A magyar jobboldal pedig májusig sokszor lecsaphatja. Günther Oettinger európai biztos tett egy szívességet a magyar jobboldalnak, amikor bejelentette, hogy vizsgálni kívánja azon tagállamok gyakorlatát és szabályozását, amelyek hatóságilag állapítják meg az energiaárakat.

Pedig Oettinger úr biztosan nem akar kedvezni a magyar kormánynak az energiaárak szabályozásának ellenőrzésével, hanem éppen ellenkezőleg. Itthon a rezsicsökkentés legnagyobb vesztesei talán a szintén a magyar energiaszektorban jelentős befolyást szerzett német  és francia cégek. Az energiapiacon való versenyről többet olvashatunk itt. Orbán Viktor miniszterelnök pedig nem véletlenül szeretne non-profit energiaszolgáltatást Európában: az energiaárak leszorítása nem csak a családokon segítene, hanem a versenyképesség és a gazdasági válság utáni stagnálásból való elmozdulást is elősegítené. Az Európai Bizottság anno erősen liberális gazdaságpolitikát - költségvetési fegyelmet és privatizációt - javasolt Görögországnak és más válságban lévő európai országoknak. A javasolt politika sikertelensége bebetonozta a görög családok kilátástalanságát, és a legtöbb déli országban növelte a lakosság elégedetlenségét, gyengítette a kormányok stabilitását és így cselekvőképességét a válság tényleges leküzdésében.

Az európai roaming díjak leszorítása viszont épp az Európai Bizottság kezdeményezése volt. A hasonlóság a roaming díjak és a rezsidíjak csökkentése között szembetűnő. A fogyasztói árak hatósági csökkentése fokozatosan, több szakaszban történt, illetve történik. Annak indoklása is hasonló: az Európai Bizottság azzal érvelt a roaming díjak kapcsán, hogy kevés és nagy befolyású cég uralja a piacot, emiatt nincs verseny, a cégek profitszintje viszont megengedi a fogyasztók költségeinek csökkentését, ami nem csak az átlag polgároknak jó, hanem segíti az európai piac mélyülését és versenyképességét. Különbség viszont, hogy úgy tűnik, az Európai Bizottság valamiért nem bánja a telekom-cégek sarcolását, a rezsicsökkentést viszont valamiért igen. (Kettős mérce?)

De térjünk vissza a rezsiharchoz. 2012-ben a nemzedékek közötti szolidaritás, 2013-ban pedig a Polgárok Európai Évét ünnepeltük, amit az Európai Bizottság (az újabb év tematikájáról való  döntésképtelensége miatt) különösebb előkészítés nélkül meghosszabbított a 2014. évre. Most mégis úgy tűnik, hogy 2014-et gyakorlatilag a rezsiharc európai évévé teheti Günther Oettinger. Politikai ambíciói a tavaszi európai parlamenti választások és az új Bizottság megalakulása előtt bizonyára őt is látványos bejelentésekre, kezdeményezésekre késztetik. Utóbbiak miatt lehet, hogy ő sem gondolja komolyan, amit mondott. A magyar kormányzó pártoknak azonban már így is muníciót és motivációt ad a kampányidőszakra. A rezsiharc most megnyitott európai „frontja” pedig összeköti a hazai és az EP választások kampányát. Egyrészt jó lehetőséget teremt az EP-képviselők bevonására már a hazai választási kampányba, másrészt olyan témát lehet a májusi EP-kampány középpontjába helyezni, aminek (sok más nemzetközi témával ellentétben) van közvetlen hazai következménye is.

Ha pedig Oettinger biztos úr és az Európai Bizottság komolyan gondolja a rezsicsökkentés elleni eljárást, akkor a rezsicsökkentés hazai támogatottságából és a tagállamokban érvényes szabályozások különbségeiből kiindulva egy európai népi kezdeményezés sem lenne elképzelhetetlen: a továbbra is stagnáló európai gazdasági környezetben valószínűleg más tagállamokban is sok aláírást lehetne gyűjteni egy olyan kezdeményezéshez, amely részben vagy egészben az energiaszektor non-profittá tételére biztatná az európai döntéshozókat. Habár egy európai népi kezdeményezésnek nincs kötelező ereje, de kommunikációsan nehezen lenne védhető egy kifejezetten az uniós állampolgárok akaratával és érdekével ellentétes eljárást folytatni egyes tagállamok ellen. Különösen az amúgy is gyenge legitimációval bíró Európai Bizottság részéről… a Polgárok Európai Évében.

