Miközben a magyar labdarúgó válogatott 1986 óta zsinórban 13 (!) selejtező sorozatot bukott el, és egyetlen világversenyre sem tudott kijutni, még mindig szép számmal élnek olyan futballszurkolók hazánkban, akik pénzüket, idejüket, és idegeiket áldozzák arra, hogy élőben buzdítsák futballistáinkat. Teszik mindezt számtalan vereség, kudarc után, romos stadionokban, vérlázítóan magas jegyárak mellett.

A világ legtöbb országához hasonlóan hazánkban is nagy népszerűségnek örvendenek a rangos sportesemények. Elég csak az idei londoni olimpiára gondolni, amelyen rengeteg honfitársunk szurkolt élőben a magyar versenyzőknek, a televíziós közvetítéseket nézők milliói követték figyelemmel, az ötkarikás játékokról hazatérő sportolóinkat pedig rajongók tömege köszöntötte.  A legnépszerűbb sport azonban továbbra is a foci. Persze nincs mit ezen csodálkozni: Puskás, Grosics, Bozsik, Albert, Nyilasi országában a labdarúgás sokaknak az életük része. Nem véletlenül szokták azt mondani, hogy Magyarország, a tízmillió szövetségi kapitány országa. Mi valóban szeretjük a focit. Még akkor is, ha futballistáink nem kényeztetnek bennünket mostanság.

Mindenek előtt, amolyan ráhangolásképpen a száraz (és szomorú) tények. Ki ne tudná: labdarúgó válogatottunk az 1986-os mexikói VB óta egyetlen nagy tornára (VB-n vagy EB-n) sem tudta kvalifikálni magát. Leírni is fáj: 1986 óta 7 EB- és 6 VB-selejtezősorozatot fejeztünk be sikertelenül. A 13 kudarccal végződő selejtezősorozat után most a 2014-es brazíliai világbajnokságon való részvétel kiharcolása a cél.  Az első meccset sikerrel vettük: 5:0-ra nyertünk Andorrában. A második, szeptember 11-i meccsen már egy jóval nehezebb ellenfél, Hollandia válogatottja következett. Közel telt ház, mintegy 25 ezer néző előtt került sor az összecsapásra a Puskás Ferenc Stadionban. A nagy fogadkozások ellenére a mieink sima, 4-1-es vereséget szenvedtek a vb-ezüstérmesektől.

25 ezer ember gondolta úgy, hogy a magyar futball 25 éve tartó vesszőfutása ellenére kimegy a stadionba, és élőben szurkol a mieinknek. Mindezt annak tudatában, hogy 1984-ben vertük meg utoljára a hollandokat. A rossz sorozat sajnos folytatódott: a narancsmezesek sorozatban nyolcadik győzelmüket aratták ellenünk, ráadásul a legutóbbi öt meccsen huszonhat gólt lőttek nekünk.  A Magyar Labdarúgó Szövetség vezetői összetehetnék a kezüket, hogy ennyien hajlandóak még kimenni a válogatott meccseire. Arról nem is beszélve, hogy a 60 éves Puskás Ferenc stadion gyalázatosan rossz állapotban van. Lassan már nincs olyan ország Európában, ahol ne épült volna egy korszerű aréna. Jó példa erre keleti szomszédunk: a vadonatúj bukaresti Nemzeti stadion adott otthont az Európa Liga idei döntőjének.

Örömteli, hogy a kormány tisztában van azzal, hogy kell egy modern futballstadion Budapestre. Addig azonban, amíg ez felépül, a szurkolók jogosan várnák el, hogy a valóságtól nem elrugaszkodott jegyárakat állapítanak meg az MLSZ illetékesei. Azt gondolom ugyanis, hogy teljességgel elfogadhatatlan, hogy egy romos stadionban, egy negyedszázada gyengélkedő válogatott meccsére 3.500 forintba kerüljön a legolcsóbb belépőjegy, és 6.000, 8.000, 12.000, sőt, 18.000 (!) forintot kérjenek el a nézőktől. Ez nem más, mint a nyílt szembeköpése azoknak, akik még mindig kitartanak a magyar labdarúgás és a magyar válogatott mellett. Félő, hogy a riasztó jegyárak miatt számuk egyre csökkenni fog. És mivel a futballistáink produkciója alapján kevés az esély arra, hogy a produkció önmagában közönségcsalogató legyen, ideje lenne legalább a jegyárakat azzá tenni. Mert a futball sosem a gazdagok sportja volt, de ha a döntéshozók így folytatják, azzá fog válni.

Az elsők között éreztük úgy, hogy az örményekről beszélni kell. Az örményekről beszélni kell, mert egy olyan nép, amelyikről csak a tisztelet hangján lehet szólni. Világosító Szent Gergely tette az örményeket az első keresztény nemzetté, akik így egy olyan vallást vettek fel a kr. u. IV. században, amelyik a mai napig teljesen idegen a környező népek tengerében. Néha virágzó birodalomként, máskor letarolt, lerombolt és legyőzött népcsoportként, de az örmények évszázadokon át makacsul, önsorsrontó buzgalommal kapaszkodtak bele a keresztfába.

