A Népszabadság SZAKÉRTŐJE szerint "a szülők tájékozatlansága vagy félelme is közrejátszott abban", hogy "az általános iskolákban irreálisan sokan választották a hittant". Nem mérvadó népszámlálás és mérvadó, de nem reprezentatív, 150 fős magánkutatás in da hauz.

 Én nem tudom, mit hisznek a Népszabadságnál a toleranciáról és egymás tiszteletéről, de az ziher, hogy a szerkesztőségben ezeket a fogalmakat nem nagyon alkalmazzák a vallásos honfitársaikkal szemben. A minap lejött egy cikk (?) azzal, hogy egy SZAKÉRTŐ (a szakértő az az értelmiségi, aki mindig független és objektív szempontok alapján, szakmai érvekkel támasztja alá az éppen aktuális baloldali-liberális álláspontot) szerint valójában azért jelentkeztek olyan sokan az áltisisek közül hittanoktatásra, mert a szüleik a) tájékozatlanok, b) félnek, c) mindkettő egyszerre. Tehát: aki vallásos - legyen az akár keresztény, zsidó vagy bármi más -, az minimum ostoba, hülye, a sötét középkorból generációk által átörökített primitív hiedelmek hordozója, ráadásul még beszari is, meghajol az aktuális regnáló államhatalom előtt. Behódolós típus.

A lap az előbb említett SZAKÉRTŐRE hivatkozva írja, hogy a "miközben a vallásukat egyházi keretben aktívan gyakorlók aránya Magyarországon összesen 16-18 százalékra tehető, addig a szülők az ötödikesek 42 százalékát, az elsősöknek pedig 52 százalékát íratták be a valamelyik felekezet által szervezett hittanra". Rögzítik, hogy "több kutatás is készült, amelyek alapján meglehetősen pontos térkép rajzolható a magyarországi vallásosságról", azonban - fűzi hozzá a SZAKÉRTŐ -  "a népszámlálás ebből a szempontból nem mérvadó" (miért is lenne az, végül is majd' 10 millió ember megkérdezésén alapul). Ezzel szemben a SZAKÉRTŐ "magánkutatást" csinált és közel 150 (!!!) településről szerzett be adatokat (Magyarországon úgy durván 3000 település van). Emellett a SZAKÉRTŐ szintén megkérdezett 150 egyházi és világi személyt (bizonyára fel is tudná sorolni őket név szerint, mint Retkes Attila az SZDSZ szavazóit 2010-ben), akik - annak ellenére, hogy "többségük jobboldali nézeteket vall", nem támogatják az új rendszert. Ezt is bizonyára megérdeklődte a SZAKÉRTŐ: elnézést, kérem, Ön annak ellenére, hogy reakciós, ugye nem támogatja az iskolai hittanoktatást?

A szakértésből természetesen nem maradhatott ki a többi bitang sem: az iskolaigazgatók "megközelítőleges pontossággal sem tudták megmondani, mit takar az erkölcstan kifejezés", az egyházak képviselői (a csuhások) a beiratkozás előtt pedig bolseviki módszerekkel szinte mindenütt megtartották a bemutatkozó órákat, az állami erkölcstan esetében ez viszont elmaradt. Ez az egész így vélelmezhetően valamiféle ármánykodás lehetett a plebejus alsóklérus részéről, hiszen a SZAKÉRTŐ megkérdezte a 13 (vélhetően katolikus) püspököt is a dolgok folyásáról, és neki bizony nyolcan ellenezték a hitoktatás ezen formáját (mint ismeretes, hazánkban csak a Magyar Katolikus Egyház létezik, így kizárólag a katolikus püspökök számítanak mérvadónak) . Azért valljuk be, ritka eset az is egy baloldali vallásszociológus esetében, hogy most viszonyítási pont lett a Magyarország prímásának álláspontja is, hiszen a sajtóhírek alapján ő sem kért a fentiekből!

