Évek, sőt évtizedek óta halljuk egy pozícióit féltő, zárt véleményformáló elit tagjaitól, hogy milyennek kellene lennie a kormányzás, vagy éppen az ellenzék „stílusának”. Pontosabban inkább csak a „rettegett” Fidesz stílusának. Mert a véleménydiktátoroknak valahogy soha nem felel meg az a stílus, amit nem ők valósítanak meg.

Ha egy előadás, vagy műsorfelvétel közben hirtelen elvész a mondanivaló, a beszélő kétségbeesett tekintettel kezdi keresni a súgógépet. Optimális esetben ez megnyugvást biztosít, pedig valójában a kreatív önállóságot cseréli fel a kizökkent beszélő az előre beprogramozott tervszerűségre. A magyar véleménydiktátor úgy működik, mint a kéretlen súgógép: mindig mesterséges „tudást” közvetít az elmúlt évtizedek közéleti viharaitól kissé megszédült nyilvánosság felé, majd düh ébred benne, ha valaki mégis inkább önálló gondolkodásra ragadtatja magát. Egy konkrét példán keresztül: az előbb marxista, majd liberális magyar filozófusok állítólag a felvilágosodás – szerintük megkérdőjelezhetetlen – eszmeiségének örök igehirdetői, az „állandósult világbölcsesség” felkent papjai. Az ő szemükben a stílusérzéküknek nem megfelelő kormányzati stratégia, vagy az ehhez kapcsolódó eszmei alapok kizárólag a feudális diktatúrát kívánják restaurálni, illetve legitimálni.

Valójában a kisiklott értékrend a permanens egzisztenciális függőség kielégítése érdekében nagyon is komoly politikai, illetve gazdasági érdekek nyílt képviseletével jár együtt. Amikor ugyanis egy „független értelmiségi” véleménye bejárja a külföldi sajtót, és hivatkozási alapként szolgál a magyar kormánnyal szembeni támadásokhoz – nos, ez már komoly befektetés lehet az elmúlt években érdeksérelmet elszenvedő pénzembereknek, a közép-európai értelemben is hihetetlenül súlyos magyar gazdasági sokkterápián, privatizációs hullámon meggazdagodott spekulánsoknak.

Nem az a fontos, hogy a véleménydiktátorok hiteltelenek – azon túl persze, hogy magára az országra nézve káros tevékenységet folytatnak. Belföldön senki nem gondolja komolyan, hogy mondjuk más országok alkotmányaival összehasonlítva a magyar alaptörvény „a feudális sötétség” újjáélesztésének dokumentuma lenne. Távolabbról nézve: keressünk rá, hogy miket mondtak évtizedekkel ezelőtt a francia szocialisták de Gaulle közjogi rendszerére, majd lepődjünk meg azon, amint ugyanezek a szocialisták kormányra kerülve már kimondottan élvezték az addig sokat kárhoztatott rendszer előnyeit. Mindez nem több mint idővel úgyis változó politika. Az viszont már pszichológia, hogy akik mindig „oligarchákról” beszélnek, valójában azért teszik ezt, mert éppen mögöttük állnak az igazi oligarchák. Elgondolkodtató, hogy számos magyar véleménydiktátor, a saját szakmájukban mások eltérő véleményét megbélyegző nagybetűs „Szakértők” (a fenti példától elrugaszkodva nemcsak filozófusok, hanem akár a nyilvánosságban valaha többet szereplő politikai elemzők is) régi vágású oligarchákkal állnak üzleti kapcsolatban, így valójában nem tesznek mást, mint az ő érdekeiket képviselik a nyilvánosságban.

Persze a becsület egy véleménydiktátor számára relatív érték. A „független értelmiségiek” sokszínűsége, az érdekes módon mindig feléjük lejtő karrierpálya számos kifutási lehetősége, az információbrókerkedés, továbbá az elitizmus egzisztenciális alapjainak megsemmisülésétől való félem ugyanis lenyűgöző módon bármilyen szerep betöltésére „alkalmassá teszi” ezt a maréknyi humoristát, újságírót, filozófust, közgazdászt, jogászt, egyszóval: „Szakértőt”. Talán az egyetlen pozitívum, hogy a sokak által jogosan emlegetett értelmiségi rendszerváltásnak maga az idő dolgozik napról-napra nyilvánvalóbban.