Az örményekről beszélni kell,
mert összetartozunk velük. A népirtások és hódítók elől elmenekült diaszpóra nálunk befogadó otthonra talált. Évszázadokig éltünk együtt békességben Gyergyóban, a szamosújvári „Armenopolisban” és bárhol a történelmi Magyarország területén, ahol szükség volt a keresztény erkölcsiségű, de dörzsölt kereskedőkre. Cserébe adtak nekünk magyar hősöket és ellenhősöket, adtak két aradi vértanút, de adtak egy nyilasvezért is… egyszóval sem jobbak, sem rosszabbak nem voltak nálunk: olyanok lettek pont mint mi. Közénk tartozók lettek.

Az örményekről beszélni kell,
mert ha dédszüleink is odafigyeltek volna rájuk, akkor nem lennének ennyire brutálisan igazak Hitler cinikus mondatai: „Ki emlékszik ma már az örményekre”. Mi tudjuk: történelmi tény, hogy a modernkori történelem első genocídiumát az emberségükből kivetkőzött ifjútörökök követték el. Talán ha időben beleég a kollektív tudatunkba a szisztematikus mészárlás ősbűne, akkor az emberiség még időben felismeri saját sötét oldalát, és soha sem végezhettek volna emberek tízmillióival a nemzeti és nemzetközi szocialista rémuralmak.

Az örményekről beszélni kell,
mert az alávalóság és képmutatás korszaka még mindig tart. … a másfél millió keresztény áldozattal járó örmény genocídium még mindig letagadható, kigúnyolható és összemosható a kilencvenes években, Karabahban, az „örmények Székelyföldjén” végbement etnikai villongásokkal, kölcsönös tisztogatásokkal és azóta is tartó háborús adok-kapokkal. Mert van az a pénz, és vannak azok a pénzéhes politikai erők, akik szerint az azeri áldozat többet ér, mint az örmény, akinek a térképén Khojaly piros betűkkel szerepel, de Sumgaitot egy pénzköteg fedi.

Az örményekről beszélni kell,
mert csalódtunk. Csalódtunk abban a külpolitikában, amelyikre büszkék voltunk. Büszkék voltunk, amikor kiállt a külhoni magyar állampolgárainkért, és akkor is, amikor hősiesen állta azokat az ütéseket, amelyeket az álszent pénzvilág zúdított a gazdasági önrendelkezéséért küzdő Magyarországra. Most viszont szeretnénk azt hinni, hogy csupán naívak voltunk, amikor számításon kívül hagytuk, hogy „ezek hazudnak”, hogy ezek egy gyilkost nemzeti hősként tisztelnek.

Az örményekről beszélni kell,
mert ez innentől kezdve nem mokány, fekete hajú, kucsmás emberek kibékíthetetlen csetepatéjáról szól. Ez most már az alapértékekről szól, a keresztény Európáról szól: arról szól, akik vagyunk. Arról szól, hogy semmi közös pontunk nincs Turánnal, bármennyire is erőltetik a lobbik. Arról szól, hogy még egy elvilágiasodó Európában is van annyi átmentett keresztény etika, ami azt diktálja, hogy egy alattomos pszichopata gyilkos nem hős, és egy alvó embert baltával megölni nem kitüntetést érdemlő hőstett… ez az egész arról szól, hogy mi nem a muzulmán vagy sámánhitű ázsiai népek közösségébe tartozunk, hanem ahhoz a keresztény kultúrkörhöz, amelynek magányos és folyamatosan élethalál harcot vívó keleti bástyája az örmény nemzet.

Az örményekről már nem elég beszélni.

Ezért mi, kerdemek hitet teszünk az örmény nép mellett. Elítéljük azt a folyamatot, amelyik Ramil Sahib Safarov köztörvényes gyilkost a börtönből a díszpulpitusra emelte. Elítéljük azt az azeri kormányt, amelyik büszke kivagyisággal írja ki nemzetét a világ civilizált népeinek közösségéből. Azt gondoljuk, hogy a megbékélés útja a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételével kezdődhet, melynek alapja a közös kultúrális gyökerek és a közös hit kell, hogy legyen.

RIP Gurgen Margarjan.

A cikk szerzője: Gurgen Margarjan nevében egy magyar örmény

A suszterkedés már kihalófélben levő szakma. Pedig értékes munkát végeznek: megjavítják azt, ami csak látszatra ment tönkre. A házasságok is csak látszatra mennek tönkre. Hűséggel és küzdéssel megőrízhető a bennük levő érték.

Mi az, hogy suszter? De most komolyan. Van még ilyen? Van. Abban az utcában is ahol lakom. A hangos plázák és üvegfalú biznisz irodák között bújik meg a falon egy szögről csüngő, kis ütött-kopott barna bakancs és egy régi, cirkalmas betűkkel írt cégér. Alatta egy mozgássérült WC méretével megegyező méretű kis műhely. Bár minden héten erre járok, eddig még nem vettem észre. Egy magyar folyóról elnevezett cipőm szakadt ugyanis el és mivel évek óta használom, bevallom kicsit hozzámnőtt és úgy gondoltam megjavítom. Ha jól emlékszem ezerötszáz forintot fizettem, másnapra kész volt. Azóta is azt hordom.