Az EU-t kritizálni eretnekség, a büntetés pedig a kiátkozás. Azok érvelnek így, akiknek két dolog a legfontosabb: a vita és a demokrácia. Itt tartunk.

A Tavares-jelentés kapcsán újra lángol a vita, hogy hol is van Magyarország helye Európában. Abban szerintem egészen biztosan nincsen komoly vita, hogy az évezredes történelmünk során államférfiak hada dolgozott folyamatosan azon, hogy ez a hely a Nyugathoz legyen közelebb. Egyet azonban elfelejtenek a balliberálisok: Szent István nem csak a Koppányt vágatta négybe, de a Német-Római Császársággal is megvívta a maga háborúját.

Ma a balliberálisok úgy viselkednek, mintha Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásával véget ért volna a magyar történelem menete. Ez rendkívül hasonlatos a klasszikus marxista gondolkodáshoz: a párt és a kommunizmus az emberiség történetének a csúcspontja. Ma azt hiszik, hogy ez az EU. Lehet szépen hátradőlni, a nagy harcokat megvívták, azokban győzedelmeskedtek: „a gép forog, az alkotó pihen”. 

Azonban az idő megy szépen tovább és kicsit sem biztos, hogy a jövő abban a technokrata-bürokrata ’68-as generáció által eluralt intézményrendszerben van. Persze ha valaki meg meri mindezt kérdőjelezni, akkor septiben eretnekké nyilvánítja a tolerancia papsága. Mert mégis mi az, hogy valaki kritizálni meri az Európai Uniót? Holott az Európai Unió társadalom-mérnöki csúcsteljesítmény! Az a szervezetet, melynek semmilyen tekintélye nincs. Nem is nagyon lehet, hisz kizárólag bizottságok, tanácsok és egyéb kollektív szerveződések uralják, hogy az egyéniség véletlenül se bontakozhasson ki benne. Zárójelesen jegyezném meg, hogy egy kollektivista szocialisztikus berendezkedésről beszélünk, mely a zsidó-keresztény kultúrával teljesen ellentétesen felépített szerveződés. Végül is miért is lenne tekintélye, amikor ma azok ülnek a legfontosabb pozícióiban, akik mindent megtettek, hogy országaik hagyományait relativizálják és a tolerancia jegyében mindennek nekimenjenek, amely kicsit is tiszteletet parancsoló. Ennek ellenére ők mégis elvárják mindezt, mégis milyen alapon? Ám, ha valódi vita alakul ki arról, hogy például egy nemzetállamnak hol is vannak a szuverenitásának a határai – mely vita egyébként az USA-ban folyamatos és mindennapos –, akkor mi a válasz? Azonnali kiátkozás a demokrácia és a tolerancia jegyében. Meggátolva ezzel azt, hogy a kérdéskörről normális mederben folyjon vita. Mindez nyilvánvalóan abból szorongásból fakad, hogy féltik meglévő pozícióikat mivel egy diskurzus megfékezhetné az európai szuperállamról alkotott vízióik valóra válását. Azt pedig már csak halkan jegyezném meg, hogy az EU-nak mégis milyen legitimitása van, amikor jelenleg minden egyes tagországban 50 százalék körül van azoknak az aránya, akik támogatják, valamint akik ellenzik az intézményesült Európát.

