Illés Zoltán otromba volt a Szél Bernadettnek adott válaszában. A Fidesz emiatt bocsánatot kért. Szél Bernadett szépnek szép, viszont annál gyengébb politikus. Az meg még kínosabb, hogy ezen ügybe kapaszkodva - egyéb politikai teljesítmény híján - akar 15 percnyi hírnevet kicsikarni magának.

Illés Zoltán a napokban „súlyosan megsértette” Szél Bernadettet egy parlamenti vita során, amikor is azt találta mondani, hogy „attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy ön okos”. Az államtitkár később bocsánatot kért a képviselőnőtől, azonban az események a mai napra odáig fejlődtek, hogy sikerült egyesítenie az ellenzék női képviselőit, akik ellenérzésüket fejezték ki a Fidesz-KDNP szexizmusával szemben. Zárójelben jegyeznénk meg, hogy valójában mennyire tartja fontosnak az Együtt és az MSZP a nők szerepét a politikában, amikor egyelőre a Korszakváltók Pártja esetében 31 egyéni jelöltjükből 3 nő, míg a szocialista egyéni jelölteknél 75-ből csupán 6. Ellenben verbálisan odáig fajult a helyzet, hogy Szabó Tímea a minap kijelentette: tiltakoznak a „Fidesz erőszakbirodalma” ellen.

Ha valaki (férfi, nő, LMBTQ) politikai pályára adja a fejét, akkor ugyebár közszereplővé válik. És mint közszereplőnek igenis lényegesen magasabb tűréshatárral és nagyobb nyugodtsággal kell rendelkeznie, mint az átlagembernek. Ez jelen esetben elsősorban vonatkozna Illés Zoltánra, akinek illett volna a „lovagiasság szabályai szerint” nem így viselkednie. Ugyanakkor ezzel felemelte Szél Bernadettet a saját szintjére, vagyis titulusához képest a képviselőt államtitkári-szakértői ranggal ruházta fel. Ugyanakkor, ha Illés valóban hülyének nézi az LMP-s politikust, arra az esetre pedig Murphy ide vonatkozó törvénye érvényes: „hülyével ne vitatkozz, mert a végén még összekevernek vele”. Illés politikai szempontból is hibásan járt el. De.

Az továbbra sem világos, hogy Szél Bernadett sértettségét miért úgy fejezte ki, mintha éretlen lenne a politikai feladatra. Továbbá az sem, hogy miért azonosítja saját személyét a magyar nőtársadalommal – bármit is jelentsen ez. Persze értjük mi, hogy 15 perc hírnévért az ember sok mindenre képes, pláne ha olyan a pártban politizál, mely folyamatosan alulról súrolja az 5 százalékos küszöböt. Viszont annál, hogy kiáll sajtótájékoztatót tartani erről a hatalmas esetről, elsősorban az lett volna jobb megoldás, ha szellemesen visszavág az államtitkárnak. De ha erre nem képes – mivel attól hogy szép, még nem biztos, hogy humora is van – esetleg oda is mehetett volna és lekeverhetett volna egy hatalmas pofont. Az eset a média szempontjából is ütősebb lett volna, mint mondjuk két napig maxon tolni a hisztit.  

De legyünk igazságosak és ne gondoljuk azt, hogy csak is kizárólag ilyen pocsék női politikusokból áll a világ. És társelnöki rendszer és női kvóta kellene ahhoz, hogy egy nő vezető pozícióba kerülhessen. Szerencsére a történelem során azért tudunk mondani igazán tehetséges női politikusokat, akik valódi politikai teljesítményt is képesek voltak nyújtani. Persze ezeket az „államnőket” (Kerék-Bárczy Szabolcs) inkább az emancipáció dicső kora előtt – mely egyébként megnyitotta az utat a nők kizsákmányolása felé, lásd Lánczi András: Magyar konzervatív töprengések aktuális fejezetét – érdemes keresni. Csak hogy párat felsoroljunk, hogy kik is lehetnének a nők példaképei Kunhalmi vagy Vadai Ágnes helyett. Lehetne éppenséggel Mária Terézia. Aki nem csak háborúkat indított és vészelt át, de letette a modern osztrák-magyar állam alapjait. Zseniális politikus, kiváló stratéga, nem mellesleg retorikai képességeknek sem volt híján. De lehetne akár Nagy Katalin, aki szintén jelentős szerepet játszott a cári Oroszország modernizációjában, nem mellesleg uralkodása alatt hódították meg az oroszok Szibériát és a Kaukázus térségét. Kiváló női uralkodó volt. A modern korunkból pedig ott van Margaret Thatcher, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy összeomoljon a „gonosz birodalma”, a Szovjetunió. Ezekre a női politikusokra igazán büszke lehetne minden nő, főleg azok, akik politikával kívánnak foglalkozni, mert némileg komolyabb dolgokkal kellett megküzdeniük, mint hogy lebutázza őket egy államtitkár.

