Paul Ryan 2012-ben nem váltott munkahelyet Washingtonon belül, de Mitt Romney múlt heti veresége után elindult a következő verseny a Fehér Házért.

Ryan végül is csak nyert az idei elnökválasztáson, bár alelnök nem lesz (mint tudjuk, Joe Biden nem készül lemondani), a Wisconsini választókörzetében hetedszerre választották újra, tehát továbbra is a költségvetési bizottság elnöke marad és ezzel az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb politikusává lép elő. 
Pozíciójából kifolyólag ő határozza meg pártján belül azon irányvonalakat melyek mentén az amerikai szuperhatalom a következő években halad majd. Hogyan könnyíthet az Egyesült Államok azon a végtelen nyomáson, amit a hatalmas adósságállományának köszönhet?

Paul Ryan pedig pont erre készül egy egyszerű és könnyen ismételhető válasszal: adó- és kiadáscsökkentés. A spórolást, mint alelnök is központi kérdéssé tette volna.

Most ő áll szemben Barack Obamával és mi lenne pikánsabb kiindulópont egy jövendőbeli elnökjelöltséghez? Az Amerikai államháztartás helyzete és az év végén egyre inkább elkerülhetetlenné váló gazdasági védelmi, mechanizmusok, melyek automatikusan életbe lépnek és gúzsba kötik a fogyasztás növekedését melyre a középosztály az amerikai álmot építi, pedig még inkább érdekes terep lehet a szakember képében feltűnő politikusnak, akinek ismertsége tovább erősödhet.

A választók igazán még meg sem ismerték országos viszonylatban azt az embert, aki majdnem alelnök lett. Amikor Romney augusztus elején jelölte, a választók fele vallott úgy, hogy nem hallott még a feltörekvő kongresszusi képviselőről.

Azonban Ryan magáról a jobboldali, határozott szakember képét már, évek óta építi. Obama 2008-as megválasztása után azonnal hozzálátott egy republikánus műhely építéséhez mely alternatívát mutathatott fel a változás szelével győzedelmeskedő demokraták új költségvetéséhez. A Republikánus Pártban nézeteit már önálló irányzatként mutatják be.

Paul Ryan talán ténylegesen, csak nyert a múlt héten, hiszen az idő mindenképpen vele van, és ne felejtsük el, az USA demográfiai változásai láttán talán eljött az ideje, hogy ismét római katolikus elnöke legyen az Egyesült Államoknak.

Az utóbbi időben egyre inkább felerősödtek a magyar politikai közbeszédben azok a frázisok, amik korábban is kétségtelenül megjelentek már, de nagyon messze álltak attól, hogy egy mérvadó véleményformáló is nyíltan kimondja. Ez nem mond mást, minthogy azért kell egyik vagy másik politikai oldalt támogatni, mert lehet, hogy nem tökéletes, de az ellenpólus az maga az ördög.

„Mert igenis van lényegi különbség a mostani 2 év, és az azt megelőző 8 között. Aki ezt nem ismeri el, az nem igazságos.” (Bajnai Gordon)

„A Fidesz országlásának módszerei és következményei nyomán az ’egyik kutya, másik eb’ típusú vélekedések elvesztették értelmüket.” (Lakner Zoltán)

Az utóbbi időben egyre inkább felerősödtek a magyar politikai közbeszédben azok a frázisok, amik korábban is kétségtelenül megjelentek már, de nagyon messze álltak attól, hogy egy mérvadó véleményformáló is nyíltan kimondja. Ez nem mond mást, minthogy azért kell egyik vagy másik politikai oldalt támogatni, mert lehet, hogy nem tökéletes, de az ellenpólus az maga az ördög.

Ez a negatív kép rajzolódott ki 2002-ben a baloldalon Orbán Viktorról, s ez erősödött fel még inkább Gyurcsány Ferenc színre lépésével. Innentől perszonalizálódott a magyar politika a két vezető személyiségére kihegyezve korábban soha nem látott mértékben. Ezek a mondatok a mai baloldalon egyre nagyobb hangsúllyal jelennek meg, de a gondolat ott van a jobboldali értelmiség köreiben is.

Alapvetően három nagyon súlyos probléma van ezzel a gondolatmenettel:

1. Legitimál bármit, amit a választási győzelem érdekében teszünk. A leglátványosabb példáért nem is kell messzire mennünk, hiszen a 2006-os kampány egyértelműen erről szólt. A Gyurcsány-kormány adatokat titkolt el, megtévesztett, s lehazugozta azt, aki felhívta a figyelmet a visszáságokra. A helyzet sajátossága, hogy ugyanez a minden lépést legitimáló logika buktatta meg a miniszterelnököt 2009-ben, hiszen saját pártja túlságosan félt a korai összeomlástól. Ekkor következett be A Szakértő Első Eljövetele.