Sosem felejtem el az első élményeimet az Európai Unióval kapcsolatban. Még gimnazista koromban elolvastam a szokásos maszlagot róla a hivatalos földrajz könyvben. Hogy fokozatosan egységesülni fog Európa, a nemzeti határok teljesen el fognak tűnni és csak régiókból fog állni az egész kontinens, peace lesz meg love és boldogan élünk szépen, ásó, kapa, nagyharang. Ezt szépen le is írtam az egyik dolgozat esszékérdéseként. Amikor azonban visszakaptam a témazárót, az osztályfőnököm áthúzta a komplett hóbelebancot és odabiggyesztette azt a kérdést: „Valóban? Ezt azért még gondold át!” Persze mindez 10 éve történt. Ma pontosan ezt nem lehet megtenni. Mert ha kicsit elkezdünk gondolkozni, akkor milyen bélyeget sütnek azonnal a homlokunkra? Nem vagy demokratikus, nem vagy Európa-barát, „nem érted a világ mai menetét”. Mert ugye Európa csak egy felé haladhat és az mindig a jó – itt jegyezném meg, hogy a ’30-as években éppenséggel Európa a nácizmus és a fasizmus felé haladt. Fogadd el tehát kritikátlanul az EU-t, mert az EU jó. És ugye minden ami a Lajtán túl van, az jó, hisz a fejlett. És ami fejlett, az jó. Éppen ezért Európának nem kizárólag gazdaságilag kell minél inkább központosulnia, hanem politikailag és eszmei téren is. Miért? Mert a központosítás szükségszerű, hogy elérjük azt a fejlettségi szintet. A szabad piac és a globalizáció érdeke diktálja ezt. Mindezt ki tolja elsősorban? A magyar baloldal, jó reggelt! Annak a szabad piacnak az érdekében, amelyben az uborkamérettől az autók szén-dioxid kibocsátásán át a cigarettatípusokig lassan mindent leszabályoznak. Igen, annak a szabad piacnak a jegyében.

Ezen túlmenően, ha már a vitákat sikerült partvonalra szorítaniuk, mindent megtesznek, hogy teljesen kigyomlálják a patriotizmust is. Mivel a patriotizmust és a hagyományok tiszteletét a nacionalizmus melegágyának tartják. Ezért tűzzel-vassal üldözik a kereszténységet, a konzervativizmust és minden más nézetrendszert, melyet reakciósnak ítélnek a haladással szemben. Azonban helyette nem kínálnak semmit. Mert mi az európai gondolat? Mégis mi az az európai identitás? Mik azok az európai értékek? Ezeket nem tudják meghatározni, csakis a nacionalizmussal szemben (nem keverendő a sovinizmussal). Éppen ezért nem csinálnak mást, mint lebontják a egészséges nemzeti érzést és a vallási hagyományokat. De mind hiába, mert nem kínálnak semmilyen alternatívát helyette. Nincs mi közül választani. Ezt persze nem csinálták ügyetlenül, hisz mára Európa szerte erősödik a radikalizmus, míg az „európai értelemben vett jobboldal” lehajtott fejjel ül az Európai Parlamentben. Kínossá vált számára saját jobboldalisága. Nem mer megszólalni semmilyen fontos morális kérdéskörben. Nyilvánvalóan rendkívül kínos ezért számukra a Fidesz. Amely nem csak hogy ezt meg meri tenni, de még fel is hívja a figyelmet az európai jobberek gyengeségére. Csoda, ha nem szeretik? Csoda, ha idegenkednek tőle? Ezt a balliberálisok úgy fogják fel, mintha a Fidesz mögül kihátrálna az európai jobboldal. Ez részben igaz is. De nem azért, mert elhatárolódik. Hanem azért, mert a magyar jobboldal mellett ők már nem tűnnek annak.

That’s all folks! Nem „fogunk lehajtott fejjel járni ebben a kurva Európában” és nem kérünk elnézést saját jobboldaliságunk miatt!

Attól, hogy az állam törvényileg bünteti az önkényuralmi jelképek használatát, nem jelenti azt, hogy csökkent volna a totalitárius rendszerek iránti nosztalgia. Sőt. Inkább ellentétes tendenciákat figyelhetünk meg.

Az Alkotmánybíróság megsemmisítette az önkényuralmi jelképek használatát tiltó büntető törvénykönyvi paragrafust. Az AB korábbi döntésével is szembe ment, döntését azzal indokolta, hogy a szabályozás túl tág, pontatlan, ezért sérti a jogbiztonság követelményét, és aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát. A KDNP az ítélettel kapcsolatban sajnálkozását fejezte ki és megjegyezte, hogy "steril jogi szempontok" mellett az Ab-döntés társadalmi hatásait is figyelembe kell venni.

Magyarországon hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha egy kérdést törvényileg szabályoz az állam, akkor az meg is van oldva. Pedig ez általában nincs így. Ha társadalmi feszültségeket törvényileg kívánunk megoldani, az többinyire balul sül el és gyakran nem várt következményekkel jár. Attól, hogy az állam törvényileg bünteti a holokauszt-tagadást, még nem tagadják kevesebben a holokausztot. Attól, hogy az állam törvényileg bünteti az önkényuralmi jelképek használatát, nem jelenti azt, hogy csökkent volna a totalitárius rendszerek iránti nosztalgia. Sőt. Inkább ellentétes tendenciákat figyelhetünk meg.

Mindenki emlékezhet két figurára: Bácsfi Dianára és Fratanolo Jánosra. Előbbit elítélték nyilaskereszt viseléséért, míg utóbbi pert nyert Strasbourgban a vörös csillag hordásáért. Mi lett az eredmény?! Tovább lehetett emlegetni a kettős mércét. Újabb jogalapot sikerült szolgáltatni az euro-szkeptikusoknak. Míg a baloldalon lehetett sandán mosolyogni, hogy lám pert vesztett az állam Strasbourgban és ugye hogy mi megmondtuk, hogy a vörös csillag egy tisztes munkásmozgalmi jelkép.

A törvénynek tehát nem volt pozitív társadalmi hatása. Arra azonban jó volt, hogy szélsőséges csoportok kijátsszák a demokratikus rendszer nyújtotta kiskapukat, ezáltal provokálva a társadalmat. Nem lett tőle kevesebb a kommunista és nem lett tőle kevesebb a náci. Nem lett elutasítottabb a nemzetközi és a nemzeti szocializmus. Ellenben a kommunista csoportok legitimációt nyertek, míg a szélsőjobboldali tömörülések erőre kaptak. Nem is beszélve arról, hogy a pereskedés folytán még az államnak kellett kárpótlást fizetni a Munkáspárt 2006 tagjának, ami különösen felháborító, mivel az én adóforintjaimmal lett volna gazdagabb ez a komcsi – önmagában ironikus –, ha nincs Kövér László leleménye.

A zöld illetve vörös bolsevikok ugyanakkor imádják eljátszani az áldozat szerepét. Az effajta szabályozásokkal tehát pontosan ezt a pozíciót garantálja az állam számukra. Ha az állam kivonulna erről a területről, éppen ezt a visszás helyzetet számolná fel. Nincs szükség állami beavatkozásra – azaz a szabadság korlátozására – mivel ezzel csak ezeknek a szervezeteknek a kezére játszik. A totalitárius eszméket és ezek jelképeit a társadalomnak kell elutasítania. De ahhoz előbb szemtől szemben is találkoznia kellene ezekkel a problémákkal. Speciel nagyon örülnék neki, hogy ha látnék olyan embereket, akik ezeket szimbólumokat viselik. Mert onnantól kezdve vége lenne a himihumizásnak. Akin sarlókalapács van meg vörös csillag, az többet nem jöhetne azzal, hogy micsoda nyugatos szociáldemokrata. És akin ott fityeg a horogkereszt, az sem adhatná elő, hogy ő igazából polgári radikális. Tiszta helyzet teremtődne, és végre kiderülne ki hol áll. Hogy ez sértené a zsidóságot és a kommunizmus áldozatait? Igen. De a hosszú távú megoldás mégis csak ez lenne. Elsősorban az ő érdekükben.

Az ellenzékben lévő brit munkáspárt elnöke a közép-európai munkaerő korlátozását sürgeti, miközben kormányon épp ez a párt döntött az „új” tagállamok munkavállalóinak szabad beengedéséről. A munkáspárt eme célja ellentétes az EU alapvető szabadságjogaival, és csak tovább ront az EU a britek körében egyébként sem rózsás megítélésén.

