Novák Előd a minap megelégelte a Szegedi Csanád körül kialakult botrányt és lemondásra szólította fel barátját.

Néha úgy érzem Kertész Ákos mondatai miatt egy szóért is kár, azonban ha hasonló stílusú megjegyzések hangzanak el jobbról/szélsőjobbról arra azért illik reagálni. Főként ha azok nagy sületlenségek. 

A gyakran sértő baloldali Magyarország-kritikák után hónapjainkban megjelent ugyanez a jobboldalon is. Ezek szerint ma Magyarország a magyartalan magyarok lakta hely, mi a fogyasztói társadalomba züllött eurokraták vagyunk. Ezzel szemben van a külhon. Ami Kertész Ákosnak Amerika, az itt Erdély. Természetesen ez az Erdély is ugyanolyan eltúlzott vonásokkal rendelkezik, mint Kertész Ákos Amerikája, és a többi állítás is ugyanúgy eltúlzott, sőt, hazug.

Ebben a viszonyulásban azonban a kritika romboló erején túl az Erdélyhez való viszony különösen veszélyes. Az a megkülönböztetés, hogy ezek a gondolkodók Erdélyből hozzánk képest egy „bezzeg-Erdélyt” csinálnak. Idealizálják azt, ami pedig hús-vér valóság, és ráadásul mára végre közel került hozzánk. Az Unió hozta majdnem-egyesülés után mégis szakadékot húznak a két terület közé, az Anyaország és az elszakított részek közé. Soha nem voltunk olyan közel egymáshoz a második világháború óta, mint ma az Unióban, ráadásul úgy, hogy sehol semmilyen mészárlás, lázadás, zsarolás vagy elnyomás nem történt emiatt. Külhoni testvéreink és mi békében közeledhettünk egymáshoz, és most végre megadatott mindaz, amivel újra valóságos egységként élhetjük meg eddig is meglévő lelki egységünket.

Ezzel szemben jön a jobboldali vélemény. Először is, terhes nyűgként vagy már inkább alattomos ellenségként tekint az Unióra, arra a szervezetre, aminek ezt az előrelépést köszönhetjük. Másodszor, az anyaországiakkal lelkében nem hajlandó egyesíteni a Felvidék, Délvidék és első sorban Erdély magyar lakosságát, hanem újra és újra különállóságunkat hangsúlyozza. Sőt, mindent elkövet annak érdekében, hogy ez a fertő anyaország ne kezelje magát egynek Erdéllyel. Jogilag nem is kezelheti, de lelkében igen, és azért kicsit jogilag is, ha a kettős állampolgárságra és egyéb pozitív kezdeményezésekre és konkrét lépésekre gondolunk (és természetesen nem a területre, hanem a magyar nemzetiségű lakosokra).

Felháborítónak tartom azt az érvelést, hogy mi, anyaországiak, csak megrontanánk saját nemzettársainkat. Pedig ezt állítják. Sajnos sokan. És éppen azok állítják ezt, akik nemzeti elköteleződésükkel nagyon sokat tehetnének a határokon is átívelő nemzeti egységünk megszilárdulásáért. Ehelyett ásót és csákányt vesznek a kezükbe, és demoralizálják azokat, akik építik ezt az országot.

„A legszívesebben vissza se jönnék.... annyira utálom ezt a nyomorult, buta országot.” Ez az idézet nem egy kocsma-beszélgetésen hangzott el. A facebook-on volt olvasható egy jobboldali napilap ismert újságírójától. Nyomorult, buta ország? Miért volna különb ez az állítás, mint a moslékzabálás vagy az alattvalói ösztön? Miért sértene ez engem kevésbé, mintha baloldalról jönne, sőt, talán jobban is sért éppen azért, mert jobboldalról jön. Azért mert valaki jobboldali, nincs külön joga a romboló kritikára. A józan ész pedig a jobboldaliaktól is megkövetelt erény.

