Egy pécsi gimnazista, Szabó Attila diadalmaskodott a 44. Nemzetközi Fizika Diákolimpián. Szeptembertől a Cambridge-i Egyetem hallgatója lesz. Vajon van-e a későbbiekben számára visszaút Magyarországra, vagy törvényszerű, hogy elszipkázzák a tehetségeinket?

Minden nemzet tisztelettel és megbecsüléssel tekint azon tagjaira, akik valamilyen területen kiemelkedőt alkotnak – így vagyunk ezzel mi, magyarok is. Különösen nagy büszkeséggel tölthet el bennünket a Nobel-díjas magyar tudósok és az olimpiai bajnok magyar sportolók lakosságarányhoz viszonyított száma. Ami a Nobel-díjasokat illeti, az egy fő­re ju­tó dí­ja­zot­tak szá­má­ban Ma­gyar­or­szág az el­ső tíz or­szág közt fog­lal he­lyet. Az egy főre jutó olimpiai aranyérmek számát tekintve, minden idők összesített listáján (1896-2012) pedig a második helyezést foglaljuk el (a rangsorban csak finn „testvéreink” előznek meg minket).

Vitán felül áll, hogy sok kivételesen tehetséges honfitársunk volt, van és remélhetőleg lesz is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a július 15-i hír, amely beszámolt róla, hogy az 1994-es születésű Szabó Attila, a pécsi Leőwey Klára Gimnázium 12. osztályos tanulója abszolút első helyezést ért el a 44. Nemzetközi Fizika Diákolimpián. A magyar fiú besöpörte a legjobb elméleti dolgozat szerzőjének és a legjobb európai férfi versenyzőnek járó különdíjat is. A diákolimpiák történetében a pécsi fiatalember az első, akinek két alkalommal (tavaly és idén) is sikerült abszolút első helyezést elérnie. Ezzel világviszonylatban is minden idők legsikeresebb diákolimpikonjává vált. Az ötfős magyar csapat többi tagja is kitett magáért: Kovács Áron Dániel, Juhász Péter, Jenei Márk és Papp Roland egyaránt éremmel tért haza.

Attila győzelmének értékéről sokat elárul, hogy a Nemzetközi Fizika Diákolimpia (IPhO) egy komoly hagyományokkal bíró, jelentős presztízsű verseny. Az első megmérettetésre 1967-ben került sor Varsóban. Magyarország egyébként már ezen is részt vett a házigazda lengyelek, Bulgária, Csehszlovákia és Románia mellett. Egy évvel később, 1968-ban pedig Budapest adhatott otthont a második Fizika Diákolimpiának. Hazánk ezt követően még egy alkalommal, 1976-ban volt a verseny házigazdája. A diákolimpia hamar „kinőtte” a KGST-piac országait: többek között az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok, Ausztria, Olaszország, Indonézia, Dél-Korea és Spanyolország is volt már rendező ország. Az évek során a Nemzetközi Fizika Diákolimpiát egyre több ország és versenyző részvételével bonyolították le. Az idei megmérettetésre július 7. és 15. között került sor Dániában, ahol 82 ország 381 versenyzője mérte össze tudását. Egy ilyen mezőnyben tudott diadalmaskodni Szabó Attila, ami óriási siker – ebben a roppant tehetséges diák mellett nyilván szerepe volt a felkészítésben szerepet vállaló tanároknak is, nekik is jár tehát az elismerés.

Attila idén érettségizik. Ösztől a Cambridge-i Egyetem természettudományok szakán folytatja tanulmányait. Sokakban felmerülhet a kérdés, van-e onnan visszaút Magyarországra?

