„Fel kéne ébredni: ma baromira nem az ezeréves történelmünk, a kereszténység, meg ki tudja még milyen avítt dolgok kötnek minket Európához, hanem a Szimpla Kert meg az A38, meg párjó étterem .” (Dudás Gergely, Index, 2012.12.29.)

„Dobozba pakoljuk legszebb könyveinket, s elmegyünk innen Európába, mert azt akarom, hogy európai magyar légy, s ne nyomorítsanak meg halva született eszmék. El kell ebből az országból néhányunknak menni, mert mindig emberek csinálnak helyet annak, amit úgy hívnak, hogy történelmi végzet.”
(Kácsor Zsolt, Népszabadság „Karácsony-melléklet” 2012.12.22.)

„Vissza Európába! Nem lesz olcsó. Soha nem is volt az. Megannyi kalandozás, kompozás, eltérítés után mindig és rendre megfizettük az árát. Nem szándékozom végigpásztázni a történelmünket, ismerjük azt jól (?), ám emlékezzünk a legutóbbi „partraszállásunkra”, 2004-re!” (Szanyi Tibor, Nolblog, 2012.01.07.)

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy tiszteletben tartjuk fenti véleményeket. Nem akarunk keresztes hadjáratot indítani, toleráns liberálisként kitiltani fenti szövegek szerzőit bárhonnan vagy külső autoritásokhoz rohanni. Magyarország szabad ország, bárkinek lehet véleménye, ezúttal pedig mi élünk azzal a jogunkkal, hogy bárki vitathat is más véleményeket.

Nem gondoljuk ugyanis, hogy Budapest meghatározott vendéglátóipari egységei egyfajta modern Nyugat-Berlinként védenék Európát a keleti szocializmus mucsáján. Mégis, nem tagadható, hogy kedveljük a Dudás által említett szórakozóhelyet és éttermeket, sőt, az idelátogató külföldi barátainkat is időnként elvisszük ezekre a helyekre és nem szeretjük a csendrendeleteket. Azonban az a rossz hírünk van, hogy e „szellemi köldökzsinórokban” nem a fejlett Európa kódolt üzeneteit adják át nekünk. Vendégeink ilyen helyek látogatásakor csak annyit közölnek, hogy örülnek magyarországi tartózkodásuknak. Lehet azonban közös pont Dudás gondolataival: mi van, ha Magyarország – nagyon figyeljünk egymásra! – Európában van?! Így aztán nemcsak fenti kiemelt fővárosi lokálok, de akár még Szeged, a több ezer éves Sopron, Szombathely, Gorsium és Valcum, de horribile dictu még az óbudai (Aquincum) Index-székház is Európában lehetnek, illetve ahhoz „kötnek minket”. A Szimpla mélyén sustorogva nyugati vendégeinkkel a kereszténység elterjedése (vaksi szerzetesek Umberto Eco főeurópai író által is megénekelt körmölése) nyomán kialakult újlatin nyelveken, illetve egy olyan nyelven beszélünk, amely félig újlatin, félig germán gyökerekből ered. Erasmus-programon veszünk részt, mintha európaiak lennénk, és ottani keleti és nyugati társainkkal éjszakai borozásokon közös pontként arról is beszélünk, hogy keresztény királyaink nevét kölcsönösen elsajátítottuk az iskolában. Nyugatra megyünk, templomokba járunk, és ateista nyugati barátunk is elviteti magát velünk a Szent István Bazilikába, meg Pannonhalmára. Vannak keresztény barátaink is, pl. Ausztriából, Bajorországból (ami ugye szintén Európa), és hozzájuk az köt minket, hogy időnként együtt megyünk misére, vagy a történelemről beszélgetünk. Azaz, ha a dudási értelemben vett „minket” szerény személyünket és családunkat is takarja, akkor minket a kereszténység és a történelem akár személyes kapcsolatainkban is Európához köt. Nyilván olyan is van, akit három fröccs után egy kocsmai mosdóajtó nyugati kéz általi meglengetése köt Európához. Sokfélék vagyunk: a mi közösségeinknek vannak határozott elképzelései Európáról, annak múltjáról és jövőjéről. Eközben vannak, akik Európa címszó alatt csak piában és kajában, esetleg a beömlő turisztikai GDP-ben gondolkodnak (micsoda hasonlóság bizonyos Zimmer Ferivel…).
Vannak, akik szerint nyugati vendégek érkezése köt minket Európához, ez bizonyára a német nyugdíjasok által megszállt Thaiföldhöz lehet hasonló státusz.