Semmi nem jogosít fel arra minket, hogy indulataink miatt elragadtassuk magunkat, és arra sem, hogy különbnek higgyük magunkat honfitársainknál. Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, el ne essen. (Máshol pedig: ha marjátok és rágjátok, vigyázzatok nehogy felfaljátok egymást!) Nem szeretném úgy élni az életem, hogy mentegetőznöm kelljen, miért szeretem ezt az országot. Eddig ezt a meggyőződésemet csak a baloldali társaságokban kellett magyaráznom – ez is fárasztó volt -, most már egyes jobboldali társaságokban is. Szomorú. Szomorú jelenség, de sokat elmond országunk közösségének jelenlegi állapotáról. Egyben arra is bátoríthat minket, hogy nyíltan, bátran és egyértelműen kiálljunk Magyarország értéke és jóravalósága mellett. Fellengzős kritikákra és költői önostorozásra semmi szükség nincs, eddig sem vezettek sehová. Szükség van viszont az önbizalomra, az önmagunkba vetett hitre és az egészséges önszeretetre. Egyedül ez az, ami előre lendíthet minket, és biztosíthatja nemzeti létünket Európában a Kárpát-medencében.

Végre egy határon túli magyarok választójogáról szóló hír , mely tetszik a magyar baloldalnak. Kitörő öröm fogadta a balliberális ellenzék másfél éve sajtószabadság hiányában író sajtójában az RMDSZ egy helyi vezetőjének ötletét – melyet pártja részéről eddig nem kísért vastaps – miszerint az erdélyi magyarság vezető politikai ereje akár el is indulhatna a külhoni magyarság képviseletében a 2014-es választásokon.

Tekintsünk el most attól, hogy elképzeljük, ahogy a mindig feddhetetlen Borbély László  elveszett bukaresti bársonyszéke helyett egy budapesti ülőalkalmatosság után kajtat, inkább nézzük meg, mennyi valóságalapja lehet a mindig kompetens VéleményVezér és egy korábbi kormány minisztériumait , a korábbi ellenzék egyik pártját, a korábbi kormánypárt egyik fokozatosan belső ellenzékbe, illetve egy másik, börtönbe vonuló polgármesterét valamint az NBH-t egyetlen ciklus alatt kiszolgálni képes Political Capital (PC) témába vágó elemzéseinek.
A VV – már megszokott módon, egy kocsmai típusú találkozás alaposságával érkező – gyorscsapásának lényege a következő mondat: „Emiatt pedig könnyen előfordulhat, hogy egy, az RMDSZ által alapított vagy támogatott magyarországi határon túli párt százezres támogatottságot szerez 2014-ben.” Tény, hogy a DK-rajongókkal első pillantásra – esetleg csak véletlenül – nagyfokú egybeesést mutató rajongótáború (nemrég Dessewffy Tibor által is megdicsért, európai és bokrosi értelemben vett konzervatív blog nem állította, hogy mindez egy választáson és szavazatok formájában következhet be, de éljünk a gyanúperrel, hogy erre gondolhattak „támogatottságszerzés” címén. Kérdés azonban, hogy számoltak-e egy nem elhanyagolható ténnyel: a választásokon való indulás nem úgy megy, hogy bejelentkezünk az Indexnél, és onnantól pörög a sztori, hanem a hatályos szabályozás szerint egyéni jelölteket kell állítani legalább huszonhét egyéni választókerületben (tehát ajánlószelvényeket gyűjteni az ország különböző részein), méghozzá önállóan. Már az infrastruktúra kiépítése kapcsán olyan kampányköltségek vannak, melyek talán még a fő anyagi támogatókat is elgondolkodtatnák. A „könnyen előfordulhat” és a „százezres támogatottság” könnyelműen előforduló megfogalmazásnak tűnnek. Viszont kétségtelenül hangzatosak.
A PC egyenesen „gyorsjelentést” szentelt a témának. A mindig is határozott értékrendű és profilú agytröszt idővel ugyan elkeni egy kicsit korábbi erős megállapítását, de mégiscsak így indít: >>Ha a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) valóban egy Magyarországon bejegyzett, a külhoni magyarok érdekeit képviselő pártszövetség alapításába fogna, az "keresztülhúzhatja a Fidesz számításait", a szervezet jó eséllyel pályázna az ötszázalékos küszöb átlépésére.<<
Tegyük fel, hogy elmegy szavazni a belföldi lakóhellyel rendelkező állampolgárok ötvenöt százaléka (kb. 4,4 millió választó) és félmillió határon túli is voksol (utóbbi erősen túlzó tipp, de adjunk egy esélyt a PC túlzásának). Ebben az esetben a 4,9 millió listás voks öt százaléka 245 000 szavazat, ezt kellene elérni az RMDSZ-nek.  Elsődleges (és szinte kizárólagos) célcsoportjuk a határon túli szavazók lehetnének – akiknek éppen a Fidesz-KDNP kormánya tette lehetővé a választásokon való részvételt. Körükben nagyjából ötven százalékos támogatottságot felmutatva a választási küszöb megugrása akár el is képzelhető, de azért ez a jó esélytől elég távol van. Ráadásul mivel nemcsak az erdélyi, hanem a délvidéki, kárpátaljai, a felvidéki, de akár az ausztráliai és az amerikai magyar állampolgárokat is meg kellene szólítaniuk, ennek megfelelő erejű és anyagi igényű kampányt kellene produkálniuk.  2007-ben, mikor az RMDSZ-nek utoljára kellett Orbán Viktor személyes kampányjelenlétével támogatott jelölttel versenyeznie (hazai pályán), negyven százalék feletti székelyföldi részvétel mellett is csak 283 000 voksot szerzett országosan - nagyjából egymillió választásra jogosult erdélyi magyar potenciális választói köréből…  
A PC számára a HVG-ben megjelent cikkeikhez fűzött megjegyzések és honlapjuk bevallása alapján a Bajnai Gordon tengerentúli partnereit is támogató amerikai pénzember teremt hátteret színvonalas választási elemzéseik elkészítéséhez (közben az előszeretettel oligarcházó MaNcs mögött is megjelent az egyes ellenzéki mozgalmakat is finanszírozó vállalkozói kör ). A 2006 és 2010 között az Olajfa árnyékát már produkáló, angol nyelvű elemzéseiben az MSZP-LMP-DK mesterhármast nemes egyszerűséggel együtt feltüntető intézet könnyen nyitott – ezúttal az RMDSZ felé. A tulipán terén már van rutinjuk, csak nehogy a végén Markó Bélának is Hajdú Péternél kelljen majd táncolnia a bejutásért.