A cikk szerzője: Fodor Csaba

Megkezdődött Magyarországon a 2014-es választásokra való felkészülés. Ha a gyakorlatban még nem is, de a fejekben már mindenképpen elkezdődtek a kommunikációs irányok kijelölése.

Lecsapott az ellenzék az Alaptörvény 4. módosítására. A módosításról való érdemi vita azonban elmaradt. Jelen esetben azonban a vita elmaradása éppen a kormánypártoknak kedvezett legkevésbé. Természetesen keveseket érhetett meglepetésként, hogy milyen intézkedések képezték részét a korábban átmeneti rendelkezéseknek. Ezeket az ideiglenes szabályokat azonban meghozatalukkor marginális bírálatok érték. Azonban az alkotmánybírósági elmeszelésük után sem alakult ki magukról a rendelkezésekről érdemi párbeszéd. Miután az alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte a rendelkezéseket, az ellenzéki pártok ezeknek a törvényeknek a létét vonta kétségbe. Vagyis nem tudott azokról vita kialakulni, mivel eleve a párbeszéden kívülre helyezték őket a protestálók.

Az ellenzéki erők természetesen jól felfogott érdekükből cselekedtek így. Mivel ha végigmegyünk az alkotmánymódosítás egyes törvényein, rövid úton kiderülhetett volna, hogy azok élvezik/élvezhetik a társadalom támogatását. Ebből kifolyólag az ellenzéknek érzelmi síkra kellett terelnie a kérdést. Így átvéve a politikai szituáció tematizálását. Már nem az egyes rendelkezések miben létéről folyt a diskurzus, hanem elindult egy egyoldalú kommunikáció, mely az alapvető jogok megszűnéséről szólt. Minthogy érvelésük szerint a demokrácia és a jogállam megszűnt, így a vita is értelmetlenné vált a konkrét problémáról. Vagyis, „illegitimmé vált” maga az alkotmányozás.

TGM azonban a március idusán szervezett Milla tüntetésen megforgatta az egész történetet. Beszédében kifejtette, hogy szerinte a demokratikus ellenzéknek ki kellene vonulnia a parlamentből és el sem kellene indulni a 2014-es választásokon. Ez egy reális forgatókönyv és TGM felvetése egyenesen következik a korábban felvetettekből. Hisz, ha az ellenzéki pártok illegitimnek tartják az új Alaptörvényt – mint ahogy ezt Karácsony Gergely az ATV-ben kijelentette –, akkor miért indulnak a választáson, melyet az új alaptörvényhez kapcsolódó sarkalatos törvényekben határozott meg a Fidesz?  A logika mentén felvethető az a kérdés, hogy a Fidesz alkotmányozását illegitimnek tekintik, de akkor a sarkalatos törvényeket nem? Vagy csak a választási törvényt nem? Ha nem tetszik a rendszer, akkor miért vesznek benne mégis részt?

Kérdéses tehát, hogy ennek akkor így pontosan mi is az értelme. A választ Osztolykán Ágnes adta meg, aki úgy értékelte TGM állásfoglalását: „A politológus felem azt mondja, hogy kevés erre az esély (az ellenzéki győzelemre), a politikus meg azt, hogy láttunk már karón varjút”. Magának a rendszernek a megkérdőjelezése előrevetíti azt, hogy egy olyan ellenzéki kommunikáció induljon el, hogy „hát mi megpróbáltuk gyerekek, de látjátok, hogy olyan környezetet teremtettek, amelyben lehetetlenség volt nyerni”. Holott, ma az ellenzék egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy leváltsa a kormányt. Viszont simán rá lehet kenni az új szabályokra a 2014-es vereséget.

Kétséges azonban, hogy ez a fajta kommunikáció mennyire bizonytalanítja el az ellenzéki pártok saját szavazótáborát. Mert ha nem lehet nyerni, akkor miért mennének el szavazni? Ha meg nincs értelme az egésznek, akkor miért nem bojkottálják a választást a demokraták? Nem teljesen világos.