Kevésbé látványos, de így is lehetünk környezetvédők. Meg pénztárcavédők. Nem megvenni az újat, nem lecserélni a régit. Megjavítani és odafigyelni rá. Megbecsülni. Megőrizni ami jó. Ilyesmi talán nekem a konzervatív értékrend.

“Ha valaki nehéz munkájának gyümölcseként vesz egy autót és annak kidurran a kereke nem hagyja ott az árok szélén, hanem megtesz mindent, hogy megjavítsa.” (Böjte Csaba) Ha drága a kocsi, akkor sajnáljuk és nem dobjuk el? Mi az ami még drága? Mi az ami egy iphone-on vagy egy jó verdán kívül fontos és értékes? Kinek mi. Nekem például egy igazi nő. Mi a mégjobb? Ha örökre a tiéd. Van ilyen, még a filmekben is látni néha: házasság. Majdnem olyan ritka mint egy jó susztert találni. Szerintem a házasságot a legtöbben valahogy így gondolják: esküszöm, hogy szeretni foglak és kitartok melletted életed végéig, vagy amíg valami jobb csaj nem jön, vagy amíg megunlak. Meddig tart egy házasság? Amíg el nem romlik. Ekkor kell lecserélni öregecskedő feleségeinket és bebizonyítani, hogy még mindig fiatal és vonzó vagyok.

Jó lenne, hogyha legalább olyan értékesnek tartanánk a házasságot, mint egy új piros kocsit és ha elromlik, akkor mindent megtennénk azért, hogy megjavítsuk, időt, pénzt energiát nem sajnálva. Nem feladni. Küzdeni. Miért érdemes küzdeni, ha nem ezért? Idő kell hozzá nyilván. Lehet, hogy több mint egy kocsi megjavításához. Lehet, hogy egy év is. Vagy tíz. Mit számít, ha életed végéig utána a tiéd marad? Azt gondolom időről időre kell a szerviz, karban kell tartani és ápolni kell ami érték.

A hűség talán itt kezdődik. Könnyű hűségesnek lenni amíg kék az ég, csiripelnek a madarak és süt a nap. Sok kísértés próbálja ellopni, lealacsonyítani ezt az értéket. Érdekes szép paradox módon, minél többet kibír egy kapcsolat, minél jobban próbára van téve a hűség, annál értékesebb, erősebb lesz, annál többet ér a végén. Kapcsolatunk pókháló kötelékét vas sodronyra cserélni.

“Azt viszont hallom, hogy amikor megkérdezik az ötvenedik házassági évfordulóját ünneplő nénit meg bácsit, mi a titok, valami olyasmit válaszolnak: mi még egy olyan világban nőttünk fel, amelyben nem kidobdták, hanem megjavították ami elromlott. Ezt elmondani nem lehet. Ezt meg kell élni.” (Süveges Gergő)

 Vegyük a fáradságot és vigyük el a cipőnket a suszterhoz, mobilunkat szervizbe, a zoknit a nagyihoz, megunt ruhát a turiba, üveget a szelektívbe, biciklit az utcára, hűséget a házasságba!

Mi az, hogy hűség? De most komolyan. Van még ilyen? Van. Abban a családban is ahol felnőttem...

Szerencsére idén két neopogány fesztivált is rendeztek a Nagy-Alföldön, tehát ha valaki lemaradt volna a Kurultájról nem kellett bánkódnia, hiszen még mindig részt vehetett az egy héttel későbbi bösztörpusztai eredettörténet relativizáló „Jézuspártushercegvolt” ankéton.

Persze, nyilván lehet azon keseregni, hogy válság van, ezért mindenki sokkal fogékonyabb az ilyen-olyan spirituális tartalommal rendelkező írásokra, szónoklatokra, rendezvényekre. Mi aztán tényleg nem szoktuk ekézni a piacgazdaságot, meg a fogyasztást, de a materiális javakon túl, tényleg kell valami lélekemelő plusz, ami kapaszkodót jelent. Ha Magyarország elmúlt 1000 éves storyját nézzük, akkor egyértelmű, hogy ez a spirituális plusz a kereszténység és nem azért, mert az Alaptörvényben is benne van.

Kurultájék szempontjából persze meg lehet magyarázni ezt a keletmániát, mert ugyan a Nyugatnak „köszönhetjük”, hogy elvesztettük országunk kétharmadát, ’56-ban cserbenhagytak minket, miattuk nem sikerült a rendszerváltás utáni teljes komcsitlanítás. De ez nem azt jelenti, hogy kulturálisan ne lennénk a Nyugat 100%-os részei. Ez a nyugatellenesség egyébként nem új keletű, hiszen az elvtársak szerint a szabadság mindig Keletről érkezett, ma már azonban tudjuk, hogy a komcsi szótárban a szabadság valójában elnyomást jelent.