Akarva-akaratlanul is felsejlik az emberben Szent-Györgyi Albert példája, aki egykoron szintén e patinás szigetországi egyetem hallgatója volt, később azonban visszatért Magyarországra és itthon végzett tudományos tevékenységével érdemelte ki a Nobel-díjat. A példa tehát elméletileg Attila és a többi tehetséges magyar fiatal előtt is adott: külföldi tanulmányok és kutatások a világ legjobb felsőoktatási intézményeiben, kutató laboratóriumaiban, majd tudós karrier Magyarországon. De vajon van-e ennek realitása a XXI. században, figyelembe véve, hogy mit kínálnak (pénzben, technológiában) az Attilához hasonló tehetségeknek a nyugati és tengerentúli kutatóegyetemek, és mit tud kínálni neki Magyarország? Előfordul-e manapság, hogy sikeres magyar kutatók hazatérnek, és itthon folytatják tudományos pályafutásukat?

Biztosan sokak számára meglepő, de a válasz igen. Vannak, akik hazajönnek. Nem is kell nagyon sokat visszamenni az időben, hogy egy ilyen hírt találjon az ember: július 12-én, mindössze három nappal Szabó Attila győzelme előtt jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia honlapján, hogy Berényi Antal neurofiziológus úgy döntött, hazatér az Egyesült Államokból, és a New York-i idegtudományi laboratóriumot a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának Élettani Intézetére cseréli. Vajon miként lehetséges ez? A válasz részben a Magyar Tudományos Akadémia „Lendület” programja, amely biztosítja mindazon feltételeket, amelyekkel a fiatal kutató a legkorszerűbb műszerekkel szerelheti fel magyarországi laborját.

A „Lendület” program a kimagasló teljesítményű fiatal kutatók számára létrehozott program, melynek célja a sikeres fiatal kutatók elvándorlásának visszaszorítása, a tehetség-utánpótlás biztosítása, a fiatal kutatók előrelépési lehetőségeinek bővítése, illetve az akadémiai kutatóintézet-hálózat és az egyetemek versenyképességének növelése. A program révén reális esély nyílt arra, hogy Magyarország hazacsábítsa azokat a Berényi Antalhoz hasonló magyar kutatókat, akik a világ legnevesebb külföldi egyetemein dolgoznak.

Berényi Antal álláspontja szerint a „Lendület” programmal nem kell kompromisszumokat kötnie: reális célja lehet a világ egyik vezető idegtudományi kutatócsoportjának létrehozása itthon, Magyarországon.

A korszerű kutatólaboratóriumok mellett olyan munkahelyekre is szükség van, ahol a világ élvonalába tartozó munkát végezhetnek a kihívásokra vágyó, képzett magyar szakemberek. Adja magát a kérdés: vajon milyen állásajánlattal lehetne majd hazacsábítani Szabó Attilát az Egyesült Királyságból, miután elvégezte a Cambridge-i Egyetemet? Örömteli, hogy ma már erre is van tippünk. Bő egy hónappal ezelőtt adták át Csillebércen az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) legmagasabb szintű adatközpontját, a Magyar Tudományos Akadémia Wigner Adatközpontot. Az Európában egyedülálló műszaki jellemzőkkel bíró géptermi komplexum biztosítja a genfi székhelyű CERN kutatóintézet részecskegyorsítójából kinyert adatok feldolgozásához szükséges informatikai kapacitásokat. Az adatközpont létrehozására kiírt pályázaton a magyar kormány és az MTA által közösen összeállított pályázat győzött, 28 pályázat közül. Megelőztük többek között Svédországot, Norvégiát és Svájcot is. Így jöhetett létre Budapesten a világ legkorszerűbb adatközpontja, ahol világszínvonalú tudományos tevékenység fog folyni az elkövetkező években. Magyarország ezzel az intézménnyel felkerült az európai tudományos infrastruktúrák térképére. A Wigner Adatközpont jelentős mértékben hozzájárul a magas hozzáadott tudást igénylő munkahelyek teremtéséhez többek között a fizika illetve részecskefizika, illetve az informatika területén – egy ilyen munkalehetőség Szabó Attilának is vonzó lehetőség lehet.