2. Lehetetlenné teszi a választói közép megnyerését, csak a saját tábor félelemben tartására (és aktivizálására) jó. Ez a mai nagyon magas választói inaktivitás mellett egy lefelé tartó spirálhoz vezet. Catch-22.

3. Hiányzik a közös, pozitív vízió, ami hosszú távú stabilitást tudna teremteni. Ilyenekben amúgy is szűkölködik a magyar társadalom, de ez különösen érezhető napjainkban. Hol van már a polgári Magyarország vagy a jóléti rendszerváltás? Ezek az – egyébként a másik oldal által vitatott - üzenetek azért mégiscsak valamiféle pozitív tartalommal bírtak a választók széles körében. Ma a Fidesz és főleg Orbán Viktor részéről hangsúlyos a ’nemzeti érdek’, mint üzenet, azonban az ellenzék részéről csak tartalmatlan szlogenekre futotta eddig. Jövőbeni sikerességük elképzelhetetlen egy pozitív kép megfogalmazása és hiteles bemutatása nélkül.

Nem tudom, ez csak a magyar politikát jellemezné? Valószínűleg egy általános válságjelenséggel van dolgunk, ami az egész világban érezteti a hatását. Ugyanezen fanyalgott az amerikai közvélemény jelentős része Obama és Romney kapcsán, csak a kisebbik rosszat lehetett választani. Egy ilyen gazdasági helyzetben, amikor a mindennapi megélhetés egyre nehezebb mindenkinek, bajos olyan ideát találni, amiben tényleg lehet hinni és bízni.

Írta: Veisz Márton

Szépen, lassan, de újra jönnek vissza a mélyből. Ugyanaz a stílus, ugyanaz az üzenet, ugyanaz a "civil kurázsi" - persze ugyanazokkal a levitézlett közírókkal, bukott SZDSZ-es képviselőkkel, szoci ex-miniszterekkel. És persze Draskovics Tiborral. 

Egy másik poszt feladata lesz ezzel foglalkozni, de azért röviden térjünk ki rá: megint úgy indult az egész sztori - millástul, szolidaridásostul -, hogy ez egy rettentően civil dolog, mert a politika az pfuj, rossz, itt "magánemberek" gyülekeznek, igazi hétköznapi lányok és srácok. Akiket nem csapott meg a hatalom szele, akik nem részesei a politikai establishment-nek, akik valójában maguk mögött akarják hagyni az elmúlt 22 évet, akik új lapot akarnak kezdeni. Mert zavarja őket - sőt, egyenesen félnek - az orbáni "túlhatalomtól", a szólásszabadság megnyirbálásától, a jobboldal totális letámadásától, meg az ilyen dolgoktól. Jaj, hát miért kell mindig "politikai kormányzást" folytatni, árkot ásni, ellenségeskedni? Miért nem lehet megegyezni egy "nemzeti minimumban", miért nem lehet békében, szeretetben élni, nem acsarkodni, hagyni egymást? Miért kell mindent átpolitizálni (sic!), miért nem lehet lefektetni egy közös, szakmai (sic!) minimumot? Kérdezték a civilek és alapítottak rá mozgalmakat. A fedősztori persze megvolt: nem, ők nem akarnak "egyik oldallal sem" lepaktálni, ők ők, és nem párt(ok), itt politikának, politikusnak nincs helye. Ők állampolgárok. 

Aztán ahogy telt-múlt az idő, csak kiderült, hogy nem más ez, mint amit ugyanez a garnitúra ugyanezzel a nevetséges "civil" dumával előadott a taxisblokáddal, Horthy-újratemetés-fikázással, Charta-mozgalommal Antall József és az akkori MDF-kormány ellen (persze ma már Antall nekik az "igazi konzervatív"); ugyanaz, amit lenyomattak az első Orbán-kormány ellen: akkor az volt a duma, hogy jó-jó, megyegetnek a dolgok, nadehát milyen jól mehetnének egy (vagy több) száznapos programmal. "Több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak" - szólt a szlogen, és természetesen "Létbiztonság. Jogbiztonság. Közbiztonság". Mert ugye akkor is fasizmus volt. Narancsuralom.

Ugyanazok a hangok, ugyanazok a szólamok ma is. A groteszk vicc az egészben persze az, hogy a nagy civil mozgalmárkodásban a '90-es évek elejétől napjainkig időről-időre ugyanazok a nevek bukkannak fel minden esetben, ugyanazok az emberek jelennek meg a tüntetéseken. Egy kis Ferge Zsuzsa, egy kis Kőszeg Ferenc, egy kis Lang Györgyi, egy kis Majtényi László, egy kis Rajk László, egy kis Bozóki András. Ja, hogy például - sorrendben - Gyurcsány Ferenc korábbi tanácsadójáról; a 2006-os rendőrattakről mint "szakszerű és törvényes fellépésről" nyilatkozó "jogvédőről"; 2002-ben az SZDSZ-el Orbán-búcsúztató partyt celebráló művészhölgyről, MSZP-SZDSZ által megválasztott ORTT-elnökről, ex-SZDSZ-es képviselőről vagy Gyurcsány korábbi miniszteréről van szó? Ja.