A Kurultaj külföldi résztvevőinek fogadása a Parlamentben

A Nyugat ilyenfajta stigmatizálása megegyezik a történelmietlen kollektív bűnösség elvével és az ebből táplálkozó harag kifejeződése a pogánykodással párosuló nyugatellenesség. Vesszőparipájuk továbbá az is, hogy a Nyugat erkölcsileg teljesen romlott és haldoklik, holott az a tévképzet miszerint a Keleten még erkölcsileg minden rendben van, bezzeg a Nyugat egy fertő, egyrészt szimplán hülyeség, másrészt abból fakad, hogy valójában a –sztánok népeit nem ismerjük annyira, mint Európát. Mivel nem ismerjük a kultúrájukat, misztifikáljuk és gyártunk az egészhez általunk kedvesnek tartott történeteket, amibe beleilleszkedik a saját félrevezetett gondolatvilágunk. A mindennapi problémáinkat régi, kitalált mesékkel vezetjük le, amiknek semmilyen valóságalapjuk nincsen. Ez egyébként nem áll messze attól a kommunista mítosz-gyártól, amelyben a munkásság mindig el volt nyomva és megpróbált tökéletes társadalmat vizionálni magának – amely társadalmi mérnökösködés ugyanúgy keresztényellenes volt, mint korunk neopogányainak képzelgései.

Egyébként meg nem hisszük, hogy arra kellene büszkének lennünk, amikor kolostorokat gyújtottunk fel Európa-szerte, vagy arra, hogy voltak olyan magyarok, akik püspökök Dunába vetésében látták a magyarság jövőjét. Persze eme "dicső múltnak" az emlegetése arra vezethető vissza, hogy akkor még komoly katonai erővel rendelkeztek a magyar törzsek, ugyanakkor szerintünk sokkal tiszteletreméltóbb az, hogy Nándorfehérvárnál megálljt parancsoltunk az akkori „pogány hordáknak”.

Annak ellenére, hogy most kormányzati stratégia a keleti nyitás még nem kell kulturálisan is egy platformra helyeznünk magunkat Nurszultan Nazarbajevvel és Türkménbasival, vegyük tudomásul, hogy ez kizárólag gazdasági kapcsolatokról szól. Azt is pontosan tudjuk, hogy az EU intézményei és Cohn-Benditei által támasztott pc zsarnokság és a nyugati keresztény értékek teljes relitivizálása veszélyt jelentenek Európa számára. De a megoldás nem a Nyugat megtagadása, mert Európát csak Európa mentheti meg önmagától, nem pedig ex-KGB-s appartcsikok által irányított közép-ázsiai kánságok. Lehet, hogy unortodox gazdaságpolitikára szükség van, de unortodox hagyománygyártásra rohadtul nincs.

A leghatározottabban azt gondoljuk, hogy ma is kizárólag Szent István Magyarországának van jövője. A hippiskedés meg nem menő, még akkor sem, ha éppen neopogány.

Latin betűkkel írta: Szolomayer Balázs, Törcsi Péter

Hagyjuk ezt az egész kapitalizmusdit. Hagyjuk el a "szolgáltatóiszektor-központú" piacgazdaság negédes álmát, lássuk be végre, hogy egész egyszerűen nem megy ez nekünk. Hiába szeretnénk, nem megy. Magyarország 2012-ben továbbra is a hipnotizált, behergelt kisnyugdíjasok, az otthon ülő baltaarcú anyuk és apuk és a befásult középkáderek világa, ahol a pénzét elköltő fogyasztó minumum köszönje meg, hogy létezhet. Amúgy meg "csendet, rendet, fegyelmet!".

Ma reggel olvasom az Index címlapján, hogy az I. kerületben az "az illetékes hatóság az egész partszakaszon visszavonta a kikötők üzemeltetési engedélyét", mivel "sok lakossági bejelentés érkezett a rakparti lakóktól, akik zajra és szemétre panaszkodtak a szállodahajókkal kapcsolatban". Tudom, hogy minden helyi sztorinak megvan a maga háttérsztorija, couleur locale-ja. A korábbi szórakozóhely-betilitások, csendrendeletek, alkolholárusítási-tilalmak mellett is mindig felhoztak a támogatók számos érvet, hogy valójában "a fiatalok" dajdajozása zavarja az 209. számú Idősek Klubja éjszakai bridzspartiját, hogy a hajnalonként a korán munkába igyekvő tisztviselőknek könyékig kell gázolni a szemétben. Hogy a kismamák már nem tudják tolni a romkocsmák előtti járdán a babakocsit a szilánkok, a fecskendők, az érszorítók meg a tűk miatt - és hát úgy általában az biztos, hogy ez az egész valakinek hasznot, profitot termel, ami nem csak hogy nem szép, etikus, hanem elítélendő dolog. Mutyi, umbulda. Magán/piaci érdekek által vezérelt dolog. Pfuj. (Hogy a Hajógyárin évek óta vígan működő igazi lebujok csak most szúrtak szemet a hatóságoknak, az meg persze egy külön sztori).