Ami még rosszabb hír lehet Dudás számára, hogy gyakran olvasunk a magyar sajtón kívül németet, olaszt, angolt stb. Látjuk például azt, hogy újságírók milyen kérdéseket tesznek fel az uniós forrásokért felelő minisztereknek Németországban vagy Ausztriában, és ezekhez képest hogyan kérdezett Dudás például Bajnai Gordontól. Hogyan nem kérdezett rá arra az alkotmányos nonszenszre, hogy az interjúalany 8000 milliárd forint uraként a parlament előtt nem elszámoltatható, nem lévén akkor még miniszter. Látjuk, hogy lábtörlő és mikrofonállvány semmi ahhoz képest, ahogy négy évvel később újra interjút készít a 8000 milliárdos emberrel, és nem kérdez rá be nem váltott (a korábbi, 2006-os interjúban hangsúlyozott) növekedési és foglalkoztatási ígéreteire. Eszünkbe jut, hogy a mi Európánkban előbb mindenki a saját portája előtt sepreget, ott keresi a bibliai szálkát, majd amikor saját portája csillog-villog, és foglalkozásának európai értelemben vett mestere, akkor elmegy, és nyugodt szívvel „Európát oktathat” másoknak éttermekben, kocsmákban.

Valahol Európában. Esetleg Magyarországon.

Dudás Gergely interjúja Bajnai Gordonnal, 2006. június 24. Index

Mennyire lesznek mások a prioritások, mint a mostani nemzeti fejlesztési tervben? Mely területek kapnak nagyobb hangsúlyt, melyek fognak háttérbe szorulni?

- Ennek most folyik a véglegesítése. Nincs még végleges válasz erre a kérdésre. Amit biztosan mondhatok: a fenntartható növekedést és foglalkoztatást kell a középpontba állítanunk.

- Ha már a foglalkoztatás élénkítéséről beszélünk: nekünk a mostani megszorító csomagból leginkább az hiányzik, hogy semmilyen foglalkoztatás-ösztönzést nem tartalmaz.

- A foglalkoztatás az én fejemben nemcsak munkahelyteremtés, hanem foglalkoztathatóság is. A rokkantnyugdíjasok, a romák, a rossz képzési struktúrákból fakadó diplomás- és pályakezdő munkanélküliek problémáit kell megoldani egyebek között.

Ma is ugyanazok az értelmiségiek kárhoztatják a társadalom megosztottságát, akik a Kádár-rendszer alatt mindent megtettek, hogy egy ideológia és egy párt kormányozza Magyarországot.

Személy szerint nagyon boldog vagyok attól, hogy Magyarországon van megosztottság. Több mint 40 évig ugyanis nem volt. A Kádár-rendszerben az értelmiség mindent megtett, hogy a természetes megosztottságot felszámolja és hazánkat a szocializmus erős bástyájává tegye. A rendszerváltással azonban mind az ideológiai-, mind az egypártrendszer megbomlott, olyan szerveződések jöttek létre, melyeket képtelenek voltak kontroll alatt tartani. Nem véletlenül tekintették legnagyobb ellenfelüknek a Fideszt, melyet nem sikerült az SZDSZ-be betagolniuk. Orbán Viktor már akkoriban is olyan dolgokat mondott ki, melyekből levezethető volt, hogy esetleges hatalomra kerülése alapjaiban rengetheti meg a posztkommunizmus világát, megtörve gazdasági, média és társadalmi hegemóniájukat. Ennélfogva kommunikációjuk részévé tették, hogy a jobboldal és elsősorban Orbán Viktor tudatosan a társadalom megosztására törekszik. Ez kétség kívül igaz. Azonban éppen ugyanezen emberek előszeretettel hangoztatják, hogy „Magyarországnak szembe kell néznie múltjával”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem szabad megbolygatni a posztkommunisták által kimunkált történelem- és társadalomképet. A Fidesz éppen erre tett kísérletet, míg a posztkommunisták éppen a status quo fenntartásában érdekeltek a mai napig. A 2002-es kampányban terjedt el az a kommunikációs fordulat, hogy „a Fidesz megosztja az országot. Családok szakadtak szét, barátságok mentek tönkre.” Ha ezt el is fogadjuk, érdemes arra gondolnunk, hogy a posztkommunista értelmiség a Kádár-rendszer alatt mesterségesen tartotta felszín alatt ezt a megosztottságot, mely a rendszerváltás után – különösen a polgári kormány regnálása alatt – elementáris erővel tört a felszínre. Hogy ez Orbán Viktor politikájának lenne a következménye? Igen. Hogy a jobboldal tehető ezért felelőssé? Nem. Arról van szó ugyanis, hogy a rendszerváltás után tíz évvel az antikommunisták már nem féltek vállalni sem a politikai, sem a vallási, sem a kulturális hovatartozásukat. Ez természetszerűen vezetett konfliktusokhoz, hisz a szocializmus évtizedei alatt finoman szólva sem volt tanácsos ilyesmikről beszélni.