De a pártpolitikamentességtől illatozó "demokratikus ellenzéki" rendezvényeken a korábbi évek olyan nagyágyúi is tiszteletüket teszik rendszeresen, mint Mécs Imre, Bokros Lajos vagy egyenesen Kuncze Gábor (az idősebb kriptofasiszták még emlékezhetnek rá, hogy ő még Horn "Hogy a szakértelem kerüljön kormányra" Gyula belügyminisztere is volt, olyan szakértelemmel, ami a miniszterelnöktől is kiérdemelte az "ami itt van, az nem közbiztonság" minősítést). Az elmúlt időszakban amúgy nem is nagyon ügyelnek már a látszatra: a Haza és Haladás Egyesületben tag Gyurcsány korábbi külügyminisztere, tanácsadója (kettő is), Medgyessy korábbi igazságügyi minisztere - és persze egy, az MSZP és az SZDSZ által támogatott korábbi miniszterelnök is. De mintha ez már nem nagyon zavarna sokakat a "civil oldalon".

És akkor el is érkeztünk a poszt apropójául szolgáló ügyhöz. Ugyanis amellett, hogy a demokratikus mozgalmárkodók mindegyikéről lerí, hogy állításukkal szemben nem civilek, hanem a politikai elit részesei hosszú évek-évtizedek óta, egymással is veszekedtek már annyit, hogy egy-egy jó, szaftos sztori előrángatható legyen, kikről van szó valójában.

A jó emlékezetű Draskovics Tibor is - a fent felsoroltak mellett - "magánemberként" látogatója a szép, demokratikus rendezvényeknek. Mi több, a maga mögött sikeres szakmai munkásságot tudó szakember szakmai, trendszetter lapba is ír már, hogy újra megmutassa: nem kopott meg tudása. Draskovics azt a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által beterjesztett törvényjavaslatot bírálja, mely a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt (KEHI) ellenőrzési jogköreit bővítené ki széles körben az állam által (részben) tulajdonolt gazdasági társaságok tekintetében. "Kibontakozik tehát az erős állam, és ökle, egy kormánynak alárendelt szervezet, amelyet amúgy az államháztartási ellenőrzési rendszer részeként határoz meg a törvény, és amely bárkit és bármit ellenőrízhet" - mondja ki az ítéletet Draskovics, aki amúgy azért elvegetált egy évet az Antall-kormány helyettes államtitkáraként, majd végigszolgálta Horn Gyula regnálását is.

Miért berzenkedik ennyire Draskovics Tibor korábbi pénzügyminiszterként az ilyen ellenőrzésektől, miért nem tetszik neki, ha egy, a Miniszterelnökség alá rendelt szerv szélesebb hatáskörökkel rendelkezik? A választ magától Gyurcsány Ferenctől tudjuk meg:

„A legnagyobb gondot ebben az időszakban (2004 szeptembere) a következő dolog jelenti. Draskovicsról van szó. Természetesen az első dolgom, hogy leülök Draskoviccsal: hol tartunk, hogy állunk. Költségvetés, államháztartás. Az akkor érvényben lévő év végi hiányprognózis 4,6%. Az elemzők azonban ennél érdemben többet mondanak. A Draskovics mögötti pénzügyminisztériumi apparátusból közvetlenül is szerzek információkat, és azok sem nyugtatnak meg. Leülök Tiborral, mondom neki ezt a dolgot, de ő azt feleli, hogy márpedig az: 4,6. elmondja, hogy mi miért. Nem nyugszom meg, tovább beszélgetek különféle emberekkel, összehívok bankárokat a saját lakásomon, találkozom Surányival. Hol álunk? Minden arról győz meg, hogy itt valami nem stimmel. De Tibor nem akar engedni, ragaszkodik a 4,6-hoz. Ekkor már az a kérdés, a döntő kérdés, hogy mi lesz a pénzügyminiszterrel. Nem sok magyar ember sorsa érdekli igazából a világot, de a pénzügyminiszter személye érdekli. Erre finoman rá is kérdeznek, én pedig kikerülöm ezt a kérdést. Tibort közben nyugtatgatom, mert ő is kérdez, hogy nyugi, te csak tedd a dolgodat, miközben egyre világosabb számomra, hogy ez a 4,6-es hiány, ez nem tartható. Nekem itt nem mondanak igazat. Egyik este hazamegyek, és fölhívom Draskovicsot. Először elmondom neki, hogy szerintem nincs igazad. Nem tudom, hogy tényleg rosszul látod-e, vagy csak nem mondasz nemem igazat. De azt mondom neked, hogy 4,6 nem maradhat. Ez képtelenség. Csak amit én látok kockázatot, abból 60 milliárd egészen biztosan be fog következni, ezért azt mondom, hogy legalább 4,9-et kell mondani. Holnap reggelig meggondolhatod. Ebben nem alkuszom veled. Ha 4,9, akkor maradhatsz miniszter. Nem mondom ki nyilvánosan, de te megnyugodhatsz. Gondolkodjál reggelig. Reggel felhívom: azt mondja, hogy 4,9. jó. Dolgozom tovább. Lassan elkezdem látni a mélységét is ennek a történetnek: ez nem fér bele a 4,9-be se! Én itt át vagyok verve […]