Persze van menekülési útvonal azoknak is, akik az erkölcstan-oktatást választották: a piacot ellepték a vállalhatatlan tankönyvek, de "nem muszáj az említett munkából oktatni, vannak más erkölcstankönyvek is", közülük az egyiknek "történetesen" SZAKÉRTŐNK a társszerzője. Aki bizonyára nem nagyon izgizik, élvezi az életet.

Hála a Jóistennek. Fentiek szerint nem is a mennyország agyi kisülés, hanem a szakértelem.

Illés Zoltán otromba volt a Szél Bernadettnek adott válaszában. A Fidesz emiatt bocsánatot kért. Szél Bernadett szépnek szép, viszont annál gyengébb politikus. Az meg még kínosabb, hogy ezen ügybe kapaszkodva - egyéb politikai teljesítmény híján - akar 15 percnyi hírnevet kicsikarni magának.

Illés Zoltán a napokban „súlyosan megsértette” Szél Bernadettet egy parlamenti vita során, amikor is azt találta mondani, hogy „attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy ön okos”. Az államtitkár később bocsánatot kért a képviselőnőtől, azonban az események a mai napra odáig fejlődtek, hogy sikerült egyesítenie az ellenzék női képviselőit, akik ellenérzésüket fejezték ki a Fidesz-KDNP szexizmusával szemben. Zárójelben jegyeznénk meg, hogy valójában mennyire tartja fontosnak az Együtt és az MSZP a nők szerepét a politikában, amikor egyelőre a Korszakváltók Pártja esetében 31 egyéni jelöltjükből 3 nő, míg a szocialista egyéni jelölteknél 75-ből csupán 6. Ellenben verbálisan odáig fajult a helyzet, hogy Szabó Tímea a minap kijelentette: tiltakoznak a „Fidesz erőszakbirodalma” ellen.

Ha valaki (férfi, nő, LMBTQ) politikai pályára adja a fejét, akkor ugyebár közszereplővé válik. És mint közszereplőnek igenis lényegesen magasabb tűréshatárral és nagyobb nyugodtsággal kell rendelkeznie, mint az átlagembernek. Ez jelen esetben elsősorban vonatkozna Illés Zoltánra, akinek illett volna a „lovagiasság szabályai szerint” nem így viselkednie. Ugyanakkor ezzel felemelte Szél Bernadettet a saját szintjére, vagyis titulusához képest a képviselőt államtitkári-szakértői ranggal ruházta fel. Ugyanakkor, ha Illés valóban hülyének nézi az LMP-s politikust, arra az esetre pedig Murphy ide vonatkozó törvénye érvényes: „hülyével ne vitatkozz, mert a végén még összekevernek vele”. Illés politikai szempontból is hibásan járt el. De.

Az továbbra sem világos, hogy Szél Bernadett sértettségét miért úgy fejezte ki, mintha éretlen lenne a politikai feladatra. Továbbá az sem, hogy miért azonosítja saját személyét a magyar nőtársadalommal – bármit is jelentsen ez. Persze értjük mi, hogy 15 perc hírnévért az ember sok mindenre képes, pláne ha olyan a pártban politizál, mely folyamatosan alulról súrolja az 5 százalékos küszöböt. Viszont annál, hogy kiáll sajtótájékoztatót tartani erről a hatalmas esetről, elsősorban az lett volna jobb megoldás, ha szellemesen visszavág az államtitkárnak. De ha erre nem képes – mivel attól hogy szép, még nem biztos, hogy humora is van – esetleg oda is mehetett volna és lekeverhetett volna egy hatalmas pofont. Az eset a média szempontjából is ütősebb lett volna, mint mondjuk két napig maxon tolni a hisztit.  