De még azt is megkockáztatom, hogy a fentebb ironizálva leírt hőbörgés akár egy legitim érvelés is lehet. Külön-külön persze. Nem csodálom, hogy egy-egy helyi képviselő, önkormányzati elöljáró erősen érzi tarkóján az "egy életet ledolgozó, az országot a háború után felépítő" nyuggerhorda coregatabs-os leheletét, amint naponta hívogatják a polgármesteri hivatali hotline-t, hogy ez a baj, meg az a baj, és hát a fiatalok a szomszédban beatmuzsikát hallgatnak. 

Ezért beszélek most inkább a big picture-ről. Arról, hogy egész egyszerűen hiába van 2012, Magyarországon még mindig tort ül Fock Jenő, Tömpe András, Nyers Rezső és az összes többi kommunista habitusa. Itt még mindig a "kádári kisember" az első és utolsó, ő határozza meg a közérzületet, az ő kegyeiért versengenek a döntéshozók. Hiába van elvileg fogyasztói társadalom, hiába főszabály az elvileg, hogy a fogyasztó - mert van ilyen is! - a pénzéért nem egyszerűen egy darab terméket vár, hanem szolgáltatást, ennek a gyakorlatban híre-hamva nincs. Nem érdekes az, hogy jobb kiszolgálással - olykor a kiszolgálás engedélyezésével - többet lehetne keresni, profitot lehetne termelni, amivel a szolgáltatást nyújtó is jól járna. Nem. Nem fogja fel ezt az egyszeri, csípőből tegeződő vendéglátós, a bevásárlóközponti eladó, a boltos. A vásárló fogja szépen, jöjjön be, vegye meg, ami kell, aztán kushadjon, álljon tovább. Hát miért ne, miért, mi van itt, kapitalizmus? Nincs. De nincs is mit ezen csodálkozni: mit várunk el a kisvállalkozótól, amikor ő ugyanezt a habitust látja az országos és a helyi közhatalom esetében? Nekik sem fontos a profit, a szolgáltatás - igazából neki se. 

Nemrég Északkelet-Magyarországon jártam egy kisváros kempingjében egy társasággal. Sokan érkeztünk (80-100 fő), legtöbben 3-4 napra. Az étkezde előtt öles betűk hirdették egy kisebb bódén: BÜFÉ. Kicsit paráztunk is a tábor előtt, hogy esténként nem lesz, hol igyunk, de mondtuk, rendben, van büfé, lesz ital is. Naivak voltunk. A büfét üzemeltető kisvendéglős nem nyitott ki. Nem is fogyasztanánk eleget, amúgy sincsen feltöltött készlete, és ő aztán nem fog elmenni a nagykerbe bevásárolni csak ezért. Ott van a közeli strand - mondta -, ott van 4-5 büfé, van sör, fröccs, lángos, menjünk oda. A pusztába hupákoljunk, ugye.

Az, hogy a kisbüfés degeszre kereshette volna magát egy hétvége alatt? Nem számít. A lényeg az volt, hogy hajnalra takarítsuk el magunk után a padokról a szemetet, mert ő ugyan nem fogja. 

Az ellenzékben lévő brit munkáspárt elnöke a közép-európai munkaerő korlátozását sürgeti, miközben kormányon épp ez a párt döntött az „új” tagállamok munkavállalóinak szabad beengedéséről. A munkáspárt eme célja ellentétes az EU alapvető szabadságjogaival, és csak tovább ront az EU a britek körében egyébként sem rózsás megítélésén.

Az üzenet nyilván belpolitikai (a Guardian is annak veszi), ugyanakkor rávilágít arra, hogy a brit baloldal sem tekinthető elkötelezett européernek, vagy legalábbis hajlandó az európai értékekbe belerúgni egy-két százalékos népszerűségnövekedés kedvéért.

A válság óta persze nem ez az első eset, hogy „nyugati” politikusok az EU vívmányai ellen fordulnak tehetetlenségükben vagy kétségbeesésükben. A francia elnökválasztási kampányban mindkét fél próbálkozott hasonlóval. Az akkor még elnök Sárközy Schengen újratárgyalását ígérte a bevándorlás-ellenes szavazók megnyerése érdekében, a szocialista és immár megválaszott Hollande pedig egyenesen a márciusi Európai Tanácson elfogadott fiskális paktum módosítását emlegette. (Mintha egy aláírt nemzetközi egyezménytől, vagy bármilyen más korábbi nemzetközi vállalástól csak úgy el lehetne állni kormányváltás esetén.) Elnökként már persze puhítani kényszerült korábbi álláspontján, de elgondolkodtató, hogy egy ilyen elnök tölti be az EU-s ügyekben hagyományosan jól működő német-francia tandem egyik székét.

A finn parlamentbe szintén bevándorlás-ellenes politikával sikerült bekerülnie egy szésőjobboldali pártnak, Hollandiában pedig épp egy hasonló párt parlamenti támogatására kényszerül támaszkodni a jobbközép kormány. A holland szélsőjobb honlapot indított a közép-európai bevándorlók miatt a holland munkavállalókat ért hátrányok bejelentésére, valamint az általuk elkövetett bűncselekmények gyűjtésére. Politikailag kicsit sem korrekt magatartás. Persze tőlük nem is várunk többet, nade a brit váltópárt elnökétől?