Hogy decemberben mit, hogyan, mikor fizetnek ki, mit késleltetnek, mit hogyan állítanak be, ezt el lehet dönteni. De nekem arról tudnom kell. Olyan, hogy ez a miniszterelnök háta mögött megy. Azt nem lehet megtenni […]

Draskovics iránt tavaszra (2005 áprilisa) végképp megrendül a bizalmam […] Nagyon szűk körben megállapodom Tibor menesztéséről. Tibort pedig, ahogyan kell, aznap reggel behívom, és a bejelentés előtt fél órával közlöm vele a döntést”. (Részletek Debreczeni József Az új miniszterelnök c. könyvéből)

Ejnye, "Tibor". Nem mondtunk igazat? Átvertük a saját miniszterelnökünket? A háta mögött cselekedtünk? És akkor most nem tetszik, hogy egy új kormány nagyobb ellenőrzési jogköröket ad a miniszterelnök alá tartozó hivatalnak? Ejnye. 

[Tájékoztatóul: 2004-ben az államháztartás hiánya a GDP-hez viszonyítva 6,5%, 2005-ben 7,5% volt)

A HVG által tegnap közölt Medián-felmérés szerint a szocialisták októberben a negyedik helyre csúsztak vissza a Fidesz, Bajnaiék és a Jobbik mögé (bár a HVG táblázatban harmadikként szerepelnek, a Jobbik négyből három kategóriában megelőzi őket, a teljes népességben pedig mindkét formáció 10 százalékon áll).

Először is, érdemes óvatosnak lennünk a cég adataival. A Medián ugyanis a 2010 előtti időszak egyik haszonélvezője volt, 2006-ban a Szondával „legfeljebb bruttó 182 millió forintos” megbízást nyertek a Miniszterelnöki Hivataltól, de 2005-ben és 2006 első felében is hasonló nagyságrendű összegek pöröghettek a céghez. 2008-ban csak a kancellária 7 milliárd forintot költött külső szerződésekre, itt is felbukkant a listán a Mediánhoz köthető név. 2009 februárjában a Median újabb nagyjából 190 milliós megbízást kapott. 2010-ben Bajnaiék kormányzásuk végéhez közeledve még kötöttek velük egy 50 milliós megbízást (a Szonda ekkor 100 milliót kapott), a feladatot pedig 2010 május végéig, azaz a kormányváltásig kellett elvégezni. Az interregnumhoz közeledve máshol is ügyes ötletek támadtak, Bajnaiék alapítványának tavalyi tanulmányához ugyanis egy a Tárki által 2010 májusában (azaz a választás után) a Miniszterelnöki Hivatal megrendelésére elkészített „Aktív szociálpolitikai eszközök, feltételekhez kötött készpénztranszferek a világban es Magyarországon” címen született kutatást is felhasználtak, ez a Haza és Haladásnak 0, az adózási előnyöket nem Cipruson kereső vagy ajánló, mezei adófizetőknek 5 millió forintjába került.

Mindezt nem a személyeskedés, vagy esetleg az érdemtelenség miatt volt érdemes megjegyezni, hanem amiatt, mert maga Szigetvári Viktor szokta fenntartással kezelni a jobboldalhoz köthető, a jelenlegi kormánnyal szerződésben álló („a Fidesz által fenntartott”) intézetek kutatási adatait. Szigetvári persze roppant következetes, főnöke most éppen a Fideszt vádolja karaktergyilkossággal, miközben a Ron Werber mellett szocializálódott operatív alelnök úrnak is lehetnek ilyen tapasztalatai („Ron elfogadott, én magyaráztam el neki, hogyan néz ki a magyar választási rendszer, mik a dinamikák, mit tiltanak a szabályok, mit nem.” Mozgó Világ, 2011 július).