De legyünk igazságosak és ne gondoljuk azt, hogy csak is kizárólag ilyen pocsék női politikusokból áll a világ. És társelnöki rendszer és női kvóta kellene ahhoz, hogy egy nő vezető pozícióba kerülhessen. Szerencsére a történelem során azért tudunk mondani igazán tehetséges női politikusokat, akik valódi politikai teljesítményt is képesek voltak nyújtani. Persze ezeket az „államnőket” (Kerék-Bárczy Szabolcs) inkább az emancipáció dicső kora előtt – mely egyébként megnyitotta az utat a nők kizsákmányolása felé, lásd Lánczi András: Magyar konzervatív töprengések aktuális fejezetét – érdemes keresni. Csak hogy párat felsoroljunk, hogy kik is lehetnének a nők példaképei Kunhalmi vagy Vadai Ágnes helyett. Lehetne éppenséggel Mária Terézia. Aki nem csak háborúkat indított és vészelt át, de letette a modern osztrák-magyar állam alapjait. Zseniális politikus, kiváló stratéga, nem mellesleg retorikai képességeknek sem volt híján. De lehetne akár Nagy Katalin, aki szintén jelentős szerepet játszott a cári Oroszország modernizációjában, nem mellesleg uralkodása alatt hódították meg az oroszok Szibériát és a Kaukázus térségét. Kiváló női uralkodó volt. A modern korunkból pedig ott van Margaret Thatcher, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy összeomoljon a „gonosz birodalma”, a Szovjetunió. Ezekre a női politikusokra igazán büszke lehetne minden nő, főleg azok, akik politikával kívánnak foglalkozni, mert némileg komolyabb dolgokkal kellett megküzdeniük, mint hogy lebutázza őket egy államtitkár.

“Being powerful is like being a lady. If you have to tell people you are, you aren't.” Margaret Thatcher

Írta: Perecz Panna és Szolomayer Balázs

Amikor múlt pénteken a tárgyalások megszakadtak, Mesterházy szerint Bajnai éppen további hét befutó balos körzetet igényelt. Nem véletlenül, ugyanis hiába kapja meg az Együtt az egyéni kerületek egyharmadát, ha azok többségében totál esélytelen. Az asztalborítás tektonikus okait vizsgáltuk.

Körmend, Sárvár, Barcs, Kecskemét, Baja, Mohács, Debrecen, Keszthely, Pápa. Ezek a városok nem a Játék Határok Nélkül magyar győztesei, hanem azok a települések, amelyek a 2010-es tíz legjobb fideszes eredményt hozó választókerületből kilencnek a központjai. Ezen kívül az is közös ezekben a kerületekben, hogy Bajnai hétfői pálfordulása után balos összeborulás esetén mindegyikben az Együtt-PM jelöltje próbálkozhat. Debrecen, Nyírbátor, Vásárosnamény, Körmend, Kecskemét – a tíz 2010-es leggyengébb szocialista EVK-ból ötben indulhatna az Együtt-PM jelöltje.

Első blikkre láthatjuk tehát, hogy jóllehet Mesterházy pénteki bevallása szerint – melyet az Együtt azóta sem cáfolt – 35 választókerületet a 106 balos indulási lehetőségből Bajnaiék kapnának, a választókerületek elemzésének második-harmadik szintjén azonban már felborulnak az erőviszonyok. Nehezen vitatható, hogy az elmúlt hetekben zajlott tárgyalások igazi tétje az volt, hogy hány darab esélyes helyet kaphat a „korszakváltók” csapata. Mesterházy egy 40 választókerületet tartalmazó csomaggal állt elő, amiből tehát 35-öt kaphattak volna meg az Együttesek. A csomag átvilágítása után, Szigetvári Viktor 2012-es választókerületi elemzésének egyik besorolása alapján (mely a 2006-os szocialista eredményeken alapul, lásd az írás 29. oldalát), 4 biztos baloldali és 8 balra billenő kerületet találtunk, miközben Szigetvári országosan 33 biztos baloldali és 15 balra billenő kerületet számolt. Ha a két kategóriát összesítjük, jól látható, hogy 12 valamennyire esélyes kerületet kaptak Bajnaiék a 48 valamennyire esélyes kerületből. Tehát ami a felszínen egyharmad-kétharmad, az valójában egynegyed-háromnegyed.