“Being powerful is like being a lady. If you have to tell people you are, you aren't.” Margaret Thatcher

Írta: Perecz Panna és Szolomayer Balázs

Az EU-t kritizálni eretnekség, a büntetés pedig a kiátkozás. Azok érvelnek így, akiknek két dolog a legfontosabb: a vita és a demokrácia. Itt tartunk.

A Tavares-jelentés kapcsán újra lángol a vita, hogy hol is van Magyarország helye Európában. Abban szerintem egészen biztosan nincsen komoly vita, hogy az évezredes történelmünk során államférfiak hada dolgozott folyamatosan azon, hogy ez a hely a Nyugathoz legyen közelebb. Egyet azonban elfelejtenek a balliberálisok: Szent István nem csak a Koppányt vágatta négybe, de a Német-Római Császársággal is megvívta a maga háborúját.

Ma a balliberálisok úgy viselkednek, mintha Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásával véget ért volna a magyar történelem menete. Ez rendkívül hasonlatos a klasszikus marxista gondolkodáshoz: a párt és a kommunizmus az emberiség történetének a csúcspontja. Ma azt hiszik, hogy ez az EU. Lehet szépen hátradőlni, a nagy harcokat megvívták, azokban győzedelmeskedtek: „a gép forog, az alkotó pihen”. 

Azonban az idő megy szépen tovább és kicsit sem biztos, hogy a jövő abban a technokrata-bürokrata ’68-as generáció által eluralt intézményrendszerben van. Persze ha valaki meg meri mindezt kérdőjelezni, akkor septiben eretnekké nyilvánítja a tolerancia papsága. Mert mégis mi az, hogy valaki kritizálni meri az Európai Uniót? Holott az Európai Unió társadalom-mérnöki csúcsteljesítmény! Az a szervezetet, melynek semmilyen tekintélye nincs. Nem is nagyon lehet, hisz kizárólag bizottságok, tanácsok és egyéb kollektív szerveződések uralják, hogy az egyéniség véletlenül se bontakozhasson ki benne. Zárójelesen jegyezném meg, hogy egy kollektivista szocialisztikus berendezkedésről beszélünk, mely a zsidó-keresztény kultúrával teljesen ellentétesen felépített szerveződés. Végül is miért is lenne tekintélye, amikor ma azok ülnek a legfontosabb pozícióiban, akik mindent megtettek, hogy országaik hagyományait relativizálják és a tolerancia jegyében mindennek nekimenjenek, amely kicsit is tiszteletet parancsoló. Ennek ellenére ők mégis elvárják mindezt, mégis milyen alapon? Ám, ha valódi vita alakul ki arról, hogy például egy nemzetállamnak hol is vannak a szuverenitásának a határai – mely vita egyébként az USA-ban folyamatos és mindennapos –, akkor mi a válasz? Azonnali kiátkozás a demokrácia és a tolerancia jegyében. Meggátolva ezzel azt, hogy a kérdéskörről normális mederben folyjon vita. Mindez nyilvánvalóan abból szorongásból fakad, hogy féltik meglévő pozícióikat mivel egy diskurzus megfékezhetné az európai szuperállamról alkotott vízióik valóra válását. Azt pedig már csak halkan jegyezném meg, hogy az EU-nak mégis milyen legitimitása van, amikor jelenleg minden egyes tagországban 50 százalék körül van azoknak az aránya, akik támogatják, valamint akik ellenzik az intézményesült Európát.

Sosem felejtem el az első élményeimet az Európai Unióval kapcsolatban. Még gimnazista koromban elolvastam a szokásos maszlagot róla a hivatalos földrajz könyvben. Hogy fokozatosan egységesülni fog Európa, a nemzeti határok teljesen el fognak tűnni és csak régiókból fog állni az egész kontinens, peace lesz meg love és boldogan élünk szépen, ásó, kapa, nagyharang. Ezt szépen le is írtam az egyik dolgozat esszékérdéseként. Amikor azonban visszakaptam a témazárót, az osztályfőnököm áthúzta a komplett hóbelebancot és odabiggyesztette azt a kérdést: „Valóban? Ezt azért még gondold át!” Persze mindez 10 éve történt. Ma pontosan ezt nem lehet megtenni. Mert ha kicsit elkezdünk gondolkozni, akkor milyen bélyeget sütnek azonnal a homlokunkra? Nem vagy demokratikus, nem vagy Európa-barát, „nem érted a világ mai menetét”. Mert ugye Európa csak egy felé haladhat és az mindig a jó – itt jegyezném meg, hogy a ’30-as években éppenséggel Európa a nácizmus és a fasizmus felé haladt. Fogadd el tehát kritikátlanul az EU-t, mert az EU jó. És ugye minden ami a Lajtán túl van, az jó, hisz a fejlett. És ami fejlett, az jó. Éppen ezért Európának nem kizárólag gazdaságilag kell minél inkább központosulnia, hanem politikailag és eszmei téren is. Miért? Mert a központosítás szükségszerű, hogy elérjük azt a fejlettségi szintet. A szabad piac és a globalizáció érdeke diktálja ezt. Mindezt ki tolja elsősorban? A magyar baloldal, jó reggelt! Annak a szabad piacnak az érdekében, amelyben az uborkamérettől az autók szén-dioxid kibocsátásán át a cigarettatípusokig lassan mindent leszabályoznak. Igen, annak a szabad piacnak a jegyében.

Ezen túlmenően, ha már a vitákat sikerült partvonalra szorítaniuk, mindent megtesznek, hogy teljesen kigyomlálják a patriotizmust is. Mivel a patriotizmust és a hagyományok tiszteletét a nacionalizmus melegágyának tartják. Ezért tűzzel-vassal üldözik a kereszténységet, a konzervativizmust és minden más nézetrendszert, melyet reakciósnak ítélnek a haladással szemben. Azonban helyette nem kínálnak semmit. Mert mi az európai gondolat? Mégis mi az az európai identitás? Mik azok az európai értékek? Ezeket nem tudják meghatározni, csakis a nacionalizmussal szemben (nem keverendő a sovinizmussal). Éppen ezért nem csinálnak mást, mint lebontják a egészséges nemzeti érzést és a vallási hagyományokat. De mind hiába, mert nem kínálnak semmilyen alternatívát helyette. Nincs mi közül választani. Ezt persze nem csinálták ügyetlenül, hisz mára Európa szerte erősödik a radikalizmus, míg az „európai értelemben vett jobboldal” lehajtott fejjel ül az Európai Parlamentben. Kínossá vált számára saját jobboldalisága. Nem mer megszólalni semmilyen fontos morális kérdéskörben. Nyilvánvalóan rendkívül kínos ezért számukra a Fidesz. Amely nem csak hogy ezt meg meri tenni, de még fel is hívja a figyelmet az európai jobberek gyengeségére. Csoda, ha nem szeretik? Csoda, ha idegenkednek tőle? Ezt a balliberálisok úgy fogják fel, mintha a Fidesz mögül kihátrálna az európai jobboldal. Ez részben igaz is. De nem azért, mert elhatárolódik. Hanem azért, mert a magyar jobboldal mellett ők már nem tűnnek annak.

That’s all folks! Nem „fogunk lehajtott fejjel járni ebben a kurva Európában” és nem kérünk elnézést saját jobboldaliságunk miatt!

Megkezdődött Magyarországon a 2014-es választásokra való felkészülés. Ha a gyakorlatban még nem is, de a fejekben már mindenképpen elkezdődtek a kommunikációs irányok kijelölése.

Lecsapott az ellenzék az Alaptörvény 4. módosítására. A módosításról való érdemi vita azonban elmaradt. Jelen esetben azonban a vita elmaradása éppen a kormánypártoknak kedvezett legkevésbé. Természetesen keveseket érhetett meglepetésként, hogy milyen intézkedések képezték részét a korábban átmeneti rendelkezéseknek. Ezeket az ideiglenes szabályokat azonban meghozatalukkor marginális bírálatok érték. Azonban az alkotmánybírósági elmeszelésük után sem alakult ki magukról a rendelkezésekről érdemi párbeszéd. Miután az alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte a rendelkezéseket, az ellenzéki pártok ezeknek a törvényeknek a létét vonta kétségbe. Vagyis nem tudott azokról vita kialakulni, mivel eleve a párbeszéden kívülre helyezték őket a protestálók.

Az ellenzéki erők természetesen jól felfogott érdekükből cselekedtek így. Mivel ha végigmegyünk az alkotmánymódosítás egyes törvényein, rövid úton kiderülhetett volna, hogy azok élvezik/élvezhetik a társadalom támogatását. Ebből kifolyólag az ellenzéknek érzelmi síkra kellett terelnie a kérdést. Így átvéve a politikai szituáció tematizálását. Már nem az egyes rendelkezések miben létéről folyt a diskurzus, hanem elindult egy egyoldalú kommunikáció, mely az alapvető jogok megszűnéséről szólt. Minthogy érvelésük szerint a demokrácia és a jogállam megszűnt, így a vita is értelmetlenné vált a konkrét problémáról. Vagyis, „illegitimmé vált” maga az alkotmányozás.

TGM azonban a március idusán szervezett Milla tüntetésen megforgatta az egész történetet. Beszédében kifejtette, hogy szerinte a demokratikus ellenzéknek ki kellene vonulnia a parlamentből és el sem kellene indulni a 2014-es választásokon. Ez egy reális forgatókönyv és TGM felvetése egyenesen következik a korábban felvetettekből. Hisz, ha az ellenzéki pártok illegitimnek tartják az új Alaptörvényt – mint ahogy ezt Karácsony Gergely az ATV-ben kijelentette –, akkor miért indulnak a választáson, melyet az új alaptörvényhez kapcsolódó sarkalatos törvényekben határozott meg a Fidesz?  A logika mentén felvethető az a kérdés, hogy a Fidesz alkotmányozását illegitimnek tekintik, de akkor a sarkalatos törvényeket nem? Vagy csak a választási törvényt nem? Ha nem tetszik a rendszer, akkor miért vesznek benne mégis részt?

Kérdéses tehát, hogy ennek akkor így pontosan mi is az értelme. A választ Osztolykán Ágnes adta meg, aki úgy értékelte TGM állásfoglalását: „A politológus felem azt mondja, hogy kevés erre az esély (az ellenzéki győzelemre), a politikus meg azt, hogy láttunk már karón varjút”. Magának a rendszernek a megkérdőjelezése előrevetíti azt, hogy egy olyan ellenzéki kommunikáció induljon el, hogy „hát mi megpróbáltuk gyerekek, de látjátok, hogy olyan környezetet teremtettek, amelyben lehetetlenség volt nyerni”. Holott, ma az ellenzék egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy leváltsa a kormányt. Viszont simán rá lehet kenni az új szabályokra a 2014-es vereséget.

Kétséges azonban, hogy ez a fajta kommunikáció mennyire bizonytalanítja el az ellenzéki pártok saját szavazótáborát. Mert ha nem lehet nyerni, akkor miért mennének el szavazni? Ha meg nincs értelme az egésznek, akkor miért nem bojkottálják a választást a demokraták? Nem teljesen világos. 

Ma is ugyanazok az értelmiségiek kárhoztatják a társadalom megosztottságát, akik a Kádár-rendszer alatt mindent megtettek, hogy egy ideológia és egy párt kormányozza Magyarországot.

Személy szerint nagyon boldog vagyok attól, hogy Magyarországon van megosztottság. Több mint 40 évig ugyanis nem volt. A Kádár-rendszerben az értelmiség mindent megtett, hogy a természetes megosztottságot felszámolja és hazánkat a szocializmus erős bástyájává tegye. A rendszerváltással azonban mind az ideológiai-, mind az egypártrendszer megbomlott, olyan szerveződések jöttek létre, melyeket képtelenek voltak kontroll alatt tartani. Nem véletlenül tekintették legnagyobb ellenfelüknek a Fideszt, melyet nem sikerült az SZDSZ-be betagolniuk. Orbán Viktor már akkoriban is olyan dolgokat mondott ki, melyekből levezethető volt, hogy esetleges hatalomra kerülése alapjaiban rengetheti meg a posztkommunizmus világát, megtörve gazdasági, média és társadalmi hegemóniájukat. Ennélfogva kommunikációjuk részévé tették, hogy a jobboldal és elsősorban Orbán Viktor tudatosan a társadalom megosztására törekszik. Ez kétség kívül igaz. Azonban éppen ugyanezen emberek előszeretettel hangoztatják, hogy „Magyarországnak szembe kell néznie múltjával”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem szabad megbolygatni a posztkommunisták által kimunkált történelem- és társadalomképet. A Fidesz éppen erre tett kísérletet, míg a posztkommunisták éppen a status quo fenntartásában érdekeltek a mai napig. A 2002-es kampányban terjedt el az a kommunikációs fordulat, hogy „a Fidesz megosztja az országot. Családok szakadtak szét, barátságok mentek tönkre.” Ha ezt el is fogadjuk, érdemes arra gondolnunk, hogy a posztkommunista értelmiség a Kádár-rendszer alatt mesterségesen tartotta felszín alatt ezt a megosztottságot, mely a rendszerváltás után – különösen a polgári kormány regnálása alatt – elementáris erővel tört a felszínre. Hogy ez Orbán Viktor politikájának lenne a következménye? Igen. Hogy a jobboldal tehető ezért felelőssé? Nem. Arról van szó ugyanis, hogy a rendszerváltás után tíz évvel az antikommunisták már nem féltek vállalni sem a politikai, sem a vallási, sem a kulturális hovatartozásukat. Ez természetszerűen vezetett konfliktusokhoz, hisz a szocializmus évtizedei alatt finoman szólva sem volt tanácsos ilyesmikről beszélni.

A megosztottság tehát a plurális demokrácia része. Ambivalens helyzet, hogy ezt Magyarországon éppen a magukat „demokratáknak” nevező erők kárhoztatják. A 'miért' persze érthető. A megosztottság megszüntetésében érdekeltek, mivel magából a megosztottságból eredendően fény derülne a múltbéli bűneikre. Nem véletlen, hogy míg „múlttal való szembenézést” hirdetik, addig mégis a polgári kormány hozta létre mind a Terror Házát, mind a Holokauszt Emlékközpontot, míg odaát csak újra feltették a régi lemezt:

 „Magyarország sokkal többre képes. Nézze meg a szlovákokat, cseheket, lengyeleket, tíz éve maradunk le tőlük. Azt hiszem, ennek fő oka a mélységes politikai megosztottság. Az ország nagy többsége, közepe nem tud megállapodni egymással semmilyen hosszú távú kérdésben. Az állandósult politikai háborút bevitték a családokba, a barátságokba, a munkahelyekre, a sportegyesületekbe, a kultúrába.” (Bajnai Gordon, Vasárnap Reggel, 2012. 12. 16.)

[…] „a következő négy évben be szeretném temetni azokat az árkokat, amelyek a társadalomban keletkeztek. Az a szándékom, hogy az iskolákban tanuljanak, a munkahelyeken dolgozzanak, a templomokban imádkozzanak, az utcákon közlekedjenek, az európai stílusú politizálásnak a színhelye pedig a parlament legyen.” (Medgyessy Péter beiktatási beszéde, 2002. 04. 27.)