Az Egyesült Államok szenátorát és a demokraták korábbi elnökaspiránsát, John Kerry-t jelölte Barack Obama Hillary Clinton külügyminiszter utódává. A kinevezés a Szentáus jóváhagyásához van kötve, de ez az erőviszonyok és Kerry személyének ismeretében pusztán formalitás.

Kerry tapasztalt külügyér, azonban első körben az elnök nem őt, hanem Susan Rice ENSZ-nagykövetet jelölte a pozícióra. Rice azonban oly mértékű republikánus kereszttűzbe került a Bengáziban található amerikai konzulátust ért támadások utáni kijelentései miatt, hogy jelezte: nem vállalja a jelöltséget. Lépése mögött gyaníthatóan az húzódott meg, hogy a folyamatos politikai adok-kapok miatt kétségessé vált Szenátus általi jóváhagyása.

Az Egyesült Államok protokolláris szabályai szerint a külügyminiszter a legmagasabb miniszteri pozíció az adminisztráción belül. A State Department mindenkori vezetője a negyedik helyen áll azon személyek sorában, akik az elnököt helyettesíthetik annak akadályoztatása esetén. Így nem mellesleg a tisztség komolysága is közrejátszhatott abban, hogy az eddigi legnagyobb megmérettetését elbukó Kerry kétségkívül ambicionálta kinevezését.

A diplomatacsaládból származó politikus a charlotte-i demokrata konvención beszédének központi témájává a külpolitikát tette, ezt szakértők már akkor is egyfajta „bejelentkezésként” értékelték. A legutóbbi választási kampány későbbi szakaszában Obama az ő segítségével készült fel az elnökjelölti televíziós vitákra és nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy már neve már négy éve is szóba került a külügyminiszteri pozícióra. Akkor Kerry a kampányban Obamát támogatta és ezzel lemondott saját elnökjelöltségének a lehetőségéről – a politikai csillagállás akkori viszonyai között utóbb azonban Bill Clinton neje lett a befutó.

Bár Obamának Kerry csak a harmadik jelöltje volt Clinton és Rice után, viszont szakmailag egyáltalán nem tekinthető harmadiknak ebben a sorban – ugyanis ő az egyik legtapasztaltabb amerikai külpolitikus. Majd három évtizede képviseli a keleti parti Massachusetts-et a Szenátusban, 2009 óta pedig a külügyi bizottságot is vezeti. Az elnököt képviselte már korábban Pakisztánban és Afganisztánban is, és az is beszédes tény, hogy az Egyesült Államok első magas rangú tisztviselőjeként találkozott Mohammed Mursi egyiptomi elnökkel. Ismertségéről nyilván nem nyílhat vita, 2004-es elnökjelölti kampánya során nem csak az USA, de azért a világ közvéleménye is megismerhette.

Jósolni persze nehéz, de Kerry talán azért is jobb választás Rice-hoz képest, mert kizárólag akkor helyezi magát a középpontba, ha igazán szükséges. A vietnami veterán híres szakmai hozzáértéséről, de a kompromisszumkészségéről is. Döntései előtt a legtöbb esetben támaszkodik tanácsadóira és sosem szerette túlzottan a nyilvános fellépéseket, tehát nem egy „sztárallűrökkel” megáldott ember.

A Rice-ot ért támadások közben végig támogatásáról biztosította a nagykövetet – mindezt annak tudatában, hogy ő a fő riválisa. Ha amerikai viszonylatban lehet ilyet mondani, „jó pártkatonának” bizonyult, lojalitásra bíztatta legközelebbi követőit is. Kerry érti, hogyan működik a politika és sokszor megtapasztalta azt is, hogyan nem működik. Egyféle politikai biztonsági hálót is jelenthet, hogy tevékenységét nagy valószínűséggel nem árnyékolják majd be pletykák és botrányok, hiszen 2004-es kampánya következtében minden fontos információ napvilágra került a „csendes szenátorról”: Kerry, a háborús hős és a háború ellenzője egyaránt, a Yale Egyetem öregdiákja és a Skull and Bones nevű titkos társaság tagja (csakúgy, mint George W. Bush). Anyai ágon a Forbes vagyon egyik örököse (becsült magánvagyona 230 millió dollár), tehát a tradicionális keleti parti elit tagja. Magyar szempontból pedig érdekesség, hogy apai nagyapja az Osztrák-Magyar Monarchiából emigrált az Egyesült Államokba.