A megosztottság tehát a plurális demokrácia része. Ambivalens helyzet, hogy ezt Magyarországon éppen a magukat „demokratáknak” nevező erők kárhoztatják. A 'miért' persze érthető. A megosztottság megszüntetésében érdekeltek, mivel magából a megosztottságból eredendően fény derülne a múltbéli bűneikre. Nem véletlen, hogy míg „múlttal való szembenézést” hirdetik, addig mégis a polgári kormány hozta létre mind a Terror Házát, mind a Holokauszt Emlékközpontot, míg odaát csak újra feltették a régi lemezt:

 „Magyarország sokkal többre képes. Nézze meg a szlovákokat, cseheket, lengyeleket, tíz éve maradunk le tőlük. Azt hiszem, ennek fő oka a mélységes politikai megosztottság. Az ország nagy többsége, közepe nem tud megállapodni egymással semmilyen hosszú távú kérdésben. Az állandósult politikai háborút bevitték a családokba, a barátságokba, a munkahelyekre, a sportegyesületekbe, a kultúrába.” (Bajnai Gordon, Vasárnap Reggel, 2012. 12. 16.)

[…] „a következő négy évben be szeretném temetni azokat az árkokat, amelyek a társadalomban keletkeztek. Az a szándékom, hogy az iskolákban tanuljanak, a munkahelyeken dolgozzanak, a templomokban imádkozzanak, az utcákon közlekedjenek, az európai stílusú politizálásnak a színhelye pedig a parlament legyen.” (Medgyessy Péter beiktatási beszéde, 2002. 04. 27.)

Eddig azon ment a parázás, hogy a kormány külső forrásokat akar bevonni a felsőoktatás finanszírozásába. A tüntetőkkel eddig együtt menetelő rektorok most viszont felvetették: legyen diplomásadó. Várjuk a független civilek ellenreakcóit.

A Napi Gazdaság mai cikke szerint a Magyar Rektori Konferencia elnökségi tagjai felvetették: a felsőoktatási intézmények finanszírozási problémáit részben „diplomásadó” bevezetésével lehetne megoldani. „A diplomásadó lényege, hogy akinek diplomája van, az oklevél kiadási évétől függetlenül 1,5 százalék többletadót fizetne az szja-köteles jövedelme után”. Az ötlet egyáltalán nem újkeletű és el lehet(ne) rajta gondolkodni. Csakhogy.

Csakhogy eddig éppen az volt a gond, hogy a kormány külső forrásokat akart volna bevonni a rendszerbe. Részösztöndíj, költségtérítéses helyek magas aránya, diákhitel 2.0. A reakciókat ismerjük: felháborodás, pfujjolás, tüntetés, szervezkedés. A rektorok pedig szépen beálltak a sorba: a tervezett lépéseket elutasították, több gyűlésen maguk is felszólaltak, támogatva a kormány tervei ellen tüntető hallgatókat, diákokat. Felháborodva jelentették ki, hogy „félrevezetik a döntéshozókat és a magyar családokat, akik azt állítják, hogy a felsőoktatás tömegével bocsátja ki a használhatatlan diplomákat”. Be kell fektetni a tudásba, az egyetembe, a jövőbe – mondták.

Sőt: Országos Felsőoktatási Egyeztető Fórum néven egységfrontba tömörült a Magyar Rektori Konferencia a HÖOK-kal, a HaHával, az Oktatói Hálózattal – és persze a jobboldali kormányok ellenében mindig ügybuzgó szakszervezetekkel. Azon szervezetekkel, akik hetek óta csípőből utasítanak el bármilyen új felvetést, amiben egyáltalán szerepel az a szó, hogy egyetem. Bödőcs Tibor parodizálta így a korábbi gazdatüntetéseket: „Miért jönnek Pestre? - Tárgyalni! - És tárgyalnak? - Nem!”.

És akkor most jön a diplomásadó ötlete – éppen a rektoroktól. Akik eddig igyekeztek minden lehetőséget megragadni, hogy – nyilván kancellárpánikukban – ágáljanak az ilyen „átgondolatlan”, „szakmaiatlan”, „hirtelen jött” ötletek ellen. Ami előre eladósítja az egyetemistákat, azonnal plusz terheket ró a frissdiplomások nyakába, alacsony kezdő fizetéseiket tovább csökkenti stb.

Tehát várjuk a tömeges tiltakozásokat, antirektoriánus prédikációkat, az egyetemi vezetők tetemre hívását – ahogy a „Több andragógiát” követelő transzparenseket is.

Ez lehetett volna egy olyan csata, amit a diákok nyernek meg, erkölcsileg és tartalmilag is. Mikor kiszivárogtak a 2013-as keretszámok, mindenki – nyilván elsősorban a diákság – felkapta a fejét, hogy „Micsoda? Nem erről volt szó!”. És valóban nem erről volt szó, nem 10480 államilag támogatott helyről, pláne nem úgy, hogy semmi előzmény, egyeztetés, „társadalmi vita” (sic!) nélkül a sajtóból kell megtudnia mindezt még az érintetteknek is. (Abba most inkább ne menjünk bele, hogy hogyan és miért került nyilvánosságra egy olyan szám, amiről állítólag végső döntés akkor nem született).