Egyébként meg, welcome to the jungle, ha valaki nem szoci-castingon, hanem demokratikusan, népakarat által akar döntéshozói pozícióba kerülni, akkor érdemes kiállni a felelősség próbáját, program és koherens elképzelések híján marad a múlt alapján történő megítélés. Végül is, ezúttal nem a szakszervezeti vagyon haveri privatizációja a tét. Ezért érdemes emlékeztetni arra is, amikor Szigetvári idén márciusban az Inforádióban az önkormányzati vezetők politikai törekvéseivel kapcsolatban a „(…) megroppant, most elbizonytalanodó alsó középosztály sokszor rasszista, sokszor nem rasszista – csak hogy méltányos legyek - szegényellenes indulatainak” kiszolgálásáról beszélt. Ez különösen a dunántúli középrétegek megszólítására lesz alkalmas, ezúton is gratulálunk.

Ha a Medián számait elfogadjuk, akkor a történet fő vesztese kétségtelenül az MSZP. A párt tehetetlenül nézi végig, ahogy a nempárt (mert ugye arra „nincs szükség”) elviszi szavazótáborának egy nagy szeletét. Bajnaiék baloldalon mutatott erejét nemcsak a kutatások, hanem a szoci holdudvar elfordulása is jelzi. Többek között Szigetvári is kérte 2011-ben a Párthoz közeli sajtó megmentését („És ha ez a racionalizálás után is termel évi néhány tízmilliós veszteséget, ekkor jön a feladat, hogy egy baloldali mozgalomnak – nem papírzacskóval – van felelőssége transzparensen beterelni a hiányzó összeget. Hogy ezt pártkasszából adja természetesen legális támogatásként, vagy beszél vállalkozókkal, akik szívjóságból, elvből vagy számításból segítenek, egyre megy.” Mozgó Világ, 2011 július), és ez a médiaháttér most jókor jön az új mozgalomnak. Lendvai a pártalapítvány által támogatott Mozgó Világban méltatja a „leendő” ernyőszervezetet egy vélhetően még szeptemberben készült interjúban (volt előzetes egyeztetés Bajnaiékkal), a szintén támogatott 168óra most címlapos interjút közöl Mr. Hope-pal, a Bajnaihoz csatlakozó Vörös T. Károly ex-népszabisként is rendelkezhet kapcsolatokkal volt lapjánál, lassan már tényleg csak a Népszava marad pártlapnak.

Jelen állás szerint egy 2014-ben jól szereplő, mondjuk 90 fős népfrontos frakcióban kb. 30 hely juthat – ha Bajnaiék kegyesek lesznek – az évek óta küzdő „pártos” elvtársaknak, vélhetően a párton belüli kriptobajnaista csapat (korábbi nevükön „az öregek”) kedvenceivel az élen. Mivel Bajnaitól tudjuk, hogy „az összefogás kérdésében a törésvonalak nem feltétlenül a pártok között, esetenként a pártokon belül húzódnak”, Jávor és Karácsony (éppen a Medián volt munkatársa) is hozhat még pár embert az ernyő alá az LMP-ből (utóbbiak 5-6 helyett 9-10 mandátumhoz juthatnak, ezért biztos megéri össze-/átállni), Gyurcsányék meg kimaradnak. Szigetvári utolsó információk szerint még mindig a Párt tagja – persze a független jegybankelnök párttag tanácsadójáról is csak egy év után derült ki a becsekkolás – de ez is mutatja: az összeférhetetlenség az MSZP és az Együtt 2014 viszonyában szimplán egyoldalú.

2010. április 10. a nap, amikor Lengyelország élete megváltozott. Innentől kezdve számíthatjuk a lengyel politikai légkör elmérgesedését és a választóvonalak szakadékká növekedését. A jelenlegi lengyel kormány tehetetlensége és közömbössége (ebben az esetben) külügyekben és nemzetbiztonsági ügyekben minden eddiginél jobban megmutatkozott. 

Az embereket az keserítette el leginkább, hogy kormányuk teljes mértékben átadta a nyomozást az orosz félnek a bizalom érthetetlenül teljes jelét mutatva ezzel. Ellentmondások, téves állítások, a nemzetközi közvélemény manipulálása, felületes nyomozás, rágalmazások, politikai kampány, titokzatos öngyilkosságok. Sok minden történt azóta. Sok körülményre derült fény. A valóságot, ha csak lassan is, de kezdjük megismerni. Valójában ez az, amit mindenki szeretne tudni: az igazságot!