Szintén sokatmondó adat, ha a 2010-es választási eredmények alapján vizsgáljuk a 40 darabos átadandó körzetcsomagot. Azt láthatjuk, hogy miközben a Fidesz egyéni jelöltjei 2010-ben átlagban 33 százalékkal előzték meg a szocialista jelölteket, addig ezekben a kerületekben 37 százalék volt a különbség. Továbbá, a Fidesz 2010-ben országosan 24 százalékkal előzte meg az MSZP, az LMP és az MDF – a játék kedvéért ezúttal egybeszámolt – eredményét, az MSZP által átpasszolni szándékozott körzetekben azonban ebben a képzett kategóriában 30 százalék volt a különbség.

Bajnaiék ugyan eleve azzal az igénnyel indultak, hogy a billegő, szoros kerületek jobboldali jelöltjeit is megszólítanák, ennek sikertelenségével és a mostani kerületbeosztással azonban egy baloldali kudarc fő vesztesei lehetnek. Számításaink szerint a Tárki 2013 júliusi adatai alapján egy most vasárnapi választáson a Fidesz 118, az Együtt 16-20, az MSZP 44-48, a Jobbik pedig 17 mandátumot szerezne abban az esetben, ha a két balos formáció egyharmad-kétharmad arányban osztaná el a listás helyeket. Ráadásul úgy tűnik, hogy a kockázatokat sem egyenlően viselnék a felek, egy baloldali erősödés nem járna az Együtt-mandátumok arányos növekedésével. Ráadásul szocialista források szerint az MSZP csak a listás helyek egyötödét adná át, ebben az esetben Bajnaiéknak egy most vasárnapi voksoláson legfeljebb csak 11-15 mandátum jutna.

Továbbra is kérdés azonban – a fő kérdésen, a miniszterelnök-jelölt személyén kívül – a 2 százalék körül mért DK, a nullaszázalékos Liberálisok és a nullaszázalékos MSZDP (Schmuck) bevonása. Nem világos, hogy a számukra biztosítandó legalább 7-8 mandátumról az MSZP-nek vagy az Együtt-PM-nek kellene-e lemondani. Az azonban biztos, hogy Mesterházy pénteken olyan hangnemet ütött meg  az Együtt amatőr jelöltállítási húzásaival kapcsolatban, ami az egyik tárgyalófélnek mindenképpen gáz. Ha a Népszabadság hétfői siratóasszony-oldalait nézzük, akkor leginkább mindkettőnek.

„Republikon: Budapesten simán nyerne a baloldal” – írta a liberális intézet legújabb kutatásáról a vg.hu, de hasonló hurráoptimizmussal számol be a Népszava is. Ezúttal nem az újságok, hanem a Republikon anyagának rövid rezüméje („A baloldali-ellenzéki pártok közös támogatottsága már ma is meghaladja a Fidesz népszerűségét Budapesten”) félrevezető. Az intézet részletes anyaga ugyanis 2013 tavaszi és nyári számokat is tartalmaz, utóbbiak pedig már a hibahatáron belüli különbséget mutatnak a Fidesz-KDNP és a MSZP-E2014-DK között.

„Budapest más”, szól az újsághírek szerint a szocialistáknak dolgozó, korábban SZDSZ-es Republikon Intézet új elemzésének címe. Valóban, a számok meggyőzőek, de nem meglepőek: Európa más fővárosaihoz hasonlóan – az országos átlaghoz képest – a magyar főváros lakói között is felülreprezentáltak a baloldaliak és a liberálisok. Az anyag a főváros értelmiségi jellegét és vonzerejét igazolja, és azt állítja, hogy az Ipsos 2013 február-márciusi számai alapján Budapesten a megkérdezettek 35 százaléka mondta magát baloldalinak, 32 százaléka jobboldalinak, 40 százaléka liberálisnak és 30 százaléka konzervatívnak. A fővárosiak 44 százaléka – leegyszerűsítve – inkább kompromisszumokra törekedne az Európai Unióval, de 40 százalék konfliktusok árán is képviselné a nemzeti érdekeket.