Az üzenet nyilván belpolitikai (a Guardian is annak veszi), ugyanakkor rávilágít arra, hogy a brit baloldal sem tekinthető elkötelezett européernek, vagy legalábbis hajlandó az európai értékekbe belerúgni egy-két százalékos népszerűségnövekedés kedvéért.

A válság óta persze nem ez az első eset, hogy „nyugati” politikusok az EU vívmányai ellen fordulnak tehetetlenségükben vagy kétségbeesésükben. A francia elnökválasztási kampányban mindkét fél próbálkozott hasonlóval. Az akkor még elnök Sárközy Schengen újratárgyalását ígérte a bevándorlás-ellenes szavazók megnyerése érdekében, a szocialista és immár megválaszott Hollande pedig egyenesen a márciusi Európai Tanácson elfogadott fiskális paktum módosítását emlegette. (Mintha egy aláírt nemzetközi egyezménytől, vagy bármilyen más korábbi nemzetközi vállalástól csak úgy el lehetne állni kormányváltás esetén.) Elnökként már persze puhítani kényszerült korábbi álláspontján, de elgondolkodtató, hogy egy ilyen elnök tölti be az EU-s ügyekben hagyományosan jól működő német-francia tandem egyik székét.

A finn parlamentbe szintén bevándorlás-ellenes politikával sikerült bekerülnie egy szésőjobboldali pártnak, Hollandiában pedig épp egy hasonló párt parlamenti támogatására kényszerül támaszkodni a jobbközép kormány. A holland szélsőjobb honlapot indított a közép-európai bevándorlók miatt a holland munkavállalókat ért hátrányok bejelentésére, valamint az általuk elkövetett bűncselekmények gyűjtésére. Politikailag kicsit sem korrekt magatartás. Persze tőlük nem is várunk többet, nade a brit váltópárt elnökétől?

Nyilatkozatával a brit munkáspárt elnöke e szélsőjobbos populizmushoz csatlakozott. Persze, az ember ellenzékben mindent megtesz, nade ez olyan mintha itthon az MSZP azt ordítaná, hogy „Cigánybűnözés!”. Érdekes lenne, nem igaz?

A britek már eddig is az EU-tagság határán keringőztek. A már említett fiskális paktumról a konzervatív kormány mindenképp el akarta kerülni, hogy népszavazást tartsanak, mivel nagy valószínűséggel elutasították volna azt, és ezt sokan az EU-tagság elutasításával állították volna párhuzamba. A helyzet külön „bája”, hogy Cameron kormánya épp e szavazás elkerülése miatt nem csatlakozott a paktumhoz, és még saját pártjában is meg kell harcolnia azért, hogy elcsitítsa a brit EU-tagság felmondásáról szóló népszavazás támogatóit. Ha így nézzük, a paktum elutasítása az EU-integráció és a brit bennmaradás érdekeit szolgálja. Szomorú, hogy jelenleg ez a helyzet optimista megközelítése.

Saját népszerűségüket féltve még az EU-tagságot támogató konzervatív politikusok sem mernek felszólalni az EU-tagság mellett. Ehhez jött most a munkáspárti nyilatkozat. Ha így folytatja a két nagy párt, már csak pár év, és az Egyesült Királyság az EU-n kívül találja magát, pedig minden józan politikai vezető tudja, hogy ez nem lenne érdekük.

Mint a négy nagy tagállam (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság, Olaszország) egyike, az Egyesült Királyság kilépése csak tovább erősítené a német-francia dominanciát EU-s ügyekben. Magyar szemmel nézve: ebből köszönöm, nem kérek.

Talán találó Edmund Burke-től idézni: „The only thing necessary for the triumph of evil is for good men to do nothing.” Utóbbi nyugodtan érthető azon gyáva brit politikusokra, akik nem mernek kiállni az Egyesült Királyság EU-tagsága mellett. Az „evil” ugyan nem a legtalálóbb kifejezés, de az „önpusztító hülyeség” teljesen megfelel a brit európa-politika leírására.