   
Összeesküvés-elméleteket azért így sem gyártanánk. Ez úgyis a PC kategorikus kijelentéseket kedvelő („Senki sem akarta, hogy mindent, amit az elődöktől örököltek, felszántsanak és behintsenek sóval. A hazai közönségben erős a stabilitásigény, a biztonságvágy. És a közjogi konzervativizmus is. Új alkotmányra például senki se vágyott.” Krekó Péter, 168Óra, 2012.06.21.), holmi racionális empíriával igény szerint bíbelődő elemzőjének nemzetközi szakterülete.

A legfrissebb hírek alapján a fiatal pálykezdők munkavállalását a kormány külön kedvezményekkel segítené. Szerintem az intézkedés alkalmas a munkanélküli pályakezdőkkel kapcsolatos lesújtó statisztikák javítására. Ennek bizonyítéka a személyes tapasztalatom. 

Ülök szemben a pályakezdővel, és kérdezek. A kérdéseimmel nem is annyira őt tesztelem, hanem inkább magamat próbálom meggyőzni róla, hogy érdemes alkalmaznom. Nézem az önéletrajzát: kiváló diploma, TDK, nyelvvizsga, szakkollégium, csak éppen semmi munkatapasztalat. Amikor majd munkát adok neki, vajon tényleg elvégzi? Tudja vajon, hogy mit jelent, hogy minden reggel 8-kor ott kell ülnie az asztalánál, munkára alkalmas állapotban?

Foglalja össze röviden a munkatapasztalatát! Ja igen, elfelejtettem, az nincs. Gyorsan keresek más kapaszkodót, és megkérem, részletezzen legalább egy elvégzett, összetett iskolai feladatot. Kutatott, elemzett, könyvtárazott, utánajárt, és mindezt igyekszik úgy megvilágítani, hogy az számomra is komolynak tűnjön. Végül én is elhiszem, hogy találkozott már komplex, kreatív megoldásokat is igénylő kihívással, ami tovább növeli gyötrelmeimet: nálam kezdetben csak monoton adminisztráció lesz a feladata, és érdekesebb munkát majd akkor kap, ha bizonyította a szakma és a cég iránti alázatát. Ehhez megfelelő a hozzáállása? Vívódom.

Általában megkérem a velem szemben ülő pályázót, hogy adja meg a korábbi főnökeinek az elérhetőségét, akik értékes információkkal szolgálhatnak számos kérdésben. Pályakezdő esetében ezt a lehetőséget sem tudom kihasználni, ami rátesz egy lapáttal a kockázatomra. Persze ha valakinek már pályája elején értékelhető szakmai gyakorlata van, vagy legalább egy elismert diákszervezetben részt vett, az sokat segít a döntésemben, de a nagy többségre azért ez nem jellemző. Egyáltalán, volt már valaha olyan helyzetben, hogy anyuci-apuci nélkül kellett megállnia a lábán?

