám első harmadában Budapesten és Genfben kutatóként dolgoztam. Az államigazgatásban 1990. közepéig töltött 8 év során szakigazgatással, központi tervezéssel, különféle reformprogramokkal, s ezek részeként: az Állami vagyonügynökség létrehozásával foglalkoztam. A kilencvenes évek során a Daiwa-MKB japán-magyar értékpapír-kereskedőház Rt vezetője, ezt követően a Földhitel és Jelzálogbank Rt főállású elnöke, egy ideig az ÁPV Rt igazgatóságának tagja, majd a MÁV Rt. igazgatótanácsának elnöke voltam. 1998-től működtetjük a Merito Könyvelő és Tanácsadó Kft-t, ennek korábban a tanácsadó részlegét, jelenleg a befektetéseit kezelem. A MÁV néhány stratégiai projektjének tanácsadója vagyok.”
 
Tehát mi más lett volna Tömpe elvtárs, mint reformer. Valamint funkcionárius az ún. spontán privatizáció idején, nem meglepő, hogy Antall az elsők között vált meg tőle, pedig még Szilvásy Györgyöt is megtartotta. A cikket elolvasva igazolva látjuk Horn Gyula szakértelemről szóló intelmeit. Tömpe ugyanis nemcsak a CV-je alapján ért mindenhez (most éppen egyetemi tanár Győrben, korábban egyszerre volt MÁV-elnök és bankvezér), hanem írása alapján is. Csak a rövid összefoglalás kedvéért, az írásból számunkra legemlékezetesebb pontok röviden, továbbá rövid kommentjeink, utóbbi zárójelben:
1.    Rákosi idején lerobbant, Kádár idejében részben újraépült, de a rendszerváltás után újra lerobbant a magyar államigazgatás. (bizonyítás nincs, csak tények vannak)
2.    Forradalmi közöny jellemzi a politikai osztályt, amikor nekiront a közigazgatásnak
3.    A szövegben expressis verbis előkerül a „rendszerváltás istene” kifejezés (???)
4.    A kabinetek afféle „Gerő-titkárságok”. (ha ő mondja…)
5.    „Change management”, „bypass”, „human flesh” (a szovjet, őőő angol szótárból)
6.    „Újra és újra szembesülünk a magyar elitből hiányzó tradíció és hiányzó mértékélmény romboló hatásaival.   Sokféle módon és okból szorulunk ki Európából, s ez láthatóan örömet okoz a mai politikai vezetésnek. Ám eközben saját hagyományos civilizációnkból is kiszorulunk, s ez nagyobb veszélynek látszik, mint az egotrip, amelyet szabadságharcnak is szoktak nevezni.” (mondja ezt a szocializmus idején Genfben kutató, hagyományőrző elvtárs, mert volt, aki akkor sem szorult ki sehonnan)
7.    „Egy legenda szerint a mai garnitúra egyik nagyfőnöke azt taglalta, hogy szét kell zavarni az államigazgatást, a mi fiataljainkat kell berakni, egy idő után majd beletanulnak a szakmába. Kommunista alapvetést hallani egy antikommunista szájából kifejezetten mulatságos lenne, ha nem éppen az államigazgatás sírbeszédjének első mondatát hallanánk.”

Mielőtt bárki azt hinné, rosszul lát, tisztázzuk: egy kommunista család sarja, az ÁVÓ utódját megszervező  Tömpe István fia kommunizmussal és nepotizmussal vádolja a mai vezetést, hogy „fiatalokat raknak be” az államigazgatásba. Innentől csak idéznénk, a megmondásra építő honlapnak elismerésünk és természetesen jár a Vörös Lobogó–díj, továbbá nagyon várjuk Marosán György junior jövő heti publiját bármilyen témában.

„Védfalakat húztunk fel magunk köré. Létrehoztuk a saját MSZMP-csoportunkat, és egy Trockij szemináriumot a pártélet keretében abszolváltunk. Szervezkedtünk és rendszeresen lebuktunk. Hetente tartottunk politikai vitaestet, amelyek előadói a még éppen meghívható és a rendszerrel jól együtt élő előadók világából kerültek ki. A sort a népi kollégista öregfiúk nyitották meg, akik a negyvenes évek második felében a politikai elitképzőkből kerültek ki, majd kerültek hatalomba, illetve börtönbe, néhányan felváltva többször is, Rákosi alatt és Kádár első éveiben, 1956 után, kinek milyen sors jutott.” (ifjabb Tömpe István írása)

"[Münnich Ferenccel] mindig nagyon jó viszonyban voltam és kedvelt engem. [?]
1956. november 7-e volt. Kádár elvtárssal az egyik folyosón találkoztam, éppen az ebédlőből jött. Akkor jelentkezett nála Kállai Gyula is. Megkérdeztem Kádár elvtársat, mit csináljak, erdész vagyok ugyan, de most talán máshol nagyobb hasznomat vehetik. Münnich elvtárshoz küldött. Jelentkeztem nála, örömmel fogadott, beköltöztetett a szobájába. Ott dolgoztunk és laktunk hónapokig, lefekvés előtt naponta a Parlament kupolacsarnokába sétáltunk. Munkámat Münnich elvtárs mellett még aznap elkezdtem."
(idősebb Tömpe István)

December 28-án a belügyminiszter első helyettese: Tömpe István már így értékel: "... tény - és ezért még jobban meg kell becsülni az ÁVH harcosait -, hogy  egyetlen egység állott bátran a harcokban végig, s ez az ÁVH volt, valamint a határőrség egyes szervei."

A szakmai hírharangok szerint alighanem elparentálják Apatini Kornélnét, a Hitelgarancia Rt. vezérigazgatóját is; e cég fb-elnökének, a volt MDF-es pénzügyminiszter Rabár Ferencnek ugyanakkor aligha van aggódni valója.
Annál több van viszont Tömpe István MÁV-elnöknek, akinek ezt a tavaly május óta betöltött pozícióját kormánykörökben - nem teljesen alaptalanul - politikai megbízatásként értékelik. Tömpe ebben az esetben teljes energiáját az ugyancsak általa irányított Földhitel- és Jelzálogbanknak szentelheti, miközben a vasúttársaság „főmasinisztai” tisztét egy kipróbált MDF-es káder, Takácsy Gyula - 1990-1991-ben az ÁVÜ igazgatósági tagja, 1991-1994-ben a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank elnöke és azóta is az MFB igazgatósági tagja - örökli. (HVG 1998/31. szám)

Barcza Györggyel a gazdaságfejlesztésről és a mainstream közgazdasági iskola kudarcáról beszélgettünk, de elárulta azt is miért jobb kormányhoz kötődő agytrösztnél dolgozni, mint piaci elemzőként.

Hollik István, Perecz Panna és Szánthó Miklós interjúja


Miben tér el egy banki elemző és egy kormányzathoz kötődő thinktank elemzőjének munkája?

Van különbség és hasonlóság is. Hasonlóság, hogy mindkét helyre be kell járni dolgozni( nevet). Komolyra fordítva a szót, mindkét munka nagyfokú kreativitást igényel. Meg kell tudni jósolni, hogy merre tart a világ, mik lesznek a jövő trendjei. Szintén hasonlóság, hogy mindkét helyen úgy kell dolgozni, hogy nem elég megérteni az aktuális folyamatokat, hanem ezek megértéséből táplálkozó javaslatokat is meg kell tudni fogalmazni. A különbség ezért nem az eszköztárban, hanem a célban, a felfogásban vagyis az éthoszban van. A befektetési elemző célja olyan javaslatokat tenni, melynek köszönhetően vállalata profitot tud realizálni, lehetőleg minél nagyobbat. Itt a Századvégnél viszont az a cél, hogy a folyamatok megértése után olyan elemzéseket tegyünk le a kabinet asztalára, mely hozzásegíti őt a jó kormányzáshoz. Én ez utóbbit értékesebbnek érzem, mert nem csak az önnön gazdagodásomért dolgozom, hanem a közösség szempontjából is hasznosabb munkát végezhetek itt.

A Századvég szerint kormány legfrissebb konvergencia programja már ezt a jó kormányzást tükrözi, azaz az abban foglalt jövőkép realistább? Másként feltéve a kérdést: a korábbiak túl optimisták, esetleg tévesek voltak?

A jövőre vonatkozó állítás nem lehet sem igaz, sem hamis - ezt Arisztotelész mondta és a kormányok élnek is ezzel az ’eszközzel’, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de a politika szempontjait is tudomásul kell vennünk, amelyek olykor elsőbbséget élveznek. Az viszont tény, hogy a korábbi konvergencia programokat rendkívül optimista növekedési forgatókönyvre alapozták. Ráadásul beütött az euróválság, így egy sokkal kedvezőtlenebb forgatókönyv következett. A közelmúltban Varga Mihály által ismertetett program kifejezetten józan és benne van az elemzői vélemények által megrajzolt konszenzusos mezőben (+1,0% és -0,5%). Az idei évre a Századvég stagnálást jelzett előre, a jegybank pedig 0,5% növekedést. Ehhez képest a 0,7%-os kormányzati becslés reális előrejelzés, természetes kincstári optimizmussal fűszerezve. A Bizottság tavaszi prognózisa is +0,2%-ra javította a korábbi recessziós forgatókönyvet, tehát közeledtek az álláspontok itt is.

Ha már az elemzőknél tartunk. Ők két egymástól jól megkülönböztethető alapállást foglalnak el a magyar kormány munkájával kapcsolatban. Az egyik csoport szerint a kormány intézkedései piacellenesek, ami alapvetően gátolja a kapitalizmus kiteljesedését. A másik oldalon állnak akik azt mondják, hogy a kormány nem ideológiák megvalósítására törekszik, hanem az ország valós lehetőségei szerint kormányoz. Ön melyik véleményt osztja?

Először is azt kérdést kell feltenni, hogy jó végcél-e az ún. vadkapitalizmus. Erre a történelem már válaszolt, mikor az első világgazdasági válságig működő gazdasági rendszert – amit nevezhetünk vadkapitalistának – korrigálta. Ez kétféleképpen történt meg. Az egyik irányzat teljesen elvetette a magántulajdonra és a versenyre épülő gazdasági rendszert és teljes állami kontrollt vezetett be a gazdasági és a politikai irányításban. Ennek három ideológiai irányzata volt, az egyikből lett a nyugat-európai szociáldemokrácia, másikból pedig az utópisztikus szocializmus és később sajnos megvalósult kommunizmus. A másik irányzat azt mondta, hogy a kapitalizmust, mint a gazdaság hajtóerejét meg kell hagyni, de be kell ágyazni egy konzervatív társadalompolitikába. Ezt hívom én jóléti közgazdaságtannak, mely a vadkapitalizmusnak azon hajtásait, amelyek aláássák a társadalom hosszú távú fenntarthatóságát, azokat kiküszöböli. Ez a modell jól működött évtizedeken át.

Azután viszont kifacsarodott és átfordult egy általános, alanyi jogon járó jólétbe. Ami csökkentette a hatékonyságot és vezetett egyre gyakrabban gazdasági válsághoz és növekvő államadóssághoz. Ezekre a válságokra viszont az a kapitalista ihletettségű válasz született, hogy a szociális juttatásokból vissza kell venni, piacosítani kell azokat. Tehát elkezdtük visszaépíteni világszinten a vadkapitalizmust, ahelyett, hogy visszatértünk volna a jóléti állam eredeti koncepciójához. A világban az a felismerés még hiányzik ma is, hogy ahol igazságtalan profit képződik, olyan profit, amely aláássa a társadalom hosszútávú fenntarthatóságát ott az államnak joga van beavatkozni.

Hogyan?

Alapvetően szabályozással és állami irányítással, de akár korlátozott állami tulajdonszerzéssel is. De hogy ne csak a válságkezelésről beszéljünk, nézzük meg egy fejlesztési példát.  Ázsia több országa - Szingapúr, Tajvan vagy éppen Japán - a fejlesztő állam koncepciójával zárkózott fel a fejlett világhoz és pörgette fel a gazdasága növekedését. Japánban például rájöttek, hogy még a 110 milliós lakosságukkal sem meghatározóak a világban, ezért koncentrálniuk kell az erőforrásaikat. Ők csinálták meg először, hogy kijelöltek egy célpiacot – a technológiai szektort – és abban akarták a legmagasabb minőséget előállítani. Az állami irányítás az ő esetükben azt jelentette, hogy a nemzeti vállalataik vezetőivel – akik kevés kivételtől eltekintve japán minisztériumokból kerültek cégvezetői pozíciókba – szoros informális kapcsolatot tartottak fenn és meggyőzték őket, hogy ez a nemzeti érdek. A cégek ehhez igazították stratégiáikat, az állam pedig a saját eszközeivel – bürokráciacsökkentés, ösztönzők – segítette őket ezek megvalósításában. A végeredmény ezt a modellt igazolta: a minőségi termékeik megtalálhatóak a világ összes polcán vagy éppen autókereskedésében. A megvalósítás kulcsa pedig, hogy a politikát a stratégiai irányítástól lefelé szigorúan le kell választani és a legmodernebb szervezeti-működési környezetet kell kialakítani, amely már a hatékonyságot tartja szem előtt.

Magyarországon látható a kormány részéről meghatározott stratégia és mi az?

Magyarországnak arra van szüksége, hogy a világpiacon végtermékekkel jelenjen meg. Gyakorlatilag a világ multicégeinek többsége jelen van, a beszállítói fejlődésben is van tér, de az igazi potenciál a hazai végtermék. Mi ezért itt a Századvégnél megnéztük, mely cégek lehetnek alkalmasak erre és nagyságrendileg néhány száz ilyet találtunk. Döbbenetesen kicsi szám a milliós vállalkozási számhoz képest. Az IT szektorban elég jók vagyunk – jó példa Graphisoft vagy épp a prezi.com -, ahogy a mezőgazdasági adottságaink is kiválóak. A Pick szalámit Ázsiában is el lehet adni. Az látszik, hogy a kormánynak van tudatos gazdaságfejlesztési stratégiája, ennek keretében próbál meg a versenyképes magyar áruknak külpiacot szerezni, itt elég csak a keleti nyitásra utalni. Azonban nehéz út áll előttünk, mert a tömegtermelésre épülő szocializmus miatt nagy lemaradásban vagyunk az értékesítésben, a minőségi termelésben. Ráadásul a privatizáció során számos gyártó és feldolgozói kapacitás külföldi kézbe került, amit később felszámoltak. Ilyen például a buszgyártás és a Tungsram esete. Szóval hátránnyal indulunk a versenyben.

Jóléti közgazdaságtan vs. vadkapitalista felfogásmód. Mintha utóbbiban az állami szerepvállalásról nagyon kevés szó esne, és mintha éppen ezért alakult volna ki a világméretű állami eladósodás. A magyar kormány mintha ebben is saját útját járná?

Igen. Korábban az egyik doktrina a tökéletes piacok elmélete volt, amit Adam Smith-től vettek. Ő viszont hozzátette: csak a tradíció, hagyományok, az erkölcs körülményei között lehet biztosítani a jól működő szabadpiacot, egyébként nem. Az elmúlt száz évben a közgazdaságtan a mondat második részét mintha elfelejtette volna és a piac tökéletességét igyekezett bizonyítani. Alapgondolata nem haladta meg a profitközpontú gondolkodást.
A kérdés az, hogy a közgazdász szakma vissza tud-e térni egy olyan felfogáshoz, melyben az állam társadalmi felelősségvállalása nagyobb hangsúlyt kap. Ez azért is fontos, mert jelenleg még a mainstream közgazdaságtan a társadalmi hasznosságot az egyéni hasznosságok összességeként méri, miközben ez nem így van.
A társadalmi hasznosság a konzervatív felfogás szerint ezen túl van, ott van benne a közjó eszméje. Eszerint a gazdaság akkor működik jól, ha nem csak az egyes ember, hanem minden ember javát is szolgálja. Tehát van egy közös, a társadalmat összefogó értékrend is. 

No, ez az a szemléletmód, ami az elmúlt időszakban háttérbe szorult. Kicsit másként megközelítve a kérdést: Én korábban sokat foglalkoztam, de mára teljesen kiábrándultam a matematizáló közgazdaságtanból és elkezdtem azt kutatni, hogy mi az az erkölcsi-morális rend melyre már Adam Smith is utalt. Magyarországon mintha éppen ennek hiánya okozná a legnagyobb gondot. Jó példa erre a munka értékének devalválódása. A válság előtt elmentünk a könnyen és gyorsan szerzett nagy vagyonok irányába - és ez felcserélte az értékrendeket. Ez a kulcs: a munka értéke helyett a pénz értéke vált céllá. Öncéllá. Profitból profitot – ahogy Mérő László összefoglalta ezt a személetmódot „100 millió forint felett már minden fillér számít.”
Ahogy látom a kormány ezeket a ma még hiányzó erkölcsi alapokat szeretné letenni.

Nem az a probléma egy közép-európai társadalmakban, hogy miközben a profit fetisizálásáról beszélünk, addig ezen társadalmak jó része sosem élte meg azt a Nyugaton látott, tapasztalt jólétet, amire mindig is vágyott?

De. A Kádár-rendszer óta azt halljuk, hogy majd felzárkózunk, azonban ez sosem jött el – sőt, a valós gazdasági helyzetet titokban tartották. Miközben a lehető legrosszabb társadalomerkölcsi rendet örököltük meg a múlt rendszerből. Kádár tehetségét tekintve az egyik legművészibb néplélek-formáló volt, csakhogy a tehetségét rosszra használta. Ugyanis az ’56 előtti magyar társadalom alapértékeit tekintve konzervatív volt, és ezt sikerült Kádárnak „művészien” átalakítania, lerombolnia ’56 után. ’56-ot követően csak a préda maradt, a forradalmat követő kommunista vezetők valójában hitehagyott vezetők voltak, míg a több szocialista országban „nemzeti” kommunisták voltak, volt még bennük nemzeti érdek, mégha olyan formában is, hogy országuk jövőjét a kommunizmusban képzelték el. Nálunk ezt lényegében senki nem gondolta komolyan. A gulyáskommunizmus kissé túlzóan fogalmazva egy szocialista köntösbe bujtatott vadkapitalizmus, ahol csak az egyéni érdekek számítanak.

Most Fock Jenő elkötelezettségét kérdőjelezzük meg?

Barcza: (nevet) Nem, nem, ezt általánosságban fogalmaztam meg. De a rendszerváltással sem volt minden rendben. Durkheim az ilyesmire azt a jelzőt használta, hogy „társadalmi öngyilkosság”: amikor egy rossz rendszerrel együtt kidobják az abban esetleg még meglevő hagyományos értékeket is. Magyarországon is ez történt az ortodox rendszerváltással: 1992-re lényegében kialakult a mai gazdasági keretrendszer, mely az energiaszolgáltatók privatizálásával 1996-ra teljesedett ki. 6 év alatt átállt az ország a vadkapitalizmusra. A szocializmussal együtt viszont kidobtuk a hagyományos értékeket is, például a munkaerkölcsöt, vagy azt, hogy a tanárokat megbecsülés övezi. A fürdővízzel együtt kiöntöttük a gyereket is.
És itt jön az 1 millió dolláros kérdés: ki lesz az a személy vagy társadalmi mozgalom, amely vissza tudja állítani a társadalom és a gazdaság hosszútávú működését biztosító alapértékeket, ezzel helyreállítva a belső gazdaság egészséges működését.

Magyarországon ugyanis nem az exporttal van a baj, még a működőtőke is kezd beáramlani( lásd a fenti ábra - a szerk.), hanem a foglalkoztatással, a társadalmi, gazdasági aktivitással – már a ’70-es évek óta halljuk azt, hogy „munkából nem lehet megélni”.
A ’70-es évektől csökkent a gazdasági aktivitás, mert a keresőkre jutó átlagjövedelem elkezdett eltérni az inaktívak bevételi szintjétől, az adórendszer bevezetésével ez fokozódott is, nyílt az olló, és a társadalom azt mondta teljesen racionálisan: „gyerekek, ha nem éri meg dolgozni, megyek az inaktivitásba”. A ’80-as években ez köszönt vissza a gyermekvállalási hajlandóság csökkenésében is: ha nem elég az aktívak jövedelme, spórolni kell minden kiadáson.
A mostani kormány ezért helyesen ismerte fel, hogy az aktivitást növelni kell, ami ma ’93-as szinten azaz 20 éves csúcson van. Ez nagy eredmény.


Mintha az unió sem ismerné el ezeket az eredményeket. A legfrissebb konvergenciaprogramunkban levő számokat a Bizottság túl optimistának tartja.

Hát erre mondta azt Varga Mihály, hogy – köszönhetően a korábbi kormányoknak – „elvesztettük az úri becsületszavunkat”. Az a kérdés, hogy hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy visszaszerezzük a hitelességünket vagyis elhiggyék azt amit mondunk.
Emellett még van egy nagy problémánk: nálunk hagyománya van a választási költségvetéseknek. Magyarországon nincs kiforrott értékrendje sok választópolgárnak, és a választások előtti utolsó hónapban – vagy akár napon - döntik el, hogy kire fognak szavazni. Ezt a kockázatot nem kimondva a Bizottság figyelembe veszi.
Nálunk még nem alakult ki egy keresztény alapokon nyugvó kohéziós társadalom. Ez idáig nem volt egy olyan közösségi szabályrendszer -  common rules, ahogy az angolszászok mondják -  amit a magyarok többsége magáévá tud tenni. A nagy kérdés tehát az, amire korábban már utaltam: a kormánypártok képes lesznek-e ellenállni a választási költségvetés csábításának és ki tudják-e építeni – több cikluson átívelően – azokat a közösségi normákat, melyek a hosszútávú gyarapodás útjára állítja az országot. Ha ez sikerül, akkor az Unió is el fogja ismerni az eredményeinket.