De visszatérve az aktuális helyzetre: egy újraválasztott elnök második ciklusa során hagyományosan kiemelt szerepet kap az örökségépítés, újabb elnökválasztási megmérettetés hiányában az elnök külpolitikai téren szabadabban valósíthatja meg elképzeléseit. Az örökségépítő ambícióknak – különösen gazdasági nehézségek időszakában - megfelelő terepe lehet a nemzetközi politika. A Fehér Ház mozgástere külpolitikai téren is szélesebb, mint egy republikánus képviselőházi többség mellett gazdaság- vagy társadalompolitikai programok meghirdetése esetén. A külpolitikai örökség ezen felül kiemelt jelentőséggel bírhat egy olyan elnök esetében, akire a korán odaítélt Nobel-békedíj nyomása is nehezedik.

Obama erős és karizmatikus szerepvállalása eddig is előrébb helyezte a Fehér Házat a külügyminisztériumhoz képest, ennek tükrében a politikai folyamatosság jegyében az inkább hivatalnoki és nem szereplési ambíciókkal megáldott Kerry tökéletes választásnak tűnik. Az adminisztráció vezetője magát korábban az „első csendes-óceáni” elnöknek nevezte és ez a továbbiakban is hangsúlyok eltolódását vetíti előre az európai térségről Ázsia irányába. A kínai-amerikai nagyhatalmi vetélkedés mellett érdemes a közeljövő kihívásai közé sorolni az iraki és afganisztáni kivonulás teljes lezárását, az iszlám világgal történő kapcsolattartást és az iráni nukleáris program témakörét, mely hosszú távon is megalapozhatja az elnök külpolitikai megítélését és a közel-keleti békefolyamatot. A szíriai kérdésben pedig alapvetően tartózkodó amerikai külpolitikai az események eszkalálódása esetén hamar lépéskényszerben találhatja magát. Az Európára, itt kiemelve a közép-európai térségre irányuló figyelem pedig kizárólag annak megfelelően nőhet, hogy a regionális és globális kihívásokhoz milyen formában viszonyulnak az adott országok.

Mindent összevetve, a Kerry-féle külpolitikától a jövőben sem várhatunk nagy hangsúlyeltolódásokat sem globális, sem regionális szinten sem – legalábbis Magyarország szempontjából, mivel hazánkat az „atlanti gondolat” mellett elkötelezett, stabil szövetségesként tartják számon Washingtonban. Afganisztáni szerepvállalásunk tükrében és a magyarországi „fékek és ellensúlyok” rendszerével kapcsolatban megfogalmazott amerikai kritikák lecsengésével a továbbiakban kiegyensúlyozott helyzet várható a kétoldalú kapcsolataink terén.

Még el sem kezdődtek az ellenzéki "tárgyalások", de már most nagy a kavar. Apa tárgyal a fiával, az E2014 megsértődik, a konkrét elképzelésekről pedig homlokegyenest ellenkezőjét állítják a szereplők. Egy kis ellenzéki abszurd ma reggelről.

Bár a tárgyalások még csak most kezdődtek a pofonfát már többször sikerült jól megrázniuk a szereplőknek. A bakikból ma sem volt hiány. Reggel beszél Bauer Tamás, SZDSZ-es képviselőt a Demokratikus Koalíció alelnöke a köztévében, ahol 10 perc alatt sikerült legalább négy olyan állítást megfogalmaznia, amire a tárgyalások résztvevői biztos Medgyessy lányának klasszikus kérdésével válaszolnának: és ezt így most hogy?

Nézzük sorban, miket mondott régi liberális honatyánk:

1. "Mi ( ellenzékiek) már másfél évvel a választások előtt megmondjuk mit fogunk csinálni"

Ezt még tekintsük bemelígítő bakinak, hiszen a résztvevők - még mielőtt összevesztek volna - 2013 őszére tűzték ki a megállapodást, amit Bajnai most erősített meg. Persze kukacoskodás volna részünkről ebbe többet belelátni, mint ami valójában volt: szimpla hülyeség.

2. "Magyarországon ma nincs jogállam, mi a választások után helyre fogjuk állítani"

Értjük, hogy a választási regisztráció Alkotmánybíróság általi elkaszálása után az ellenzékiek gőzerővel készítették a kommunikációs paneleket arra az esetre, ha a Fidesz azt beleteszi az Alaptörvénybe. De nem tette, így Bauer Tamásnak szólni kéne, hogy ezt szolgent már ne használja. Mert hát ugye a tárgyalásokon résztvevő MSZP egyik képviselője is azt mondta, hogy "a magyar jogállam még él". A többiről meg kérdezze meg Bauer a Velencei Bizottságot, ők sem fogják megerősíteni a mondandóját.

3. "Vezessék ki a különadókat"

Erről Józsa István szoci képviselőt kéne megkérdezni, aki szintén részt vett a tárgyalásokon és utána a sajtótájékoztatóján a különadók megtartásáról beszélt.

4. (2006 október 23-án)"Az Astoriánál a Fideszes tüntetőket biztosította a rendőrség. Az Astoriánál senkit nem bántottak."

Erről az MSZP inkább kussol, Bajnai azt mondta Szigetvári beszéljek középre Gordon hibákról beszélt, így már csak Gyurcsányék kötik az ebet a karóhoz. Hát ebben sem látszik kikerekedni a nagy összeborulás.

Persze nem lenne fair részünkről, ha nem írnánk le azt amiben egyetértettünk vele, íme:

"kétség kívül, abban a 8 évben voltak elég csúnya korrupciós ügyek"

Vona Gábor és társai jobb, ha nem szerveznek tüntetést és csendben maradnak. Csendben maradnak és elgondolkoznak arról: hogyan egyeztethető össze állandó zsidózásuk az ország érdekeivel. Egyébként meg motyogjanak el egy halk bocsánatkérést azok felé, akik kimentek volna a Puskásba március 22-én.

Olvassuk, hogy a Jobbik pártelnöke tüntetést szervezne a magyar-román meccs alatt. Mindezt azért, mert egyes szurkolók korábbi antiszemita skandálásai miatt a FIFA úgy döntött, zárt kapuk mögött kell lejátszani a mérkőzést.

A fociszövetség döntésével nem értünk egyet. A határozat alapján egyrészt olyan érzése támad a laikus olvasónak, mintha az egész stadion antiszemita ordibálásban élte volna ki felgyülemlett frusztrációit. Ezzel szemben egy törpe kisebbség fröcsögött. Másrészt a külső szemlélő azt is gondolhatná, hogy hasonló gyűlölködések csak Magyarországon és a hasonló büntetéssel sújtott Bulgáriában fordulnak elő. Aki látott már franciaországi közvetítést, tudhatja, hogy ez nincs így. A magyar stadionokban sajnos megszokott epeömlések szerte Európában előfordulnak. Egyébként meg azért is morgunk a FIFA határozatára, mert erősen befolyásolhatja a selejtezők eredményét. Üres lelátók előtt a magyar csapat kisebb eséllyel küzdheti ki a továbbjutást, s ezt a Svájcban trónoló urak is jól tudták.

De térjünk vissza az antiszemita dalokat zengő szurkolókra. Kinn voltunk a szóban forgó magyar-izraeli meccsen és azt láttuk: a sok ezerből pár tucat szurkoló bő nyállal és teli torokból zsidózott, indul-a-vonatozott, palesztin zászlózott. Ez tény. Mint ahogy az is, hogy közülük jó páran jobbikos pólóban tették ezt. Folytatták akkor is, amikor a közönség normálisabb része füttyel díjazta kisnyilas előadásukat.

Éppen ezért Vona Gábor és társai ez esetben jobb, ha nem szerveznek tüntetést és csendben maradnak. Csendben maradnak és elgondolkoznak arról: hogyan egyeztethető össze állandó zsidózásuk az ország érdekeivel.

Kezdenek nagyon unalmasak lenni. De még így, unalmasan is motyogjanak el egy halk bocsánatkérést azok felé, akik kimentek volna a Puskásba február 22-én.

Eddig a 'kétharmados bebetonozás' volt a nagy probléma. Most Bajnaiék saját, új alkotmányukat olyan rafkós szabályokkal bástyáznák körbe, hogy azt jóformán lehetetlen lenne módosítani.

"E furcsa polipot ugyanis kétharmadossá tett törvények és cinikus alkotmánymódosítások tartják életben". (2012. október 23.)

"Rezsimbontásra van szükség. Az elmúlt bő két évben olyan rezsim épült ki, amely akkor is megtartja a hatalmat – de legalábbis zsarolási pozíciót biztosít a maga számára –, ha a többség már mást választott". (2012. október 25.)

"A kormány olyan csűrést-csavarást visz véghez, aminek csak egy célja van, csak az számít, hogy hatalmát bebetonozza, akkor is, ha rosszul kormányoz, akkor is, ha a többség nem ezt akarja". (2012. november 27.)

"A Fidesz nem egyszerűen kormányozni akar, hanem egy olyan uralmi rendszer kiépítésén dolgozik, amely akkor is az ő befolyását érvényesíti, ha a szavazók többsége már mást szeretne megválasztani". (2012. október 31.)

És még vég nélkül lehetne folytatni azokat a Bajnaitól (és egyebektől) származó idézeteket, melyek arról szólnak, hogy "túlhatalmával" a Fidesz-KDNP hogyan rögzíti örök időkre a struktúrákat, hogyan tartja ciklusokon átívelően különböző közjogi tisztségekben pártkatonáit - egyáltalán, hogy a 'kétharmad' az mennyire rossz dolog. Persze világos, itt természetesen nem erről van szó - hiszen másról se szólt az elmúlt 20 év alkotmányjogászkodása, hogy azért jó, hogy kétharmados szabályok vannak, mert ezek "garantálják" a konszenzuskényszert "nagy társadalmi ügyekben" (melyekről tudjuk, ugye, hogy jobb, ha ezek miatt veszíti el egy kormány a népszerűségét, mint "az egymás közötti faszkodás" miatt, ugyanis előbbieket "majd megértik".)

Itt arról van szó, hogy a baloldalnak csak 2010. április 25. óta nem tetszik a 'kétharmad' - mert azt nem ők, hanem a jobboldal szerezte meg. A 'kétharmad' addig biztonságot, kiszámíthatóságot, demokráciát adott az országnak - azóta a dezintegráció, az antidemokratikus döntéshozatal, de legfőképpen a fasizmus megmételyezett posványának szinonimájává vált.

Ezért is furcsa, hogy a komplett életérzés-váltást becélzó Együtt 2014 olyan alkotmánytervezetet terjesztett elő "demokratikus ellenzéki" tárgyalópartnerei számára, mely háromnegyedes módosítási szabállyal, blokkoló kisebbséggel és a megerősítő népszavazás kissé problémás újraszabályozásával jóformán lehetetlenné teszi, hogy azt a jövőben valaki valaha is módosítsa (az most melléktermékként kezelendő, hogy a "széles összefogásra" alapozott tárgyalásokon az MSZP egyik volt miniszterelnöke tárgyalt az MSZP-vel és az MSZP másik volt miniszterelnökével, aki alig egy éve amúgy hangos anyázások közepette hagyta ott anyapártját).

A tervezet - melynek Szent Korona-tant és kommunista bűnöket emlegető preambulumán gondolom azért majd egy-két régebbi MSZP-s elvtárs elcsodálkozik - 45.§-a tárgyalja, hogy miként lehet(ne) ezt az új alkotmányt módosítani, vagy ahelyett egy még újabbat elfogadni. E szerint:

45.§ (3) A javaslat elfogadásához az szükséges, hogy azt az országgyűlési képviselők háromnegyede két alkalommal változatlan szöveggel támogassa. A két szavazás között legalább hat hónapnak el kell telnie.

(4) Az új alkotmány vagy az Alkotmány módosításának megerősítéséről

a) országos népszavazást kell elrendelni, ha azt kétszázezer, az országgyűlési képviselők választásán választójoggal rendelkező választópolgár annak másodszori elfogadásától számított négy hónapon belül kezdeményezi,

b) az Országgyűlés annak másodszori elfogadásakor a Kormány vagy az országgyűlési képviselők egyötödének kezdeményezésére országos népszavazást rendelhet el.

Összeolvasva ezt: ahhoz, hogy a Bajnai-féle alkotmány módosítása egyáltalán szóba kerülhessen, kell az összes képviselő 3/4-e (kétszer!), majd nagy valószínűséggel egy megerősítő népszavazás, melyre ráadásul az alábbi szabályok vonatkoznak:

45.§ (6) Az új alkotmányt vagy az Alkotmány módosítását az Országgyűlés elnöke nem küldi meg a köztársasági elnöknek, ha a népszavazáson az érvényesen szavazó választópolgárok több mint fele, de legalább az összes választópolgár több mint egynegyede az új alkotmány vagy az Alkotmány módosítása ellen szavaz.