Közben eszembe jut egy pár évvel ezelőtti példa: felvettem egy pályakezdőt, aki rövid idő alatt részlege legjobbja lett, és ma is itt van a cégnél. Tudtam ezt róla akkor, amikor először találkoztam vele az interjún? Dehogy, kockáztattam. De akkor megtehettem, mert jól ment. Ma válság van, és ez erősen rontja a kockázatvállalási kedvemet.

Mindeközben olvasom, hogy a kormány szeretné, ha a fiatalok körében tapasztalható munkanélküliség csökkenne. Rendben, én is szeretném, de ne akarja senki, hogy ingyen vállaljak kockázatot – az ilyen jellegű kényszer (mint a kényszerek általában) kissé szocialista. Ahogy tovább olvasom a cikket, látom, hogy néhány képviselőnek eszébe jutott a járulékcsökkentés, ha 25 éven alulit alkalmazok. Ennek nagyon itt volt már az ideje!

Felveszem a telefont, és behívom a pályakezdőnket második körre.

Az utóbbi hónapok eseményei azt a képet mutathatják, mintha Magyarországon a jobboldal rehabilitálni kívánná a Horthy-korszak egyes személyeit – elsősorban Horthy Miklóst – és kultúrkampfot indítana a balliberálisok történeti kánonja ellen. Kétségtelen, hogy a Jobbik megjelenésével társadalmileg elfogadottabbá vált a Fidesz által képviselt magyar nacionalizmus, ez azonban nem jelenti a két világháború közötti jobboldali politikusok kultuszának helyreállítását. Ezzel összefüggésben a baloldal továbbra is válságát éli és egyre kétségbeesettebb kísérleteket tesz saját apátiájának áttörésére.

Még tavaly szeptemberben pár barátommal részt vettünk a Belvárosi Liberális Klub egyik rendezvényén, melyen Bolgár György volt az előadó. Időben még a Demokratikus Koalíció megalakulása előtt jártunk és arról folyt a vita, hogy merre haladjon tovább a baloldal. A szocialista politikusok vállt vállnak vetve ötleteltek arról, hogy egyben maradjon-e a Párt, liberálisabb irányt vegyen-e és a centrum felé nyisson, vagy húzódjon-e inkább balra. Jelentős vita zajlott és kézzel foghatóak voltak mind a pánikhangulat, mind az identitásválság jelei.

A Klubrádió riportere a beszélgetés során dicsérte a jobboldal összetartó erejét és azt, hogy két választási kudarc után is Orbán Viktor képes volt egyben tartani a Fidesz-tábort. Ugyanakkor a baloldallal kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy ha kormányzása alatt nincsen gazdasági növekedés és ennél fogva nem tud osztogatni, akkor nincs, ami összetartsa. A szocialistáknak nincsenek szimbolikus ügyei és választóit mára gyakorlatilag semmi sem köti össze. Furcsa volt ezt hallani egy baloldali értelmiségi szájából, hogy igenis szükség van az érzelem alapú politizálásra és nem elég a racionalizmus és a szakértőség. Bolgár továbbá sajnálatát fejezte ki, hogy a médiatörvény és a hozzá kapcsolódó demokrácia-probléma, nem váltotta ki a megfelelő hatást, a kormány nem kényszerült kellő meghátrálásra – legalábbis itthon – és a választók sem fordultak el kellő mértékben.

Felismerve mindezt – vagy csak régi reflexből –, az utóbbi hónapokban a szocialisták egy régebbi kártyához nyúltak vissza, az antifasizmushoz. Annál is inkább szimbolikus ügy ez számukra, mert egyszer már a Demokratikus Charta zászlaja alatt egységbe forrtak ennek apropóján (nem mellesleg, már 1993-ban is „Horthy-ügy” – a kormányzó újratemetése – volt az egyik casus belli). Most, amikor a balliberális oldal széttöredezett és megosztott, kiváltképp szükségük van olyan hívószavakra, melyek egy terebélyes „olajfa” alá gyűjthetik őket. A baloldal ismét kijátssza az antiszemita kártyát.

Ehhez sikerült alapot szolgáltatni a csókakői és a kereki Horthy szobrok felavatásával, valamint azzal, hogy Kövér László részt vett a Nyírő-megemlékezésen. Azonban ezen ügyek mögött maximum egy inverz Bogár László láthat összefüggést.