Egyszóval hirtelen „a többség” nyilván a diákok mellé állt, hiszen úgy tűnt, óriási érdeksérelem éri őket, nagyobb részük kezdhet azon gondolkodni, hogy egyetem vagy külföld. A sokkhatás után már kevés volt a kormányzat részéről a Diákhitel 2.0 előnyeinek kommunikációja és az, hogy tulajdonképpen mindenki jól jár. Apropó: Diákhitel 2.0. Végre egy tényleg átgondolt, hosszú távon is fenntartható és valóban a minőségi felsőoktatást szolgáló finanszírozási konstrukció. Egyrészt értéket – és értelmet – ad a hallgató számára az egyetemre járásnak, másrészt visszatartja a hobbiegyetemistákat, harmadrészt pedig indirekt szabályozóként számos olyan szakra járó hallgatót itthon tart, akinek munkájára a közszférában van égető szükség (pl.: orvos, tanár, közig. szakember stb.). Arról nem is beszélve, hogy adókedvezmények formájában a piaci szférát is arra ösztönözné a rendszer, hogy a frissdiplomás tandíját inkább fizesse ki, hiszen így ő is és a hallgató is jól jár.

De beszéljünk a nagytotálról: arról meg az utóbbi időben nem volt vita, hogy a felsőoktatás átalakításra szorul, ugye kedves HÖOK? Mindenki nyomta a mantrát az elmúlt években-évtizedben, legyen az kormányzat, ellenzék vagy hallgatói érdekképviselet, hogy ez bizony így nem fenntartható, drága és szar, változtatni kell, „semmit nem ér a diplomám”, „nem lehet elhelyezkedni” stb.

És tényleg: a felsőoktatásba felvett hallgatók mintegy 45%-a nem végezte el az egyetemet, de azért az állam egy ideig (kinek 1-2, kinek 6-7 évig) finanszírozta azt, hogy végül elmenjen pizzát sütni, vagy pultosnak egy gyorsétterembe. Ezért tényleg megérte.

Visszakanyarodva az elmúlt hetek balhéjainak kronológiájához: a hallgatók – egyébként helyesen – utcára vonultak kifejezni nemtetszésüket. Elkezdtek tüntetni a középiskolások is, eközben a kormányzat cinikusabbnál, cinikusabb nyilatkozatokkal hergelte őket. Érezni lehetett egy ponton túl, hogy erre valamit lépni kell, mert még gáz lehet belőle. Persze a valóban szánalmas ellenzék megpróbálta meglovagolni ezt a hullámot, de kellő ütemérzékkel Bajnai és Mesterházy is bemondta a mikrofonba, hogy tandíjra bizony szükség van. Naná, hiszen Gyurcsányék bevezették és Bajnai is tervezte.

Ott kezdték kicsit elszámítani magukat a diákok, amikor a miniszterelnököt kezdték ugráltatni, majd kitalálta a HÖOK, hogy ő csak Orbánnal tárgyal, az oktatásért felelős miniszterrel nem hajlandó. Milyen alapon? A HaHá-t és a Humán Platformot pedig inkább hagyjuk: éppen eleget tettek az egész ügy hiteltelenítéséért, videójuk kiváltja a reggeli kávé hatását is vérnyomásszint-emelés tekintetében.

Végül az állítólagos fidelitasos (?) egyetemistákkal folytatott konzultáció után a miniszterelnök bejelentette, hogy eltörlik a keretszámokat, majd jött a Balog Zoltán, Giró-Száz sajtótájékoztató, ahol ezt megerősítették mindketten és kitértek arra, hogy a pontszámok fognak számítani. Erre a hallgatók részéről nagyrészt hőbörgés, és további tüntetések kilátásba helyezése volt a válasz.

Végül a HÖOK volt oly kegyes, hogy kedden leült Balog Zoltán miniszterrel, aki már 40000-es államilag támogatott számot ígért a hallgatóknak. Persze Nagy Dávid innen is idegesen vonult ki, azt állítva, hogy homályos az egész, és biztos nem tartja majd a szavát a kormány.

Szerdán koradélután, pedig bejelentette a kormányszóvívő, hogy legalább 55000 hallgatónak finanszírozza az állam a képzést, a kormány majd a kidolgozza a felvételi kritériumok részleteit és nyilván az itthonmaradás egy fontos szempontot fog jelenteni az államilag finanszírozott képzés esetén.

Tulajdonképpen egy klasszikus lose lose situationnak lehettünk szemtanúi. A kormány szerette volna lefektetni egy minőségi képzésen alapuló, hosszú távon is fenntartható felsőoktatás alapjait – ami persze az állami helyek csökkentésével jár együtt a világ minden táján. Erre nyilvánvalóan és érthetően a diákság részéről a leghatározottabb elutasítás volt a reakció. És egy darabig szimpatikus volt, hogy a diákok küzdenek az igazukért, de a végére nekik is sikerült túltolni a bringát. Most ott tartunk, mint a balhé előtt, a felsőoktatás sajnos nem „reformálódott meg”, „cserébe” a kormány tulajdonképpen visszavonulót fújt. A hallgatók meg lassan az agyára mennek mindenkinek, köszönhető ez a HaHá-nak, Humán Platformnak és a többi nevenincs SZDSZ-es álcivil ifjúsági szervezetnek, na és persze a HÖOK-nak, amely most meg akarta mutatni, hogy mire képes. Hát sikerült: nagyképűsködésre, követelőzésre - érdemi teljesítmény és valódi érdekképviselet nélkül.

Tabajdi Csaba szocialista EP-képviselő fanatistákra jellemző tüneteket kezd produkálni: ő mindenhol, mindenkor és mindenkiben csakis Orbán Viktort és a Fideszt látja. Orbán-fóbiájára szedett gyógyszere messzire gurult a múlt héten.

Azt már megszokhattuk Tabajdi Csabától és a brüsszeli MSZP-s képviselőktől, hogy az európai döntéshozókat és közvéleményt mind nyíltan mind zárt ajtók mögött a magyar kormánnyal szembeni fellépésre buzdítják. Teszik ezt már a 2010-es kormányváltást kezdete óta, napi szinten. Lassan egy szakkönyvre való alapanyag gyűlik össze az országot lejárató tevékenységükből: gondoljunk csak az európai parlamenti plenáris vitákra, a Magyarországot elítélő parlamenti határozat-kezdeményezésekre, meghallgatásokra; vagy a hazug, többek között a magyar államiság jelképeit becsmérlő körleveleikre.

Tabajdi azonban a múlt héten – talán a Bajnai-féle Együtt 2014 megjelenése miatti féltékenységből, vagy csak hithű pártszorgalomból – szintet lépett a magyar kormány nemzetközi rágalmazása terén. Számára – amint az az alábbi összeállításunkból kiderül – ugyanis már nincs olyan téma az Európai Parlament napirendjén, amiből ne tudna rögvest párhuzamot vonni a lopakodó orbáni diktatúra rémképével.

Nézzük hát meg, hogyan képviselte Tabajdi Csaba hazánkat múlt héten Strasbourgban. A szocialista képviselő az Ukrajnával kapcsolatos vita során kijelentette: Magyarországon az új választójogi törvény miatt már nem lesznek többé demokratikus választások. A kisebbségi jogok európai védelme kapcsán nem felejtette el emlékeztetni párttársait: Magyarországon tobzódnak a neonáci elemek. Az Oroszországról szóló vita során pedig Orbán Viktort Putyinhoz hasonlította. De Tabajdi hallatta hangját az európai bankfelügyelet vitájában is, amely területen szerinte Magyarország új falat épít Európával szemben, s persze az európai tranzakciós adóról szóló eszmecserénél is csak és kizárólag a magyarországi tranzakciós adóról volt mondandója. Ilyen hát egy rövid összegzés a magyar szocialista képviselő heti európai parlamenti munkájáról.

Mindenesetre le a kalappal Tabajdi Csaba teljesítménye előtt, aki bebizonyította: képes bármilyen téma kapcsán két bővített tagmondaton belül a totalitárius rendszert építgető Orbán Viktorra és a Fideszre rátérni. Jóformán sajnálhatjuk, hogy az elmúlt héten nem szólalt fel az indiai kasztrendszer diszkriminációja témában az Európai Parlamentben. Kíváncsian vártuk volna ugyanis felfedezését: igazából Orbán Viktor is kasztrendszer bevezetését tervezi Magyarországon. Sőt azt már igazából be is vezette – félig biztosan, mindenesetre valamilyen „szakértői” papír vagy „független” kutatás van róla.

Hogy Tabajdi önszorgalommal vegyes fanatizmusból vagy otthoni pártutasításra rombolja saját hazája tekintélyét, s egyben csinál magából félbolondot? Valószínűleg is-is. Ezzel a teljesítményével minden bizonnyal hamarosan valamilyen komoly pártérdemrenddel tüntetik ki. A baloldalon ez a módi, már hosszú-hosszú évtizedek óta.
Azonban nem csak az a baj, hogy hithű baloldali pártkatonaként Tabajdi alaptalanul és határokat nem ismerve hazudik, rágalmaz és ezzel teljesen lejáratja magát, hanem hogy ezzel lejárat mindenkit, így egész Magyarországot is. Ez a típusú tevékenység rendkívüli károkat okoz mind a Magyarország-kép, mind a magyar polgárok unióhoz való viszonya kapcsán is. Tabajdinak, valamint párttársainak és balliberális barátainak hazugságai helyrehozhatatlanul roncsolják nem csak a jelenlegi magyar kormány, de Magyarország és a magyar polgárok külföldi megítélését is. A Nyugaton rögzülő negatív sztereotípiák megváltoztatásához a későbbiekben pedig évtizedekre lesz szükség. Ezért kell elutasítani Paul Lendvai, Heller Ágnes, Konrád György és társaik félremagyarázásait és torzításait is, s helyre kell azokat igazítani.

A „Tabajdi Baráti Kör” által tudatosan megvezetett nyugati politikusok, képviselők, véleményformálók ostoba, az országot és a magyar polgárokat megalázó kijelentései ugyanakkor tovább erősítik sok magyar állampolgár Unióval kapcsolatos ellenérzéseit és „a Nyugattal” szembeni frusztrációját. Ebből pedig a Jobbik profitál, a külső szemlélő számára pedig olybá tűnhet, hogy a Fidesz az Unióval kapcsolatban egyre kritikusabb hangot üt meg – pedig csak Magyarország renoméját igyekszik megvédeni az alaptalan állításokkal szemben.

De hát az otthonról érkező pártutasítást végre kell hajtani. S hogy ezért a gyurcsányi utat követve Tabajdi Csaba hazudik reggel, délben meg este, Brüsszelben, Strasbourgban és ahol csak lehet, nem számít. Igazából számukra ez a normális. S valóban: ahhoz képest, hogy 2006 őszén az akkori szocialista vezetés nem engedte a tévészékházba szorult rendőrök megsegítését, hátha meglincselik őket élőben kétmillió tévénéző szeme láttára, egy kis putyinozás, fasisztázás, diktátorozás kifejezetten európainak hathat.

Nem állítom: kritikának európai szinten és fórumokon helye lehet. De a forma és a stílus nem mindegy, ahogy a nemzeti és a pártérdekek közötti határvonal meghúzása sem. A mindenkori magyar kormány hazugságokon alapuló, külföldön való „feljelentgetése” messze ezen a határvonalon túl van. A magyar kormány tevékenységének témákon átívelő, generális rágalmazása pedig a józan ész határain van túl. Tabajdi az első határvonalat már régen, az utóbbit a múlt héten átlépte.

Az elmúlt hónapok és hetek esetei is mutatják, esély sincs arra, hogy a magyar szocialisták magatartásában változás álljon be. Sajnos ismerjük őket. Ilyenek. Nem változnak.

Ezért más út nekünk sem marad, küzdeni kell ellene, s ellenük.

A cikk szerzője: Kelemen

Listát állítani Karácsony előtt megszokott tevékenység. Rengeteg teendőnk és ajándékvásárlási „kötelezettségeink” közepette célszerű. Ráadásul, ha így adventben egyben lelki kötelezettségeinket is számba veszünk, akkor még csak nem is ellentétes az ünnepi hangulattal. De izraeli-magyar kettős állampolgárokról és a keresztény felekezetekhez tartozókról készíteni listákat kifejezetten ünneprontó, és soha nem időszerű.

Gyöngyösi Márton november 26-i parlamenti felszólalása valamint a HVG Unokáink is fogják bánni című cikke egyaránt ellentétes azzal, amire valaha is büszkék lennénk. Antikereszténydemokratikus.

Gyöngyösi Márton listaállítási terveit, hála Istennek, meggyőzően ledöntötte a konszenzusos elutasítás. Mind Ujhelyi István parlamenti alelnöki felszólalása, mind Rogán Antal a szombati tüntetésen való szereplése méltóan kifejezte, hogy mi jelentjük Magyarországot, akik egy európai országban akarunk élni, és nem azok, akik egy fundamentalista sumér-pártus birodalmat építenének.

A HVG Unokáink is bánni fogják című cikke nem egy parlamenti felszólalásként született meg, viszont az már kész listával dolgozik. Ezért én, bár veszélyes különböző célcsoportra irányuló támadások közé egyenlőségjelet tenni, mégis azonosan rossznak tartom mind a kettőt. Ijesztő, hogy a HVG szerkesztőiben fel sem merül a hasonlóság gyanúja. Már-már provokációnak tűnik ez az időbeli véletlen egybeesés, amelynek egyáltalán nem értem az értelmét. Nem akarok felülni a provokációnak, már csak a múlt heti konferencia tanulsága miatt sem. Ráadásul nem a HVG arcátlansága aggaszt.

A hibát (bűnt) nem ott véti a HVG, hogy felekezeti alapon listáz. Ott is, de ez nem újdonság. Aki számára ez nem azonos Gyöngyösi Márton szándékaival, annak antidemokratikusságán már nem lehet segíteni. Hanem a cikkben az a felháborító, hogy külön magyarázat nélkül! összemossa a politikai érdekeltséget a hitbeli elköteleződéssel. Mintha ti. a kétezer éves Katolikus Egyház és az 500 éves történelmi protestáns egyházak politikai pártok fiókszervezetei volnának. Az pedig már Bartus László-i magasság, hogy ha ezt fordítva képzeli el: a politikai vezetés a történelmi keresztény egyházak marionett kiszolgálója lenne. Éseztígyhogy?

Sajnos, én hiába gúnyolódok rajta, a cikk a második megközelítés felé hajlik. Csak kezünkbe kell venni a lapot. Vonalzóval mintázott szentháromság-kép - „egy szem többet lát”. :) Az alcím viszont: >állami< felügyelet. Ez akkor volna valóban vicces (akkor se nekem), ha intézményesen az egyházak küldenének ki tanfelügyelőket.De erről szó sincs sehol! Most akkor a pápa is az Orbán Viktornak engedelmeskedik?