Ez így elsőre persze roppant szimpatikusnak, a részvételi demokrácia kiterjesztésének hathat, de. De gondoljunk csak jobban bele: a Fidesz-KDNP 2010-es kétharmada valóban kivételes eredmény, nagy valószínűséggel ilyen többet nem jön össze soha - az új választójogi rendszer alapján sem -, nem hogy egy háromnegyedes többség. Azonban pl. ha van egy egyötödös blokkoló kisebbség a parlamentben, akkor az dafkéból minden alkotmánymódosítási tervezetet majd referendumra küldhet. És itt jön az újabb csavar: az új népszavazási szabályok nem állapítanak meg külön érvényességi és eredményességi küszöböt, hanem visszanyúlva a korábbi szabályozáshoz, csak azt mondják ki, hogy az összes választópolgár 25%-a plusz 1 szavazat kell az el-nem-fogadáshoz. Ehhez még hozzájön a folyamat elnyújtása is: egy alkotmánymódosító javaslat vitáját csak a benyújtástól számított 1 hónapot követően lehet megkezdeni. Ezt követi nyilván az általános, részletes majd záróvita - és az első (!) zárószavazás. A második, kötelező parlamenti megerősítésre legkorábban 6 hónappal később kerülhet csak sor. Ezt követően nyílik meg a népszavazás elrendeléséhez szükséges minimum 200 ezer aláírás összegyűjtéséhez rendelkezésre álló 4 hónapos időintervallum - ha ez letelik, csak ezt követően írhatja alá a módosítást a Köztársasági Elnök. Ez alaphangon 11 hónap, vitával együtt inkább 12 - tehát 1 teljes év. 

És azért annyira ne legyünk farizeusok, hogy azt ne valljuk be: egy alkotmánymódosításra pusztán technikai ok vagy ad absurdum akár EU-s kötelezettség miatt is szükség lehet. És akkor milyen jól fogja magát érezni teszem azt egy euroszkeptikus erő, mivel defetista módon nem is kell majd mást csinálnia, ha lesz egyötöde (199 képviselőből 40 fő, ez nem olyan sok), csak blokkolgatnia minden módosítást egy 7-8 hónapos vita után. Bravó.

Bravó, mert a nagy diktatúra közepette azért azt a Fidesz-KDNP se csinálta meg, hogy az Alaptörvény módosítását háromnegyedhez kösse - a korábbi, kétharmados szabály e tekintetben ugyanúgy megmaradt. És itt jön szóba a legitimitás kérdése. Mert ugye ahhoz, hogy fenti, zseniális terv érvénybe és hatályba léphessen, ezt az új alkotmány-koncepciót el kellene fogadnia az Országgyűlésnek - a jelenleg is hatályos, kétharmados előírások alapján. És erre, valljuk be, elég kevés esély van: szép, szép az ellenzéki összefogás, de ha nem következik be a közeljövőben a politikai lemezek tektonikus elmozdulása és a Fidesz-KDNP megőrzi a relatíve legnépszerűbb párt pozícióját, akkor messze lesz az a kétharmad...

De tegyük fel, hogy sikerül. Tegyük fel, hogy megcsinálják. A hétszázát neki, megcsinálják. Ugye a saját csapdájukba nem eshetnek, a legitimációhoz szükséges a "nép" támogatása - ezért az alkotmánytervezet 118.§-a záró rendelkezések között elő is írja önmagára nézve, hogy elfogadása után 200 ezer választópolgár kezdeményezése esetén megerősítő népszavazást kell kiírni. Aha, de a ugyanazzal a szabállyal, mint ami fentebb található: csak akkor nem lépne hatályba az új Alkotmány, ha az összes választópolgár több mint egynegyede az ellen szavazna. Tehát ha bármilyen részvételi arány esetén a hozzávetőlegesen 8 millió választópolgár közül 1,9 millió szavaz "csak" az új alkotmány ellen, akkor az így is-úgy is hatályba lép. Igen ám, de felmerül a kérdés: ha ennyire ügyelünk a jogállami normák betartására, akkor egy még nem érvényes és nem hatályos alkotmány hogyan írhat elő önmagára nézve elfogadási szabályt? Hiszen e teoretikus esetben az Országgyűlés bár már elfogadta a javaslatot, annak érvényességéhez (Közlönyben történő kihirdetéséhez) és persze hatályosságához kell a megerősítő népszavazás. Egy még nem érvényes és hatályba nem lépett jogszabály azonban nem állapíthat meg joghatást kiváltó rendelkezést, ergo az új alkotmányt megerősítő népszavazásra csak az érvényes és hatályos Alaptörvény (és népszavazásra vonatkozó szabályok) alapján kerülhetne sor. 

Még szerencse, hogy konszenzusos, széles társadalmi közmegegyezésen alapuló, jogállamiságot minden felett becsben tartó eljárásról beszélünk. 

A mulatságos Bárándy-Bárándy csúcs után összegereblyéztük az Együtt 2014 további civil katonáit. Az egészet leöblítettük Szanyi Kapitány szavaival. 

Tegnap mosolyogva nyugtáztuk, hogy a Bárándy család megállapodott magával az ország jövőjét érintő pár lényegi sorskérdésről. A szocialista képviselő Gergely és volt szocialista miniszter édesapja, Péter, minden ideológiai különbségüket félretéve egyeztek meg abban, Orbán Viktor nem maradhat hatalmon. Egyetértett velük Molnár Csaba, volt MSZP-s miniszter is. Abban maradtak, hogy eztán minden héten találkoznak. Azt nem tudni, hogy ebbe a vasárnapi ebédek is beletartoznak-e, mindenesetre legközelebb nyugodtan kipakolhatnak az asztalra egy kondér húslevest is.

A tárgyalásnak álcázott MSZP-Együtt 2014 bohózat egyrészt mulatságos volt. De tikkasztó is. És mivel tikkasztó volt, arra gondoltunk, hogy összegereblyézzük az Együtt 2014 Mozgalom pár további független mocorgóját (a támogató aláírások alapján). A civil társadalom nagyobb dicsőségére repüljön itt pár név, a teljesség igénye nélkül.

Magyar Bálint – a Gyurcsány-kormány minisztere

Bozóki András – a Gyurcsány-kormány minisztere

Görgey Gábor – a Medgyessy-kormány minisztere

Gulyás József – volt országgyűlési képviselő (SZDSZ)

Hodosán Róza – volt országgyűlési képviselő (SZDSZ)

Huszár Tibor – volt országgyűlési képviselő (MSZP)

Kőszeg Ferenc – volt országgyűlési képviselő (SZDSZ)

Ungár Klára – volt országgyűlési képviselő (SZDSZ)

Gyekiczky András – Kuncze Gábor volt kabinetfőnöke

Hegedűs István – Demszky Gábor beszédírója

Szigetvári Viktor – Gyurcsány Ferenc 2006-os kampányfőnöke, Bajnai Gordon jelenlegi jobbkeze, emellett az MSZP tagja

Nem bírjuk nem megemlíteni, hogy a tegnapi tárgyaláson az elpusztíthatatlan Schmuck Andor is szólásra emelkedett a szociáldemokrata értékek védelmében. Öblítsük le az egészet Szanyi Kapitány szavaival, aki ezt karcolta saját fácse-oldalára:

Nézem ezeket az "egyeztetéseket". Izgi, hogy szinte minden résztvevő az MSZP kennelből jön, sőt, néha egész "családias" a hangulat ... ;)

Nagy kíváncsian várjuk a feszült tárgyalások folytatását. 

„Fel kéne ébredni: ma baromira nem az ezeréves történelmünk, a kereszténység, meg ki tudja még milyen avítt dolgok kötnek minket Európához, hanem a Szimpla Kert meg az A38, meg párjó étterem .” (Dudás Gergely, Index, 2012.12.29.)

„Dobozba pakoljuk legszebb könyveinket, s elmegyünk innen Európába, mert azt akarom, hogy európai magyar légy, s ne nyomorítsanak meg halva született eszmék. El kell ebből az országból néhányunknak menni, mert mindig emberek csinálnak helyet annak, amit úgy hívnak, hogy történelmi végzet.”
(Kácsor Zsolt, Népszabadság „Karácsony-melléklet” 2012.12.22.)

„Vissza Európába! Nem lesz olcsó. Soha nem is volt az. Megannyi kalandozás, kompozás, eltérítés után mindig és rendre megfizettük az árát. Nem szándékozom végigpásztázni a történelmünket, ismerjük azt jól (?), ám emlékezzünk a legutóbbi „partraszállásunkra”, 2004-re!” (Szanyi Tibor, Nolblog, 2012.01.07.)

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy tiszteletben tartjuk fenti véleményeket. Nem akarunk keresztes hadjáratot indítani, toleráns liberálisként kitiltani fenti szövegek szerzőit bárhonnan vagy külső autoritásokhoz rohanni. Magyarország szabad ország, bárkinek lehet véleménye, ezúttal pedig mi élünk azzal a jogunkkal, hogy bárki vitathat is más véleményeket.

Nem gondoljuk ugyanis, hogy Budapest meghatározott vendéglátóipari egységei egyfajta modern Nyugat-Berlinként védenék Európát a keleti szocializmus mucsáján. Mégis, nem tagadható, hogy kedveljük a Dudás által említett szórakozóhelyet és éttermeket, sőt, az idelátogató külföldi barátainkat is időnként elvisszük ezekre a helyekre és nem szeretjük a csendrendeleteket. Azonban az a rossz hírünk van, hogy e „szellemi köldökzsinórokban” nem a fejlett Európa kódolt üzeneteit adják át nekünk. Vendégeink ilyen helyek látogatásakor csak annyit közölnek, hogy örülnek magyarországi tartózkodásuknak. Lehet azonban közös pont Dudás gondolataival: mi van, ha Magyarország – nagyon figyeljünk egymásra! – Európában van?! Így aztán nemcsak fenti kiemelt fővárosi lokálok, de akár még Szeged, a több ezer éves Sopron, Szombathely, Gorsium és Valcum, de horribile dictu még az óbudai (Aquincum) Index-székház is Európában lehetnek, illetve ahhoz „kötnek minket”. A Szimpla mélyén sustorogva nyugati vendégeinkkel a kereszténység elterjedése (vaksi szerzetesek Umberto Eco főeurópai író által is megénekelt körmölése) nyomán kialakult újlatin nyelveken, illetve egy olyan nyelven beszélünk, amely félig újlatin, félig germán gyökerekből ered. Erasmus-programon veszünk részt, mintha európaiak lennénk, és ottani keleti és nyugati társainkkal éjszakai borozásokon közös pontként arról is beszélünk, hogy keresztény királyaink nevét kölcsönösen elsajátítottuk az iskolában. Nyugatra megyünk, templomokba járunk, és ateista nyugati barátunk is elviteti magát velünk a Szent István Bazilikába, meg Pannonhalmára. Vannak keresztény barátaink is, pl. Ausztriából, Bajorországból (ami ugye szintén Európa), és hozzájuk az köt minket, hogy időnként együtt megyünk misére, vagy a történelemről beszélgetünk. Azaz, ha a dudási értelemben vett „minket” szerény személyünket és családunkat is takarja, akkor minket a kereszténység és a történelem akár személyes kapcsolatainkban is Európához köt. Nyilván olyan is van, akit három fröccs után egy kocsmai mosdóajtó nyugati kéz általi meglengetése köt Európához. Sokfélék vagyunk: a mi közösségeinknek vannak határozott elképzelései Európáról, annak múltjáról és jövőjéről. Eközben vannak, akik Európa címszó alatt csak piában és kajában, esetleg a beömlő turisztikai GDP-ben gondolkodnak (micsoda hasonlóság bizonyos Zimmer Ferivel…).
Vannak, akik szerint nyugati vendégek érkezése köt minket Európához, ez bizonyára a német nyugdíjasok által megszállt Thaiföldhöz lehet hasonló státusz.

Ami még rosszabb hír lehet Dudás számára, hogy gyakran olvasunk a magyar sajtón kívül németet, olaszt, angolt stb. Látjuk például azt, hogy újságírók milyen kérdéseket tesznek fel az uniós forrásokért felelő minisztereknek Németországban vagy Ausztriában, és ezekhez képest hogyan kérdezett Dudás például Bajnai Gordontól. Hogyan nem kérdezett rá arra az alkotmányos nonszenszre, hogy az interjúalany 8000 milliárd forint uraként a parlament előtt nem elszámoltatható, nem lévén akkor még miniszter. Látjuk, hogy lábtörlő és mikrofonállvány semmi ahhoz képest, ahogy négy évvel később újra interjút készít a 8000 milliárdos emberrel, és nem kérdez rá be nem váltott (a korábbi, 2006-os interjúban hangsúlyozott) növekedési és foglalkoztatási ígéreteire. Eszünkbe jut, hogy a mi Európánkban előbb mindenki a saját portája előtt sepreget, ott keresi a bibliai szálkát, majd amikor saját portája csillog-villog, és foglalkozásának európai értelemben vett mestere, akkor elmegy, és nyugodt szívvel „Európát oktathat” másoknak éttermekben, kocsmákban.

Valahol Európában. Esetleg Magyarországon.

Dudás Gergely interjúja Bajnai Gordonnal, 2006. június 24. Index

Mennyire lesznek mások a prioritások, mint a mostani nemzeti fejlesztési tervben? Mely területek kapnak nagyobb hangsúlyt, melyek fognak háttérbe szorulni?

- Ennek most folyik a véglegesítése. Nincs még végleges válasz erre a kérdésre. Amit biztosan mondhatok: a fenntartható növekedést és foglalkoztatást kell a középpontba állítanunk.

- Ha már a foglalkoztatás élénkítéséről beszélünk: nekünk a mostani megszorító csomagból leginkább az hiányzik, hogy semmilyen foglalkoztatás-ösztönzést nem tartalmaz.

- A foglalkoztatás az én fejemben nemcsak munkahelyteremtés, hanem foglalkoztathatóság is. A rokkantnyugdíjasok, a romák, a rossz képzési struktúrákból fakadó diplomás- és pályakezdő munkanélküliek problémáit kell megoldani egyebek között.

Ma is ugyanazok az értelmiségiek kárhoztatják a társadalom megosztottságát, akik a Kádár-rendszer alatt mindent megtettek, hogy egy ideológia és egy párt kormányozza Magyarországot.

Személy szerint nagyon boldog vagyok attól, hogy Magyarországon van megosztottság. Több mint 40 évig ugyanis nem volt. A Kádár-rendszerben az értelmiség mindent megtett, hogy a természetes megosztottságot felszámolja és hazánkat a szocializmus erős bástyájává tegye. A rendszerváltással azonban mind az ideológiai-, mind az egypártrendszer megbomlott, olyan szerveződések jöttek létre, melyeket képtelenek voltak kontroll alatt tartani. Nem véletlenül tekintették legnagyobb ellenfelüknek a Fideszt, melyet nem sikerült az SZDSZ-be betagolniuk. Orbán Viktor már akkoriban is olyan dolgokat mondott ki, melyekből levezethető volt, hogy esetleges hatalomra kerülése alapjaiban rengetheti meg a posztkommunizmus világát, megtörve gazdasági, média és társadalmi hegemóniájukat. Ennélfogva kommunikációjuk részévé tették, hogy a jobboldal és elsősorban Orbán Viktor tudatosan a társadalom megosztására törekszik. Ez kétség kívül igaz. Azonban éppen ugyanezen emberek előszeretettel hangoztatják, hogy „Magyarországnak szembe kell néznie múltjával”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem szabad megbolygatni a posztkommunisták által kimunkált történelem- és társadalomképet. A Fidesz éppen erre tett kísérletet, míg a posztkommunisták éppen a status quo fenntartásában érdekeltek a mai napig. A 2002-es kampányban terjedt el az a kommunikációs fordulat, hogy „a Fidesz megosztja az országot. Családok szakadtak szét, barátságok mentek tönkre.” Ha ezt el is fogadjuk, érdemes arra gondolnunk, hogy a posztkommunista értelmiség a Kádár-rendszer alatt mesterségesen tartotta felszín alatt ezt a megosztottságot, mely a rendszerváltás után – különösen a polgári kormány regnálása alatt – elementáris erővel tört a felszínre. Hogy ez Orbán Viktor politikájának lenne a következménye? Igen. Hogy a jobboldal tehető ezért felelőssé? Nem. Arról van szó ugyanis, hogy a rendszerváltás után tíz évvel az antikommunisták már nem féltek vállalni sem a politikai, sem a vallási, sem a kulturális hovatartozásukat. Ez természetszerűen vezetett konfliktusokhoz, hisz a szocializmus évtizedei alatt finoman szólva sem volt tanácsos ilyesmikről beszélni.

A megosztottság tehát a plurális demokrácia része. Ambivalens helyzet, hogy ezt Magyarországon éppen a magukat „demokratáknak” nevező erők kárhoztatják. A 'miért' persze érthető. A megosztottság megszüntetésében érdekeltek, mivel magából a megosztottságból eredendően fény derülne a múltbéli bűneikre. Nem véletlen, hogy míg „múlttal való szembenézést” hirdetik, addig mégis a polgári kormány hozta létre mind a Terror Házát, mind a Holokauszt Emlékközpontot, míg odaát csak újra feltették a régi lemezt:

 „Magyarország sokkal többre képes. Nézze meg a szlovákokat, cseheket, lengyeleket, tíz éve maradunk le tőlük. Azt hiszem, ennek fő oka a mélységes politikai megosztottság. Az ország nagy többsége, közepe nem tud megállapodni egymással semmilyen hosszú távú kérdésben. Az állandósult politikai háborút bevitték a családokba, a barátságokba, a munkahelyekre, a sportegyesületekbe, a kultúrába.” (Bajnai Gordon, Vasárnap Reggel, 2012. 12. 16.)

[…] „a következő négy évben be szeretném temetni azokat az árkokat, amelyek a társadalomban keletkeztek. Az a szándékom, hogy az iskolákban tanuljanak, a munkahelyeken dolgozzanak, a templomokban imádkozzanak, az utcákon közlekedjenek, az európai stílusú politizálásnak a színhelye pedig a parlament legyen.” (Medgyessy Péter beiktatási beszéde, 2002. 04. 27.)