A házelnök önjárósága nem csak az ellenzék körében, hanem kormányzati szinten is megfogalmazódott, még ha nem is legmagasabb szinten. Prőhle Gergely, a Külügyminisztérium helyettes-államtitkára úgy fogalmazott, hogy jobbnak látta volna, ha a Nyirő-ügyet román-magyar írószövetség kezeli.

A Külügyminisztérium egyébiránt a 2012-es esztendőt Wallenberg-évnek nyilvánította és megszámlálhatatlan megemlékezést tartott az embermentőről. Prőhle Gergely kolozsvári beszédében kiemelte, hogy keresztény ember nem lehet antiszemita. Az újonnan köztársasági elnökké választott Áder János a Schweitzer Józsefet ért inzultus után ugyan így fogalmazott. Orbán Viktor az Országgyűlésben ítélte el Baráth Zsolt jobbikos képviselő tiszaeszlározását. A székesfehérvári zsidótemető meggyalázása után szintén a miniszterelnök utasította Pintér Sándort, hogy azonnal vizsgálja ki az ügyet.

A kormányzat ügyelt arra, hogy végre mentesüljön az antiszemitizmus gyanúja alól, mellyel a baloldal újra és újra megvádolja – ezek az ügyek éppen azért bosszantóak, mert bár szerepet nem játszottak benne, mégis a politikai felelősséget rájuk hárítják. Az, hogy mi történik két kis faluban – az urbánus értelmiség általában ilyenkor fedezi fel a vidéket – nem tendenciózus. Azért itt nem arról beszélünk, mint a Millenium kapcsán, amikor Orbán Viktor országzászlókat avatott; jelen esetben két falu önhatalmúlag felállított két szobrot. Ha ezeket a településeket felszólítja egy vezető politikus arra, hogy milyen szobrot állíthatnak és milyet nem, akkor az visszavezethető a demokrácia problémára, melynek épp a balliberálisok az élharcosai. Ebben a kontextusban értelmezhető az Orbán-interjú is, melyet a Die Presse-nek adott; a miniszterelnök kijelentette, hogy vita van Horthy személyéről, de ő nem akar és nem is tehet igazságot a kérdésben. Ez egyrészt jelzi, hogy a jobboldal nem kíván aktuálpolitikát csinálni Horthy személyének megítéléséből, másrészt a jobboldalon belül sincs egységesen kialakult kép a kormányzóról és nem is biztos, hogy egyáltalán lesz, vagy hogy egyáltalán szükség lenne erre. Szerintem egyébként nincs, mert bár politikailag „egy a tábor, egy a zászló” sosem volt olyan kényszer – politikai akarat pláne –, hogy erre kulturálisan is szükség lenne.  

Navracsics Tibor hírTV Sziluett című műsorában ironikusan jegyezte meg az Európa Parlamenti vita után, hogy legalább csak antidemokratikusak vagyunk és nem antiszemiták, ez is fejlődés. Álljon itt zárásul egy 2007-ben mondott napirend előtti felszólalása, tartalma ma is aktuális: „A Fidesz Magyar Polgári Szövetség  a történelme során sohase vállalt semmilyen közösséget egyetlen diktatórikus politikai rendszerrel, egyetlen diktatórikus politikai eszmével sem. Ez mindig is így volt! Tudjuk, hogy van ebben az Országgyűlésben olyan párt, amelynek a jogutódja igenis vállalt diktatúrával rokonságot, onnan származtatja magát, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség nem vállalt sohasem közösséget. Sőt a Fidesz Magyar Polgár Szövetség 1988 tavaszán azért alakult meg, hogy ne legyen diktatúra Magyarországon.”

A dán törvényhozás az elmúlt napokban fogadta el a szociáldemokrata kormányzat törvénytervezetét, miszerint június 15-től a melegek egyházi esküvő keretében is összeházasodhatnak.

A melegek jogainak támogatásától vagy ellenzésétől függetlenül ez az intézkedés a nyugati demokrácia egyik alapelvének, az állam és az egyház szétválasztása elvének legpofátlanabb megsértése!

A törvény szerint személyes döntés alapján a papoknak ugyan jogukban áll nem összeadni meleg párokat, de ez esetben más papot kell kijelölni a ceremónia megtartására. „Progresszív, haladó gondolkodás”, mondja a liberális média. Logikai bukfencből nincs hiány.

