Szalai Ervin a Publius blogon reagált hétfői írásunkra. Válaszunk: szerintünk továbbra is ciki a Milla borítóképe, az pedig hogy egy politikus (árvízi) munkával akar szavazatokat szerezni kifejezetten menő.

Komoly cicaharc alakult Hollik István minapi bejegyzése körül, melyben azt fejtegette, hogy mennyire rohadtul gáz, hogy miközben a fél ország a Duna rekord szintű áradásával küzd, addig a Milla továbbra sem cserélte le facebookos borítóképét. Bevallom én már márciusban se nagyon értettem, hogy mi is a politikai üzenete az „Azért a víz az úr!” című kijelentésnek és miért is szellemes, hogy a kék Duna elönti az Országházat, de ez valószínűleg azért van – hogy Szalai Ervin szavaival éljek – mert a „szenzációhajhász világtól megcsömörlött konzervatív” vagyok. Most azonban, amikor árvíz van, meglehetősen rossz a felhangja van a képnek.

Mindezek ellenére se lett volna muszáj a Millára – szintén Szalai Ervin szavaival élve – „borítani a nemzeti együttműködés asztalát”, ha a Milla nem egész nap továbbra is Orbán Viktorral és a jobber kormány anyázásával töltötte volna a napját. Akkor ki is iratkozott fel egy jó kis kokiért? Nekem speciel, mint a „szenzációhajhász világtól megcsömörlött konzervatívnak” ez különösen nem volt szimpatikus. Bár gondolom csak én Tetszikelem a Millát fészen és kizárólag én követem miket posztolgatnak nap mint nap, természetesen ezt mástól nem is várom el.

De. Ezeken túlmenően, ha van állítás, amit Szalai Ervin cikkében nem értek az a következő: „már tényleg kezdjük el méricskélni, kinek milyen hosszú is volt a lapátnyele, hányat posztolt”. Szerintem – és úgy általában itt a nagy nemzeti ároknak ennek a partján – a munka igenis mérhető. És igen is abban mérhető, hogy ki hány homokzsákot pakolt, ki hányat lapátolt, ki mennyire érezte szükségét az adott szituációban, hogy segítsen. Mindjárt el is mondom hogy hogyan. Aki kétszer volt kint a gáton, az jobban teljesített, mint aki egyszer. Aki két homokzsákot töltött meg, az jobban teljesített, mint aki egyet. Nagyjából ennyi. Nem túl bonyolult. Utána azon lamentálni, hogy „fújj ezek a politikusok ebből is szavazatokat akarnak szerezni”, hát elég uncsi értelmiségi duma. Erre az tudom mondani, hogy igen? Hát bár az összes politikusunk olyan lenne, hogy homokzsákpakolással akarna szavazatokhoz jutni. Ugyanis munkával szavazathoz jutni szerintem menő, de persze én csak egy a „szenzációhajhász világtól megcsömörlött konzervatív” vagyok. Nem pedig egy igazi értelmiségi, aki Captain Hindsight módjára mindig mindent jobban tud.

Külön köszönet egyben Lakner Dávidnak, aki a blogszféra Török Gáboraként szintén igazságot tett! 

Ma is ugyanazok az értelmiségiek kárhoztatják a társadalom megosztottságát, akik a Kádár-rendszer alatt mindent megtettek, hogy egy ideológia és egy párt kormányozza Magyarországot.

Személy szerint nagyon boldog vagyok attól, hogy Magyarországon van megosztottság. Több mint 40 évig ugyanis nem volt. A Kádár-rendszerben az értelmiség mindent megtett, hogy a természetes megosztottságot felszámolja és hazánkat a szocializmus erős bástyájává tegye. A rendszerváltással azonban mind az ideológiai-, mind az egypártrendszer megbomlott, olyan szerveződések jöttek létre, melyeket képtelenek voltak kontroll alatt tartani. Nem véletlenül tekintették legnagyobb ellenfelüknek a Fideszt, melyet nem sikerült az SZDSZ-be betagolniuk. Orbán Viktor már akkoriban is olyan dolgokat mondott ki, melyekből levezethető volt, hogy esetleges hatalomra kerülése alapjaiban rengetheti meg a posztkommunizmus világát, megtörve gazdasági, média és társadalmi hegemóniájukat. Ennélfogva kommunikációjuk részévé tették, hogy a jobboldal és elsősorban Orbán Viktor tudatosan a társadalom megosztására törekszik. Ez kétség kívül igaz. Azonban éppen ugyanezen emberek előszeretettel hangoztatják, hogy „Magyarországnak szembe kell néznie múltjával”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem szabad megbolygatni a posztkommunisták által kimunkált történelem- és társadalomképet. A Fidesz éppen erre tett kísérletet, míg a posztkommunisták éppen a status quo fenntartásában érdekeltek a mai napig. A 2002-es kampányban terjedt el az a kommunikációs fordulat, hogy „a Fidesz megosztja az országot. Családok szakadtak szét, barátságok mentek tönkre.” Ha ezt el is fogadjuk, érdemes arra gondolnunk, hogy a posztkommunista értelmiség a Kádár-rendszer alatt mesterségesen tartotta felszín alatt ezt a megosztottságot, mely a rendszerváltás után – különösen a polgári kormány regnálása alatt – elementáris erővel tört a felszínre. Hogy ez Orbán Viktor politikájának lenne a következménye? Igen. Hogy a jobboldal tehető ezért felelőssé? Nem. Arról van szó ugyanis, hogy a rendszerváltás után tíz évvel az antikommunisták már nem féltek vállalni sem a politikai, sem a vallási, sem a kulturális hovatartozásukat. Ez természetszerűen vezetett konfliktusokhoz, hisz a szocializmus évtizedei alatt finoman szólva sem volt tanácsos ilyesmikről beszélni.

A megosztottság tehát a plurális demokrácia része. Ambivalens helyzet, hogy ezt Magyarországon éppen a magukat „demokratáknak” nevező erők kárhoztatják. A 'miért' persze érthető. A megosztottság megszüntetésében érdekeltek, mivel magából a megosztottságból eredendően fény derülne a múltbéli bűneikre. Nem véletlen, hogy míg „múlttal való szembenézést” hirdetik, addig mégis a polgári kormány hozta létre mind a Terror Házát, mind a Holokauszt Emlékközpontot, míg odaát csak újra feltették a régi lemezt:

 „Magyarország sokkal többre képes. Nézze meg a szlovákokat, cseheket, lengyeleket, tíz éve maradunk le tőlük. Azt hiszem, ennek fő oka a mélységes politikai megosztottság. Az ország nagy többsége, közepe nem tud megállapodni egymással semmilyen hosszú távú kérdésben. Az állandósult politikai háborút bevitték a családokba, a barátságokba, a munkahelyekre, a sportegyesületekbe, a kultúrába.” (Bajnai Gordon, Vasárnap Reggel, 2012. 12. 16.)

[…] „a következő négy évben be szeretném temetni azokat az árkokat, amelyek a társadalomban keletkeztek. Az a szándékom, hogy az iskolákban tanuljanak, a munkahelyeken dolgozzanak, a templomokban imádkozzanak, az utcákon közlekedjenek, az európai stílusú politizálásnak a színhelye pedig a parlament legyen.” (Medgyessy Péter beiktatási beszéde, 2002. 04. 27.)