Már fenti számok is elgondolkodtatóak, tekintve, hogy a kormánypártokhoz köthető álláspontok nincsenek akkora kisebbségben, mint amekkora arányban a balliberálisok 2002-ben és 2006-ban, erősen kompetitív országos választási eredmények mellett tarolt Budapesten. Táblázatunk a fővárosi választási eredményeket és az Ipsos Republikon számára készült, 2013 júliusi felmérésének biztos szavazó pártválasztókra vonatkozó számait mutatja.

Ehhez képest az elemzés – vélhetően elsősorban a lusta újságírók számára készült – rövid összefoglalójában a Republikon azt a 2013 február-márciusi, két Ipsos-mérésből összesített adatot emeli ki, hogy a budapesti választók 50 százaléka a baloldali ellenzék jelöltjeire szavazna, míg a kormánypárti jelölteket csak 34 százalék választaná. Ehhez képest maga az elemzés 19- 20. oldala számol be a fél évvel ezelőtti helyzethez képest – feltehetően elsősorban a rezsicsökkentésnek köszönhetően – bekövetkező változásról: a kormánypártok a fővárosban megerősödtek, sőt, még az elképzelt MSZP-Együtt 2014-DK összefogás is csak 43-39-re vezetne Budapesten. „Kijelenthető tehát, hogy a fővárosban az ellenzéki pártok támogatottsága megelőzi a Fidesz-KDNP támogatottságát.” – szól a liberális elemzők kissé egyoldalú következtetése, ugyanis itt két kérdés is felmerül: Mi van a pártonként legalább 3 százalékos hibahatárral? Ráadásul, biztosan 100 százalékos lesz az összefogást is támogató, átszavazó balos ellenzéki szavazók aránya (az elemzés 90 százalék fölötti átszavazási hajlandóságról ír, de itt pár százalék sem mindegy)? Szintén a 2013 júliusi és tavaszi helyzet különbségét mutatja, hogy a kormány maradását kívánók aránya 33-ról 38 százalékra nőtt, miközben a kormányváltást akarók (az összefogásból kimaradó Jobbik és LMP szavazóinak döntő többsége is vélhetően ide sorolható) aránya 52 százalék.

Budapest nagyarányú megnyerése nélkül nincs baloldali győzelem, és nem véletlen, hogy talán ezekben az órákban is ádáz küzdelem megy az ellenzéki pártok között (és azokon belül) a biztos befutónak gondolt budapesti helyekért. Mégis, a jelenlegi arányok alapján a 18 fővárosi körzet nagy része szoros küzdelmet és jobboldali győzelmeket is hozhat. Az elemzés számai mellett a KSH is kimutatta, hogy Budapesten jóval magasabb az átlagfizetés, az országos 223 ezer forint helyett 283 ezer forint. Kérdés azonban, hogy a magasabb fizetésű fővárosi ellenzéki szavazók szívesen fizetnék-e az MSZP által javasolt másfél-kétszeres személyi jövedelemadót vagy a magasabb társasági adót?

A Republikon elemzése hibáival együtt is tanulságos, ráadásul, mivel vélhetően a baloldali tárgyalásokra való felkészüléshez is használták, így némi betekintést enged a politikai tanácsadás boszorkánykonyhájába is. Az igazán érdekes részben, az anyag utolsó 5 oldala alapján (pártpolitikai vélemények) nem csak az izgalmas, amit az utca embere is elolvashat, hanem azok a valószínűleg feltett kérdések (illetve az azokra adott válaszok), amiket a nyilvánosság nem láthat: Népszerűbb-e Bajnai Budapesten Mesterházynál? Hogy állt 2013 tavaszán az ellenzéki pártok támogatottsága (külön-külön)? Bevennék-e az összefogásba a baloldali szavazók Gyurcsány Ferencéket?

Évek, sőt évtizedek óta halljuk egy pozícióit féltő, zárt véleményformáló elit tagjaitól, hogy milyennek kellene lennie a kormányzás, vagy éppen az ellenzék „stílusának”. Pontosabban inkább csak a „rettegett” Fidesz stílusának. Mert a véleménydiktátoroknak valahogy soha nem felel meg az a stílus, amit nem ők valósítanak meg.

Ha egy előadás, vagy műsorfelvétel közben hirtelen elvész a mondanivaló, a beszélő kétségbeesett tekintettel kezdi keresni a súgógépet. Optimális esetben ez megnyugvást biztosít, pedig valójában a kreatív önállóságot cseréli fel a kizökkent beszélő az előre beprogramozott tervszerűségre. A magyar véleménydiktátor úgy működik, mint a kéretlen súgógép: mindig mesterséges „tudást” közvetít az elmúlt évtizedek közéleti viharaitól kissé megszédült nyilvánosság felé, majd düh ébred benne, ha valaki mégis inkább önálló gondolkodásra ragadtatja magát. Egy konkrét példán keresztül: az előbb marxista, majd liberális magyar filozófusok állítólag a felvilágosodás – szerintük megkérdőjelezhetetlen – eszmeiségének örök igehirdetői, az „állandósult világbölcsesség” felkent papjai. Az ő szemükben a stílusérzéküknek nem megfelelő kormányzati stratégia, vagy az ehhez kapcsolódó eszmei alapok kizárólag a feudális diktatúrát kívánják restaurálni, illetve legitimálni.

Valójában a kisiklott értékrend a permanens egzisztenciális függőség kielégítése érdekében nagyon is komoly politikai, illetve gazdasági érdekek nyílt képviseletével jár együtt. Amikor ugyanis egy „független értelmiségi” véleménye bejárja a külföldi sajtót, és hivatkozási alapként szolgál a magyar kormánnyal szembeni támadásokhoz – nos, ez már komoly befektetés lehet az elmúlt években érdeksérelmet elszenvedő pénzembereknek, a közép-európai értelemben is hihetetlenül súlyos magyar gazdasági sokkterápián, privatizációs hullámon meggazdagodott spekulánsoknak.

Nem az a fontos, hogy a véleménydiktátorok hiteltelenek – azon túl persze, hogy magára az országra nézve káros tevékenységet folytatnak. Belföldön senki nem gondolja komolyan, hogy mondjuk más országok alkotmányaival összehasonlítva a magyar alaptörvény „a feudális sötétség” újjáélesztésének dokumentuma lenne. Távolabbról nézve: keressünk rá, hogy miket mondtak évtizedekkel ezelőtt a francia szocialisták de Gaulle közjogi rendszerére, majd lepődjünk meg azon, amint ugyanezek a szocialisták kormányra kerülve már kimondottan élvezték az addig sokat kárhoztatott rendszer előnyeit. Mindez nem több mint idővel úgyis változó politika. Az viszont már pszichológia, hogy akik mindig „oligarchákról” beszélnek, valójában azért teszik ezt, mert éppen mögöttük állnak az igazi oligarchák. Elgondolkodtató, hogy számos magyar véleménydiktátor, a saját szakmájukban mások eltérő véleményét megbélyegző nagybetűs „Szakértők” (a fenti példától elrugaszkodva nemcsak filozófusok, hanem akár a nyilvánosságban valaha többet szereplő politikai elemzők is) régi vágású oligarchákkal állnak üzleti kapcsolatban, így valójában nem tesznek mást, mint az ő érdekeiket képviselik a nyilvánosságban.