Nyilatkozatával a brit munkáspárt elnöke e szélsőjobbos populizmushoz csatlakozott. Persze, az ember ellenzékben mindent megtesz, nade ez olyan mintha itthon az MSZP azt ordítaná, hogy „Cigánybűnözés!”. Érdekes lenne, nem igaz?

A britek már eddig is az EU-tagság határán keringőztek. A már említett fiskális paktumról a konzervatív kormány mindenképp el akarta kerülni, hogy népszavazást tartsanak, mivel nagy valószínűséggel elutasították volna azt, és ezt sokan az EU-tagság elutasításával állították volna párhuzamba. A helyzet külön „bája”, hogy Cameron kormánya épp e szavazás elkerülése miatt nem csatlakozott a paktumhoz, és még saját pártjában is meg kell harcolnia azért, hogy elcsitítsa a brit EU-tagság felmondásáról szóló népszavazás támogatóit. Ha így nézzük, a paktum elutasítása az EU-integráció és a brit bennmaradás érdekeit szolgálja. Szomorú, hogy jelenleg ez a helyzet optimista megközelítése.

Saját népszerűségüket féltve még az EU-tagságot támogató konzervatív politikusok sem mernek felszólalni az EU-tagság mellett. Ehhez jött most a munkáspárti nyilatkozat. Ha így folytatja a két nagy párt, már csak pár év, és az Egyesült Királyság az EU-n kívül találja magát, pedig minden józan politikai vezető tudja, hogy ez nem lenne érdekük.

Mint a négy nagy tagállam (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság, Olaszország) egyike, az Egyesült Királyság kilépése csak tovább erősítené a német-francia dominanciát EU-s ügyekben. Magyar szemmel nézve: ebből köszönöm, nem kérek.

Talán találó Edmund Burke-től idézni: „The only thing necessary for the triumph of evil is for good men to do nothing.” Utóbbi nyugodtan érthető azon gyáva brit politikusokra, akik nem mernek kiállni az Egyesült Királyság EU-tagsága mellett. Az „evil” ugyan nem a legtalálóbb kifejezés, de az „önpusztító hülyeség” teljesen megfelel a brit európa-politika leírására.

Július 30-án 80 éve, hogy püspökké szentelték az „amerikai pápát”, Francis Spellman bíborost, aki 1939-től 1967-ig volt New York érseke. Támogatta Nixont, a vietnami háborút, XII. Piusz pápát, McCarthyt, utálta a komcsikat és a sztrájkolókat.

Az 1889-ben, Massachusettsben született bíboros nagyszülei ír bevándorlók voltak. Édesapja egy cipőgyárban dolgozott, később fűszeres lett. A későbbi bíboros volt szülei első gyermeke, utána még két lányuk és két fiuk született. Francis gyerekként sokat ministrált. Szigorú apjával bonyolult volt a kapcsolata, édesanyjával viszont bensőséges kapcsolatot ápoltak. A fiatal Francis szeretett fotózni és baseballozni, utóbbiban jelentős iskolai sikereket ért el, mígnem megsérült a keze. A New York-i Fordham Egyetemre járt 1907-től 1911-ig, végzés után pedig úgy döntött, hogy pap lesz. Rómában tanult, a Pápai Észak-amerikai Kollégiumban. 1916-ban szentelték pappá. Ezután a bostoni egyházmegyében végzett lelkipásztori munkát. Érdekes, hogy érseke, William Henry O'Connell, aki Rómába küldte, ekkor már nem kedvelte egykori pártfogoltját, akit „piperkőcnek” tartott, és azt mondta róla: látszik rajta, mi történik egy könyvelővel, ha megtanítod olvasni. Így Spellman eleinte egy idősek otthonában volt káplán, majd segédlelkész lett Roxburyben.

Miután az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, jelentkezett tábori lelkésznek, de elutasították, mivel nem felelt meg a fizikai követelményeknek. A tengerészethez kétszer is beadta jelentkezését, de személyesen utasította azt vissza az egyik titkárhelyettes (Assistant Secretary), egy bizonyos Franklin Delano Roosevelt. Érseke ezután az egyházmegyei laphoz (The Pilot) helyezte, ahol előfizetéseket kellett gyűjtenie, majd 1918-ban az egyházmegye helyettes titkára, később levéltárosa lett.  Spellman két könyvét is lefordította angolra még Rómában megismert, fiatal tanárának, Francesco Borgongini Duca későbbi bíborosnak és olaszországi nunciusnak, aki ekkoriban még a Vatikánban szolgált különféle pozíciókban, és akit annak idején különösen lenyűgözött Spellman. Talán a diplomata Ducának is köszönhető, hogy 1925-ben Spellman lett a vatikáni államtitkárság első amerikai attaséja. 1926-ban XI. Piusz pápa titkos kamarássá nevezte ki az amerikai papot. 1927-ben, egy német úton Spellman életre szóló barátságot kötött Eugenio Pacelli érsekkel, a Szentszék berlini nunciusával, a későbbi XII. Piusz pápával. Spellman később az olasz sajtó támadásainak kereszttüzébe került, mivel megbízták azzal, hogy csempéssze Rómából Párizsba és adja át a sajtónak XI. Piusz pápa Mussolinit kritizáló enciklikáját, a Non Abbiamo Bisognót . Ebben a pápa kijelentette: Mussolini rendszere antikatolikus, Olaszország pedig a liberalizmussal és a szabadkőművességgel indult el a fasizmushoz vezető úton. Spellmant 1932-ben a bostoni egyházmegye segédpüspökének nevezték ki. Ő volt az első amerikai püspök, akit a Szent Péter-bazilikában szenteltek püspökké (a következő év szeptemberében), a szentelők közt ott volt Duca és Pacelli is (Spellman konkrétan Pacelli korábbi miseruháját viselte – ez olyan apróság, amihez hasonló, jelentéktelennek tűnő apróságokból ma is sok mindenre következtetni tudnak a vatikanológusok).

