67653_bajnai_mesterhazy.jpgAmikor múlt pénteken a tárgyalások megszakadtak, Mesterházy szerint Bajnai éppen további hét befutó balos körzetet igényelt. Nem véletlenül, ugyanis hiába kapja meg az Együtt az egyéni kerületek egyharmadát, ha azok többségében totál esélytelen. Az asztalborítás tektonikus okait vizsgáltuk.

Körmend, Sárvár, Barcs, Kecskemét, Baja, Mohács, Debrecen, Keszthely, Pápa. Ezek a városok nem a Játék Határok Nélkül magyar győztesei, hanem azok a települések, amelyek a 2010-es tíz legjobb fideszes eredményt hozó választókerületből kilencnek a központjai. Ezen kívül az is közös ezekben a kerületekben, hogy Bajnai hétfői pálfordulása után balos összeborulás esetén mindegyikben az Együtt-PM jelöltje próbálkozhat. Debrecen, Nyírbátor, Vásárosnamény, Körmend, Kecskemét – a tíz 2010-es leggyengébb szocialista EVK-ból ötben indulhatna az Együtt-PM jelöltje.

Első blikkre láthatjuk tehát, hogy jóllehet Mesterházy pénteki bevallása szerint – melyet az Együtt azóta sem cáfolt – 35 választókerületet a 106 balos indulási lehetőségből Bajnaiék kapnának, a választókerületek elemzésének második-harmadik szintjén azonban már felborulnak az erőviszonyok. Nehezen vitatható, hogy az elmúlt hetekben zajlott tárgyalások igazi tétje az volt, hogy hány darab esélyes helyet kaphat a „korszakváltók” csapata. Mesterházy egy 40 választókerületet tartalmazó csomaggal állt elő, amiből tehát 35-öt kaphattak volna meg az Együttesek. A csomag átvilágítása után, Szigetvári Viktor 2012-es választókerületi elemzésének egyik besorolása alapján (mely a 2006-os szocialista eredményeken alapul, lásd az írás 29. oldalát), 4 biztos baloldali és 8 balra billenő kerületet találtunk, miközben Szigetvári országosan 33 biztos baloldali és 15 balra billenő kerületet számolt. Ha a két kategóriát összesítjük, jól látható, hogy 12 valamennyire esélyes kerületet kaptak Bajnaiék a 48 valamennyire esélyes kerületből. Tehát ami a felszínen egyharmad-kétharmad, az valójában egynegyed-háromnegyed.

Megye

EVK

Szigetvári 2006 alapján

Különbség Fidesz-MSZP (2010)

Különbség Fidesz vs. MSZP-LMP-MDF (2010)

Bács-Kiskun

1./2. Kecskemét

stabil jobb

48

44,1

Bács-Kiskun

6. Baja

stabil jobb

48

41,7

Baranya

3. Mohács

stabil jobb

44,2

35,9

Baranya

4. Szigetvár

stabil bal

35

31,4

Békés

3. Gyula

balra billenő

34,8

34,8

BAZ

1./2. Miskolc

stabil bal

14,9

12,9

Budapest

1. I-V. kerület

stabil jobb

35,2

25,4

Budapest

3. XII. kerület

stabil jobb

32,9

16,4

Budapest

4. II-III. kerület

stabil jobb

26,2

8,7

Budapest

5. VI-VII. kerület

balra billenő

21

3,2

Budapest

13. XVI.kerület

balra billenő

27,7

13

Budapest

17. XXI. kerület

stabil bal

16,5

9,3

Budapest

18. XI-XXII. kerület

balra billenő

19,8

6,4

Csongrád

2. Szeged

balra billenő

23,9

18,1

Csongrád

3. Szentes

jobbra billenő

36,9

35,9

Fejér

5. Sárbogárd

jobbra billenő

40,5

37,8

Győr-M.S.

2. Győr

stabil jobb

48,5

43,7

Győr-M.S.

5. Mosonmagyaróvár

jobbra billenő

41

32,6

Hajdú-Bihar

1. Debrecen

stabil jobb

46,3

38

Hajdú-Bihar

2. Debrecen

stabil jobb

42,4

39,7

Heves

1. Eger

balra billenő

26,8

21,7

Jász-Nagykun

3. Karcag

jobbra billenő

43,4

41,7

Komárom-Esz.

2. Esztergom

balra billenő

30,3

18,3

Nógrád

2. Balassagyarmat

stabil jobb

40,3

35,4

Pest

1. Érd

balra billenő

28,5

25,5

Pest

3. Szentendre

stabil jobb

37,6

23,1

Pest

7. Vecsés

stabil bal

34,2

31,2

Pest

11. Dabas

jobbra billenő

38,7

33,9

Pest

12. Cegléd

jobbra billenő

39,4

33,9

Somogy

2. Barcs

jobbra billenő

43,3

27,7

Somogy

3. Marcali

stabil jobb

39,2

32,5

Szabolcs-SZB

4. Vásárosnamény

stabil jobb

47,2

42,8

Szabolcs-SZB

6. Nyírbátor

jobbra billenő

39,3

32,1

Tolna

2. Dombóvár

jobbra billenő

40,4

35,9

Vas

2. Sárvár

stabil jobb

45,7

39,9

Vas

3. Körmend

stabil jobb

54,6

47,7

Veszprém

2. Balatonfüred

jobbra billenő

42,9

38,7

Veszprém

4. Pápa

stabil jobb

46

44

Zala

2. Keszthely

stabil jobb

42,2

39,8

Zala

3. Nagykanizsa

jobbra billenő

29,6

22,5

 

 

 

36,8325

29,9325

 

Szintén sokatmondó adat, ha a 2010-es választási eredmények alapján vizsgáljuk a 40 darabos átadandó körzetcsomagot. Azt láthatjuk, hogy miközben a Fidesz egyéni jelöltjei 2010-ben átlagban 33 százalékkal előzték meg a szocialista jelölteket, addig ezekben a kerületekben 37 százalék volt a különbség. Továbbá, a Fidesz 2010-ben országosan 24 százalékkal előzte meg az MSZP, az LMP és az MDF – a játék kedvéért ezúttal egybeszámolt – eredményét, az MSZP által átpasszolni szándékozott körzetekben azonban ebben a képzett kategóriában 30 százalék volt a különbség.

Bajnaiék ugyan eleve azzal az igénnyel indultak, hogy a billegő, szoros kerületek jobboldali jelöltjeit is megszólítanák, ennek sikertelenségével és a mostani kerületbeosztással azonban egy baloldali kudarc fő vesztesei lehetnek. Számításaink szerint a Tárki 2013 júliusi adatai alapján egy most vasárnapi választáson a Fidesz 118, az Együtt 16-20, az MSZP 44-48, a Jobbik pedig 17 mandátumot szerezne abban az esetben, ha a két balos formáció egyharmad-kétharmad arányban osztaná el a listás helyeket. Ráadásul úgy tűnik, hogy a kockázatokat sem egyenlően viselnék a felek, egy baloldali erősödés nem járna az Együtt-mandátumok arányos növekedésével. Ráadásul szocialista források szerint az MSZP csak a listás helyek egyötödét adná át, ebben az esetben Bajnaiéknak egy most vasárnapi voksoláson legfeljebb csak 11-15 mandátum jutna.

Továbbra is kérdés azonban – a fő kérdésen, a miniszterelnök-jelölt személyén kívül – a 2 százalék körül mért DK, a nullaszázalékos Liberálisok és a nullaszázalékos MSZDP (Schmuck) bevonása. Nem világos, hogy a számukra biztosítandó legalább 7-8 mandátumról az MSZP-nek vagy az Együtt-PM-nek kellene-e lemondani. Az azonban biztos, hogy Mesterházy pénteken olyan hangnemet ütött meg  az Együtt amatőr jelöltállítási húzásaival kapcsolatban, ami az egyik tárgyalófélnek mindenképpen gáz. Ha a Népszabadság hétfői siratóasszony-oldalait nézzük, akkor leginkább mindkettőnek.

BIG_0002569509.jpg„Republikon: Budapesten simán nyerne a baloldal” – írta a liberális intézet legújabb kutatásáról a vg.hu, de hasonló hurráoptimizmussal számol be a Népszava is. Ezúttal nem az újságok, hanem a Republikon anyagának rövid rezüméje („A baloldali-ellenzéki pártok közös támogatottsága már ma is meghaladja a Fidesz népszerűségét Budapesten”) félrevezető. Az intézet részletes anyaga ugyanis 2013 tavaszi és nyári számokat is tartalmaz, utóbbiak pedig már a hibahatáron belüli különbséget mutatnak a Fidesz-KDNP és a MSZP-E2014-DK között.

„Budapest más”, szól az újsághírek szerint a szocialistáknak dolgozó, korábban SZDSZ-es Republikon Intézet új elemzésének címe. Valóban, a számok meggyőzőek, de nem meglepőek: Európa más fővárosaihoz hasonlóan – az országos átlaghoz képest – a magyar főváros lakói között is felülreprezentáltak a baloldaliak és a liberálisok. Az anyag a főváros értelmiségi jellegét és vonzerejét igazolja, és azt állítja, hogy az Ipsos 2013 február-márciusi számai alapján Budapesten a megkérdezettek 35 százaléka mondta magát baloldalinak, 32 százaléka jobboldalinak, 40 százaléka liberálisnak és 30 százaléka konzervatívnak. A fővárosiak 44 százaléka – leegyszerűsítve – inkább kompromisszumokra törekedne az Európai Unióval, de 40 százalék konfliktusok árán is képviselné a nemzeti érdekeket.

Már fenti számok is elgondolkodtatóak, tekintve, hogy a kormánypártokhoz köthető álláspontok nincsenek akkora kisebbségben, mint amekkora arányban a balliberálisok 2002-ben és 2006-ban, erősen kompetitív országos választási eredmények mellett tarolt Budapesten. Táblázatunk a fővárosi választási eredményeket és az Ipsos Republikon számára készült, 2013 júliusi felmérésének biztos szavazó pártválasztókra vonatkozó számait mutatja.

 

Fidesz-MDF/KDNP

MSZP

SZDSZ-

MIÉP-/Jobbik

LMP

Együtt 2014

DK

2002

32

44

10

7

-

-

-

2006

35 (MDF:5)

44

12

3

-

-

-

2010

46

25

5 (-MDF)

11

13

-

-

2013 júl.

39

28

-

10

6

11

4

 

Ehhez képest az elemzés – vélhetően elsősorban a lusta újságírók számára készült – rövid összefoglalójában a Republikon azt a 2013 február-márciusi, két Ipsos-mérésből összesített adatot emeli ki, hogy a budapesti választók 50 százaléka a baloldali ellenzék jelöltjeire szavazna, míg a kormánypárti jelölteket csak 34 százalék választaná. Ehhez képest maga az elemzés 19- 20. oldala számol be a fél évvel ezelőtti helyzethez képest – feltehetően elsősorban a rezsicsökkentésnek köszönhetően – bekövetkező változásról: a kormánypártok a fővárosban megerősödtek, sőt, még az elképzelt MSZP-Együtt 2014-DK összefogás is csak 43-39-re vezetne Budapesten. „Kijelenthető tehát, hogy a fővárosban az ellenzéki pártok támogatottsága megelőzi a Fidesz-KDNP támogatottságát.” – szól a liberális elemzők kissé egyoldalú következtetése, ugyanis itt két kérdés is felmerül: Mi van a pártonként legalább 3 százalékos hibahatárral? Ráadásul, biztosan 100 százalékos lesz az összefogást is támogató, átszavazó balos ellenzéki szavazók aránya (az elemzés 90 százalék fölötti átszavazási hajlandóságról ír, de itt pár százalék sem mindegy)? Szintén a 2013 júliusi és tavaszi helyzet különbségét mutatja, hogy a kormány maradását kívánók aránya 33-ról 38 százalékra nőtt, miközben a kormányváltást akarók (az összefogásból kimaradó Jobbik és LMP szavazóinak döntő többsége is vélhetően ide sorolható) aránya 52 százalék.

Budapest nagyarányú megnyerése nélkül nincs baloldali győzelem, és nem véletlen, hogy talán ezekben az órákban is ádáz küzdelem megy az ellenzéki pártok között (és azokon belül) a biztos befutónak gondolt budapesti helyekért. Mégis, a jelenlegi arányok alapján a 18 fővárosi körzet nagy része szoros küzdelmet és jobboldali győzelmeket is hozhat. Az elemzés számai mellett a KSH is kimutatta, hogy Budapesten jóval magasabb az átlagfizetés, az országos 223 ezer forint helyett 283 ezer forint. Kérdés azonban, hogy a magasabb fizetésű fővárosi ellenzéki szavazók szívesen fizetnék-e az MSZP által javasolt másfél-kétszeres személyi jövedelemadót vagy a magasabb társasági adót?

A Republikon elemzése hibáival együtt is tanulságos, ráadásul, mivel vélhetően a baloldali tárgyalásokra való felkészüléshez is használták, így némi betekintést enged a politikai tanácsadás boszorkánykonyhájába is. Az igazán érdekes részben, az anyag utolsó 5 oldala alapján (pártpolitikai vélemények) nem csak az izgalmas, amit az utca embere is elolvashat, hanem azok a valószínűleg feltett kérdések (illetve az azokra adott válaszok), amiket a nyilvánosság nem láthat: Népszerűbb-e Bajnai Budapesten Mesterházynál? Hogy állt 2013 tavaszán az ellenzéki pártok támogatottsága (külön-külön)? Bevennék-e az összefogásba a baloldali szavazók Gyurcsány Ferencéket?

Címkék: vélemény választások ellenzék Erdély

tusnadfurdo_tusvanyos.jpgA baloldal hevesen ráizgult a leveles voksolásra. Nyilatkozataikból csak annyi látszik, hogy minden magyar megszólítása, érdekeinek képviselete és szavazataik megnyerése helyett a határon túliak voksolását próbálják gáncsolni.
 
Az MSZP januári kolozsvári kihelyezett elnökségi ülése után Mesterházy és az MSZP kislányos zavarában úgy kért bocsánatot a határon túli magyaroktól, hogy az felért egy újabb szembeköpéssel. A 2004-es népszavazással kapcsolatos MSZP állásponthoz képest ez mégis látványos fejlődés, hiszen akkor egyenesen lerománozták honfitársainkat, és a magyar nyugdíjrendszer piócáiként kezelték őket. "Egy rossz politikai kérdésre, egy rossz politikai válasz született. [...] ebben nekünk komoly felelősségünk van." - ez a bocsánatkérés Mesterházy módra. Micsoda erkölcsi önmarcangolás előzhette meg ezt a mondatot, ami előbb a Fideszt hibáztatja a kérdésfelvetésért vagy hogy egyáltalán minek foglalkozott a témával, majd relativizálja a felelősséget: hogy miért tartja rossz válasznak, az nem derül ki, ahogy az sem, hogy ez a felelősség mit von maga után. Pedig egyszerű lett volna megfogalmazni egy legalább  őszintének látszó, de mégis nagyon lájtos bocsánatkérést: "Bocsánatot kérünk a 2004-es álláspontunkért."
Elhangzott továbbá, hogy "A szocialista párt valóban változtatni akar a nemzetpolitikáján." Január óta ez a jelek szerint (még?) nem következett be, hiszen az MSZP megint retteg a határon túliaktól, most éppen a postai levéllel történő szavazásuktól: csalásra nyílik lehetőség, levelek csoportos kitöltése és feladása, nemzetbiztonsági veszélyek, stb. Borzasztóan cinikus dolog technikai kifogásokat keresni több százezer magyar állampolgár a választásokból való kizárására. És ez a párt próbál a mindig "demokratikus" jelzőkkel ellátott szerveződések élén tetszelegni!
Pedig a csalásoktól való félelem ellenszere végtelenül egyszerű: tessék megszerezni a határon túliak szimpátiáját! Mert ha valaki szavazni akar majd (MSZP-re, Fidesz-re vagy bármely más pártra), akkor majd maga kitölti és feladja szavazatát. Sajnos ez az a pont, ahol le lehet vonni a következtetéseket: azok a pártok, akik technikai kifogásokat keresnek a határon túli magyarok voksolási rendszerében, azok közvetetten beismerik: nincs vagy nem tartják pártjuk nemzetpolitikáját vonzónak, és (ami még rosszabb), nem is kívánnak ezen változtatni, nem akarnak a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozni.
Azok a pártok, akik nem akarnak foglalkozni minden magyarral és fittyet hánynak egyes állampolgárokra, azok nem méltóak kormányzati szerepre. Egy szó jut eszembe: diszkrimináció.
A dolognak van egy másik vetülete is: gondolkodjunk a baloldal fejével és tegyük félre a nemzeti érzelmeket és kötelességtudatot (a liberálisoknál úgyis minden relatív), és próbáljunk csak hideg racionalitással számolni. A napokban több számítás is sajtónyilvánosság elé került: a határon túli szavazatok valószínűleg csak 1-2 mandátumról döntenek majd az új 199 fős parlamentben. Ebből a baloldal két következtetést vonhat le:
1) Ha azt gondolja, hogy esélye van a kormányváltásra 2014-ben, akkor minden egyes mandátum számít - legalábbis a mostani támogatottság alapján így van - és meg kell harcolnia minden egyes szavazatért.
2) Ha azt gondolja, hogy úgysem tudja megnyerni a választásokat, akkor felesleges a határon túli szavazatokért erőlködni.
Hiteles nemzetpolitika kialakításáról csak akkor mondhatnak le a baloldalon, ha akkora választási fölényre számítanak, ahol néhány szavazat nem oszt, nem szoroz. A jelek szerint a baloldal nem szoros küzdelemre készül...

Véleménydiktátorok

Címkék: vélemény kormány ellenzék értelmiség

1075038_192806617555393_1407355098_n.jpg

Évek, sőt évtizedek óta halljuk egy pozícióit féltő, zárt véleményformáló elit tagjaitól, hogy milyennek kellene lennie a kormányzás, vagy éppen az ellenzék „stílusának”. Pontosabban inkább csak a „rettegett” Fidesz stílusának. Mert a véleménydiktátoroknak valahogy soha nem felel meg az a stílus, amit nem ők valósítanak meg.

Ha egy előadás, vagy műsorfelvétel közben hirtelen elvész a mondanivaló, a beszélő kétségbeesett tekintettel kezdi keresni a súgógépet. Optimális esetben ez megnyugvást biztosít, pedig valójában a kreatív önállóságot cseréli fel a kizökkent beszélő az előre beprogramozott tervszerűségre. A magyar véleménydiktátor úgy működik, mint a kéretlen súgógép: mindig mesterséges „tudást” közvetít az elmúlt évtizedek közéleti viharaitól kissé megszédült nyilvánosság felé, majd düh ébred benne, ha valaki mégis inkább önálló gondolkodásra ragadtatja magát. Egy konkrét példán keresztül: az előbb marxista, majd liberális magyar filozófusok állítólag a felvilágosodás – szerintük megkérdőjelezhetetlen – eszmeiségének örök igehirdetői, az „állandósult világbölcsesség” felkent papjai. Az ő szemükben a stílusérzéküknek nem megfelelő kormányzati stratégia, vagy az ehhez kapcsolódó eszmei alapok kizárólag a feudális diktatúrát kívánják restaurálni, illetve legitimálni.

Valójában a kisiklott értékrend a permanens egzisztenciális függőség kielégítése érdekében nagyon is komoly politikai, illetve gazdasági érdekek nyílt képviseletével jár együtt. Amikor ugyanis egy „független értelmiségi” véleménye bejárja a külföldi sajtót, és hivatkozási alapként szolgál a magyar kormánnyal szembeni támadásokhoz – nos, ez már komoly befektetés lehet az elmúlt években érdeksérelmet elszenvedő pénzembereknek, a közép-európai értelemben is hihetetlenül súlyos magyar gazdasági sokkterápián, privatizációs hullámon meggazdagodott spekulánsoknak.

Nem az a fontos, hogy a véleménydiktátorok hiteltelenek – azon túl persze, hogy magára az országra nézve káros tevékenységet folytatnak. Belföldön senki nem gondolja komolyan, hogy mondjuk más országok alkotmányaival összehasonlítva a magyar alaptörvény „a feudális sötétség” újjáélesztésének dokumentuma lenne. Távolabbról nézve: keressünk rá, hogy miket mondtak évtizedekkel ezelőtt a francia szocialisták de Gaulle közjogi rendszerére, majd lepődjünk meg azon, amint ugyanezek a szocialisták kormányra kerülve már kimondottan élvezték az addig sokat kárhoztatott rendszer előnyeit. Mindez nem több mint idővel úgyis változó politika. Az viszont már pszichológia, hogy akik mindig „oligarchákról” beszélnek, valójában azért teszik ezt, mert éppen mögöttük állnak az igazi oligarchák. Elgondolkodtató, hogy számos magyar véleménydiktátor, a saját szakmájukban mások eltérő véleményét megbélyegző nagybetűs „Szakértők” (a fenti példától elrugaszkodva nemcsak filozófusok, hanem akár a nyilvánosságban valaha többet szereplő politikai elemzők is) régi vágású oligarchákkal állnak üzleti kapcsolatban, így valójában nem tesznek mást, mint az ő érdekeiket képviselik a nyilvánosságban.

Persze a becsület egy véleménydiktátor számára relatív érték. A „független értelmiségiek” sokszínűsége, az érdekes módon mindig feléjük lejtő karrierpálya számos kifutási lehetősége, az információbrókerkedés, továbbá az elitizmus egzisztenciális alapjainak megsemmisülésétől való félem ugyanis lenyűgöző módon bármilyen szerep betöltésére „alkalmassá teszi” ezt a maréknyi humoristát, újságírót, filozófust, közgazdászt, jogászt, egyszóval: „Szakértőt”. Talán az egyetlen pozitívum, hogy a sokak által jogosan emlegetett értelmiségi rendszerváltásnak maga az idő dolgozik napról-napra nyilvánvalóbban.

A cikk szerzője: Fodor Csaba

Címkék: vélemény külföld

fall_on_deaf_ears.jpgA magyar közvélemény kb. 2 éve még túl érzékeny volt, most pedig már inkább túl érzéketlen a külföldi kritikára. Érdekes fordulat ez, amivel szinte minden szereplő nyer és visszaáll a természetes rend.

Mit értek „természetes rend” alatt? Azt, hogy a legtöbb országban, és ma már itthon is a közvéleményt sokkal kevésbé érdekli a nemzetközi politika, mint a hazai, és ez azért természetes, mert utóbbi határozza meg az emberek mindennapjait. Persze nem akarom lekicsínyleni az olyan globális kihívások fontosságát, amiket a világ országai csak közösen tudnának megoldani, de tény, hogy előbb fog érdekelni bárkit, hogy mennyi rezsit fizet, mint az, hogy olvad a jég az Antarktiszon. Így van ez a fejlődő világban és a nagyhatalmak társadalmaiban is. És a jelek azt mutatják, hogy ezt nem csak a kormánypártok, hanem lassan az ellenzék is felismeri.

Itthon viszont régóta túlmisztifikált a külföld szava: egyrészt történelmi okok, másrészt a magyar belpolitika miatt. Még a filmkultúrában is megjelent, nem hiszem, hogy magyarázni kellene, honnan idézek: „A nemzetközi helyzet fokozódik.” Ez a mondat tökéletes példája annak, ami a magyar közgondolkodást is jellemezte. Mindig elég magyarázatot jelentett a főszereplő számára, hogy miért kell eltűrnie valamit, aminek igazából nem örül. Nem firtatta, csak elfogadta. Hiszen ha Virág elvtárs mondja, akkor biztos úgy van. Ma a sajtó és az emberek is inkább visszakérdeznek, hogy „ki mondta, és miért is?”.

Hogy korábban miért fogadtuk el, annak sokféle oka volt: külső hatalmak döntöttek Trianonban, majd a második világháborúban is csak folytunk az árral, majd jött több évtized, amikor a vezető politikusok Moszkva engedélyét kérték minden jelentősebb döntéshez – igen, még a vasfüggöny átvágásához is. Ennek folyománya a belpolitika sokáig káros hatása: 1994 után a választások ellenére a szocialistáknak legitimálniuk kellett hatalmukat, amihez egyrészt az SZDSZ-t használták, másrészt a Külföldet – szerződéskötések bárkivel, bármiről és szinte bármilyen feltételekkel. Még a Vatikánnal is az MSZP-SZDSZ kormány kötötte meg az első szerződést 1997-ben, amivel garantálta a magyarországi egyházak jogait. (Ami azért is különös, mert a Vatikán csak a római katolikusok feje.)

A 2004-es EU-s csatlakozásig az européerségünk hangsúlyozása nyomta rá a bélyegét külpolitikánkra, majd a szocialista kormányzás egészére. A külföld véleményének elhiteltelenedését a médiatörvény körüli felhajtás indította, mely keretében a ténybeli tévedések és ferdítések szemet szúrtak a magyar átlagembernek is. Ezt a folyamatot az Alaptörvény elfogadása, majd a negyedik módosítása körüli rágalmak teljesítették be. Még a közéletet távolról sem követő magyarok is felismerhették, hogy amit a külföldi kritikusok állítanak Magyarországról az köszönő viszonyban sincs a valósággal. Nincs cenzúra, nincs diktatúra, IMF nélkül sem lett államcsőd. A magyarországi rasszizmus és antiszemitizmus pedig messze elmarad attól, ami Nyugat-Európában tapasztalható. A jogállamiság, a demokrácia és a mintapolitika pedig úgy tűnik erősen szubjektív:

-          az USA-ban botrány van az ellenzéki mozgalmakat érintő aránytalan adóhatósági ellenőrzésekből,

-          a Snowden-ügy kapcsán kiderült, hogy az USA kifejezett lakossági ellenszenv és törvényhozói döntés ellenére kiépítette – jó eséllyel – a világ teljes elektronikus adatforgalmára kiterjedő informatikai megfigyelőrendszert,

-          a britek 25 olyan országnak szállítanak fegyvereket, amelyeket egyébként emberi jogi aggályok miatt saját maguk is fekete listán szerepeltetnek,

-          a luxemburgi miniszterelnöknek több, mint másfél évtizedes hivatali idő után bírósági engedélyek nélküli titkosszolgálati lehallgatások miatt kellett lemondania,

-          és, ha még néhány évre visszatekintünk, említhetnénk a francia pénzügyminiszter pénzmosás miatti lemondását, vagy a francia volt miniszterelnök sikkasztási ügyét, a romák deportálását Franciaországból, a dán védelmi minisztérium fabrikált terrorista bizonyítékát, a brit sajtó lehallgatási botrányát, stb. Az MSZP kormányzása alatt elkövetett titkosszolgálatokkal való hasonló visszaélési ügyről (a magyar tisztek oroszok által való átvilágításáról) ne is beszéljünk.

Ezzel szemben milyen kritikák voltak Magyarország ellen? A házasságot férfi és nő kapcsolataként szabályoztuk, bevezettük a bíróságok közötti ügy-áthelyezés lehetőségét, korlátozva lesz a politikai kampányok által igénybe vehető TV-csatornák típusa, valamint egyes közterületekről jogszabály alapján ki lehet tiltani a hajléktalanokat. De mivel erről már számtalan cikk született, most nem is érdemes részletezni. Az ezek által a magyar demokratikus rendszerben okozott vélelmezett kár miatt messze több figyelmet kaptunk mint ami indokolt lett volna.

A lényeg az, hogy a saját maguknak, valamint a Magyarországnak támasztott feltételek aránytalansága azonban már szinte mindenkinek szemet szúrt, és a Külföld szavának súlyát egyre nehezebb jól belőni. Előbbi üdvözlendő, utóbbi helyzet ugyanakkor jó politikai érzéket és éleslátást igényel mind a magyar sajtótól, mind a magyar politikusoktól és külpolitikától. Valahol a „Ki a f*sz az a Thomas Meila?” és a „A német TV egyik gyerekhíradója azt mondta, hogy Magyarország…” hozzáállás között. Van, ami tényleg számít, és van, ami tényleg nem, még akkor sem, ha égbekiáltó hazugságot állítanak Magyarországról.

Azzal a felismeréssel viszont, hogy a Külföld szava nem szentírás, nagyon is sokat nyertünk. Nyert vele a magyar jobboldal, mert népszerűségét már nem befolyásolja a külföldi vélemény. De még fontosabb, hogy nyert vele az egész társadalom, mivel a nemzetközi sajtóban megjelentektől függetlenül minden párt „kénytelen” lesz saját képességeire építeni legitimitását, és ez az egész magyar demokratikus rendszert előmozdítja hosszú távon. Paul Lendvai vagy Konrád György és mások hiába játszák Virág elvtárs szerepét, a magyar társadalom már nem figyel rájuk, csak a hazai baloldal, amely ezzel saját magát tartja vissza a fejlődéstől.

Attila visszavárunk!

Szabo_Attila_foto.jpgEgy pécsi gimnazista, Szabó Attila diadalmaskodott a 44. Nemzetközi Fizika Diákolimpián. Szeptembertől a Cambridge-i Egyetem hallgatója lesz. Vajon van-e a későbbiekben számára visszaút Magyarországra, vagy törvényszerű, hogy elszipkázzák a tehetségeinket?

 

 

Minden nemzet tisztelettel és megbecsüléssel tekint azon tagjaira, akik valamilyen területen kiemelkedőt alkotnak – így vagyunk ezzel mi, magyarok is. Különösen nagy büszkeséggel tölthet el bennünket a Nobel-díjas magyar tudósok és az olimpiai bajnok magyar sportolók lakosságarányhoz viszonyított száma. Ami a Nobel-díjasokat illeti, az egy fő­re ju­tó dí­ja­zot­tak szá­má­ban Ma­gyar­or­szág az el­ső tíz or­szág közt fog­lal he­lyet. Az egy főre jutó olimpiai aranyérmek számát tekintve, minden idők összesített listáján (1896-2012) pedig a második helyezést foglaljuk el (a rangsorban csak finn „testvéreink” előznek meg minket).

 

Vitán felül áll, hogy sok kivételesen tehetséges honfitársunk volt, van és remélhetőleg lesz is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a július 15-i hír, amely beszámolt róla, hogy az 1994-es születésű Szabó Attila, a pécsi Leőwey Klára Gimnázium 12. osztályos tanulója abszolút első helyezést ért el a 44. Nemzetközi Fizika Diákolimpián. A magyar fiú besöpörte a legjobb elméleti dolgozat szerzőjének és a legjobb európai férfi versenyzőnek járó különdíjat is. A diákolimpiák történetében a pécsi fiatalember az első, akinek két alkalommal (tavaly és idén) is sikerült abszolút első helyezést elérnie. Ezzel világviszonylatban is minden idők legsikeresebb diákolimpikonjává vált. Az ötfős magyar csapat többi tagja is kitett magáért: Kovács Áron Dániel, Juhász Péter, Jenei Márk és Papp Roland egyaránt éremmel tért haza.

 

Attila győzelmének értékéről sokat elárul, hogy a Nemzetközi Fizika Diákolimpia (IPhO) egy komoly hagyományokkal bíró, jelentős presztízsű verseny. Az első megmérettetésre 1967-ben került sor Varsóban. Magyarország egyébként már ezen is részt vett a házigazda lengyelek, Bulgária, Csehszlovákia és Románia mellett. Egy évvel később, 1968-ban pedig Budapest adhatott otthont a második Fizika Diákolimpiának. Hazánk ezt követően még egy alkalommal, 1976-ban volt a verseny házigazdája. A diákolimpia hamar „kinőtte” a KGST-piac országait: többek között az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok, Ausztria, Olaszország, Indonézia, Dél-Korea és Spanyolország is volt már rendező ország. Az évek során a Nemzetközi Fizika Diákolimpiát egyre több ország és versenyző részvételével bonyolították le. Az idei megmérettetésre július 7. és 15. között került sor Dániában, ahol 82 ország 381 versenyzője mérte össze tudását. Egy ilyen mezőnyben tudott diadalmaskodni Szabó Attila, ami óriási siker – ebben a roppant tehetséges diák mellett nyilván szerepe volt a felkészítésben szerepet vállaló tanároknak is, nekik is jár tehát az elismerés.

 

Attila idén érettségizik. Ösztől a Cambridge-i Egyetem természettudományok szakán folytatja tanulmányait. Sokakban felmerülhet a kérdés, van-e onnan visszaút Magyarországra?

 

Akarva-akaratlanul is felsejlik az emberben Szent-Györgyi Albert példája, aki egykoron szintén e patinás szigetországi egyetem hallgatója volt, később azonban visszatért Magyarországra és itthon végzett tudományos tevékenységével érdemelte ki a Nobel-díjat. A példa tehát elméletileg Attila és a többi tehetséges magyar fiatal előtt is adott: külföldi tanulmányok és kutatások a világ legjobb felsőoktatási intézményeiben, kutató laboratóriumaiban, majd tudós karrier Magyarországon. De vajon van-e ennek realitása a XXI. században, figyelembe véve, hogy mit kínálnak (pénzben, technológiában) az Attilához hasonló tehetségeknek a nyugati és tengerentúli kutatóegyetemek, és mit tud kínálni neki Magyarország? Előfordul-e manapság, hogy sikeres magyar kutatók hazatérnek, és itthon folytatják tudományos pályafutásukat?

 

Biztosan sokak számára meglepő, de a válasz igen. Vannak, akik hazajönnek. Nem is kell nagyon sokat visszamenni az időben, hogy egy ilyen hírt találjon az ember: július 12-én, mindössze három nappal Szabó Attila győzelme előtt jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia honlapján, hogy Berényi Antal neurofiziológus úgy döntött, hazatér az Egyesült Államokból, és a New York-i idegtudományi laboratóriumot a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának Élettani Intézetére cseréli. Vajon miként lehetséges ez? A válasz részben a Magyar Tudományos Akadémia „Lendület” programja, amely biztosítja mindazon feltételeket, amelyekkel a fiatal kutató a legkorszerűbb műszerekkel szerelheti fel magyarországi laborját.

 

A „Lendület” program a kimagasló teljesítményű fiatal kutatók számára létrehozott program, melynek célja a sikeres fiatal kutatók elvándorlásának visszaszorítása, a tehetség-utánpótlás biztosítása, a fiatal kutatók előrelépési lehetőségeinek bővítése, illetve az akadémiai kutatóintézet-hálózat és az egyetemek versenyképességének növelése. A program révén reális esély nyílt arra, hogy Magyarország hazacsábítsa azokat a Berényi Antalhoz hasonló magyar kutatókat, akik a világ legnevesebb külföldi egyetemein dolgoznak.

 

Berényi Antal álláspontja szerint a „Lendület” programmal nem kell kompromisszumokat kötnie: reális célja lehet a világ egyik vezető idegtudományi kutatócsoportjának létrehozása itthon, Magyarországon.

 

A korszerű kutatólaboratóriumok mellett olyan munkahelyekre is szükség van, ahol a világ élvonalába tartozó munkát végezhetnek a kihívásokra vágyó, képzett magyar szakemberek. Adja magát a kérdés: vajon milyen állásajánlattal lehetne majd hazacsábítani Szabó Attilát az Egyesült Királyságból, miután elvégezte a Cambridge-i Egyetemet? Örömteli, hogy ma már erre is van tippünk. Bő egy hónappal ezelőtt adták át Csillebércen az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) legmagasabb szintű adatközpontját, a Magyar Tudományos Akadémia Wigner Adatközpontot. Az Európában egyedülálló műszaki jellemzőkkel bíró géptermi komplexum biztosítja a genfi székhelyű CERN kutatóintézet részecskegyorsítójából kinyert adatok feldolgozásához szükséges informatikai kapacitásokat. Az adatközpont létrehozására kiírt pályázaton a magyar kormány és az MTA által közösen összeállított pályázat győzött, 28 pályázat közül. Megelőztük többek között Svédországot, Norvégiát és Svájcot is. Így jöhetett létre Budapesten a világ legkorszerűbb adatközpontja, ahol világszínvonalú tudományos tevékenység fog folyni az elkövetkező években. Magyarország ezzel az intézménnyel felkerült az európai tudományos infrastruktúrák térképére. A Wigner Adatközpont jelentős mértékben hozzájárul a magas hozzáadott tudást igénylő munkahelyek teremtéséhez többek között a fizika illetve részecskefizika, illetve az informatika területén – egy ilyen munkalehetőség Szabó Attilának is vonzó lehetőség lehet.

 

Ami néhány évvel korábban még elképzelhetetlennek tűnt, mára egyre inkább reálissá válik: vannak érvek, amelyekkel Magyarország haza tudja csábítani a külföldön dolgozó magyar szakembereket. Kedves Attila, Téged is visszavárunk!

Címkék: felvilágosítás értelmiség Tóta W. Árpád Plankó Gergely

Execution_of_Robespierre_Wallpaper_c60t.jpg

Tóta W. Árpád tegnapi cikkében arra a kérdésre kereste a választ, hogy „Vajon mi tesz valakit ma, 2013 közepén kormánypártivá?” Mi más, mint az egyszerű választói „ostobaság”. Be kéne vezetni tehát az állampolgári ismeretek tantárgyat, mivel a nép nem érti, de a népet bármennyire is szeretnék, nem lehet lecserélni. Nahát, mintha Tóta W. ezt már megpróbálta volna egyszer: Modern Képmesék – Állampolgári ismeretek címmel.

Így a francia forradalom évfordulóján túl, különösen szórakoztató olvasni Tóta W. írását. Amikor is a nagy népművelők az Ész birtokában beszántották fél Európát. De visszakanyarodva, hála Gyurcsány Ferenc regnálásának azért Tóta W.-nek volt már alkalma felvilágosítani a népet. A jakobinus reformkormányzás bemutatása – értsd klasszik kormányzati propaganda gyártása – azért gondolom nem fizetett rosszul a szerzőnek. Persze ilyenkor kevésbé fontos a kapitalizmus és szabadpiacosság, ha lepottyan az állam asztaláról egy zsírosabb falat. Mindenesetre köszönet érte! Nem volt kidobott adófizetői pénz. Azóta is, ha kicsit is elbizonytalanodom a mutyi-mutyi láttán, gyorsan megnézek egy részt a Modern Képmesékből – mely a közszolgálati tévén ment napi rendszerességgel – és azonnal „húzok vissza Orbán Viktor hónaljába”.

De vegyük szemügyre részletesebben Tóta W. érvrendszerét. Nehéz elmenni amellett, hogy a hvg újságírója a fideszességet „népbetegségnek” minősíti, amely „gyógyítható”. Ha valami keményebb ballib közíró lennék, akkor azonnal nácizmust és kőkemény kirekesztést kiáltanék. De mivel nem vagyok, így csak mellékesként jegyzem meg: érdekes… Továbbmenve, tudom hogy egészen hihetetlen, de Tóta W. pontosan megfogalmazza, hogy mi is a probléma a modern tömegdemokráciával: a demagógia. Persze Tóta W. szépen általánosítva ostobázza le a fideszes választópolgárt. De vajon mi lenne a megoldás? Esetleg a Tóta W. szerint ezeket a választókat, akik „sötét ostobaság” által „fertőzöttek”, ki kellene zárni a választók közül? Vissza kellene állítani a cenzusos választást? Nem, egyszerűen arról van szó, hogy azért „tudattalanok”, mert „szociálizációs oka van hátrányosságuknak”, mivel – és itt jön a lényeg – „információ- és kíváncsisághiányban” szenvednek. Ez az érvelés azért is különösen érdekes, mert a ballib írósereg kedvenc topikját cáfolja: „a politika beférkőzött a családokba, a munkahelyre, a templomokba…” és így tovább, és ugye megmételyezett mindent. Most akkor döntsük már el, hogy az emberek túl sokat foglalkoznak politikával, vagy túlságosan keveset?! Gondolom az lehet a gondolat feloldása, hogy túl sokat, csak éppen túl keveset értenek belőle, mivel "ostobák". Nagy szerencséje van azonban a magyar népnek, hogy van neki egy Tóta W. Árpádja, aki mindig elmagyarázza az "ostobának", hogy mit hogyan is kell gondolni és látni, mivel sajnos ezek az emberek nem érettek a demokráciára.

Jól mutatja egyébként mindez, hogy mi a különbség a jobb- és baloldali „értelmiség” között, ugyanis a jobberek nem nézik hülyének a népet. A jobboldal pontosan érti és megtanulta, hogy milyen a magyar társadalom – már ha egyáltalán létezik ilyen – természetrajza. Ezt nem én állítom, hanem Plankó Gergely a 444-en: „az úgynevezett jobboldal már hosszú ideje jobban érzi, hogy milyen ez az ország.” Ebből kifolyólag elég jól érzi (többnyire), hogy mit lehet még megtenni, és hogy meddig is lehet elmenni. Ez egyébként abból adódik, hogy a Fidesz nem nézi a magyar embereket hülyének, tisztában van a problémáival és azokra megpróbál reflektálni – jól vagy rosszul, de érti mi a stájsz. És ez igaz egyébiránt a baloldali, liberális és bizonytalan választókra egyaránt – őket sem nézi hülyéknek. Ennek az eredménye a kétharmad, mivel senki sem gondolja azt, hogy 2010-ben 3 millió fideszes szavazó volt. Ezzel szemben a Tóta W.-féle elit értelmiségiek baromira lenézik a választópolgárokat. De persze nem csak a szavazókat, hanem a saját politikusaikat is (lásd Horn Gyula/Mesterházy Attila) és többnyire még a saját értelmiségüket (lásd Szárszó), vagyis egymást is. Ez persze engem különösebben nem zavar, én sosem fogok aggódni az európai értelemben vett baloldalért. Csak Tóta W. figyelmébe is ajánlanám – állampolgári alapismeretek –, hogy a választásokat még mindig a magyar nép dönti el. 

Lehet, hogy a népművelés és felvilágosítás helyett le kellene jönni az elefántcsont toronyból. És akkor jobban menne. De persze én nem akarom megmondani, csak lehet. És egy valamivel egészen biztosan nem lehet megnyerni a saját táboruk számára a választót, ha mucsai tirpák még mindig nyereg alatt húst puhító hordának nézik és ennek nap, mint nap hangot is adnak.



süti beállítások módosítása