Persze a becsület egy véleménydiktátor számára relatív érték. A „független értelmiségiek” sokszínűsége, az érdekes módon mindig feléjük lejtő karrierpálya számos kifutási lehetősége, az információbrókerkedés, továbbá az elitizmus egzisztenciális alapjainak megsemmisülésétől való félem ugyanis lenyűgöző módon bármilyen szerep betöltésére „alkalmassá teszi” ezt a maréknyi humoristát, újságírót, filozófust, közgazdászt, jogászt, egyszóval: „Szakértőt”. Talán az egyetlen pozitívum, hogy a sokak által jogosan emlegetett értelmiségi rendszerváltásnak maga az idő dolgozik napról-napra nyilvánvalóbban.

A cikk szerzője: Fodor Csaba

A magyar közvélemény kb. 2 éve még túl érzékeny volt, most pedig már inkább túl érzéketlen a külföldi kritikára. Érdekes fordulat ez, amivel szinte minden szereplő nyer és visszaáll a természetes rend.

Mit értek „természetes rend” alatt? Azt, hogy a legtöbb országban, és ma már itthon is a közvéleményt sokkal kevésbé érdekli a nemzetközi politika, mint a hazai, és ez azért természetes, mert utóbbi határozza meg az emberek mindennapjait. Persze nem akarom lekicsínyleni az olyan globális kihívások fontosságát, amiket a világ országai csak közösen tudnának megoldani, de tény, hogy előbb fog érdekelni bárkit, hogy mennyi rezsit fizet, mint az, hogy olvad a jég az Antarktiszon. Így van ez a fejlődő világban és a nagyhatalmak társadalmaiban is. És a jelek azt mutatják, hogy ezt nem csak a kormánypártok, hanem lassan az ellenzék is felismeri.

Itthon viszont régóta túlmisztifikált a külföld szava: egyrészt történelmi okok, másrészt a magyar belpolitika miatt. Még a filmkultúrában is megjelent, nem hiszem, hogy magyarázni kellene, honnan idézek: „A nemzetközi helyzet fokozódik.” Ez a mondat tökéletes példája annak, ami a magyar közgondolkodást is jellemezte. Mindig elég magyarázatot jelentett a főszereplő számára, hogy miért kell eltűrnie valamit, aminek igazából nem örül. Nem firtatta, csak elfogadta. Hiszen ha Virág elvtárs mondja, akkor biztos úgy van. Ma a sajtó és az emberek is inkább visszakérdeznek, hogy „ki mondta, és miért is?”.

Hogy korábban miért fogadtuk el, annak sokféle oka volt: külső hatalmak döntöttek Trianonban, majd a második világháborúban is csak folytunk az árral, majd jött több évtized, amikor a vezető politikusok Moszkva engedélyét kérték minden jelentősebb döntéshez – igen, még a vasfüggöny átvágásához is. Ennek folyománya a belpolitika sokáig káros hatása: 1994 után a választások ellenére a szocialistáknak legitimálniuk kellett hatalmukat, amihez egyrészt az SZDSZ-t használták, másrészt a Külföldet – szerződéskötések bárkivel, bármiről és szinte bármilyen feltételekkel. Még a Vatikánnal is az MSZP-SZDSZ kormány kötötte meg az első szerződést 1997-ben, amivel garantálta a magyarországi egyházak jogait. (Ami azért is különös, mert a Vatikán csak a római katolikusok feje.)