Az új amerikai főpap püspöki mottója az lett: Sequere Deum, azaz Követni Istent.  Segédpüspökként a Newton Center-i Szent Szív-templom lelkipásztora is lett egyben. Az templom 43 ezer dollár adósággal küzdött, amit különféle fundraising-akciókkal és gazdag ismerősei támogatásával faragott le a segédpüspök. 1936-ban az első kormányzati ciklusán túllévő F. D. Rooseveltnek alig 50 százalékos esélye volt az újraválasztásra, részint  Charles Coughlin detroiti római katolikus papnak köszönhetően, akit több, mint harmincmillióan hallgattak hetente a harmincas években, s aki ugyan korábban támogatta Rooseveltet és New Dealjét, ekkor azonban már ellene szónokolt, mivel úgy vélte, túlságosan barátkozik a bankokkal. Spellman elérte Joseph P. Kennedynél, hogy támogassa a vatikáni államtitkár, Pacelli bíboros esetleges amerikai útját. Spellman és Pacelli végigturnézták a nagyobb katolikus központokat, elhallgattatták Coughlin atyát, és így hozzásegítették az 1936 novemberi győzelemhez Rooseveltet. Pacelli amerikai nagykövetet kért az Vatikánba cserébe, ám Roosevelt csak személyes követet tudott ígérni. Spellmannak pedig ettől kezdve tartozott az a Roosevelt, aki megakadályozta, hogy a tengerészet tábori lelkésze legyen. 1939-ben, XI. Piusz halála után Eugenio Pacellit választották meg pápának a bíborosok, aki a XII. Piusz nevet vette fel. Egyik első lépése az volt, hogy New York (hatodik) érsekének nevezte ki Francis Spellmant. Az újdonsült érseket ugyancsak kinevezték az amerikai csapatok apostoli vikáriusává, azaz főlelkészévé, így aztán több karácsonyt is  az amerikai katonákkal töltött Japánban, Koreában és Európában is. Spellman lakhelyét politikai és egyházi befolyása miatt a köznyelvben csak „az erőmű”-ként emlegették. Számos magas rangú politikus, közéleti és egyházi személyiség, elnökjelöltek és későbbi elnökök fordultak meg nála. Az érsek Roosevelt bizalmasává vált, így számos megbízást teljesített a háború alatt, mivel nagyobb szabadságot élvezett, mint a hivatalos diplomaták. Úgyszintén fontos kapcsolattartó volt az elnök és a pápa közt. Nagy szerepe volt abban, hogy XII. Piusz azon törekvései, hogy Rómát nyílt várossá nyilvánítsák és így megmenekítsék a pusztító bombázásoktól, sikerrel jártak. New York érsekét 1946-ban bíborossá kreálta XII. Piusz pápa. Spellman titulustemploma ugyanaz lett, amelyik a Pacelli bíborosé volt megválasztása előtt. A bíboros igencsak antikommunista volt: kijelentette, hogy egy igazi amerikai nem lehet kommunista.

Amikor 1946-ban a New York-i Calvary Cemetery sírásói sztrájkba kezdtek a fizetésemelésért, Spellman azzal gyanúsította meg őket, hogy kommunisták, és a Szent József Szeminárium kispapjait küldte ki sztrájktörőnek. A sztrájkolók tettét pedig az ártatlan halottak és családjaik ellen elkövetett erkölcstelen, igazságtalan lépésnek titulálta. Ezen nézeteinek megfelelően Joseph McCarthy szenátor is élvezte a bíboros támogatását. Amikor Graham Barden képviselő előállt azon ötletével, hogy csak az állami iskolák kapjanak szövetségi támogatást, a „vallásos előítélet” által vezérelt, katolikus gyerekek elleni „gyáva keresztesháborúval” és „bigottsággal” gyanúsította meg őt a főpásztor, a Barden ötletét támogató korábbi frist ladyt, Eleanor Rooseveltet pedig diszkriminációval és antikatolicizmussal vádolta. Spellman 1958-ban részt vett az azóta boldoggá avatott XXIII. Jánost, a II. Vatikáni Zsinat összehívóját megválasztó konklávén. Ő azonban valószínűleg nem Angelo Roncallira szavazott, akire azt találta mondani: „Ő nem egy pápa. Banánt kéne árulnia.” 1959-ben Guatemalában volt a pápa küldötte egy eucharisztikus kongresszuson. Odafelé útközben megállt Nicaraguában, ahol a pápa parancsa ellenére nyilvánosan mutatkozott a diktátorral,  Anastasio Somoza Garciával. Az 1960-as amerikai elnökválasztásokon annak ellenére, hogy Kennedy volt a katolikus vallású jelölt, Spellman mégis Richard Nixont támogatta, mivel Kennedy ellenezte az egyházi iskoláknak adandó szövetségi támogatást, és nagykövetet sem akart küldeni a Vatikánba.