Kedden Lengyelországot újabb esemény rázta meg, amely erősíti azt a meggyőződést, hogy a gép merénylet következtében zuhant le. Az egyik vezető lengyel napilap a „Rzeczpospolita” lehozta, hogy egy lengyel szakértőkből, valamint ügyészekből álló csoport, amely a lezuhant elnöki gép, a TU-154 roncsait vizsgálta, robbanóanyag, trotil és nitroglicerin nyomait találta a gép számos részén és legalább 30 ülésen. A vizsgálatra egy másik botrány miatt volt szükség, amelyben kiderült, hogy az oroszok több holttestet is összecseréltek.
A hír igaznak bizonyult, ugyanis Andrzej Seremet, a lengyel legfőbb ügyész a lapnak megerősítette, hogy tudomása van a vizsgálatok eredményéről. A legfőbb ügyész korábban az orosz vizsgálatokra hivatkozva zárta ki a robbanás lehetőségét.

Mi történt tegnap ezután?

Nehéz eldönteni, hogy a rendkívüli gyorsasággal egymást követő vélemények, sajtótájékoztatók melyikét lehet komolyan venni. Hirtelen pánik lett úrrá a kormányon és a kormányközeli médiumokon köszönhetően annak is, hogy ők már régen elfogadták az orosz ügyészség jelentését, amely szerint a katasztrófa a pilóta hibájára vezethető vissza. Ez az elmélet azóta megdőlt, így nem csoda, ha a témával Donald Tusk lengyel kormányfő nem tud mit kezdeni. Inkább nem beszél róla, csak, ha kérdezik. Kínos helyzetben bejáratott fegyverhez kell nyúlni, az ellenzéki kártyához.

Most sem történt másképp. Miután az ellenzéki Jog és Igazságosság Párt vezetője, Jaroslaw Kaczynski (a tragédiában elhunyt elnök, Lech Kaczynski ikertestvére) a kormányfő lemondását követelte az események tükrében, Donald Tusk sajtótájékoztatót hívott össze. Nem kívánt hozzászólni a hírekhez, viszont elővette Kaczynskit. Úgy tűnik, pusztán megszokásból.

A következő hozzászólást megint a Rzeczpospolita jelentette meg, amelyben kijelentették, hogy nem feltétlenül a megnevezett robbanóanyagokat találták a roncsokon, és ahhoz, hogy biztosat lehessen mondani, további vizsgálatokra van szükség, melyek akár fél évig is eltarthatnak. Ugyanakkor több kérdést is feltettek: a kormány és az ügyészség miért nem tájékoztatta a közvéleményt a vizsgálat által kimutatott robbanószer -származékokról, jóllehet már egy hete ismerték azt? Miért nem hozta nyilvánosságra az ügyészség, hogy ezeknek az anyagoknak csak a leírását hozták el Moszkvából és nem a mintáit? Az ügyészség miért késlekedett az információik megosztásával, és miért kapkodva alakította ki az álláspontját? Miért csak most vizsgálták meg a roncsokat korszerű pirotechnikai műszerekkel, és Moszkva nyomásgyakorlásának van -e ehhez köze? Miért elégedtek meg a korábbi szakértői véleményekkel?

A lap hozzátette, ezekre a kérdésekre az ügyésznek ugyancsak nem volt egyértelmű válasza.
Közben az ügyben szót kért a Varsói Kerületi Katonai Ügyészség vezetője, Ireneusz Szelag, aki először határozottan cáfolta a híreket, majd elbizonytalanodott és szintén azt nyilatkozta, hogy csak további laboratóriumi vizsgálatok támaszthatják alá a robbanóanyag létét, ezek azonban akár fél évig is eltarthatnak. Az igazsához hozzátartozik, hogy korábban a Katonai Ügyészség azt a hírt is határozottan elutasította, miszerint a tragédiában elhunyt lengyel exelnök, Ryszard Kaczorowski sírjában nem az ő holtteste fekszik. Ez a hír azonban igaznak bizonyult, több holttestet összecseréltek. Ennek köszönhetjük a mostani nyomozást is, valamint a robbanóanyagok nyomainak felfedezését.

Hozzátartozik az ügyhöz az is, hogy egy fontos, a katonaság kötelékébe tartozó koronatanú pár napja öngyilkosságot követett el. Egy volt ő azok közül, akik azt nyilatkozták korábban, hogy a helyszínen robbanást észleltek.

Moszkva egyelőre nem kommentálta az esetet. Hogy mi következik ezután? Ezt senki sem tudja megmondani. Reméljük, hogy legalább felgyorsul a nyomozás. A türelem elfogyott. 

Sokolowski Márk írása

Bogár László az m1 Ma Reggel című műsorában az IMF-et „bölcs parazitához” és Mária Teréziához hasonlította.

Az effajta kijelentésekkel foglalkozni persze nem jelent különösebb sportértéket. A magyar társadalomban azonban különösen dívik a Habsburg-ellenesség. A jobboldal a külföldi gyarmatosítót és nemzeti gondolat elnyomóit, a bal pedig a régi rend (feudalizmus, ahogy ők hívják) és ezzel a munkásság-parasztság sanyargatóit látja bennük. A két leegyszerűsítés egyaránt a marxista történetírásból táplálkozik, valamint nem célszerű egy kalap alá venni a teljes uralkodói házat.

Bogár abból a téves elképzelésből indul, hogy Magyarország valaha is gyarmata lett volna a Német-Római Császárságnak, vagy a Habsburg Birodalomnak. Ez az állítás azonban nem állja meg a helyét. A gyarmati lét és a hozzá kapcsolódó jelentéstartalom a XIX-XX. században alakult ki, mely fogalom nehezen vetíthető vissza az 1700-as évek Magyarországának státuszára. A Magyar Királyság nem állt sem totális politikai, sem gazdasági, sem katonai függésben. A Habsburgok nem elfoglalták hazánkat, a trónt legitim eszközökkel szerezték meg. A Magyar Királyság a Habsburg Birodalom egyik országa volt, melyet a Habsburg uralkodó – a magyar törvényekre felesküdve – és a magyar rendek a magyar jogrendszer (többnyire) tiszteletben tartásával kormányoztak, közösen.

A Bogár-féle „birodalmi függőség” hasonlata épp Mária Terézia esetében áll gyenge lábakon. Mivel 1740-ben III. Károly fiú örökös nélkül halt meg, a Pragmatica Sanctio értelmében országai lányára, Mária Teréziára szálltak. Azonban a nőági örökösödés jogán II. Frigyes porosz király és a Frigyes Ágost bajor választófejedelem szintén igényt tartottak a trónra. Ezzel kezdetét vette az osztrák örökösödési háború. Mária Terézia szorult helyzetbe kényszerült, a Habsburg Birodalom a szétesés szélére került. Magyarország tehát választási lehetőség előtt állt. Lehetősége volt a már említett trónkövetelőkkel összefogni, vagy független magyar királyt választani. Előbbi esetben nem volt garancia arra, hogy másfajta kapcsolat jönne létre a magyar rendek és a külföldi uralkodóház tagjai között, míg utóbbi egy polgárháborús helyzetet eredményezhetett volna. A helyzetet tovább bonyolította az Oszmán Birodalom fenyegető közelsége. A magyar rendek tehát nem éltek a „lehetőséggel”. Életüket és vérüket ajánlották a királynőnek, aki cserébe ígéretet tett, hogy megőrzi az ország kormányzati önállóságát és megtartja a nemesség kiváltságait.

Minthogy az osztrák örökösödési háború és a hétéves háború során sem sikerült Mária Teréziának legyőznie a Habsburg Birodalomnál kisebb, azonban sokkal jobban szervezett és fejlettebb porosz államot - mely sikeresen csatolta magához a Birodalom legiparosodottabb vidékét, Sziléziát -, ebből azt a következtetést vonta le, hogy országait modernizálni/iparosítani, az adóbevételeket pedig növelni szükséges. Az adóbevételek fokozására azonban nem szokványos módszerekkel operált – miután a magyar nemesség megtagadta a nemesi adózást és nem szavazta meg az uralkodó által kért adómennyiséget. Mivel azonban az uralkodó tiszteletben kívánta tartani a magyar törvényeket, más megoldások alkalmazására kényszerült. Egyszerre kívánta megadóztatni a nemességet és elérni azt, hogy jobbágyság terhei ne növekedjenek tovább.

Miután a nemesek megtagadták az adózást, Mária Terézia létrehozta a kettős vámrendszert, mely a Birodalom külső határán protekcionista szerepet töltött be, míg a szűkebben vett Magyarországon a nemesi adózást pótolandóan jelentett jövedelmet az uralkodónak. Vagyis, Mária Terézia unortodox módszerrel adóztatta meg a magyar vezető elitet, a kisember ellenében, mivel az megtagadta kiváltságaira hivatkozva az adófizetést. Pont ez nem tetszik Bogárnak?!

A közgazdász  rosszul használja Mária Terézia egyik leghíresebb/hírhedtebb mondását: „Etetni kell a juhot, hogy nyírni lehessen.” Míg Bogár ezt a szipolyozás elszólásaként fogja fel, addig a valóság az, hogy a királynő ezen mondásán éppen a jobbágyság magyar nemesség általi túladóztatását érti. Miután az országban több jobbágyfelkelés tört ki uralkodásának kezdeti szakaszában, 1767-ben kiadta az Urbáriumot, mely a jobbágyságra kivethető terheket kívánta szabályozni. Tehát Mária Terézia éppen a jobbágyság érdekében hozta meg az adóterhelés maximalizálását/szabályozását a magyar nemesség „kizsákmányolásával” szemben. Ezzel elősegítve a jobbágyság feltőkésítését és gyarapodását, melynek nyilvánvalóan hosszútávú célja volt, hogy az állam nagyobb bevételre tegyen szert.

Mária Terézia azonban nem csak a gazdaságpolitika terén kívánt eredményeket felmutatni. Az élet minden területén elő kívánta segíteni, hogy állama – és ezen belül Magyarország – erősebb állapotba kerüljön uralkodása alatt. A modernizáció jegyében elősegítette, hogy új növényfajták terjedjenek el, támogatta a fajta feljavításokat, meghonosította a selyemtermelést, elrendelte az Alföld fásítását, állatorvosi képzést hozott létre a pesti egyetemen. Oktatási reformot hajtott végre, tankönyveket íratott, a tananyagot egységesítette. A török háborúk során elnéptelenedett Temesbe és Bácskába németeket telepített. Létrehozta a modern bürokrácia alapjait.

Olyan szociális intézkedései voltak, mint az árvaház és szegényházak építése, a megyéket kötelezte, hogy gondoskodjanak a szegényekről és az öregekről. A hadirokkantakat ellátásban részesítette, az hadiözvegyeket segélyben részesítette. Az országos tisztiorvos javaslatára minden megyét kötelezett orvos tartására, aki a szegényeket gyógyította. Minden járásba bábát rendelt, hogy ezzel is megelőzze a Magyarországon még mindig magas gyermekhalandóságot. Továbbá különböző higiéniai utasításokkal látta el a megyei elöljáróságokat, hogy csökkenjenek a betegségek.

Mária Terézia így írt Pálffy Miklós országbírónak: „Nem akarok a törvény ellen cselekedni, szeretem a nemzetet, hálás vagyok iránta, de ha király akarok maradni, kell, hogy ép úgy igazságot szolgáltathassak a szegénynek, mint a gazdagnak. Lelkiismeretem szerint kell eljárnom, nem akarok elkárhozni egy pár mágnás és nemes miatt. Sok hónapon át iparkodtam, hogy ez elveket megegyeztessem az ország alapelveivel; rajta vesztettem és a paraszt fizeti az árát. Nem akarok mást, mint a közjót, melyet nem szabad hogy magánérdek zavarjon.”

Ilyen „bölcs parazita” volt Mária Terézia.

Az LMP tegnap a Parlamentben az előzetes választási regisztrációt lehetővé tevő alaptörvény-módosítás elfogadása után kék cédulák ezreit dobálta a kormánypárti padsorokra.

A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a cetli nem kék volt, hanem türkiz. Zöldes-kék. Ez is olyan LMP-s. Valószínűleg, sohasem láttak „kék cédulát”. Hál’ Istennek én sem éltem abban a korban, amikor így szavaztak. De láttam már ilyet, mert érdekel a magyar múlt, a történelmünkhöz tartozó valóság. Teljes szívből ajánlom a képviselőknek, a Terror Háza kiállítását, ott tényleg lehet látni kék cédulát, az 1947-es választásokra készültek hű mását.

 (LMP-s kék cédula, és az igazi)

Az LMP attól fél, hogy posztkommunista világ jön, most már el lehet csalni a választásokat. A vád nagy, mögötte álló tartalom kevés nincs. Ezzel az indokkal akarják elrejtegetni a félelmüket.

Nem véletlenül ellenkezik az LMP annyira. Nézzük csak meg a 2010-es választási térképet, ahol bizony remekül kitűnik, hogy az LMP „új” szavazóbázisa az SZDSZ „régi” szavazói. Egészen pontosan a 1998-as és 2010-es választási térkép közti korreláció 0,8. Ez sok. Nagyvonalúan azt mondanánk, ugyanaz.

Forrás: nol.hu

Emlékezzünk csak, hogy mit mondott Pető Iván vagy Fodor Gábor a 2004. december 5-i népszavazás előtt! Tessék nemmel szavazni, mert ez nem nemzeti, hanem politikai kérdés! Nekik nem volt érdekük, hogy szavazhassanak a határon túli magyarok is. Ugyanígy akarja most is kizárni vagy szinte lehetetlenné tenni a sok, saját akaratból vagy kényszerből külföldön élő honfitársunk voksolását, beleszólását a magyar politikai élet alakulásába. Ők így már elektronikusan és levélben is feliratkozhatnak majd, így (is) biztosítjuk őket arról, hogy fontosak nekünk.

Hogy miért nem jó az LMP-nek ha a határon túliak is szavazhatnának? A jelenlegi 15 képviselői helyüket féltik. Tudják, hogy a határon túliak nem szerették az SZDSZ liberális politikáját és a fontos nemzetpolitikai kérdések semmibe vételét. Ők még emlékeznek arra, ami 2004. december 5-én történt.