Azok az indulatok, amelyeket ébreszt, a legveszélyesebbek ebben a cikkben. Mivel „csak” egy újságcikk volt, nem lesz olyan látványos elutasításra lehetőség, mint Gyöngyösi Márton felszólalása ellenében megtörtént. A HVG és a lappal szimpatizálók nyilván védeni fogják a cikket, és akik sértve érzik magukat, azok pedig radikalizálódnak véleményükben. Legjobb védekezés a támadás címszava alatt nem sokára nyakunkba kaphatunk olyan blogbejegyzéseket és megszólalásokat, hogy a pedofil klerikalista reakció nem tűri, ha kritizálják kiépített hatalmát. Másik oldalról pedig érkeznek az észrevételek: bezzeg, ha a tanfelügyelők a zsidó hitközséghez tartoznának… Mire jó ez? Ha ártani akar a HVG Magyarországnak, akkor ezt jól csinálja.

Ugyanakkor nagyon fontos látni, hogy a HVG cikkírójának nem a felekezeti hovatartozás számít. Ha az EMIH-től jönne egy tanfelügyelő, az ugyanúgy fájna ennek a listakészítőnek, mert kormánypárti(nak minősítené önkényesen). Ha a tanszabadság kérdésességével van baja, akkor írja meg azt! Ne keltsen hangulatot, és ne bélyegezzen meg embereket. Valójában az önálló értékrenddel bíró, autonóm közösségekkel lehet gondja, ahogy Gyöngyösi Mártonnak is. „Megbízhatatlanok.” „Világnézetileg nem semleges.” Találó, hogy a Kerdem éppen az ellenkezőjére szólít fel minket: ne légy semleges! Ugyanis annak lenni rossz, és valójában lehetetlen. Nincs semleges világnézet. Az övék sem az. De amíg magukról elhiszik, hogy tudnak objektívak lenni, addig ezt a megelőlegezést a mi irányunkban nem teszik meg. Márpedig erre nincs joguk. Nem beszélve arról, hogy könnyebb attól az embertől tanulni, aki vállaltan elkötelezett, mint attól, aki azt sem tudja, hogy mit akar vagy mit hisz, és külön ijesztő, ha valaki saját gondolkodásáról a tökéletes igazságot feltételezi.

A Jobbiknak és a HVG-nek Boldog IV. Károly szavait üzenem: Magyarok, tanuljátok jobban szeretni a hazát, mint ahogy egymást gyűlölitek! És a listaállígatás közben (helyett) nézzétek meg a Református Egyház nagyszerű karácsonyi kampányfilmjét. Mert annak van itt az ideje.

Antall József, az első szabadon választott magyar miniszterelnök idén lenne 80 esztendős. Politikai hagyatéka, a gyakran hangoztatott antalli örökség gazdátlanul kallódik. Legfőbb ideje lenne felkarolni.

Azok közé tartozom, akik kisgyermekként felháborodtak, amikor 1993. december 12-én egyik pillanatról a másikra megszakították a Magyar Televízióban a Walt Disney Kacsamesék című rajzfilmsorozat aktuális epizódjának sugárzását, majd bejelentették, hogy meghalt Antall József miniszterelnök. Mind a mai napig élénken él bennem ez az emlék. Ezzel mások is így vannak: a legnépszerűbb közösségi oldalon még külön csoportot is létrehoztak, amely ezzel foglalkozik.

A néhai miniszterelnök személyének és tevékenységének megítélése már életében is komoly vitákat váltott ki mint a bal-, mind pedig a jobboldalon. A balliberális oldal előszeretettel, ámde teljesen alaptalanul vádolta a kisnemesi családból származó kormányfőt azzal, hogy a Horthy-korszak, a „régi, úri Magyarország” restaurációján fáradozik. Naftalinszagú, korszerűtlen, idejétmúlt – ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illették az Antall-kormány által képviselt keresztény-konzervatív politikát, a miniszterelnököt pedig gőgös, öntelt, nagyképű és mogorva fickónak igyekeztek beállítani, aki ráadásul az általuk olyannyira gyűlölt „keresztény kurzust” képviseli.

Vádakkal, rágalmakkal a jobboldal sem maradt adós. Mind a mai napig lehet olyan véleményeket hallani, hogy Antallék elcsalták a rendszerváltást, lepaktáltak az ős-ellenség SZDSZ-szel, elmismásolták a kommunista bűnösök felelősségre vonását, szétprivatizálták az országot, és olyan csődhalmazt hagytak maguk után, hogy 1994-ben Horn Gyula és csapata könnyűszerrel bezsebelhette a csalódott magyarok nagy többségének szavazatait. A jobboldalon időről időre felröppenő vád az is, hogy Antall József és kormánya nem élt a kínálkozó lehetőséggel, és háromszor is elmulasztotta a békés határrevízió lehetőségét: nem szerezte vissza Kárpátalját a Szovjetuniótól függetlenedő Ukrajnától, nem vonult be a Felvidékre, amikor felbomlott Csehszlovákia, végül pedig a délszláv háborút sem használta ki a délvidéki területek megszállására. (Hogy ezen területszerzési akcióknak valójában mekkora realitása volt, azt mindenki döntse el maga.)

A baloldali kritikákra kár szót vesztegetni. Ugyanolyan aljas, hazug lejárató kampányt folytattak Antall József ellen, mint amilyent napjainkban Orbán Viktor ellen. A jobboldali kritikusoknak pedig szeretném felhívni a figyelmét néhány tényre. Az Antall-kormány Egy nyakig eladósított országot vett át elődeitől; a kabinet 1990-es megalakulásakor hazánk még szovjet megszállás alatt volt; a KGST-piac összeomlása maga alá temette a magyar gazdaságot is; az alapokról kellett felépíteni mindent. Nem volt véletlen a kormányfő híressé vált „kamikáze-kormányos” kijelentése sem. Ő tudta a legjobban, hogy a lehetetlenre vállalkozik, mégis meg kellett próbálnia, mert ezt kívánta a nemzet érdeke. Megpróbálta, és korántsem vallott szégyent. Tette, amit az adott körülmények között tehetett. Elvitathatatlan érdeme, hogy az általa vezetett kormány lerakta egy nyugati típusú, demokratikus ország alapjait, és elindította hazánkat az Európai Unió felé vezető úton.

Jacques Santer egykori Luxemburgi miniszterelnök, aki 1987-től 1990-ig az Európai Néppárt elnöki tisztjét is betöltötte, így vélekedett róla: „Antall József mint az elvek embere mindig hű maradt a nemzeti konzervativizmus eszméihez és a keresztény értékekhez. Hangsúlyozta az emberi jogok tiszteletben tartását és az európai kereszténység hagyományaira támaszkodott.”

Ma már egykori bírálói, politikai ellenfelei is elismerik, hogy Antall József nagy formátumú politikai személyiség volt. Egy felkészült, elhivatott, tisztességes és ízig-vérig konzervatív politikus, akiben tökéletesen egyesült a keresztény-konzervatív világnézet és az európai eszmeiség, az Uniós elkötelezettség. Nem véletlen, hogy 2008-ban róla nevezték el az Európai Parlament egyik épületszárnyát. Ez a gesztus számomra azt jelzi, hogy külföldön példamutatónak tartják mindazt, amit képviselt, és azt a stílust, ahogyan politizált. Idehaza egészen más a helyzet. Antall József neve szinte csak akkor tud bekerülni a híradásokba, amikor leöntik vagy ellopják valamelyik szobrát…

Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy Antall József megtért Teremtőjéhez. Ennyi idő sem volt elegendő ahhoz, hogy politikai hagyatéka, az antalli örökség méltó helyre kerüljön. Antall József egykori pártja, az MDF hosszú agóniát követően 2010-ben kiesett a parlamentből, majd JESZ néven alakult újjá, fényévnyi távolságra az antalli örökségtől. Egészen döbbenetes, hogy az MDF pártalapítványaként létrejött Antall József Alapítvány honlapján, az antalli örökség menüpontra kattintva egy teljesen üres oldal jelenik meg. Létezik ugyan egy Antall József Politika-és Társadalomtudományi Tudásközpont, egy Antall József Baráti Társaság, sőt, 2007 óta Antall József díj is, időnként helyi szintű megemlékezésekre is sor kerül, az antalli örökség mégis gazdátlanul kallódik. Legfőbb ideje lenne felkarolni. Annak ellenére, hogy nem a KDNP színeiben politizált, Antall József megérdemelné, hogy a legnagyobb kereszténydemokrata politikusok között emlegessék a nevét. Erdődy Gábor korábbi szentszéki nagykövet szavaival élve: Antall József kereszténydemokrácia-felfogása nagy nyugati államférfiak, Konrad Adenauer, Robert Schuman és Alcide De Gasperi által megfogalmazott alaptételekből (szélsőségek elutasítása, szociális igazságosság, családcentrikusság, szolidaritás) és a Barankovics István-féle kereszténydemokrata programból (emberi szabadságjogok, szabadság és egyenlőség, népi önkormányzatok) táplálkozott. 1991-ben, a Magyar Reformátusok Világtalálkozóján a következőket mondta a miniszterelnök: „A magyarságot az teszi nemzetté, az teszi a magyar kultúrát különlegesen értékessé, valóban európaivá, hogy önmagunkban hordjuk Európát, és a protestantizmus, a református egyház nélkül szegény lenne ez a nemzet, nem lenne az a magyarság, amit mi vállalunk, ha nem lenne katolicizmus és protestantizmus együttesen képviselve. […] Csak az ért meg bennünket, és az tudja, hogy mit jelent magyarnak lenni, aki értékeli azt a szellemiséget, amit hordoznak ezek az egyházak, és aki a magáét megvallva, a maga szellemiségét képviselve, de egyetemesen tudjuk szolgálni a magyarságot, Európát és a mi egyetemes világkultúránkat.”

Halálos ágyán Bolberitz Pál címzetes apátnak a következőket mondta: „keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője.” Külföldön elismerik Antall Józsefet. Legfőbb ideje, hogy hazájában is megkapja az őt megillető megbecsülést. Az antalli örökség valójában a magyar kereszténydemokrácia öröksége. Legyünk büszkék erre!