Mindezek ellenére Spellman tartós barátságot kötött Kennedy apjával, Joseph P. Kennedyvel, ő adta össze Robert és Ted Kennedyt is a menyassszonyával. A II. Vatikáni Zsinaton (1962-1965, idén októbertől ünneplik az ötvenedik évfordulóját) az elnökségben is részt vett. Mint teológiailag konzervatív, óvatos volt az aggiornamentóval, és úgy látta, hogy a zsinat bizottságait a liberálisok dominálják. Ellenezte a népnyelv bevezetését a liturgiába, mivel a latinban látta az egyház egységének egyik zálogát. 1963-ban meghalt János pápa, Spellman így ott volt a VI. Pált megválasztó konklávén is. Bár a bíboros ellenezte a civil jogi demonstrációkat, elutasította John Edgar Hoovernek, az FBI első igazgatójának azon kérését, hogy ítélje el Martin Luther Kinget, és nyilvánosan ellenezte a faji alapú diszkriminációt az önkormányzati lakások kiadásának gyakorlatában (public housing). Az 1964-es választásokon  Lyndon B. Johnsont támogatta, akinek a tervei (a Higher Education Facilities Act és az Economic Opportunity Act) jelentős támogatást irányoztak elő az egyház számára. Később eleget is tett az elnök azon kérésének, hogy küldjenek papokat a Dominikai Köztársaságba az Amerika-ellenes érzelmek letörésére, amelyek azért törtek felszínre, mert az USA beavatkozott a dominikai polgárháborúba, és 1965-66 közt elfoglalta az országot.

New York érseke a vietnami háborút is támogatta, olyannyira, hogy azt nevezték „Spelly’s war”-nak, „Spelly háborújá”-nak is. 1950-ben találkozott is Dél-Vietnam katolikus, antikommunista, az amerikaiak által támogatott elnökével,  Ngo Dinh Diemmel. 1965-ben VI. Pál pápa, amikor októberben meglátogatta az Egyesült Államokat, impicit módon le is szúrta a bíborost, amiért kétkulacsos módon „támogatta” az ENSZ béketárgyalásait – Spellman ugyanis úgy volt vele, hogy inkább a háború, mint a kommunisták. Ugyanebben az évben diákok tüntetést tartottak a rezidenciája előtt, amiért elhallgattatta a háborúellenes papokat. Ezt a karácsonyt a bíboros Dél-Vietnamban töltötte az amerikai katonáknál. Ott tartózkodása alatt kijelentette: a vietnami háború a civilizációért folyik, és ez „Krisztus háborúja a vietkongok ellen”. Egy pap azzal gyanúsította meg őt, hogy míg a pápa a fegyverek letételére szólít fel, addig ő megáldja azokat. John Cooney, a bíboros biográfusa és az 1969-ben született Michelangelo Signorile, egy LMBT-ügyekre szakosodott, homoszexuális újságíró és aktivista azt állítja, hogy Spellman aktív homoszexuális volt, ám ezt az állítást a bíboros egykori, 15 éven át szolgáló titkára,  Eugene V. Clark nevetségesnek tartja. 1966-ban, mikor elérte a 75 éves nyugdíjkorhatárt, Spellman beadta lemondását VI. Pál pápához, de a pápa arra kérte, maradjon még pozíciójában. Érseksége alatt jelentősen fejlődött egyházmegyéje katolikus infrastruktúrája: főleg templomok, iskolák és kórházak épültek nagy számban. Kapcsolatait felhasználva, ügyes kézzel intézte az építkezések financiális hátterét, ezért hívták „Cardinal Moneybags”-nek is. A bíboros több iskolát is alapított mind otthon, mind Ecuadorban, ezek többségét róla nevezték el. Az összes általa alapított iskola ma is működik.

1967-ben Francis Spellmant kitüntették a  Sylvanus Thayer-díjjal a West Point Akadémián.  Edward Sorel  készített is róla egy posztert, Pass the Lord and Praise the Ammunition címmel, ám ez már nem került az utcákra, mert addigra, 78 éves korában elhunyt a kistermetű bíboros. A Szent Patrik-katedrális kriptájában temették el. A temetésén jelen volt az elnök, valamint többek közt  Hubert Humphrey alelnök, Robert Kennedy, Jacob Javits, Nelson Rockefeller, John Lindsay és Arthur Goldberg is. A poszt a Wikipédia szócikkére alapozva készült.