Az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség kezdeményezésére az Országgyűlés elfogadta azt a törvényt, amely szerint január 1-től az érintett önkormányzatok kötelesek megváltoztatni a XX. századi diktatúrák nyomait hordozó közterületi elnevezéseiket. A TASZ szerint ez alkotmányellenes, mert gátolja az önkormányzatok névadási(???) jogát. Szerintem meg helyes lépés.

Az már önmagában véve is meghökkentő, ha egy, saját hitvallása szerint  „a személyi szabadság, az emberi méltóság védelmére” felesküdött szervezet az ezeket semmibe vevő huszadik századi diktatúrák fogalmainak és kiszolgálóinak emlékezetére és tiszteletadására buzdít; de a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) minap közzétett blogbejegyzése emellett is hemzseg a rövidlátó csúsztatásoktól és erőltetett képzelgésektől.

A most célba vett, törvény arra kötelezi a civil szervezeteket, sajtótermékeket, intézményeket és önkormányzatokat hogy a XX. század sötétebb napjaiból itt maradt jobb esetben csak avíttnak és porosnak ható, de sokszor társadalmi ellentéteket szító, megosztó elnevezéseiket szerencsésebbre cseréljék.
Nem habozik sokat a szerző, rögtön az első mondatban siet kijelenteni, hogy az Országgyűlés által 237 igen, 60 nem, 11 tartózkodás mellett elfogadott, az államfő által is hitelesített törvény antidemokratikus és alkotmányellenes, hiába illeszkedik az Alaptörvényben foglaltak szellemiségéhez („Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezetõ évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.” – Nemzeti Hitvallás). Már-már át is siklott rajta a szemünk, sajnos annyira megszoktuk ezt a szót, mely a balliberális cikkek állandó jelzőjévé vált, úgyhogy lássuk az érvelést:

Az egyik legsúlyosabb ferdítés, hogy most, ebben az esetben beszél jogfosztásról, holott éppen az ezeket az elnevezéseket propagandacélból az önkormányzatokra ráerőltető diktatúra fosztotta meg az embereket attól a jogtól, hogy közterületeiket természetesen, vagy közösségi megegyezés alapján nevezhessék el.  60 évvel ezelőtt senki sem törődött az „autonóm személyes vagy lokális döntésekkel”. Már hallom is a viszontválaszt: „de hát most is felülről irányított lesz a névadás” – csakhogy van egy hatalmas különbség! A törvény nem mondja meg, hogy milyen neveket kell használni, ezt a jogot továbbra is a helyi közösségeknél hagyja – lehetővé téve azt, amire a törvény beterjesztői számtalanszor felhívták a figyelmet: a közösségmegtartó, lokálpatrióta szellemet erősítő helyi elnevezések alkalmazására.

Gyakran felmerülő érv, legújabb a kommunista utódpárt hozakodott elő azzal, hogy a törvény csak a kommunista elnevezésekre vonatkozik, és így ez egy célzott támadás a baloldal ellen. Nos, ha valaki figyelmesen elolvassa a törvény szövegét, láthatja, hogy az „XX. századi önkényuralmi rendszerekről” beszél, vagyis mind a nemzeti, mint a nemzetközi szocialista diktatúrákról. Részünkről nagyon örülünk, hogy az országban nincsen náci utcanév, és ma már a Kodály Körönd sem Hitler Adolf tér. A lemaradás a 40 év szélsőbaloldali diktatúra miatt mutatkozik meg kizárólag a kommunista nevekben.
Különös módon igyekszik a cikk védelmébe venni Marxot és Engelst is, mondván, hogy ők XIX. századi filozófusok voltak, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a XX. század utópista diktatúráinak alapítói, Lenin, majd Hitler mennyit merítettek Marx erőszakos forradalmat hirdető műveiből, nyilatkozataiból.

A továbbiakban már kicsit elszalad a ló. Homályos először is az, hogy egy törvény indoklásában egy, a kezdeményezést régóta szorgalmazó párt nevét szerepeltetni miért lenne „nyers pártérdek” A cikk vége felé felhozott példák annyira erőltetettek, hogy az eddigre már biztos vérszemet kapott szerzőnek fel se tűnnek érvelésének buktatói. Attól eltekintve, hogy a törvény szövege nem vonatkozik se a „szocialista” se a „népszabadság” kifejezésekre (én legalábbis bízom a vitás kérdésekben állásfoglalást adó MTA józan ítélőképességében), egyszerűen nem látszik, hogy az ismét démonizált kormányoldalnak mi érdeke lenne pl. az MSZP átnevezése vagy mi köze van egy újság címének ahhoz, hogy mit írnak benne. Jah, hogy az „alkotmányellenesség” keretet le kellett zárni egy „jajj-mi-lesz-a-sajtószabadsággal!” kötelező frázissal? Aha, akkor most már értem…

Végső soron, bármilyen hihetetlennek tűnik is, értjük mi a TASZ-t. Az egész kérdés visszavezethető ugyanis a szimbolikus politizálás szükségességének kérdéskörére és arra, hogy a személyes szabadságjogok mindenáron előtérbe helyezése meggátolhat-e minket abban, hogy mint társadalom ítéletet alkothassunk emberekről, korszakokról, rendszerekről. Mi, kereszténydemokraták úgy gondoljuk, hogy van jelentősége szimbólumainknak, elnevezéseinknek, mert ezek formálják az identitásunkat. Továbbá kötelességünk az olyan, emberi jogokat és a Szabadságot sárba tipró társadalmi kísérletek, mint a XX. század szocialista önkényuralmi rendszerei felett kimondani az ítéletet, azért hogy azok soha, soha ne ismétlődhessenek meg.

Legyenek utcáink, intézményeink, szervezeteink és sajtótermékeink elnevezve olyan fogalmakról és személyekről, akikre mindannyian büszkék vagyunk, akik a valódi értelemben vett Szabadságért éltek, küzdöttek és harcoltak, a TASZ meg hullajtson csak könnyeket a Vöröscsillag és a Munkásőr utcákért.

Szerző: Baranyai Zsolt

Bajnai Gordon 39 „szakértő” minisztere és „szakértő” államtitkára közül 30 személy volt szorosan MSZP-s kötődésű – legtöbben párttagok és/vagy képviselők –, 32 pedig vezető pozícióban aktívan részt is vett Gyurcsány Ferenc kormányainak tevékenységében. Ezek a tények.

Amióta október 23-án Bajnai Gordon meghirdette az Együtt 2014 Választói Mozgalmat, személye köré támogatói sajátos imázst igyekeznek felépíteni. Már nem csak „szakértő”, „technokrata” vagy „menedzserszemléletű kormányfő (és informálisan kormányfő-jelölt)”, hanem egyenesen egy olyan személy, akinek effektíve nem is volt semmi köze a miniszterelnökségét megelőző politikai rezsimhez. Sőt, e tisztségében is a „köztársaság alkalmazottja” maradt. 

Juhász Péter, a Milla vezetője arra a felvetésre, miszerint Bajnai Gordon azért mégiscsak NFÜ-vezető és (kétszeres) miniszter volt Gyurcsány Ferenc kormányában, egyenesen úgy reagált, hogy „értem, hogy miniszter volt, az egy végrehajtó személyzet, egy szakember, aki programot hajt végre”. Nyilván a nagy Orbán-ellenes nekibuzdulásban a Millának és az egész Együtt 2014-nek is nehézséget okoz összeegyeztetni „eredeti” identitását (ti. hogy meg kell haladni az elmúlt 20-22 év politikáját) azzal a vággyal, hogy majd Bajnai Gordonból faragják ki a „demokratikus ellenzék” független, pártpolitikán felülemelkedő, szerény, babaarcú, de határozott vezérét. „Finom modorú ember”, akinél „nem csoda, hogy nagy közönség előtt meg-megbicsaklik a hangja” – ahogy 'egy neve elhallgatását kérő' kommunikációs szakértő nyilatkozott róla a minap. Persze, hát Bajnai Gordon ártatlan pislogása már-már olyan, mint Medgyessy Péter egykori félke ööö-zése. Egyenesen szexepil.

Másik oldalról persze lehet, hogy a CÖF-kampány túl direkt. Lehet, hogy az idejekorán beindult „gyurcsánybajnaizás” nem éri el célját. Mindazonáltal – vagy éppen ezért – a kommunikációs paneleken és szlogeneken túl érdemes egy pillantást vetni Bajnai Gordon 2009. április 14. és 2010. május 29. között fennállt kormányának tagjaira és államtitkáraira. Mert Bajnai Gordon előbb említett, „under construction” imázsa ugye két fő elemre épül: 1. ő maga apolitikus, szakértő; 2. nincs kontinuitás közte és 2009 előtti korszak között; ő az országot mentette – emlékszünk: „Egy év, egy kormány, egy forint. Egyetlen év és egyetlen kormány - egyetlen feladattal: a válság kezelésével”.

A pártok és percpolitikusok felett járó, modern, civil Széchenyi ideája azonban hamar szertefoszlik, ha meglepettséget mímelve rákérdezünk: Bajnai Gordon valóban 2012. október 23-án bukkant fel, mint politikus?  Valóban hinnünk kellett volna neki, mikor 2 évvel ezelőtt azt mondta, hogy nem gondolja magát politikusnak? Valóban a nézőtérről jött most vissza a színpadra, mert ráeszmélt, hogy „politizálnom kell nekem is, nem tehetek másként”? Szerintünk nem.

És nem csak a Gyurcsány Ferenccel való régi, személyes viszony miatt. Nem csak azért, mert – amint azt Gyurcsány maga mondja el Debreczeni Józsefnek (83. oldal) – ’88-89 környékén Bajnai fizeti a sörözéseket barátjának („nem engedheti, hogy egy munkanélküli fizesse a sört”). Nem csak azért, mert utána – mik vannak – Gyurcsány üzleti karrierje együtt kezdődött Bajnaiéval: éppen annál a Creditum Kft-nél, melynek egyik alapítója Bajnai György volt – Bajnai Gordon apja.

Nem. Nem csak. Hanem azért is – főleg azért – mert Bajnai Gordon igenis tudta, hogy politikai értelemben mit vállal 2009-ben. Vállalta az MSZP és az SZDSZ igen szavazatait a konstruktív bizalmatlansági indítvány elfogadásánál, vállalta Gyurcsány Ferencét is. És igen, vállalta azt is, hogy átveszi az előző kormány nómenklatúrájának java részét, egyértelműen kiszolgálva ezzel az MSZP hatalmi érdekeit. Ez egy politikustól természetes, magától értetődő dolog – na de egy szakértőtől, kérem…

Tehát a tények: Bajnai Gordon regnálása alatt a jogi értelemben vett kormányban (aka. miniszterelnök és miniszterek) 18 személy fordult meg; az államtitkári karban – melyben nem létezett olyan, hogy közigazgatási államtitkár, csak „politikai” – 21.

A miniszterelnökkel együtt számolt 18 kormánytag közül 9 volt deklaráltan MSZP-s (tag és/vagy képviselő), egy „félig” (Draskovics Tibor igazságügy-miniszter lojalitását, úgy véljük, nincs ember, aki megkérdőjelezné), egy pedig az „utólag majdnem” kategóriába tartozik (Székely Tamás egészségügyi miniszter indult volna egyéni MSZP-s képviselőjelöltként, de belső szervezeti viták aztán mégsem történt így, pedig „Gál Zoltán még úgy ajánlotta Székelyt a helyi szocialistáknak, hogy őt Gyurcsány Ferenc is el tudja képzelni”). Volt tehát 11, mondjuk úgy „MSZP-s kötődésű” miniszterünk. Ezzel szemben állt 6 „igazi szakértő” kormánytag (plusz természetesen Bajnai Gordon), azonban azt érdemes figyelembe venni, hogy a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter szintén szocialista volt (Molnár Csaba), csakúgy, mint a tárca nélküli miniszterként funkcionáló Kiss Péter, Bajnai „politikai értelemben vett miniszterelnök-helyettese”. De székkel rendelkezett a kormányüléseken természetesen Hiller István (oktatás), Szekeres Imre (honvédelem) vagy Ficsor Ádám (titkosszolgálat) is. Aki valóban teljesen tiszta lappal indult, az mindösszesen Oszkó Péter, Varga István és Hónig Péter volt (utóbbinál a teljesség kedvéért szükséges megjegyezni, hogy az első Orbán-kormány idején 2 évig helyettes államtitkárként szolgált).

Arról sem szabad ugyanakkor elfeledkeznünk, hogy kik voltak azok, akik párttagság mellett/helyett aktívan részt vettek korábban az államigazgatás felső szintjeinek üzemeltetésében és utána átvette őket Bajnai kormánya. A 18 kormánytagból 12 fő szerepelt Gyurcsány Ferenc korábbi kormányainak listáján miniszterként, (szak)államtitkárként; egy pedig hivatalvezetőként. A fentebbi, „szakmai” 6+1-be tartozik még formálisan ugyan Balázs Péter (külügy), Herczog László (szociális és munkaügy) és Forgács Imre (igazságügy) is, de… Balázs „mentségére” szóljon, hogy „pártonkívüliként” (?) vezette korábban az MSZP külügyi kabinetét és volt a Medgyessy-kormány államtitkára, majd Magyarország első EU-biztosa. Herczog László külön eset, ugyanis ő 2010-ig államtitkári-helyettes-államtitkári-szakállamtitkári rangban valamennyi kormány alatt kapott funkciót. Forgács Imre pedig 2003-2004 között „csak” Medgyessy főosztályvezetője, 2004-től a budapesti/közép-magyarországi regionális közigazgatási hivatalok vezetője, majd 2009-től önkormányzati szakállamtitkár. Mindemellett 10 miniszter esetében a Gyurcsány-kormányok alatti vezetői szolgálat és az MSZP-s tagság is egybeesett. A „kakukktojás” Varga Zoltán (önkormányzatok), aki bár MSZP-alapító, nem kapott szerepet soha szocialista kormányokban – egészen Bajnai Gordonig.

A „szakértői” kormány „szakértői” államtitkári kara, ha lehet, még vörösebb, még gyurcsányosabb: 21 államtitkárból 19 MSZP-s, 19 szolgált 2009 előtt is ilyen pozícióban, egy személy pedig – Szigetvári Viktor – helyettes államtitkári rangban Gyurcsány Ferenc korábbi kabinetfőnöke volt (igen, ő az, aki pár hónapja még óvta volna Bajnait az „aktív közéletbe” történő visszatéréstől). Az egyetlen valóban „szakmainak” nevezhető államtitkárt Kling Istvánnak hívták (környezet- és vízügy), aki – Herczoghoz hasonlóan – évtizedek óta dolgozott az államigazgatási karban, különböző kormányok alatt (ahogy Hónig esetében, itt is meg kell jegyezni a tárgyilagosság miatt, hogy Klinget 2010-ben a második Orbán-kormány is megtartotta helyettes államtitkárként 2012-ig). Rajta kívül azonban tényleg mellbevágó, hogy a „nem politizáló” kormányfő milyen régi, jó, kipróbált elvtársakkal vetette magát körül: a Miniszterelnöki Hivatal egyenesen csurig volt ilyenekkel, Baja Ferenctől elkezdve Csizmár Gáboron át Iváncsik Imréig. De a többi tárca se panaszkodhatott: Korózs Lajos (szociális ügyek), Vadai Ágnes (honvédelem), Szabó Vilmos (külügy) vagy Avarkeszi Dezső (igazságügy) mind-mind ott szerepeltek a kemény csapatban.

A végeredmény: 39 szakértő kormányzati vezetőből 30 szocialista, 32 gyurcsányista. 76, ill. 82%. Nem csoda hát, hogy 2010-es búcsúbeszédében – akkor még az volt ugye, hogy búcsúzik – köszönetet mondott „az előző parlament felelős, elszánt többségének”. Mert úgy vélte, hogy kormánya „történelmi küldetéstudat helyett >>csak<< a hétköznapokkal volt elfoglalva – igaz, nemcsak a jelen, hanem a jövő hétköznapjaival is. Pártoskodás helyett a jó kormányzás ókori, mégis korszerű eszméjében hittünk”. A nem pártoskodó kormány nem pártos tagjainak teljes stáblistája alább található. „Kell még valamit mondanom, Ildikó?”

A Bajnai kormány "szakértő" vezetői:

Ma Magyarországon a zsidóság szíve éber és növekszik benne az aggodalom. Vajon helyes ezt állítani? Az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem diákjaként a zsidó sajtón túl személyesen is tapasztalom és hallom ezeket a véleményeket, ugyanakkor a nem zsidó társadalom – legyen az jobb vagy baloldali – nem nagyon érti a fokozódó elégedetlenséget.

Mióta Áder János lett a köztársasági elnökünk, aki a kiegyezés célkitűzésén túl a nemzeti egység megtestesítésére is törekszik, a zsidó közösség egyre többször bírálja a politikai vezetés Holokauszt emlékezetét. Míg én – túlzás nélkül – gyönyörködöm Áder János beszédeiben, addig a magyarországi zsidóság (egy része) ugyanazon beszédek miatt felháborodik és meg van sértve. E felzúdulások tükrében úgy tűnhet, mintha egy antiszemita köztársasági elnökkel lenne dolgunk, aki nem tartja tiszteletben egyik államalkotó kisebbségének méltóságát. Ha nem erről van szó, mi okozza mégis ezt a felzúdulást?

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nagy hiba volna tökéletes egységként beszélni a magyarországi zsidóságról. A zsidó közösség ugyanolyan színes, ellentmondásokkal terhelt, sőt, megosztott, mint mai magyar társadalmunk. (Ráadásul az a tény is lehetetlenné teszi, hogy a zsidóságról mint egységes közösségről beszéljünk, hogy az egyszerre jelent egy nemzetet és egy vallást, ami nem lehet mindenkiben egy és ugyanaz.) Cikkem elsősorban a magyarországi neológ közösségről szól.

Áder János két beszédét kell e kérdéskörrel kapcsolatban kiemelni. Azt, amelyet Knesszetben és azt, amelyet a Dohány utcai zsinagógában mondott el, mindkettőt a Wallenberg emlékév keretein belül. Az első beszédnél még értetlenül álltam a zsidóság részéről érkező felháborodás előtt, a másodiknál szomorúan vettem tudomásul. Számomra mindkét beszéd gyönyörű, és büszke vagyok arra, hogy ilyen köztársasági elnököm van, de nem tudok megfeledkezni arról, hogy a zsidóság jelentős része nem érez velem együtt. Pontos ok miatt nem. Mindkét esetben ugyanaz a kritika éri a köztársasági elnöki beszédet, mégpedig az, hogy nem ismerte el az állami szerepvállalást és felelősséget a zsidóság második világháborús tragédiájáért, a pesti zsidóság szenvedéséért és a vidéki zsidóság megsemmisítéséért.

Az első beszédben az hangzott el, hogy az állam nem védte meg állampolgárait, míg a másodikban a nyilas bábkormány volt megnevezve egyedüli magyar felelősként. A remélt megfogalmazás ezzel szemben az lett volna, hogy az állam tevőlegesen közreműködött állampolgárai kiirtásában, és nem csak a bábkormány, hanem a teljes állami intézményrendszer (csendőrség,MÁV). Mindkét beszédben megrázóan mutatta be a köztársasági elnök úr a zsidósággal szemben elkövetett embertelenséget, ráadásul egyedülálló szörnyűségnek nevezte a Holokausztot. Bölcsen rávilágított a két nagy totalitárius diktatúra lényegi hasonlóságaira, megemlítve azt, hogy Raul Wallenberg ismeretlen viszonyok közepette szovjet börtönben hunyt el. Végül – számomra gyönyörűen – beszélt összetartozásunkról, mert a Himnusz sorait alkalmazta a zsidóság szenvedéseire. Azonban a köztársasági elnöki beszédekkel kapcsolatban a várakozás nem a tárgyilagos és hiteles, magas erkölcsi érzékről tanúskodó szavakra irányult, hanem egy cselekedetre: a bocsánatkérésre.

Nem vádolják Áder Jánost antiszemitizmussal. Nem is lehetne. Mindannyian emlékszünk példamutató gesztusára, amikor személyesen kereste fel Schweitzer József főrabbit az őt ért sérelem miatt, és a fentebb idézett beszédei is ellentétesek egy antiszemita politikus szavaival. Mégis a köztársasági elnök egyértelmű kiállása a kisebbségek és közösségek, köztük a zsidóság mellett az ellenkező hatást éri el a bocsánatkérés elmaradása miatt.

Közvetlenül a Dohány utcai zsinagógában rendezett Wallenberg emlékest után egy Orzsés tanárom, aki a neológ zsidó közösség elismert tagja, mélységes kiábrándultságának és felháborodásának adott hangot a köztársasági elnök úr beszédével kapcsolatban. Ti. megcsalja az áldozatok emlékét az, aki a felelősséget elkeni vagy tagadja, ezért méltón nem is emlékezhet. Mondván hogyan állíthatja azt egy köztársaság elnöke, hogy tiszteletben tartja a zsidó közösséget, ha nem számol el az (esetleges) állami felelősséggel? A tanárom, aki szülein kívül népes, köztiszteletben álló családját és őseit mind elvesztette a vészkorszak idején, nem politikai agitáció vagy ellentétes pártszimpátia miatt volt felháborodva. Illetlenség lett volna arról győzködnöm, hogy Áder János beszéde számomra mennyire megható volt, és milyen sokat tesz az antiszemita propaganda ellen. A tanárom személyes fájdalma és frusztráltsága sok tíz év óta gyülemlik benne, valóságos és nem egyedülálló jelenség, amely iránt nem szabad közömbösnek mutatkoznunk.

Nincs minden magyarországi magát zsidónak valló állampolgárban ugyanaz a düh, frusztráció és bizalmatlanság, de nincs olyan, akinek egy bocsánatkéréshez hasonló politikai gesztus ne esne jól. Kérdés, hogy mennyire hinné el? Azonban ez a bizalom kérdése, ahol a bizalom megléte legalábbis kölcsönös.

A bocsánatkéréssel kapcsolatban példaként állhat előttünk II. János Pál pápa tette. Őt saját közösségén belül még a mai napig is bírálnak ezért a lépéséért, hiszen bocsánatkérésével elismerte az Anyaszentegyház bűnrészességét, ami ellentétben állhat az Apostoli Hitvallással, ugyanakkor szintén saját közösségén belül boldogként (és várhatóan hamarosan szentként) tisztelik. Katolikusként kegyelemnek tartom, hogy olyan korban élek én a földön, amikor az egyház vezetői életszentségből is példát mutatnak közösségük számára, és büszke vagyok arra, hogy közösségem vezetője II. János Pál pápa emberi nagyságáról tett tanúbizonyságot azzal, hogy tudott bocsánatot kérni. Aki tud bocsánatot kérni, az egyszersmind már meg is bocsátott, egy szabad, autonóm ember. Katolikusként úgy gondolkodom, hogy jobb többször bocsánatot kérni, mint kevesebbszer, az előbbi közelebb áll az Örökkévalóhoz, mint az utóbbi, ugyanakkor (leendő) történészként érzem és értem azt is, hogy egyedül a felelősöket szabad felelősségre vonni.

Talán közelebb visz minket az igazsághoz, ha az antiszemitizmusra nem egy az emberből kiragadott és kizárólag a zsidóság mint olyan ellen irányuló jellemvonásként tekintünk, hanem az emberi gyarlóságból fakadó hiúságra, amely szétzilálja az emberi szeretetközösség szöveteit. Biztos vagyok abban, hogy a magyar nép semmivel sem bűnösebb a többi népnél, ahogy a zsidó nép sem. Mint az emberek, a nemzetek is egyenlők. Sokszínűek, de Istentől kapott méltóságukban egyenlők.

A kérdésre azonos és egyértelmű iránymutatást találunk a keresztény és a zsidó vallásban:
Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat (Máté evangéliuma 5, 23-24).
„…az embernek az Ö.való ellen elkövetett vétkeit a jom kipur megbocsátja; de az embertársa elleni vétkeit nem törli el mindaddig, míg az ember meg nem követi embertársát” - Misna (Jomá VIII,9). Legyünk vallásos hitünk bátor tettekre váltói, akkor biztos nem teszünk rosszat!

(A beidézett dal és klip a személyi felelősségről és a közösségi szembenézésről szól.)

Horthy István (!!!), Horthy Miklós, Tisza István és persze Orbán Viktor voltak az elmúlt 94 évben a „demokrácia ellenségei” - Rákosi Mátyás vagy Farkas Mihály ezek szerint szerencsére nem

Horváth Csaba, a negyedik köztársaság álmát hajkurászó MSZP alelnöke reveláló erővel bíró sajtótájékoztatót tartott ma. Ugyanis pénteken, 2012. november 16-án lesz az 94., egyben örömteli évfordulója annak, hogy a Magyar Nemzeti Tanács kikiáltotta az első (nép)köztársaságot. Ennek a szocialisták nagyon örülnek - hát hogyne örülnének, hisz olyan államférfiakat adott az a rezsim Magyarországnak, mint Károlyi Mihály vagy Kunfi Zsigmond. 

Alapjáraton ezzel amúgy nem is lenne semmi gond, csinálják csak, szabad a csók, szabad a szerelem. Őszirózsás forradalom, népkormány, hurrá. Azzal azonban már inkább van egy kis probléma, hogy Horváth Csabának érzékelhetően dunsztja sincs az adott történelmi korszakról – tézise ugyanis az, hogy mindenki „fasiszta”, az is, aki nem az. Ugyanis Horváth Csaba (a videón 0:30-tól) azt mondja, hogy az elmúlt 94 évben „három olyan vezető korszak volt”, amikor „a demokráciának ellenségei támadtak”. A három korszak – hangsúlyozom, három korszak! – közül az első (és ezt tényleg nem fogják elhinni): Horthy István, utána sorrendben Horthy Miklós, Tisza István és „legújabban Orbán Viktor”. Ez tehát az a négy három személy korszak, akik (amelyek?) a „demokrácia ellenségeinek” minősültek (a videót azért érdemes megnézni, mert maga az írott hír nem igazán adja vissza a sajttáj igazán elvtársias hangulatát).

Azt személy szerint egyáltalán nem értem, hogy hogyan jön ide Horthy István, aki közismerten angolbarát – mai szóhasználattal: européer – gondolkodású személy volt, és kormányzó-helyettessé történő megválasztása részben éppen azon a megfontoláson alapult, hogy a folyamatos szélsőjobboldali térnyerés közepette, Horthy Miklós megbetegedése vagy halála esetén legyen legitim, a nyilasokkal egyértelműen szemben álló államfő (ezt a szerepet Horthy István tragikus halála miatt sajnos nem tudta betölteni).

Ami viszont még ennél is groteszkebb, az az, hogy ha a demokráciának kizárólag a fentiek az „ellenségei”, akkor a „többiek” a barátai kellenének, hogy legyenek. A Magyar Kommunista Párttól kezdve a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetőségén át a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányig. Igen, az idősebbek talán még emlékezhetnek rá általános iskolából, hogy Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Dobi István, Gerő Ernő, Kádár János, Biszku Béla, Farkas Mihály és a többi államférfi a (népi) demokrácia nagy barátja volt mindig is, hogy Fock Jenőt, Fehér Lajost, Czinege Lajost vagy Marosán Györgyöt („nem a zsömle túl kicsi, hanem a pofátok túl nagy” – mondta utóbbi egy emlékezetes május 1-jén az összegyűlt munkásoknak) már ne is említsem.

Az a baj a szocialistákkal, hogy újra és újra igyekeznek bebizonyítani Horn Gyula híres adomáját: „minden rendes ember életében legalább egyszer volt kommunista”. Nem nagyon megy nekik. 

(A Horn Gyula-idézet megtalálható a Political Capital Félrebeszélők c. kiadványában)

Hagyományos nemi szerepeket bemutató könyvek eltörlése és egy keresztény, konzervatív máltai biztos jelölt kipöckölése vallási nézetei miatt - a brüsszelita elit ezt tudta kitermelni az elmúlt egy hétben. Szerintem sokan nem ilyen Európára vágyunk.

Itthon is megjelent a hír, hogy az Európai Parlament nőjogi és esélyegyenlőségi (pontosabban „genderegyenlőségi”) bizottsága azt javasolja, tiltsák ki az iskolai oktatásból azokat a könyveket, amelyek a hagyományos nemi, szülői szerepekben ábrázolják a nőket és férfiakat.

A feladat tehát egyszerű: cseréljük le gyorsan Jánost, Juliska vitézre és a csúnya hagyományos családmodelleket ábrázoló rajzfilmeket is gyorsan tiltsuk be. Ezt a Flinstones család epizódot biztos:

A genderegyenlőség bajnokainak ez még nem elég, hiszen a "szent-ügy" ezzel még nem tud győzedelmeskedni. Mindenkit aki meri másképp látni a világot mint ők, azt - nem szakmai alkalmatlanság okán! -  nagyon messze akarják tartani a fontosabb brüsszeli pozícióktól. Ahogy teszik most éppen dr. Tonio Borggal. Málta jelenlegi külügyminiszterét országa jelölte az Európai Bizottságba, ahol az egyészségüggyel és a fogyasztóvédelemmel foglalkozna biztosként.

Parlamenti meghallgatása kedden 15 órakor lesz, de "civil" szervezetek és a liberálisok már előtte negatív kampányba kezdtek és alkalmatlannak minősítették Borgot vallási nézetei miatt - még leírni is alig merem: keresztényi szolidaritás és emberi méltóság -, szélsőségesnek nevezték és próbáltak nyomást gyakorololni a Bizottság elnökére, hogy érje el a máltaiaknál: küljenek másik jelöltet. Igen, a történet kísértetiesen hasonlít a Buttiglione-ügyre, amikor az elismert keresztény professzornak azért kellett visszalépnie a biztos pozíciótól, mert elmondta - természetesen keresztényi megértéssel - mi a véleménye a homoszexuálisok további jogainak bővítéséről.

Az események kapcsán egy olyan Európa képe rajzolódik ki, amit nyugodtan hívhatunk diktatúrának is. A tolerancia diktatújának, ahogy II. János Pál fogalmazott korábban. Mi másnak nevezthetnénk, mikor a vallásszabadságot, a vallási meggyőződés szabadságát hangsúlyozó Európai Unióban politikai öngyilkosságnak számít, ha valaki fel is vállalja elveit és aszerint politizál (ezzel nem megsértve senkit és keresztényi szeretettel fordulva a másik felé!). 

Ha valaki mégis ezt teszi - mint most Tonio Borg -  emberi jogi szervezetek, NGO-k és képviselők tucatjai kiáltanak rögtön szélsőségest és az európai normák megsértéséről beszélnek. Ami a legnagyobb baj, érdemi vita és egymás véleményének elfogadása nélkül. Ez lenne a sokszínű, befogadó, demokratikus Európa, kedves liberális barátaink? 

Valamit mégis csak köszönhetünk nekik: egy pillanatra fellebbentették a fátylat egy olyan Európáról, amilyet mi biztosan nem szeretnénk.

Végezetül azért szeretném leszögezni: a valódi megértésen, kompromisszumokon alapuló, kultúrálisan és vallásában is sokszínű európai országok összefogásának továbbra sincs alternatívája. Viszont a kapitányi híddal egyre nagyobb baj van és a matrózok egyre jobban zúgolódnak.

Paul Ryan 2012-ben nem váltott munkahelyet Washingtonon belül, de Mitt Romney múlt heti veresége után elindult a következő verseny a Fehér Házért.

Ryan végül is csak nyert az idei elnökválasztáson, bár alelnök nem lesz (mint tudjuk, Joe Biden nem készül lemondani), a Wisconsini választókörzetében hetedszerre választották újra, tehát továbbra is a költségvetési bizottság elnöke marad és ezzel az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb politikusává lép elő. 
Pozíciójából kifolyólag ő határozza meg pártján belül azon irányvonalakat melyek mentén az amerikai szuperhatalom a következő években halad majd. Hogyan könnyíthet az Egyesült Államok azon a végtelen nyomáson, amit a hatalmas adósságállományának köszönhet?

Paul Ryan pedig pont erre készül egy egyszerű és könnyen ismételhető válasszal: adó- és kiadáscsökkentés. A spórolást, mint alelnök is központi kérdéssé tette volna.

Most ő áll szemben Barack Obamával és mi lenne pikánsabb kiindulópont egy jövendőbeli elnökjelöltséghez? Az Amerikai államháztartás helyzete és az év végén egyre inkább elkerülhetetlenné váló gazdasági védelmi, mechanizmusok, melyek automatikusan életbe lépnek és gúzsba kötik a fogyasztás növekedését melyre a középosztály az amerikai álmot építi, pedig még inkább érdekes terep lehet a szakember képében feltűnő politikusnak, akinek ismertsége tovább erősödhet.

A választók igazán még meg sem ismerték országos viszonylatban azt az embert, aki majdnem alelnök lett. Amikor Romney augusztus elején jelölte, a választók fele vallott úgy, hogy nem hallott még a feltörekvő kongresszusi képviselőről.

Azonban Ryan magáról a jobboldali, határozott szakember képét már, évek óta építi. Obama 2008-as megválasztása után azonnal hozzálátott egy republikánus műhely építéséhez mely alternatívát mutathatott fel a változás szelével győzedelmeskedő demokraták új költségvetéséhez. A Republikánus Pártban nézeteit már önálló irányzatként mutatják be.

Paul Ryan talán ténylegesen, csak nyert a múlt héten, hiszen az idő mindenképpen vele van, és ne felejtsük el, az USA demográfiai változásai láttán talán eljött az ideje, hogy ismét római katolikus elnöke legyen az Egyesült Államoknak.

Az utóbbi időben egyre inkább felerősödtek a magyar politikai közbeszédben azok a frázisok, amik korábban is kétségtelenül megjelentek már, de nagyon messze álltak attól, hogy egy mérvadó véleményformáló is nyíltan kimondja. Ez nem mond mást, minthogy azért kell egyik vagy másik politikai oldalt támogatni, mert lehet, hogy nem tökéletes, de az ellenpólus az maga az ördög.

„Mert igenis van lényegi különbség a mostani 2 év, és az azt megelőző 8 között. Aki ezt nem ismeri el, az nem igazságos.” (Bajnai Gordon)

„A Fidesz országlásának módszerei és következményei nyomán az ’egyik kutya, másik eb’ típusú vélekedések elvesztették értelmüket.” (Lakner Zoltán)

Az utóbbi időben egyre inkább felerősödtek a magyar politikai közbeszédben azok a frázisok, amik korábban is kétségtelenül megjelentek már, de nagyon messze álltak attól, hogy egy mérvadó véleményformáló is nyíltan kimondja. Ez nem mond mást, minthogy azért kell egyik vagy másik politikai oldalt támogatni, mert lehet, hogy nem tökéletes, de az ellenpólus az maga az ördög.

Ez a negatív kép rajzolódott ki 2002-ben a baloldalon Orbán Viktorról, s ez erősödött fel még inkább Gyurcsány Ferenc színre lépésével. Innentől perszonalizálódott a magyar politika a két vezető személyiségére kihegyezve korábban soha nem látott mértékben. Ezek a mondatok a mai baloldalon egyre nagyobb hangsúllyal jelennek meg, de a gondolat ott van a jobboldali értelmiség köreiben is.

Alapvetően három nagyon súlyos probléma van ezzel a gondolatmenettel:

1. Legitimál bármit, amit a választási győzelem érdekében teszünk. A leglátványosabb példáért nem is kell messzire mennünk, hiszen a 2006-os kampány egyértelműen erről szólt. A Gyurcsány-kormány adatokat titkolt el, megtévesztett, s lehazugozta azt, aki felhívta a figyelmet a visszáságokra. A helyzet sajátossága, hogy ugyanez a minden lépést legitimáló logika buktatta meg a miniszterelnököt 2009-ben, hiszen saját pártja túlságosan félt a korai összeomlástól. Ekkor következett be A Szakértő Első Eljövetele.

2. Lehetetlenné teszi a választói közép megnyerését, csak a saját tábor félelemben tartására (és aktivizálására) jó. Ez a mai nagyon magas választói inaktivitás mellett egy lefelé tartó spirálhoz vezet. Catch-22.

3. Hiányzik a közös, pozitív vízió, ami hosszú távú stabilitást tudna teremteni. Ilyenekben amúgy is szűkölködik a magyar társadalom, de ez különösen érezhető napjainkban. Hol van már a polgári Magyarország vagy a jóléti rendszerváltás? Ezek az – egyébként a másik oldal által vitatott - üzenetek azért mégiscsak valamiféle pozitív tartalommal bírtak a választók széles körében. Ma a Fidesz és főleg Orbán Viktor részéről hangsúlyos a ’nemzeti érdek’, mint üzenet, azonban az ellenzék részéről csak tartalmatlan szlogenekre futotta eddig. Jövőbeni sikerességük elképzelhetetlen egy pozitív kép megfogalmazása és hiteles bemutatása nélkül.

Nem tudom, ez csak a magyar politikát jellemezné? Valószínűleg egy általános válságjelenséggel van dolgunk, ami az egész világban érezteti a hatását. Ugyanezen fanyalgott az amerikai közvélemény jelentős része Obama és Romney kapcsán, csak a kisebbik rosszat lehetett választani. Egy ilyen gazdasági helyzetben, amikor a mindennapi megélhetés egyre nehezebb mindenkinek, bajos olyan ideát találni, amiben tényleg lehet hinni és bízni.

Írta: Veisz Márton