 Az elmúlt évtizedekben és századokban nagyban változott a nyugati ember gondolkodása az emberi jogokról, az esélyegyenlőségről, és a liberális sajtó automatikusan éljenez minden további, az egyén jogait bővítő döntést. Milyen területeken is fejlődött az egyenlőség és az emberi jogok? Nincs már rabszolgaság, nincsenek születéssel szerzett előjogok, egyre szélesebbé vált a választójog (fokozatosan megszűnt az anyagi, nemi, vagy etnikai alapú korlátozás), stb.

A jogok és kötelességek egyensúlyára viszont kevesebb figyelem hárul, a közösségre gyakorolt hatásra pedig úgyszintén. És hogyan hat ez a vallási közösségekre?

A jogi aktivisták arra hivatkoznak, hogy minden ember egyenlő, ezért azonos jogok illetnek meg mindenkit. Ez így rendben is van, azonban a meleg párok részére egyházi esküvő nélkül is lehet biztosítani azokat a jogokat, amelyek a házaspároknak is járnak. Dánia ráadásul 1989-ben elsőként tette lehetővé, hogy meleg párok civil házasságot kössenek, így azt sem lehet mondani, hogy e törvény nélkül a melegeket súlyosan hátrányos megkülönböztetés éri. Egy férfi és egy nő sem az egyházi házasság révén szerzi az azzal járó jogokat, hanem a polgárival. Az egyházi esküvő lényege annak hívőként való megélése, a házasság egy szentség.

A nyugati demokráciák, különösen a baloldali és liberális pártok előszeretettel hirdetik a szekularizációt, az állam és az egyház szétválasztását. Na de, ha a vallás nem szólhat bele az állam dolgaiba, akkor ez legyen fordítva is igaz! Ahogyan a legtöbb egyházban, úgy a keresztény egyházban is kinyilatkoztatott értékek alapján tanítanak, amiben lehet hinni vagy sem. Az egyházi tanítás nem kötelező senki számára: ha valaki úgy gondolja, hogy a világot nem Isten teremtette vagy a férfi társa nem a nő, azt senki sem kényszeríti, hogy ez alapján élje életét. Épp ezért, amikor az állam előírja egy egyháznak, hogy össze kell adnia meleg párokat, akkor többszörös tévedésben van szerepét illetően, és brutálisan megsérti az adott egyház tanítását, a hívők életét. Nem érti sem a vallás, sem az egyházi esküvő lényegét.

Mi lesz a következő döntése a dán parlamentnek? Ha a politika beleszólhat a vallási tanításba, akkor talán írnak egy alternatív Bibliát is, amiben Isten nem Ádámot és Évát teremtette, hanem Ádámot és Bélát? Akik sokasodtak és gyarapodtak, amíg benépesítették az egész Földet???

A fentiekből egyértelműen látszik, hogy az új törvény bután öncélú, hiszen egy egyházi esküvővel a melegek nem szereznek olyan új jogot, amit a civil házasság ne biztosítana. Magyarul csak kapnak egy papot a ceremóniához és egy templomot, mint helyszínt. Csak formaságokról szól ez, mint a legtöbb nem vallásos embernek. Pedig a vallás és a házasság pont nem erről szól. Nem érti ezt a liberális, hiszen azt sem érti, hogy a karácsony sem az ajándékozásról szól, ahogyan a húsvét sem a nyusziról. A liberális kételkedik Isten létezésében, de mégis nélkülözhetetlen jognak tartja, hogy mindenki egyházi esküvőt tarthasson? Hittant csak egyházi iskolában tanítsanak, de az állam már az egyházi tanításba is beleszól? Dániában egy pap így értelmezi a hitet a másik meg úgy? Ha az egyik nem akarja összeadni, a másik pedig igen, akkor egyáltalán hiteles az az egyház? Egyáltalán mondhatjuk azt, hogy ez ugyanaz az egyház, ugyanaz a tanítás? Nem egyházszakadás/szakítás ez? Jelenteni fog az ilyen esküvő szellemileg bármit is a párnak? Főleg ha mondjuk a sokadik elutasításra egy kijelölt pap adja őket össze kényszerből? Aligha. A dán baloldal belerúgott az egyházba és a hívőkbe, azért, hogy a melegek templomban fényképezkedhessenek.

Tudatos vagy ártatlan… ez az egyházi hagyományainak és tekintélyének állami rombolása. Tiltakozom!

Kiegészítés az eredeti cikkhez: