Magyarország minden környeő országgal, így Szlovákiával is jószomszédi viszonyra törekszik, partneri együttműködésben érdekelt. A múlt meghamisítását, a magyar történelem és kultúra nagyjainak „szlovákosítását” azonban nem kell szó nélkül hagynunk, főleg, hogy ez a gyakorlat már a józanul gondolkodó szlovák értelmiségiek körében is kiveri a biztosítékot.

Tavaly októberben Orbán Viktor Miniszterelnök szlovák kollégájával, Robert Ficoval közösen adta át a Pilisi Szlovákok Központját Pilisszentkereszten - szlovákul Mlynky -, Magyarország egyetlen olyan településén, ahol a lakosság többsége szlováknak vallja magát. A magyar kormányfő a megnyitón elmondta: „a magyar kormány arra törekszik, hogy a szlovák kisebbség otthon érezhesse magát Magyarországon, és azt szeretné, ha a szlovákiai magyar kisebbség is otthon érezné magát Szlovákiában.”

A magyarországi szlovákokat, csakúgy, mint a hazánkban élő többi nemzetiséget, a magyarok tisztelik, becsülik, és segítik őket saját kultúrájuk ápolásában, anyanyelvük megőrzésében. Az alaptörvény is rögzíti, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Joguk van önazonosságuk szabad vállalásához és megőrzéséhez, az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz. Azt gondolom, hogy ez így helyes, így normális.
Szlovákiában azonban korántsem ilyen rózsás a helyzet. Annak nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani, hogy néhány idióta fegyverrel küzd Felvidéken a szlovák nyelv kizárólagos használatáért, hiszen idióták sajnos nálunk is akadnak. Az már sokkal súlyosabb probléma, hogy a fiatal, idén húsz éves állam tudósainak, történészeinek, közíróinak egy része minden olyan történelmi személyiségről, aki Felvidéken született, megpróbálja bebizonyítani, hogy szlovák, vagy legalábbis szlovák származású volt. Ily módon „bővítik” a szlovák történelmet (amit a közismert vicc szerint egy sms-ben is össze lehet foglalni…).

Jó példa erre a gyakorlatra a „Szlovákia hadtörténete” című könyv. Sokatmondó, hogy a 2007-ben szlovák, két évvel később pedig angol nyelven is megjelent kiadvány 202 oldalából 16 foglalkozik Szlovákiával, mint önálló állammal. A szerzők a magyar államalapításról ezt írták: „Szlovákiának azonban a legfejlettebb, délnyugati része közvetlenül határos volt a most születő Magyarországgal. Ezért amikor létrejött Szlovákia integrációja Magyarországgal, a földrajzi tényezők igen fontosnak bizonyultak.”

A könyvben Szondy György helyett George Sucha-Szondy, Benyovszky Móric helyett Maurice Benovsky szerepel. Hadik András állítólagos szlovák származásának pedig külön keretes írást szenteltek a szerzők.
A Szlovákiában zajló történelemhamisítási folyamat aktuális állásáról egy meglepően korrekt írás jelent meg a Népszabadság február 6-i számában. A túláradó nacionalizmussal, sovinizmussal még véletlenül sem vádolható újság „Gyártják a nemzeti hősöket” című cikke beszámol arról az esetről, ami 2013 januárjában a görög fővárosban történt.  Az athéni szlovák nagykövetség rendezvényén, amelyet Szlovákia megalakulásának 20. évfordulója alkalmából szerveztek, állítólag az hangzott el, hogy Bartók Béla egy szlovák népzenekutató volt, Liszt Ferencnek pedig feltételezhetően szlovák ősei is voltak. Az ügy hátterét boncolgató újságcikkből többek között az is kiderül, hogy a szlovák történelemkönyvekben és más kiadványokban Frano Rákóciról, Bercéniről, Batániról lehet olvasni II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós és Batthyány Lajos helyett.

Azonban nem minden szlovák gondolja azt, hogy a magyar történelem meghamisítása és ellopása helyes és követendő gyakorlat. Michal Hvorecky szlovák író a blogjában így írt erről: „Azt állítani, hogy Liszt szlovák származású, éppen olyan értelmetlenség, mint azt bizonygatni, hogy a nagymorva birodalmat az ószlovákok alapították. Ez a tények ízléstelen meghamisítása és öncsalás. Nem értem a kis nemzetek komplexusait, amelyek folyamatosan szükségét érzik bizonygatni, hogy többek annál, mint valójában. Ahelyett, hogy örülnének mindannak, ami földrajzi fekvésükből és egyéb lehetőségeikből adódik”.

Michal Hvorecky álláspontja tiszteletet érdemel, és csak remélni lehet, hogy idővel egyre többen vélekednek majd úgy, ahogy ő.

A szlovák hatóságok folyamatosan vegzálják a felvidéki magyarokat, amiért vállalják magyarságukat és szlovák állampolgárságuk mellé felvették a magyar állampolgárságot is. Hasznosabb lenne, ha inkább tanulmányoznák a Tízparancsolat alaptörvényeit, amelyek közül a hetediket (ne lopj), a nyolcadikat (ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy), és a tízediket (mások tulajdonát ne kívánd) ajánlom a történelemhamisítást végző és helyeslő északi szomszédaink figyelmébe. Mennyivel jobb lenne, ha energiáikat inkább a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésére, a gazdasági, kulturális és tudományos együttműködés előmozdítására fordítanák. Gondoljanak arra, mit mondott „Komárno” szülöttje, Dezso Kráľ: „Idegen tollakkal csak ékeskedni lehet, repülni nem.”
Az idézet Király Dezső magyar színésztől származik, aki a felvidéki Komáromban született

Képaláírás: a kassai Szent Erzsébet dóm egyik ablaka a magyar címerrel, Szent Erzsébettel, Szent Ferenccel

Bauer Tamás szerint azért van szükség az ellenzéki összefogásban több pártra is, mert az MSZP-re sokan nem szavaznak a korrupt politikusok miatt. Tehát ők a korrupt politikusok pártájával akarnak összefogni. Na, bravó!


Az utóbbi időben akaratlanul is bele-belebotlom Bauer Tamás aranyköpéseibe, most éppen a méltán híres Mozgóvilág hasábjain. A volt SZDSZ-es honatya 2012 novemberében a sokatmondó címmel útjára indított Fapados Színpad beszélgetésén vett részt, ahol Botka László, Szeged szoci polgármestere volt a vendég. Szerintem maguk a részvevők sem tudták, hogy a beszélgetés egy az egyben megjelenik nyomtatásban, mert akkor biztos nem mondtak volna ennyi hülyeséget. Ha tudták, az minősítő körülmény.

Botka belemelegedve éppen arról beszélt, hogy az MSZP bivalyerős és az ellenzéki összefogás biztos nem arról szól, hogy ők belépnek valahova, mert hát mégiscsak mögöttük vannak az éhségmenetezők, a rettegők, az IGAZ demokraták tömege, így ha valaki akar csatlakozzon inkább hozzájuk. Azt egy félmondat erejéig földbe alázta a Bajnai köré gyűlőket is, így: „Kihirdethetném, hogy a szocialista párt szövetséget köt az Együtt 2014-gyel és felszólíthatnám, mind a 106 választókerületben a szocialista pártszervezetet, hogy vegyék fel a Millával, a Szolidaritással meg az LMP-vel, de leszámítva egy-két budapestit, a többiek nagy szemekkel néznének rám, hogy nem is láttak ilyen szervezetet.”

Ezt már Bauer Tamás nem bírta cérnával és közbeszólt. Az érvelés zseniális:
„ Sok igazság van abban, hogy (szervezetileg) csak az MSZP működik igazán…én azért nem becsülném le a többi partnert sem. Főleg azért nem becsülném le, mert azért mégiscsak van mondjuk durván 1 millió olyan, a Fideszt ma már elutasító szavazó, akik viszont aligha szavaznának az MSZP-re…Ezek az emberek nagyon sok mindenért nem szavaznának az MSZP-re, többek között azért nem, mert hosszú ideje minden választáson befutó helyen szerepelnek az MSZP országos listáján azok az emberek, akiről mindenki tudja, aki a közélettel foglalkozik, hogy ők szervezték a fekete pártfinanszírozást.”

Bauer tehát azt mondja: kell az ellenzéki összefogás több szervezet részvételével és a győzelem érdekében össze kell fogni azzal az MSZP-vel, aki rohadtul korrupt. Ez persze biztos nem fog összecsúszni az egyszeri választó fejében. Mindenesetre az érvelés kristálytiszta. Már látom az ellenzéki szavazót, ahogy behúzza oda az X-et, majd mellékörmöli: én valójában a DK-ra szavaztam a Gyurcsány miatt, nem a korrupt MSZP-re.

Bár pár napja az Európai Bizottság jelentése "súlyos aggályokat" fogalmazott meg a román médiahelyzettel kapcsolatban, hétfőn José Manuel Barroso kijelentette: egyáltalán nem szándékoznak arra utasítani a bukaresti kormányt, hogy az módosítsa a szabályozást. "Szerencsére" Magyarországot azért sikerült 2 éven keresztül a téma kapcsán non-stop basztatni. 

Január 30-án hozta nyilvánosságra a Bizottság a Romániáról szóló, az Együttműködési és Értékelési Mechanizmus (CVM) keretében írt időszaki jelentését. Ilyen ellenőrzési mechanizmust az EU jelenleg két "új" tagállammal, a szóban forgón kívül Bulgáriával kapcsolatban folytat; célja, hogy folyamatosan monitorozza az adott országoknak az igazságügyi reform, valamint a korrupció és a szervezett bűnözés elleni harc terén elért eredményeit (magyarán e területeken Romániában és Bulgáriában nagy gázok vannak). Az említett dokumentum nem is annyira burkoltan, de azért a szokásos européer nyelvi köntösben így fogalmaz keleti szomszédunk médiaviszonyait illetően:

"Számos példa bizonyítja, hogy a média nyomást gyakorol az igazságszolgáltatásra, valamint súlyos kétségek merülnek fel azt illetően, hogy a Nemzeti Audiovizuális Tanács megfelelően látja-e el felügyeleti szerepét. A jelenlegi helyzet alapján szükségesnek mutatkozik a hatályos szabályozás felülvizsgálata, biztosítékképp, hogy a sajtószabadság az intézmények és az egyéni szabadságjogok megfelelő védelmével párosuljon". 

A jelentés "ajánlásai" között ezért javasolja, hogy módosítsák a fennálló szabályozást és ezáltal biztosítsák a szabad és plurális média működését ("review existing standards to safeguard a free and pluralist media") Romániában. 

Ha most ezek után azt várja a 'nyájas olvasó' (modorosság => sic!), hogy elkezdem fikázni a román médiaszabályozást, csalódni fog. Nem teszem, mert nem ismerem pontosan a jogszabályokat. Daniel-Cohn Bendittel és Guy Verhofstadt-tal ellentétben nem fogok úgy kritizálni valamit - a bölcs, objektív, nyugatos civilizátor szerepében tetszelegve -, hogy lövésem sincs arról a valamiről. Sajtóhírek, erdélyi magyarokkal történő beszélgetések alapján nyilván van egyféle elképzelésem arról, mit is érthetnek keleti szomszédunknál a sajtószabadság fogalma alatt - de ezt most, a konkrétumok ismeretének hiányában, megtartom magamnak.

Szóval nem, nem a románokat akarom itt elsősorban csesztetni, hanem a Janus-arcú, köpönyegforgató, mézes-mázossággal leöntött ejrópauniós kettős mércét. Persze, lehet hőbörögni, hogy Brüsszel kapcsán a lakájmédia mással se tud előjönni - de hát ha a Bizottság minden második megszólalása után agyhülyét kap az ember, akkor azért nehéz megálljt parancsolni a klaviatúrán görcsösen zongorázni akaró ujjaknak.  

Ugyanis fenti jelentés nyilvánosságra hozatal után alig egy héttel az Európai Bizottság elnöke Victor Ponta román miniszterelnökkel tartott közös sajtótájékoztatón értékelte a dokumentumban foglaltakat. Újságírói kérdésre, mely éppen az ottani médiaviszonyokra vonatkozó erős megállapításokra vonatkozott, Barroso így felelt:

"Nem szólnak bele abba, hogy Románia miként szabályozza ezt a területet, csupán jelezni kívánták: problémát okoz, ha a médiát összehangolt kampányokra használják fel, többek közt olyan személyek lejáratása érdekében, akik fellépnek az igazságszolgáltatás függetlenségéért".

Elkezdtem végigpörgetni az agyamban az elmúlt 2-2,5 év cirkuszát, vitáit, ordibálását a magyar médiaszabályozás kapcsán. Felelősségre vonás az Európai Parlamentben - az európai szocialisták vezetésével határozatot fogadnak el az EP-ben, mely felszólítja a magyar kormányt a sajtószabadság helyreállítására. Viviane  Reding és Neelie Kroes egymás twitter-bejegyzésébe vágva ítéli el a drákói és sokszínűséget nem tűrő törvényeket. Majdnem kötelezettségszegési-eljárás indul - ez csak azért nem történik meg, mert az általában rugalmatlansággal és konoksággal vádolt magyar kormány az Országgyűlésben átvezeti a Bizottság által kért módosításokat, amelyek amúgy egyáltalán nem írják át a vonatkozó törvények lényegi tartalmát, ellentétben kiveszik azt az előírást, mely tiltotta személyek, csoportok nyílt vagy burkolt megsértését (pedig úgy tudjuk, hogy a politikai korrektség és egymás tisztelte - akár kényszer árán is - nagybecsű dolog).

Eközben persze a méltán fajsúlyos Európa Tanács sem tétlenkedik - még az Európai Bizottságot is kritizálják, amiért túl puhapöcskezű Magyarországgal szemben. Közben az Alkotmánybíróság megsemmisíti a "médiaalkotmány" és a "médiatörvény" egyes - hangsúlyozom, egyes, az írott és online sajtótermékekre vonatkozó - rendelkezéseit. 

Hosszan tartó eljárás után az ET végül megegyezik Magyarországgal, a főtitkár közli, hogy "a kormány kielégítő választ adott a megfogalmazott aggodalmakra" és - immáron harmadszor - eszközölni fogja a szabályozás újabb módosítását (ami - ne legyen kétségünk - megint nem érinti annak gerincét, tekintve, hogy azon nem tudnak fogást találni). Azt hihetnénk, vége - de nem, a zenekar játszik tovább. Az ET Parlamenti Közgyűlése - a főtitkár szavainak elhangzásával kb. párhuzamosan - kinyilvánítja, hogy hazánkban a sajtószabadság továbbra is korlátozható, Neelie Kroes pedig továbbra sem elégedett a magyar médiaszabályozással.

És akkor Barroso kiáll, jobbján egy Traianus császárnál is nagyobb román államférfival, háta mögött egy Romániát szétszívató országjelentéssel és premier plánban bemondja, hogy nyugi van, gyerekek, mi csak segíteni akarunk, nem módosíttatni. 

Ezek után mondja már meg nekem valaki, hogy milyen alapon akarja elhitetni mindegyik, boldog-boldogtalan "független értelmiségi" Magyarországon, hogy az EU-s szervek bizony "szakmai" és nem politikai alapon közelítenek az egyes tagállamok "problémáihoz"?

Egyenlő bánásmód, mi?

A tegnapi nap folyamán jelent meg Ungváry Krisztiánnal interjú a stop.hu-n, melyben a történész a múlttal való szembenézés fontosságát kívánta kihangsúlyozni. Legalábbis látszólag. Valójában azonban a legolcsóbb politikai támadást sikerült végrehajtani.

Ungváry a szokásos sallangokkal operál: nem csak a kommunista múlttal kell szembenézni, hanem a két világháború közötti időszakkal is, „bezzeg a németek”. Nyugaton minden jobb és „előbbre” tartanak, kis hazánkban meg még mindig csak a dagonyázás megy. Majd szépen rákanyarodunk a fóbiákra.

Ungváry már többször megkongatta a vészharangot a Horthy-kultuszt illetően, ez most sincsen másként: „Érzem, de nem Horthy Miklós kultuszának építése folyik, hanem a nevével jelzett korszak legáporodottabb hagyományait érinti. Pedig lennének ennek az érának is progresszív, konzervatív hagyományai.” Hogy ki és hol kívánja Horthy korát visszahozni ez továbbra is rejtély marad – de erről már írtam egyszer, itt. Nekem nem világos, de segít a stop, ne kelljen az olvasónak ezzel vesződnie.

 „A Horthy-éra gazdaságpolitikai koncepciója is sokban visszaköszön ma: az "őrségváltás" gondolata, a felhalmozott vagyonok újraelosztása - igaz, most nem zsidó és német polgároktól veszi el az állam, hanem szektorális adókkal ágazatoktól, bankoktól.” – „kérdez” a riporter. Ezzel az összehasonlítással nehéz mit kezdeni, mi más juthatna eszünkbe, mint Korózs Lajos, aki a náci Josef Mengele módszereihez hasonlította az Orbán-kormánynak a rokkantsági jogosultság felülvizsgálatához kapcsolódó intézkedéseit.

Az alaphang megadása után a stop teljes gázra kapcsol, elérkeztünk a lényeghez:

„A történelmi legendák velünk élnek, így az, amit legutóbb Matolcsy György, nemzetgazdasági miniszter írt: "1944 és 1956 között nem védtük meg közel egymillió zsidó, német és magyar városlakónkat". Az ismert toposz: csak a német megszállás után "nem védtük meg" a polgárokat.” – teszi fel a kérdést a stop. „A történet attól igazán szép, hogy Matolcsy Györgynek pontosan tudnia kell: hazudik. Olyan családról beszélünk, amelynek komoly "érdemei" voltak a zsidók és németek gazdasági megsemmisítésében.” – válaszol Ungváry. Majd az oldalon a fél interjút kitevő hosszúságú portrét találunk Matolcsy Mátyásról, hogy mekkora egy koszos náci volt.

Vagyis megint kibújt a szög a zsákból. Nem csak hogy kiderült, hogy Matolcsy családjában egy-két háborús bűnössel találkozhatunk, hanem ez a fideszes miniszter még megpróbálja mentegetni is ezt a főnácit.

Egyrészt Matolcsy nem mentegette a családját. De ha mentegette volna is, hát ki ne tenné ezt a saját családjával?! Az egészben az a gusztustalan, hogy maga Ungváry érvel az interjú elején, hogy a kormánytagok zsarolhatóak és ezért nem történik meg a múlttal való szembenézés. Majd pontosan ő megy bele a legolcsóbb politikai támadásba. Nem mondja ki a kollektív bűnösség elvét, de sugallja és kevés undorítóbb dolog van, mint az egymás felmenői közötti vájkálás. Ha van valami, ami nem segíti a múlttal való szembenézést, akkor az pontosan ez. És ez aljasság Pokorni esetében, Schiffer András esetében és Matolcsy esetében egyaránt.

Érthető, hogy megy a rugdalózás, mivel hosszú idő után a jobboldal végre nem megy el szó nélkül az antiszemitizmus mellett. Láthatólag a túloldalt ezzel egyrészt nem tudnak mit kezdeni, másrészt nem szeretnék feladni pozíciójukat, hogy ők legyenek a kisebbségek kizárólagos védelmezői. Hogy ez használ-e a zsidóságnak, vagy bármelyik magyarországi kisebbségnek? Nem számít.

Azt viszont jó lenne, ha ballibek is végre megértenék, hogy a mai magyar jobboldal nem eredezteti magát egyik a két világháború között létezett jobboldali párttól sem. Semmilyen közösséget nem vállal vagy vállalt egyikkel sem. A mai magyar jobboldalnak ezért nem felelős sem a zsidóság, sem a németség tragédiájáért. A mai magyar jobboldal azért felelős, hogy ezek a tragédiák ne ismétlődhessenek meg soha Magyarországon.

Sajnálatos, hogy Ungváry belement egy ilyen interjúba, mert egészen eddig ha nem is értettem vele sok dologban egyet, mindig nagyra tartottam, mint történészt. Minden esetre az Ungváry-stop.hu duónak sikerült az, ami régóta senkinek: szimpatikussá tenni a gazdasági minisztert. Gratulálok! 

Az Európa Tanács kedden elismerte, hogy a magyar médiaszabályozás összességében rendben van. Persze Tabajdi Csaba, hivatalos pártrettegő ezt nem hagyhatta annyiban. Bár jobban tette volna, ha inkább csendben marad. Pofára esés brüsszeli szoci módra.

 

Tabajdi Csaba MSZP-s EP-delegációvezető nem tudja feldolgozni, hogy a héten az Európa Tanács főtitkára, Thorbjorn Jagland megelégedésének adott hangot a magyar kormány és az ET közötti tárgyalások kapcsán. Kedd reggel a főtitkár ugyanis kijelentette: lezárult a párbeszéd Magyarország és az Európa Tanács között a médiaszabályozás vitatott kérdéseiről, a kormány kielégítő választ adott a strasbourgi szervezet észrevételeire. Jagland egészen odáig merészkedett, hogy azt is kijelentette: "Voltak túlzások, és egyes vádakat nem az Európa-szerte elfogadott mérce alapján fogalmaztak meg, hanem Magyarország számára külön mércét állítottak fel." A főtitkár szóbeli és később kiadott írásos nyilatkozatáról az MTI és a – nyilvánvalóan a Fidesz székházból kézi vezérléssel irányított, egyébként az Economist cégcsoportba tartozó - European Voice számolt be.


A Fidesz európai parlamenti delegációja nevében Gyürk András üdvözölte a bejelentést egyben felszólította az EP – olykor leragasztott szájjal vagy éppen a tudatlanság miatt a médiadiktatúrát jelképezendő üres Magyar Nemzet címlapot lengető - baloldali képviselőit, hogy hagyjanak fel a további pártpolitikai érdekeiken alapuló hisztériakeltéssel.


Tabajdi Csaba, a magyar demokráciáért aggódók szónoka, a jogállamiság zászlóvivője azonban ezt a pofátlanságot már nem tűrhette. - Még hogy Jagland szerint minden rendben? Mi az, hogy lezárultak a viták? Hogy fogunk így aggodalmaskodni? És ha így is van, akkor is, hogy merészeli ezt megírni a kormányszócső MTI?!


Tabajdi Csaba így hát az MTI tudósítására és Gyürk András nyilatkozatára reagáló közleményében hazugsággal vádolta meg mind a közszolgálati médiát, mind Fidesz EP-delegációt. Később pedig az MTI-hez intézett nyílt levélben tiltakozott nyilatkozatának - szerinte - aránytalan megvágása miatt. Tabajdi Csaba szerint Jagland ugyanis egyáltalán nem mondta, hogy a vita lezárult Az MTI pedig – mint általában - hazudik, maszatol, manipulál, és cenzúráz. Tabajdi szerint az eset "újabb bizonyítéka annak, hogy Magyarországon továbbra sincs rendben a médiaszabadság, hiszen politikailag manipulálják a hírszolgáltatást, a közmédiát". Tabajdi egyben azt is nyomatékosította. Nagyon-nagyon sokan aggódnak még Magyarország miatt, nincs itt vége semminek. Sőt!


Az MTI közzétett válaszlevele azonban világosan leszögezte: A közmédia nem hazudott, nem manipulált, de – szívás - még csak nem is cenzúrázott. Jagland szó szerint az MTI által idézetteket mondta. Jagland szerint a párbeszéd lezárult. – "Well this dialogue which I refer to has now come to an end regarding the media laws. We have got an answer from the Hungarian government which for us is satisfying" A válaszból pedig az is kiderül: a közmédia Tabajdinak az MTI-t manipulációval és hazugsággal alaptalanul megvádoló közleményét is leközölte.


Tabajdi Csaba tehát - ismét – többszörösen pofára esett.


No, nem minthogyha Tabajdit érdekelnék a tények. Tabajdi például mérhetetlen felháborodásában azt sem volt képes észlelni, hogy Orbán Viktor szerdai brüsszeli útja során José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke többek között kijelentette: az együttműködés a magyar kormánnyal sikeres és lépésről lépésre, egyik ügyben a másik után találják meg a megoldást. De Tabajdi nem volt képes meghallani Jean-Claude Trichet az Európai Központi Bank korábbi vezetőjének a magyar gazdaságpolitika kapcsán tett elismerő nyilatkozatait, de még volt szocialista frakcióvezetőjének - jelenleg az EP elnökének - szavát sem, aki kijelentette: tudomásul vette Thorbjorn Jagland szavait.


Persze mit is várhatnánk egy olyan a hazáját képviselő hazafitól (sic!), aki EP-képviselőségét abban éli ki, hogy Magyarországot és a magyar kormányt gyalázza? Tabajdi számára ugyanis már nem lehet olyan témát az Európai Parlament napirendjére venni, amiből ne tudna rögvest párhuzamot vonni a lopakodó orbáni diktatúra rémképével. Érdemes megtekinteni ezt az összeállítást egy magyar szocialista képviselő heti európai parlamenti munkájáról.


Tabajdit ugyanakkor az sem érdekli, hogy már mind az Európai Bizottság elnöke, mind az Európa Tanács főtitkára elégedett a magyar kormány lépéseivel. A korábbi vitákat lezártnak tekintik. - Merthát Neelie Kroes - liberális - biztos asszony még – nagyon és folyamatosan - aggódik, mert még az Európai Parlamentben ott vannak azok képviselők - kommunisták, szocialisták, liberálisok és zöldek - akik aggódnak. Magyarországot pedig meg kell figyelni. Magyarországon mindenki retteg. Európa aggódik. Ez a fontos. Ez számít. És az MSZP majd megmenti a magyar demokráciát! Ahogy megmentette 2006 őszén is a nyilas-fasiszta hordáktól!. (Na jó túlzásokba azért ne essük Tabajdi elvtárs!)


Az ügy azonban - azonfelül, hogy tovább erősíti Tabajdi Csaba MSZP-s EP-képviselő hitelességét és bizonyítékul szolgál a párt hazafias elköteleződése mellett ennél tanulságosabb. Az eset egy újabb bizonyíték: a hazai baloldal egyre frusztráltabb amiatt, hogy a magyar kormánnyal szembeni kritikus nemzetközi hangok lassan elcsitulnak, az egyes viták lezárulnak, a nyomás enyhül. Ezzel ugyanis a hazai baloldal elveszti az orbáni-diktatúra fennállását bizonyító legfőbb érveket, súlyos kudarccal fenyegetve az annak kiközösítésére és lejáratására irányuló kampányukat. Hogyan élhetne ugyanis ma már egy rendes baloldali rettegés és félelem nélkül Orbán uralma alatti Magyarországon? Így hát rettegni kell és a rettegést fenn kell tartani: Lehordani az országot, diktatúrát kiáltani, feljelenteni a kormányt ahol lehet – lehetne szemlézni az elmúlt hetekben megjelent külföldi lapoknak tett szocialista nyilatkozatokból…


Hazánk mocskolása közben persze békésen - vagy kevésbé - a szocialisták elindították a kampányt: megindult a baloldali roncsderbi a „demokratikus” (sic!) baloldali népi/népe front vezetéséért, kezüket tördelve, de mindenképp csodálkozva felfedezik maguknak a korábban többször elárult Kárpát-medencei magyarságot, s készülnek a választásokra. Mert diktatúra ide vagy oda az azért mégiscsak lesz. (Bár már most tudják, hogy el lesz csalva - igaz, ha ők nyernek akkor csak egy kicsit)


 A tények fényében a minimum az volna Tabajdi Csaba részéről, hogy elnézést kérjen a Jagland nyilatkozat miatt az általa - nem először - alaptalanul megrágalmazott MTI-től.


Persze ezt ne várjuk Tabajdi Csabától, hiszen úgyse közölné le bocsánatkérését a cenzúrahivatal MTI.


Így hát marad a rettegés tovább és fáradságos küzdelem a magyar demokráciáért.


Vivát Tabajdi Csaba!

A cikk szerzője: Kelemen

A Don Bosco Szalézi Társasága (aka. szaléziak) 1913-ban telepedtek le Magyarországon. Idén ünneplik a centenáriumot, ez az év az emlékezésről és a jövőbe nézésről szól.

Egy olasz pap, Don Bosco (ünnepe: január 31.) alapította a szerzetesrendet a fiatalok szolgálatára. Felkarolta a torinói szegény fiúkat, utcagyerekeket. Abban az időben ez nagyon fontos volt. Több gazdasági válság, ipari forradalom, gyárak tömeges nyitásának korszaka ez. Kiállt a jogaikért a munkáltatók felé, szakmát adott a kezükbe, „jó kereszténnyé és becsületes állampolgárrá” akarta nevelni őket. Hitte, hogy ettől lesznek a értékes emberek, jó munkaerők, családalapítók. Műve máig fennmaradt, sőt tovább nő, hiszen ma 132 országban több mint 15 ezer szalézi tevékenykedik.

A rendalapító halála (1888) előtt már több, Olaszországon kívüli országban is jelen voltak a szaléziak, de Magyarországon csak 1913-ra ért meg a helyzet. A szalézi rend kilógott a többi fiatalokkal foglalkozó szerzetesrend közül, hiszen abban a korban a az egyházi iskola a magas szintű, tudományos, papi, politikai életre  való felkészítést (is) jelentette, alkalmazkodva a kor igényeinek. A szaléziak pedig a külvárosi, vidéki munkáscsaládok gyermekeihez fordultak (Nyergesújfalu, Óbuda, Rákospalota, stb.), hogy jó nevelést, és szakmát adjanak nekik.

Sokan „proli papoknak” hívták őket, hiszen nem reverendában jártak, mint az akkor megszokott volt, hanem ingujjban, nadrágban, hogy megközelíthetőbbek legyenek és a napi munkában is részt tudjanak venni.

Magyarországon már várták a szaléziakat. Már kint, Olaszországban volt magyar növendékház, az itteni támogatók adományokat küldtek és szervezték a letelepedést. Csernoch János érsek adományozta pl. a péliföldszentkereszti házat, mely így a magyar szalézi bölcső lesz.

A rend tette a dolgát, iskolákat tartott fent, oratóriumokat hozott létre és a magyar ifjúság jövőjéért dolgozott. „Természetesen” a második világháború után ők is a rendszer ellenségei lettek (minek neveljük a fiatalokat?) így 1949-ban már „nem kívánatosak voltak”. Ekkor 200 fölött volt a szerzetesek száma és az észak-pesti régió legnagyobb nyomdáját és árvaházát üzemeltették.  Persze titokban még sokan tovább működtek, pl. Sándor István szalézi testvér, aki gyári munkás lett és ott folytatta nevelői tevékenységét a fiatalokkal. Egy csoportba gyűjtötte a fiatalokat és titokban összejártak beszélgetni és hittan órára. Még fiatal ávós tisztek is jöttek az alkalmakra, nem kicsit kockáztatva. Végül elkapták és koholt vádak alapján kötél általi halálra ítélték, melyet több társával együtt, köztük 15 éves gyerekekkel 1953. június 8-án végre is hajtottak. Jelenleg is folyik a boldoggá avatási eljárás a vértanúsága miatt.

1990-ben indulhatott újra a rend és a „semmiből” 23 év alatt egy jól működő rendszer épült ki. Jelen vannak az oktatás majdnem minden szintjén, fenntartanak óvodát, általános iskolát, gimnáziumokat, kollégiumokat, szakiskolát, szabadidő központokat.

Don Bosco üzenete ma aktuálisabb, mint bármikor. Talán mindenkinek az a feladata, hogy a felnövekvő nemzedékből „jó keresztény és becsületes állampolgár legyen”. Hiszen tudjuk jól „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Ezen múlik az országunk és kontinensünk jövője. Érezze mindenki személyes felelősségét a történetben. Mi, kerdemek is valljuk, hogy ezen a két lábon áll az egzisztenciánk. az egyik láb a becsületes állampolgárság, hazaszeretet, igazságosság, munka, a másik pedig a jó kereszténység, szabadság, közösség, hit.

A jelenlegi hallgatók által visszasírt ingyenes felőoktatás, nem volt ingyenes és nem is volt jó. Saját egyetemi élmények jönnek általános megállapítoskkal fűszerezve.

Közpénzből azt kell finanszírozni, ami közérdek. Ha Belgiumban túl sok a pszichológus, akkor az állam központilag megtiltja a pszichológia szak indítását az egész országban – akár évekig. És ezen ott senki nem hőzöng. Itthon viszont hónapok óta küzdenek a diákok azért, hogy minden szakon egyenlő állami támogatása járjon. Egy ilyen rendszer viszont pont a diákok jövőképét torzítja el, hiszen nem a végzős diákok végzettségéhez igazodnak a munkaerőpiaci igények, hanem pont fordítva kellene hogy legyen. De ne szaladjunk ennyire előre, vegyük inkább sorra a korábbi rendszer (ahol megfelelő pontszámmal bárki állami finanszírozásban tanulhatott) előnyeit és elhallgatott hátrányait, és amely rendszert a diákok visszakövetelnek. Egyik vagy akár legnagyobb előnye a korábbi rendszernek, hogy nagyon nagy a szakválasztás szabadsága. Ez az, amiért úgy tűnik, hogy a diákok leginkább harcolnak, valamint az ezzel párosított bőkezű állami támogatásért. Bekerülés után pedig jó tanulmányi eredménnyel jó eséllyel lehetett az államilag finanszírozott oktatás mellé ösztöndíjat is szerezni. Tanulmányok elvégzésével vagy akár elvégzése nélkül sem volt korlátozva a volt diák abban, hogy külföldön vállaljon munkát.

Ez mind mesésen hangzik, különösen egy érettségiző 18 éves számára. Viszont még nem olyan rég diplomáztam a fent említett rendszerben ahhoz, hogy elfeledjem a rendszer hátrányait: irracionális szakválasztás, rossz ösztöndíjrendszer, látszatingyenesség, számonkérhetetlen tanárok és intézmények. Az egészet tetőzi, hogy mind a tanárok, mind az intézmények, és különösen a diákok ellenérdekeltek abban, hogy a rendszer jobban ügyeljen az érdemre és a teljesítményre, mint az egyenlősítésre.

Az egyik legnépszerűbb szakra járva is (nemzetközi tanulmányok, amelyet jövőre a tervek szerint már pont nem lehet államilag finanszírozottan végezni), sok olyan évfolyamtársam volt, aki meg volt róla győződve, hogy a diplománknak nem lesz túl nagy értéke a munkaerőpiacon. Ennek ellenére a szakterület iránti érdeklődésből vagy más szakok kizárása után mégis oda jelentkeztek. Voltak olyanok is, akik tanulmányaink alatt jutottak erre a következtetésre, közülük nem egy ugyanazon az egyetemen belül, mások más egyetemen, újabb szakot vettek fel. A szakok komolyságáról és a tanulmányok okozta kihívásról sokat elárul az a tény, hogy mindkét szakot nappalin végezték, és csak a vizsgaidőszakban voltak nehézségeik (a vizsgaidőpontok ütközésének elkerülésével). Tanulmányaink végére pedig az ország számos pontján indult ugyanilyen szak, ami csak erősítette azt az érzést, hogy nem fogunk könnyen munkát találni, hiszen túlképzés van. Nagy többségünk persze könnyen elhelyezkedett, ugyan sokan nem a szakterületen. Ez felvet több kérdést: a diákság mennyire képes felmérni saját helyzetét vagy a munkaerőpiaci igényeket? Ha az állam finanszírozza tanulmányaikat, akkor az utóbbit tényleg megpróbálják-e figyelembe venni jelentkezéskor? Arra is emlékszem, hogy sokkal céltudatosabbak voltak és sokkal számonkérőbbek voltak az oktatásszervezési és oktatói lazaságokkal szemben azok az évfolyam- és szaktársaim, akik fizettek azért, hogy ott tanulhassanak. Pedig azzal a pontszámmal, amivel lecsúsztak a nemzetközi szak állami finanszírozásáról, más szakon bőven befértek volna államilag finanszírozott képzésbe. Az ingyenes felsőoktatás pedig a korábbi rendszerben is csak látszat volt. A tanulmányi ösztöndíj már 3,5-ös átlagtól járt (havi 2500 ft!), ami az ösztöndíjat inkább zsebpénzzé tette, és mivel így sokan részesültek ösztöndíjban a tényleg kiemelkedő tanulóknak sem jutott túl sok az ösztöndíjkeretből. „De ez nem olyan nagy baj, mégis jár valami és a tanulmányokért sem kell fizetni” – mondhatnák egyesek. Viszont az ingyenesség és az ösztöndíjrendszer párosítás, ami azt engedi sejtetni, hogy az anyagilag nem túl stabil háttérrel rendelkező, de közben jól tanuló diákoknak igazi esélyük van arra, hogy a családjuk anyagi támogatása nélkül továbbtanulhassanak, hamis. A legjobb iskolákban való továbbtanuláshoz a legtöbb diáknak el kell költöznie otthonról, és általában olyan (nagyobb) városba, ahol a lakásbérleti díjak magasabbak, a kollégiumok pedig nem elégítik ki a keresletet. A rendszer így széles körben könnyít azok terhén, akik egyébként is rendelkeznek anyagi háttérrel ahhoz, hogy tanuljanak. Viszont nem ad esély azoknak, akik bár tehetségesek, de kizárólag az ösztöndíjból/állami támogatásból kellene megélniük tanulmányaik alatt. Vajon a HÖK vagy HÖOK valaha is fel fog lépni az ellen, hogy túl sok diák kap ösztöndíjat és így azoknak, akik leginkább megérdemelnék, nem jut? Kötve hiszem. Őket is választják, így őket is ugyanúgy csábítja a populista magatartás, mint a mindenkori kormányt. De akkor hogyan várjuk, hogy egy igazságos és érdemalapú rendszerért harcoljanak, nem csupán több állami támogatásért, több pénzért?

A tanulmányok finanszírozásával és a bejutással szorosan összekapcsolódik az oktatási intézmények és tanárok finanszírozása. Nem csak az én szakomon és iskolámban terjedtek olyan rémhírek, miszerint a vizsgázók valahány százalékát így is, úgy is meg fogják buktatni a vizsgán, mert be kell szedni az utóvizsga díjat. Ezzel együtt jönnek ki az adott vizsganapon elért átlageredmények, amelyek esetleg a 3-ast vagy a 2-est sem érik el. Ez vajon normális? Tényleg ilyen lusta vagy buta lenne a diákok többsége, akik közben a többi tantárgyból jól teljesítenek? És, ha nem is feltételezzük a tanár buktatási szándékát, nem jogosan merül fel a kérdés, hogy alkalmas-e az a tanár a tanításra? Miért nem lehet a tanárokat egységes rendszerben értékelni, vagy ahol lehet, miért nincs egyenes következménye annak a tanár intézményi megítélésére, foglalkoztatására?

A diákok lehúzásának másik tipikus módja a tantárgyakat tanító tanárok által készített tankönyvek/jegyzetek megvásárlása. Ezeket a drága tankönyveket sok esetben teljesen indokolatlanul évről évre kicsit módosítják és már „új, javított kiadásban” megvásároltatják a következő évfolyamokkal. „Az előző kiadás már nem elég aktuális, tessék megvenni az újat.” Mi is lenne azokkal a tanárokkal, akiknek a könyveit a diákok használtan olcsóbban meg tudnák venni, majd a tantárgy elvégzése után továbbadhatnák? És nem egy olyan órára jártunk, ahol a tanár nem adta le a tankönyvben lévő tananyagot, viszont 10 percenként hivatkozott arra, hogy a részleteket a tankönyvben megtaláljuk – értsd: „vedd meg, a vizsgán rákérdezek, de itt nem mondom el!” A tankönyvek gyakori frissítésének következménye, hogy még az egyetemi könyvtár sem szerzett be belőlük sokat, mert tudta, hogy le kell majd cserélnie, így az a diák, aki nem tudja megvenni, jó eséllyel a könyvtárban sem fér hozzá az alacsony példányszám miatt. Ingyenes oktatás ez?

A fent leírt tapasztalataim természetesen nem általánosíthatók. De sajnos minden intézményben jelentkeznek ezek a tünetek, és a korábbi „ingyenes rendszer” koránt sem tökéletes és visszasírandó. És minden szak, minden intézmény és minden tanár más, és a többség nyilván tisztességes, és nekik jár a tisztelet. Viszont az, hogy minden szak és intézmény máshogy működik, pont azt támasztja alá, hogy bizony minden szakot differenciáltan kell megítélni, kezelni és finanszírozni is az állam és a társadalom részéről. A keretszámok vagy kapacitásszabályozás ellen előszeretettel mondja az ellenzéki média, hogy „a kormány érvelése önellentmondó: egyrészt azokat a szakokat finanszírozná, amelyre szüksége van a munkaerőpiacnak (műszaki képzés), másrészt megvonja azoktól, amelyekre van munkaerőpiaci kereslet (jogász, közgazdász)”. Csakhogy ez az érvelés egy csúsztatás. Mert a finanszírozás vagy annak megvonása mögött ez nem két külön mérce, hanem egyetlen összetett: azokat a képzéseket kell támogatni, amelyek olyan végzettséget adnak, amely keresett, de valamiért mégsem népszerű a diákok körében.

A hallgatói szerződések másik kényes eleme a külföldi munkavállalás állítólagos nehezítése. Aki viszont külföldre megy majd dolgozni, az több mint valószínű, hogy a magyar bérszínvonal feletti munka miatt megy külföldre, így azok a törlesztési terhek, amelyek a magyar bérszínvonalhoz vannak igazítva, elenyészők lesznek.

A kormány ellen most harciasan fellépő diákképviseleti szervek vezetői a rejtett költségek kapcsán egyébként mennyire harciasak a rektorokkal, tanárokkal szemben? És a korábbi rendszer mégis hogyan ösztönzi a rektorokat és tanárokat arra, hogy az oktatási intézményekben jobban érvényesüljön az érdem? Úgyis egységes állami támogatást kapnak az államtól a diákok után. A korábban említetteken felül a HÖK képviselők szintén pénzért végzik munkájukat, és még komolyabb források felhasználása felett rendelkeznek. Nekik ugyanúgy érdekük a „székben maradás”, mint az emiatt gyakran kritizált politikusoknak. És gyakran emiatt csúsznak el tanulmányaik elvégzésével... ők aligha hiteles tárgyalópartnerek, ha a kormány és a társadalom érdeke az, hogy a diákok időben és jó eredménnyel szerezzenek diplomát. A jelenlegi vezetők többségét pedig egyáltalán nem is érinti az új rendszer. Mi alapján tárgyalnak a most érettségizők nevében, ha nekik nincs veszítenivalójuk? Balog Zoltán miniszterrel folytatott egyeztetéseken rendszeresen ott van egy olyan figura, aki legalább 32-33 éves. Mit keres ő ott?

Az érettségizők persze nem szervezettek, és képtelenek a hatékony érdekérvényesítésre. Ugyanakkor ők kevéssé is látják, hogy mi vár rájuk az adott szakon vagy diplomázás után. A felsőoktatás átalakításában ezért az állam és a munkáltatók igényének kell érvényesülnie: mindkét félnek az az érdeke, hogy annyi és olyan szakos végezzen, akikre szükség van. Hiába érdekel valakit pl. a pszichológia vagy a nemzetközi tanulmányok. Ha utána nem tud elhelyezkedni diplomájával, akkor az átképzésének a költségeit és a munkanélküli segélyt az államnak/adófizetőknek kell fedezniük, és diplomájával sem lehet belőle pszichológus, ha nincs aki alkalmazza. A továbbtanulás joga mindenkit megillet, de ha a társadalomnak olyan végzettségűre nincs szüksége, akkor ne várja, hogy megfinanszírozzák neki a tanulmányait. 

A diákoknak épp ezért kezdettől fogva azért kellett volna harcolniuk, hogy részt vehessenek a keretszámok meghatározásának módjában. Itt van az ő érdekük és az egész társadalom érdeke, nem a keretszámos rendszer visszafordításában. De bármilyen is lesz a rendszer, a továbbtanulás fontos. Ezért tessék lediplomázni, mert bármilyen feltétel mellet megéri!