A 2004-es EU-s csatlakozásig az européerségünk hangsúlyozása nyomta rá a bélyegét külpolitikánkra, majd a szocialista kormányzás egészére. A külföld véleményének elhiteltelenedését a médiatörvény körüli felhajtás indította, mely keretében a ténybeli tévedések és ferdítések szemet szúrtak a magyar átlagembernek is. Ezt a folyamatot az Alaptörvény elfogadása, majd a negyedik módosítása körüli rágalmak teljesítették be. Még a közéletet távolról sem követő magyarok is felismerhették, hogy amit a külföldi kritikusok állítanak Magyarországról az köszönő viszonyban sincs a valósággal. Nincs cenzúra, nincs diktatúra, IMF nélkül sem lett államcsőd. A magyarországi rasszizmus és antiszemitizmus pedig messze elmarad attól, ami Nyugat-Európában tapasztalható. A jogállamiság, a demokrácia és a mintapolitika pedig úgy tűnik erősen szubjektív:

-          az USA-ban botrány van az ellenzéki mozgalmakat érintő aránytalan adóhatósági ellenőrzésekből,

-          a Snowden-ügy kapcsán kiderült, hogy az USA kifejezett lakossági ellenszenv és törvényhozói döntés ellenére kiépítette – jó eséllyel – a világ teljes elektronikus adatforgalmára kiterjedő informatikai megfigyelőrendszert,

-          a britek 25 olyan országnak szállítanak fegyvereket, amelyeket egyébként emberi jogi aggályok miatt saját maguk is fekete listán szerepeltetnek,

-          a luxemburgi miniszterelnöknek több, mint másfél évtizedes hivatali idő után bírósági engedélyek nélküli titkosszolgálati lehallgatások miatt kellett lemondania,

-          és, ha még néhány évre visszatekintünk, említhetnénk a francia pénzügyminiszter pénzmosás miatti lemondását, vagy a francia volt miniszterelnök sikkasztási ügyét, a romák deportálását Franciaországból, a dán védelmi minisztérium fabrikált terrorista bizonyítékát, a brit sajtó lehallgatási botrányát, stb. Az MSZP kormányzása alatt elkövetett titkosszolgálatokkal való hasonló visszaélési ügyről (a magyar tisztek oroszok által való átvilágításáról) ne is beszéljünk.

Ezzel szemben milyen kritikák voltak Magyarország ellen? A házasságot férfi és nő kapcsolataként szabályoztuk, bevezettük a bíróságok közötti ügy-áthelyezés lehetőségét, korlátozva lesz a politikai kampányok által igénybe vehető TV-csatornák típusa, valamint egyes közterületekről jogszabály alapján ki lehet tiltani a hajléktalanokat. De mivel erről már számtalan cikk született, most nem is érdemes részletezni. Az ezek által a magyar demokratikus rendszerben okozott vélelmezett kár miatt messze több figyelmet kaptunk mint ami indokolt lett volna.

A lényeg az, hogy a saját maguknak, valamint a Magyarországnak támasztott feltételek aránytalansága azonban már szinte mindenkinek szemet szúrt, és a Külföld szavának súlyát egyre nehezebb jól belőni. Előbbi üdvözlendő, utóbbi helyzet ugyanakkor jó politikai érzéket és éleslátást igényel mind a magyar sajtótól, mind a magyar politikusoktól és külpolitikától. Valahol a „Ki a f*sz az a Thomas Meila?” és a „A német TV egyik gyerekhíradója azt mondta, hogy Magyarország…” hozzáállás között. Van, ami tényleg számít, és van, ami tényleg nem, még akkor sem, ha égbekiáltó hazugságot állítanak Magyarországról.

Azzal a felismeréssel viszont, hogy a Külföld szava nem szentírás, nagyon is sokat nyertünk. Nyert vele a magyar jobboldal, mert népszerűségét már nem befolyásolja a külföldi vélemény. De még fontosabb, hogy nyert vele az egész társadalom, mivel a nemzetközi sajtóban megjelentektől függetlenül minden párt „kénytelen” lesz saját képességeire építeni legitimitását, és ez az egész magyar demokratikus rendszert előmozdítja hosszú távon. Paul Lendvai vagy Konrád György és mások hiába játszák Virág elvtárs szerepét, a magyar társadalom már nem figyel rájuk, csak a hazai baloldal, amely ezzel saját magát tartja vissza a fejlődéstől.