Évek, sőt évtizedek óta halljuk egy pozícióit féltő, zárt véleményformáló elit tagjaitól, hogy milyennek kellene lennie a kormányzás, vagy éppen az ellenzék „stílusának”. Pontosabban inkább csak a „rettegett” Fidesz stílusának. Mert a véleménydiktátoroknak valahogy soha nem felel meg az a stílus, amit nem ők valósítanak meg.

Ha egy előadás, vagy műsorfelvétel közben hirtelen elvész a mondanivaló, a beszélő kétségbeesett tekintettel kezdi keresni a súgógépet. Optimális esetben ez megnyugvást biztosít, pedig valójában a kreatív önállóságot cseréli fel a kizökkent beszélő az előre beprogramozott tervszerűségre. A magyar véleménydiktátor úgy működik, mint a kéretlen súgógép: mindig mesterséges „tudást” közvetít az elmúlt évtizedek közéleti viharaitól kissé megszédült nyilvánosság felé, majd düh ébred benne, ha valaki mégis inkább önálló gondolkodásra ragadtatja magát. Egy konkrét példán keresztül: az előbb marxista, majd liberális magyar filozófusok állítólag a felvilágosodás – szerintük megkérdőjelezhetetlen – eszmeiségének örök igehirdetői, az „állandósult világbölcsesség” felkent papjai. Az ő szemükben a stílusérzéküknek nem megfelelő kormányzati stratégia, vagy az ehhez kapcsolódó eszmei alapok kizárólag a feudális diktatúrát kívánják restaurálni, illetve legitimálni.

Valójában a kisiklott értékrend a permanens egzisztenciális függőség kielégítése érdekében nagyon is komoly politikai, illetve gazdasági érdekek nyílt képviseletével jár együtt. Amikor ugyanis egy „független értelmiségi” véleménye bejárja a külföldi sajtót, és hivatkozási alapként szolgál a magyar kormánnyal szembeni támadásokhoz – nos, ez már komoly befektetés lehet az elmúlt években érdeksérelmet elszenvedő pénzembereknek, a közép-európai értelemben is hihetetlenül súlyos magyar gazdasági sokkterápián, privatizációs hullámon meggazdagodott spekulánsoknak.

Nem az a fontos, hogy a véleménydiktátorok hiteltelenek – azon túl persze, hogy magára az országra nézve káros tevékenységet folytatnak. Belföldön senki nem gondolja komolyan, hogy mondjuk más országok alkotmányaival összehasonlítva a magyar alaptörvény „a feudális sötétség” újjáélesztésének dokumentuma lenne. Távolabbról nézve: keressünk rá, hogy miket mondtak évtizedekkel ezelőtt a francia szocialisták de Gaulle közjogi rendszerére, majd lepődjünk meg azon, amint ugyanezek a szocialisták kormányra kerülve már kimondottan élvezték az addig sokat kárhoztatott rendszer előnyeit. Mindez nem több mint idővel úgyis változó politika. Az viszont már pszichológia, hogy akik mindig „oligarchákról” beszélnek, valójában azért teszik ezt, mert éppen mögöttük állnak az igazi oligarchák. Elgondolkodtató, hogy számos magyar véleménydiktátor, a saját szakmájukban mások eltérő véleményét megbélyegző nagybetűs „Szakértők” (a fenti példától elrugaszkodva nemcsak filozófusok, hanem akár a nyilvánosságban valaha többet szereplő politikai elemzők is) régi vágású oligarchákkal állnak üzleti kapcsolatban, így valójában nem tesznek mást, mint az ő érdekeiket képviselik a nyilvánosságban.

Persze a becsület egy véleménydiktátor számára relatív érték. A „független értelmiségiek” sokszínűsége, az érdekes módon mindig feléjük lejtő karrierpálya számos kifutási lehetősége, az információbrókerkedés, továbbá az elitizmus egzisztenciális alapjainak megsemmisülésétől való félem ugyanis lenyűgöző módon bármilyen szerep betöltésére „alkalmassá teszi” ezt a maréknyi humoristát, újságírót, filozófust, közgazdászt, jogászt, egyszóval: „Szakértőt”. Talán az egyetlen pozitívum, hogy a sokak által jogosan emlegetett értelmiségi rendszerváltásnak maga az idő dolgozik napról-napra nyilvánvalóbban.

A cikk szerzője: Fodor Csaba

Így a francia forradalom évfordulóján túl, különösen szórakoztató olvasni Tóta W. írását. Amikor is a nagy népművelők az Ész birtokában beszántották fél Európát. De visszakanyarodva, hála Gyurcsány Ferenc regnálásának azért Tóta W.-nek volt már alkalma felvilágosítani a népet. A jakobinus reformkormányzás bemutatása – értsd klasszik kormányzati propaganda gyártása – azért gondolom nem fizetett rosszul a szerzőnek. Persze ilyenkor kevésbé fontos a kapitalizmus és szabadpiacosság, ha lepottyan az állam asztaláról egy zsírosabb falat. Mindenesetre köszönet érte! Nem volt kidobott adófizetői pénz. Azóta is, ha kicsit is elbizonytalanodom a mutyi-mutyi láttán, gyorsan megnézek egy részt a Modern Képmesékből – mely a közszolgálati tévén ment napi rendszerességgel – és azonnal „húzok vissza Orbán Viktor hónaljába”.

De vegyük szemügyre részletesebben Tóta W. érvrendszerét. Nehéz elmenni amellett, hogy a hvg újságírója a fideszességet „népbetegségnek” minősíti, amely „gyógyítható”. Ha valami keményebb ballib közíró lennék, akkor azonnal nácizmust és kőkemény kirekesztést kiáltanék. De mivel nem vagyok, így csak mellékesként jegyzem meg: érdekes… Továbbmenve, tudom hogy egészen hihetetlen, de Tóta W. pontosan megfogalmazza, hogy mi is a probléma a modern tömegdemokráciával: a demagógia. Persze Tóta W. szépen általánosítva ostobázza le a fideszes választópolgárt. De vajon mi lenne a megoldás? Esetleg a Tóta W. szerint ezeket a választókat, akik „sötét ostobaság” által „fertőzöttek”, ki kellene zárni a választók közül? Vissza kellene állítani a cenzusos választást? Nem, egyszerűen arról van szó, hogy azért „tudattalanok”, mert „szociálizációs oka van hátrányosságuknak”, mivel – és itt jön a lényeg – „információ- és kíváncsisághiányban” szenvednek. Ez az érvelés azért is különösen érdekes, mert a ballib írósereg kedvenc topikját cáfolja: „a politika beférkőzött a családokba, a munkahelyre, a templomokba…” és így tovább, és ugye megmételyezett mindent. Most akkor döntsük már el, hogy az emberek túl sokat foglalkoznak politikával, vagy túlságosan keveset?! Gondolom az lehet a gondolat feloldása, hogy túl sokat, csak éppen túl keveset értenek belőle, mivel "ostobák". Nagy szerencséje van azonban a magyar népnek, hogy van neki egy Tóta W. Árpádja, aki mindig elmagyarázza az "ostobának", hogy mit hogyan is kell gondolni és látni, mivel sajnos ezek az emberek nem érettek a demokráciára.

Jól mutatja egyébként mindez, hogy mi a különbség a jobb- és baloldali „értelmiség” között, ugyanis a jobberek nem nézik hülyének a népet. A jobboldal pontosan érti és megtanulta, hogy milyen a magyar társadalom – már ha egyáltalán létezik ilyen – természetrajza. Ezt nem én állítom, hanem Plankó Gergely a 444-en: „az úgynevezett jobboldal már hosszú ideje jobban érzi, hogy milyen ez az ország.” Ebből kifolyólag elég jól érzi (többnyire), hogy mit lehet még megtenni, és hogy meddig is lehet elmenni. Ez egyébként abból adódik, hogy a Fidesz nem nézi a magyar embereket hülyének, tisztában van a problémáival és azokra megpróbál reflektálni – jól vagy rosszul, de érti mi a stájsz. És ez igaz egyébiránt a baloldali, liberális és bizonytalan választókra egyaránt – őket sem nézi hülyéknek. Ennek az eredménye a kétharmad, mivel senki sem gondolja azt, hogy 2010-ben 3 millió fideszes szavazó volt. Ezzel szemben a Tóta W.-féle elit értelmiségiek baromira lenézik a választópolgárokat. De persze nem csak a szavazókat, hanem a saját politikusaikat is (lásd Horn Gyula/Mesterházy Attila) és többnyire még a saját értelmiségüket (lásd Szárszó), vagyis egymást is. Ez persze engem különösebben nem zavar, én sosem fogok aggódni az európai értelemben vett baloldalért. Csak Tóta W. figyelmébe is ajánlanám – állampolgári alapismeretek –, hogy a választásokat még mindig a magyar nép dönti el. 

Lehet, hogy a népművelés és felvilágosítás helyett le kellene jönni az elefántcsont toronyból. És akkor jobban menne. De persze én nem akarom megmondani, csak lehet. És egy valamivel egészen biztosan nem lehet megnyerni a saját táboruk számára a választót, ha mucsai tirpák még mindig nyereg alatt húst puhító hordának nézik és ennek nap, mint nap hangot is adnak.

Ma is ugyanazok az értelmiségiek kárhoztatják a társadalom megosztottságát, akik a Kádár-rendszer alatt mindent megtettek, hogy egy ideológia és egy párt kormányozza Magyarországot.

Személy szerint nagyon boldog vagyok attól, hogy Magyarországon van megosztottság. Több mint 40 évig ugyanis nem volt. A Kádár-rendszerben az értelmiség mindent megtett, hogy a természetes megosztottságot felszámolja és hazánkat a szocializmus erős bástyájává tegye. A rendszerváltással azonban mind az ideológiai-, mind az egypártrendszer megbomlott, olyan szerveződések jöttek létre, melyeket képtelenek voltak kontroll alatt tartani. Nem véletlenül tekintették legnagyobb ellenfelüknek a Fideszt, melyet nem sikerült az SZDSZ-be betagolniuk. Orbán Viktor már akkoriban is olyan dolgokat mondott ki, melyekből levezethető volt, hogy esetleges hatalomra kerülése alapjaiban rengetheti meg a posztkommunizmus világát, megtörve gazdasági, média és társadalmi hegemóniájukat. Ennélfogva kommunikációjuk részévé tették, hogy a jobboldal és elsősorban Orbán Viktor tudatosan a társadalom megosztására törekszik. Ez kétség kívül igaz. Azonban éppen ugyanezen emberek előszeretettel hangoztatják, hogy „Magyarországnak szembe kell néznie múltjával”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem szabad megbolygatni a posztkommunisták által kimunkált történelem- és társadalomképet. A Fidesz éppen erre tett kísérletet, míg a posztkommunisták éppen a status quo fenntartásában érdekeltek a mai napig. A 2002-es kampányban terjedt el az a kommunikációs fordulat, hogy „a Fidesz megosztja az országot. Családok szakadtak szét, barátságok mentek tönkre.” Ha ezt el is fogadjuk, érdemes arra gondolnunk, hogy a posztkommunista értelmiség a Kádár-rendszer alatt mesterségesen tartotta felszín alatt ezt a megosztottságot, mely a rendszerváltás után – különösen a polgári kormány regnálása alatt – elementáris erővel tört a felszínre. Hogy ez Orbán Viktor politikájának lenne a következménye? Igen. Hogy a jobboldal tehető ezért felelőssé? Nem. Arról van szó ugyanis, hogy a rendszerváltás után tíz évvel az antikommunisták már nem féltek vállalni sem a politikai, sem a vallási, sem a kulturális hovatartozásukat. Ez természetszerűen vezetett konfliktusokhoz, hisz a szocializmus évtizedei alatt finoman szólva sem volt tanácsos ilyesmikről beszélni.

A megosztottság tehát a plurális demokrácia része. Ambivalens helyzet, hogy ezt Magyarországon éppen a magukat „demokratáknak” nevező erők kárhoztatják. A 'miért' persze érthető. A megosztottság megszüntetésében érdekeltek, mivel magából a megosztottságból eredendően fény derülne a múltbéli bűneikre. Nem véletlen, hogy míg „múlttal való szembenézést” hirdetik, addig mégis a polgári kormány hozta létre mind a Terror Házát, mind a Holokauszt Emlékközpontot, míg odaát csak újra feltették a régi lemezt:

 „Magyarország sokkal többre képes. Nézze meg a szlovákokat, cseheket, lengyeleket, tíz éve maradunk le tőlük. Azt hiszem, ennek fő oka a mélységes politikai megosztottság. Az ország nagy többsége, közepe nem tud megállapodni egymással semmilyen hosszú távú kérdésben. Az állandósult politikai háborút bevitték a családokba, a barátságokba, a munkahelyekre, a sportegyesületekbe, a kultúrába.” (Bajnai Gordon, Vasárnap Reggel, 2012. 12. 16.)

[…] „a következő négy évben be szeretném temetni azokat az árkokat, amelyek a társadalomban keletkeztek. Az a szándékom, hogy az iskolákban tanuljanak, a munkahelyeken dolgozzanak, a templomokban imádkozzanak, az utcákon közlekedjenek, az európai stílusú politizálásnak a színhelye pedig a parlament legyen.” (Medgyessy Péter beiktatási beszéde, 2002. 04. 27.)