Ami néhány évvel korábban még elképzelhetetlennek tűnt, mára egyre inkább reálissá válik: vannak érvek, amelyekkel Magyarország haza tudja csábítani a külföldön dolgozó magyar szakembereket. Kedves Attila, Téged is visszavárunk!

Így a francia forradalom évfordulóján túl, különösen szórakoztató olvasni Tóta W. írását. Amikor is a nagy népművelők az Ész birtokában beszántották fél Európát. De visszakanyarodva, hála Gyurcsány Ferenc regnálásának azért Tóta W.-nek volt már alkalma felvilágosítani a népet. A jakobinus reformkormányzás bemutatása – értsd klasszik kormányzati propaganda gyártása – azért gondolom nem fizetett rosszul a szerzőnek. Persze ilyenkor kevésbé fontos a kapitalizmus és szabadpiacosság, ha lepottyan az állam asztaláról egy zsírosabb falat. Mindenesetre köszönet érte! Nem volt kidobott adófizetői pénz. Azóta is, ha kicsit is elbizonytalanodom a mutyi-mutyi láttán, gyorsan megnézek egy részt a Modern Képmesékből – mely a közszolgálati tévén ment napi rendszerességgel – és azonnal „húzok vissza Orbán Viktor hónaljába”.

De vegyük szemügyre részletesebben Tóta W. érvrendszerét. Nehéz elmenni amellett, hogy a hvg újságírója a fideszességet „népbetegségnek” minősíti, amely „gyógyítható”. Ha valami keményebb ballib közíró lennék, akkor azonnal nácizmust és kőkemény kirekesztést kiáltanék. De mivel nem vagyok, így csak mellékesként jegyzem meg: érdekes… Továbbmenve, tudom hogy egészen hihetetlen, de Tóta W. pontosan megfogalmazza, hogy mi is a probléma a modern tömegdemokráciával: a demagógia. Persze Tóta W. szépen általánosítva ostobázza le a fideszes választópolgárt. De vajon mi lenne a megoldás? Esetleg a Tóta W. szerint ezeket a választókat, akik „sötét ostobaság” által „fertőzöttek”, ki kellene zárni a választók közül? Vissza kellene állítani a cenzusos választást? Nem, egyszerűen arról van szó, hogy azért „tudattalanok”, mert „szociálizációs oka van hátrányosságuknak”, mivel – és itt jön a lényeg – „információ- és kíváncsisághiányban” szenvednek. Ez az érvelés azért is különösen érdekes, mert a ballib írósereg kedvenc topikját cáfolja: „a politika beférkőzött a családokba, a munkahelyre, a templomokba…” és így tovább, és ugye megmételyezett mindent. Most akkor döntsük már el, hogy az emberek túl sokat foglalkoznak politikával, vagy túlságosan keveset?! Gondolom az lehet a gondolat feloldása, hogy túl sokat, csak éppen túl keveset értenek belőle, mivel "ostobák". Nagy szerencséje van azonban a magyar népnek, hogy van neki egy Tóta W. Árpádja, aki mindig elmagyarázza az "ostobának", hogy mit hogyan is kell gondolni és látni, mivel sajnos ezek az emberek nem érettek a demokráciára.

Jól mutatja egyébként mindez, hogy mi a különbség a jobb- és baloldali „értelmiség” között, ugyanis a jobberek nem nézik hülyének a népet. A jobboldal pontosan érti és megtanulta, hogy milyen a magyar társadalom – már ha egyáltalán létezik ilyen – természetrajza. Ezt nem én állítom, hanem Plankó Gergely a 444-en: „az úgynevezett jobboldal már hosszú ideje jobban érzi, hogy milyen ez az ország.” Ebből kifolyólag elég jól érzi (többnyire), hogy mit lehet még megtenni, és hogy meddig is lehet elmenni. Ez egyébként abból adódik, hogy a Fidesz nem nézi a magyar embereket hülyének, tisztában van a problémáival és azokra megpróbál reflektálni – jól vagy rosszul, de érti mi a stájsz. És ez igaz egyébiránt a baloldali, liberális és bizonytalan választókra egyaránt – őket sem nézi hülyéknek. Ennek az eredménye a kétharmad, mivel senki sem gondolja azt, hogy 2010-ben 3 millió fideszes szavazó volt. Ezzel szemben a Tóta W.-féle elit értelmiségiek baromira lenézik a választópolgárokat. De persze nem csak a szavazókat, hanem a saját politikusaikat is (lásd Horn Gyula/Mesterházy Attila) és többnyire még a saját értelmiségüket (lásd Szárszó), vagyis egymást is. Ez persze engem különösebben nem zavar, én sosem fogok aggódni az európai értelemben vett baloldalért. Csak Tóta W. figyelmébe is ajánlanám – állampolgári alapismeretek –, hogy a választásokat még mindig a magyar nép dönti el. 

Lehet, hogy a népművelés és felvilágosítás helyett le kellene jönni az elefántcsont toronyból. És akkor jobban menne. De persze én nem akarom megmondani, csak lehet. És egy valamivel egészen biztosan nem lehet megnyerni a saját táboruk számára a választót, ha mucsai tirpák még mindig nyereg alatt húst puhító hordának nézik és ennek nap, mint nap hangot is adnak.

Az EU-t kritizálni eretnekség, a büntetés pedig a kiátkozás. Azok érvelnek így, akiknek két dolog a legfontosabb: a vita és a demokrácia. Itt tartunk.

A Tavares-jelentés kapcsán újra lángol a vita, hogy hol is van Magyarország helye Európában. Abban szerintem egészen biztosan nincsen komoly vita, hogy az évezredes történelmünk során államférfiak hada dolgozott folyamatosan azon, hogy ez a hely a Nyugathoz legyen közelebb. Egyet azonban elfelejtenek a balliberálisok: Szent István nem csak a Koppányt vágatta négybe, de a Német-Római Császársággal is megvívta a maga háborúját.

Ma a balliberálisok úgy viselkednek, mintha Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásával véget ért volna a magyar történelem menete. Ez rendkívül hasonlatos a klasszikus marxista gondolkodáshoz: a párt és a kommunizmus az emberiség történetének a csúcspontja. Ma azt hiszik, hogy ez az EU. Lehet szépen hátradőlni, a nagy harcokat megvívták, azokban győzedelmeskedtek: „a gép forog, az alkotó pihen”. 

Azonban az idő megy szépen tovább és kicsit sem biztos, hogy a jövő abban a technokrata-bürokrata ’68-as generáció által eluralt intézményrendszerben van. Persze ha valaki meg meri mindezt kérdőjelezni, akkor septiben eretnekké nyilvánítja a tolerancia papsága. Mert mégis mi az, hogy valaki kritizálni meri az Európai Uniót? Holott az Európai Unió társadalom-mérnöki csúcsteljesítmény! Az a szervezetet, melynek semmilyen tekintélye nincs. Nem is nagyon lehet, hisz kizárólag bizottságok, tanácsok és egyéb kollektív szerveződések uralják, hogy az egyéniség véletlenül se bontakozhasson ki benne. Zárójelesen jegyezném meg, hogy egy kollektivista szocialisztikus berendezkedésről beszélünk, mely a zsidó-keresztény kultúrával teljesen ellentétesen felépített szerveződés. Végül is miért is lenne tekintélye, amikor ma azok ülnek a legfontosabb pozícióiban, akik mindent megtettek, hogy országaik hagyományait relativizálják és a tolerancia jegyében mindennek nekimenjenek, amely kicsit is tiszteletet parancsoló. Ennek ellenére ők mégis elvárják mindezt, mégis milyen alapon? Ám, ha valódi vita alakul ki arról, hogy például egy nemzetállamnak hol is vannak a szuverenitásának a határai – mely vita egyébként az USA-ban folyamatos és mindennapos –, akkor mi a válasz? Azonnali kiátkozás a demokrácia és a tolerancia jegyében. Meggátolva ezzel azt, hogy a kérdéskörről normális mederben folyjon vita. Mindez nyilvánvalóan abból szorongásból fakad, hogy féltik meglévő pozícióikat mivel egy diskurzus megfékezhetné az európai szuperállamról alkotott vízióik valóra válását. Azt pedig már csak halkan jegyezném meg, hogy az EU-nak mégis milyen legitimitása van, amikor jelenleg minden egyes tagországban 50 százalék körül van azoknak az aránya, akik támogatják, valamint akik ellenzik az intézményesült Európát.

Sosem felejtem el az első élményeimet az Európai Unióval kapcsolatban. Még gimnazista koromban elolvastam a szokásos maszlagot róla a hivatalos földrajz könyvben. Hogy fokozatosan egységesülni fog Európa, a nemzeti határok teljesen el fognak tűnni és csak régiókból fog állni az egész kontinens, peace lesz meg love és boldogan élünk szépen, ásó, kapa, nagyharang. Ezt szépen le is írtam az egyik dolgozat esszékérdéseként. Amikor azonban visszakaptam a témazárót, az osztályfőnököm áthúzta a komplett hóbelebancot és odabiggyesztette azt a kérdést: „Valóban? Ezt azért még gondold át!” Persze mindez 10 éve történt. Ma pontosan ezt nem lehet megtenni. Mert ha kicsit elkezdünk gondolkozni, akkor milyen bélyeget sütnek azonnal a homlokunkra? Nem vagy demokratikus, nem vagy Európa-barát, „nem érted a világ mai menetét”. Mert ugye Európa csak egy felé haladhat és az mindig a jó – itt jegyezném meg, hogy a ’30-as években éppenséggel Európa a nácizmus és a fasizmus felé haladt. Fogadd el tehát kritikátlanul az EU-t, mert az EU jó. És ugye minden ami a Lajtán túl van, az jó, hisz a fejlett. És ami fejlett, az jó. Éppen ezért Európának nem kizárólag gazdaságilag kell minél inkább központosulnia, hanem politikailag és eszmei téren is. Miért? Mert a központosítás szükségszerű, hogy elérjük azt a fejlettségi szintet. A szabad piac és a globalizáció érdeke diktálja ezt. Mindezt ki tolja elsősorban? A magyar baloldal, jó reggelt! Annak a szabad piacnak az érdekében, amelyben az uborkamérettől az autók szén-dioxid kibocsátásán át a cigarettatípusokig lassan mindent leszabályoznak. Igen, annak a szabad piacnak a jegyében.

Ezen túlmenően, ha már a vitákat sikerült partvonalra szorítaniuk, mindent megtesznek, hogy teljesen kigyomlálják a patriotizmust is. Mivel a patriotizmust és a hagyományok tiszteletét a nacionalizmus melegágyának tartják. Ezért tűzzel-vassal üldözik a kereszténységet, a konzervativizmust és minden más nézetrendszert, melyet reakciósnak ítélnek a haladással szemben. Azonban helyette nem kínálnak semmit. Mert mi az európai gondolat? Mégis mi az az európai identitás? Mik azok az európai értékek? Ezeket nem tudják meghatározni, csakis a nacionalizmussal szemben (nem keverendő a sovinizmussal). Éppen ezért nem csinálnak mást, mint lebontják a egészséges nemzeti érzést és a vallási hagyományokat. De mind hiába, mert nem kínálnak semmilyen alternatívát helyette. Nincs mi közül választani. Ezt persze nem csinálták ügyetlenül, hisz mára Európa szerte erősödik a radikalizmus, míg az „európai értelemben vett jobboldal” lehajtott fejjel ül az Európai Parlamentben. Kínossá vált számára saját jobboldalisága. Nem mer megszólalni semmilyen fontos morális kérdéskörben. Nyilvánvalóan rendkívül kínos ezért számukra a Fidesz. Amely nem csak hogy ezt meg meri tenni, de még fel is hívja a figyelmet az európai jobberek gyengeségére. Csoda, ha nem szeretik? Csoda, ha idegenkednek tőle? Ezt a balliberálisok úgy fogják fel, mintha a Fidesz mögül kihátrálna az európai jobboldal. Ez részben igaz is. De nem azért, mert elhatárolódik. Hanem azért, mert a magyar jobboldal mellett ők már nem tűnnek annak.

That’s all folks! Nem „fogunk lehajtott fejjel járni ebben a kurva Európában” és nem kérünk elnézést saját jobboldaliságunk miatt!

A Tavares-jelentés akár még gazdasági hátrányt is okozhatott volna Magyarország számára. Persze ehhez az kellett volna, hogy a gazdaság szereplői elhiggyék azt, amit Tavares leírt és jelentőséget tulajdonítsanak neki. Szerencsére nem ezt tették. A forint köszöni jól van és a CDS felárunk sem mozdult el.

 

A magyar kormányt elmarasztaló Tavares-jelentés elfogadói azt hangoztatják, hogy a magyar demokrácia és a magyar nép érdekében volt erre szükség. Erről persze első olvasatra lehet tudni, hogy nettó baromság( tényszerű tévedésekről itt olvashatsz), ugyanakkor hajlamosak lehetünk bagatellizálni a kérdést azzal, hogy a balos eurokraták csak a saját politikai pecsenyéjüket sütögetik ezzel. Egyesek még akár a jelentést megszavazó vagy azt helyeslő magyar politikusoknak is hajlamosak megbocsájtani, hiszen ellenzékként az a dolguk, hogy időről időre belerúgjanak a kormányba.

 

Van ennek a kérdésnek azonban egy gazdasági olvasata, ami a fentieket más színben tünteti fel. Ha a piac komolyan vette volna a jelentést, akár még gondban is lehetnénk. Szerencsére az európai baloldal számításait – ahogyan az lenni szokott – keresztülhúzta a valóság.

 

Mire játszanak vajon azok a körök, akik ezt a jelentést annyira erőltették? Az egyik tényező, amit terveik szerint a jelentés befolyásolhatna, Magyarország kockázatának (CDS) erősödése. A CDS fejezi ki, hogy egy ország gazdasága, illetve annak szereplői milyen áron kapnak hitelt – a bankok a referenciakamat megállapításánál ezeket a tényezőket nagy súllyal veszik figyelembe. Ha a CDS magas, drága a hitel, ami visszafogja a növekedést.

 

A jelentés azt sugallja, hogy a jogállam került veszélybe (Reding-nyelven: tombol a diktatúra), így előfordulhatna, hogy befektetők beárazzák ezt a kockázatot. A tényeket figyelmen kívül hagyó Tavares-jelentés elfogadásával az Európai Parlament hivatalosan kimondja, hogy Magyarországon a jogállam sérült, ami egy lehetséges forgatókönyv szerint dráguló finanszírozáshoz vezethet. Mivel Magyarország az IMF olcsó, de negatív következményekkel járó pénze helyett a piaci finanszírozást választotta, ez érzékenyen érinthetné a teljes gazdaságot.

 

Ehhez képest a Tavares-jelentés elfogadása után egy nappal erősödött a forint, és a CDS a helyén maradt. Úgy tűnik, a befektetők inkább a józan eszüknek hisznek, illetve annak a ténynek, hogy Magyarország a jó gazdasági teljesítményének következtében kikerült a túlzottdeficit-eljárás alól. A Tavares-jelentés hazugság, a tények pedig makacs dolgok.

 

A fentiekből egyvalami látszik tisztán: a jelentés elfogadói és helyeslői kárt akartak okozni Magyarországnak. Cohn-Bendittől ezt még csak elfogadjuk, de a saját balosainktól már kevésbé. Van egy szó arra, amikor valaki a saját hazájának tudatosan kárt okoz. Ezt a szót ide csak azért nem írom le, mert titkon azért bízom benne, hogy még Bauer Tamás is csak butaságból nyilatkozta, hogy „az első mondatától az utolsóig egyetért a Tavares-jelentéssel”. Ha viszont tudatosan, akkor neki és társainak nincs helye a közéletben.

Jelenleg a gazdaságpolitika uralkodó mérőszáma a GDP. Ez egy ország gazdaságának fő mutatószáma, ez alapján rangsorolunk, ehhez mérjük az államadósságot. Politikusok lépten-nyomon erre hivatkoznak és még Keynesék is úgy gondolták, ha növekedése megfelelő aggodalomra semmi ok.

A monetaristák a ’70-80-as években már más mutatószámokban kezdtek gondolkozni. Ők elsősorban inkább az inflációt, másodsorban az államadósság nagyságát tartották fontosnak. Szerintük, ha ezek rendben vannak, akkor stabil a gazdaság, a növekedés pedig jönni fog magától. Az ő gondolkodásuk található meg a maastrichti kritériumokban, melyek olyan monetarista kritériumok, amelyek az árstabilitást és a kiegyensúlyozott államháztartást követelik meg. Csak az ezen alapuló gazdasági növekedés fenntartható.

2009-ben azonban két Nobel-díjas közgazdász, Amartya Sen és Joseph E. Stiglitz is arra hívta fel a figyelmet közös tanulmányukban, hogy a GDP, mint mutatószám hiányos; ami a piaci teljesítmény mérőszámaként indult, mára a társadalmi teljesítmény mutatójává vált.

A GDP nagysága azonban önmagában nem sokat mutat egy ország lakosságának jólétéről, vagy az emberek megelégedettségéről. A GDP számításánál ugyanis nem vesznek figyelembe olyan tételek, mint a háztartási tevékenység, az egyének közötti egyenlőtlenséget és számos olyan tényező, melyek hatással vannak az egyének jólétére, mint az egészség, szociális kapcsolatok, gazdasági biztonság, stb. A GDP ráadásul olyan kormányzati kiadások hatására is növekszik, mint a természeti katasztrófa kezelése, amely a társadalmi jólét ellen hat. 

A GDP hiányosságai miatt igény van új mutatószámok kidolgozására, jóléti mérőszámok megalkotására, hiszen a GDP a gazdasági teljesítmény mutatószáma, nem pedig a jólété, ahogy Sen és Stiglitz mondta. Az Európai Parlament megrendelésére születtek új mutatók, melyeknek az volt a célja, hogy a GDP-t különböző társadalmi, gazdasági vagy környezeti tényezőkkel korrigálják, vagy a GDP-hez újabb dimenziókat csatoljanak.

Az OECD szakemberei megalkották a Better Life indexet, mely az életminőséget, körülményeket, és a jólétet próbálja felmérni, több dimenzió figyelembevételén keresztül. Az oldalon kedvünkre böngészhetünk az országok között. A főoldalon egy-egy virág egy-egy országot szimbolizál, melyek szirmai az egyes dimenziókat mérik, és hosszúságuk mutatja az ország azon dimenzióban elért teljesítményét. Az indexben figyelembe veszik az olyan tényezőket is, mint a környezet minősége, munka, egészség, munka-életegyensúly, élettel való elégedettség stb. Az oldalon könnyen össze tudjuk hasonlítani az egyes országokat.

A Better Life mutatót azonban számos kritika érte, hiszen a kemény statisztikai mutatók mellett figyelembe vették a kevésbé kvantifikálható puha mutatókat is, melyeknek pontos mérhetősége megkérdőjelezhető.

Az országok között természetesen megtalálható Magyarország is, és észrevehetjük, hogy amíg például az oktatás területén jó pontszámmal rendelkezünk, addig a jövedelem és az élet minőségével való elégedettség igen alacsony.

Egy másik mutatószám, melyet 2011-ben vezetett be az ENSZ, a Gross National Happiness (GNH), vagyis a Bruttó Nemzeti Boldogság, amely figyelembe veszi az ökológiai és kulturális értékek védelmét, a jó kormányzást, oktatást, egészséget, közösségeket stb.

És végül, számos olyan mutató van amelyek kisebb dolgokra koncentrálva próbálnak meg valami törvényszerűséget kimondani, olykor akár komolytalanul. Ilyen például az egyre ismertebb Big Mac index, mely egyes országokban hasonlítja össze egy Big Mac árát, vagy az Első Randevú Indikátor, amely kimondja, hogy rossz gazdasági helyzetben az emberek egyedül érzik magukat, és ezért megnövekszik a randevúk száma. További mutatók itt.

A GDP egyeduralkodóságát tehát többen is idejétmúltnak tartják. Mint mutatószám biztosan nem fog eltűnni a süllyesztőben, megmarad a gazdasági teljesítmény mérésére, de kiegészítésére, korrigálásra számos próbálkozást fogunk látni még a jövőben.

A cikk szerzője: Perecz Panna

A kiegyezéskor kialakult magyar-zsidó identitás jelentősen megkérdőjeleződött a Holokauszt által, míg ezt a törést a kommunizmus kegyetlenül kihasználta. Ugyanakkor a kommunista rendszer kiüresítette mind a magyar, mind a zsidó szellemi életet és megfosztotta a társadalmat tekintélyeitől, emiatt halad rendkívül nehezen a múlttal való szembenézés. Köves Slomóval az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetőjével beszélgettünk.

 
Lukácsi Katalin és Szolomayer Balázs interjúja

 

Jól tudjuk, hogy voltatok segíteni az árvízi védekezésben?

Igen, voltunk segíteni, a Tett és Védelem Alapítványnak külön havaria csoportja is alakult. Több helyen kint voltunk Budapesten és Dunaújvárosban is.

Ilan Mor szintén volt védekezni, és az ő fellépésével kapcsolatban kialakult némi vita a zsidó közösségen belül, ahol többen úgy fogalmaztak, hogy nagyfokú naivitásra vall, ha a nagykövet úr azt hiszi, hogy egy ilyen gesztustól megváltozna az ország hozzáállása a zsidósághoz. Egyetértesz ezzel a megközelítéssel?

Szerintem annak mindenképpen pozitív üzenete van, ha az izraeli vagy bármelyik nagykövet azzal a közösséggel, melyben hivatali idejét tölti, szolidaritást érez és vállal. Nyilván azon emberek hozzáállása nem fog egy csapásra megváltozni, akik ellenérzéseket táplálnak országa ellen, de kis tettekkel lassan valami változást el lehet érni. Ha nem lehetne elérni, akkor nem lenne értelme semminek.

Ateista családban nőttél fel, hogy lett belőled mégis rabbi?

A rendszerváltozás idején volt egy nagy ébredés az emberekben, fiatalokban. Én az átlagnál fiatalabb voltam, mindössze 12 éves. Sokan, akik szintén ilyen ateista zsidó családban nőttek fel, a saját zsidóságukat kezdték kutatni.

De tudtad, hogy zsidó családban nősz fel és ez mit jelent?

Tudtam, de sokat nem jelentett. Egy ilyen családban ez a téma nagyon megszürkült, és igazából így sok tartalmat nem igazán tud hozzárendelni egy fiatal. A szokványostól eltérően én nem arról az oldalról indultam el, hogy akkor mit jelent zsidónak lenni, én nem a gyökereimet kezdtem el keresni. Érdekelt Isten, a létezés, a teremtés, a jó, a rossz, tehát azok a kérdések, amelyek előbb-utóbb minden embert foglalkoztatni kezdenek. Ezek után tudatosult bennem, hogy ha zsidó vagyok, akkor a legjobb az, ha erre a zsidó hitvilágban keresem a válaszokat. Ez elég gyors folyamat volt, tehát már 13 és fél éves koromban külföldre mentem tanulni, és innen szinte már egyenes út vezetett a rabbi léthez.

Miért nem a Mazsihisz keretein belül képzelted el ezt a tevékenységet?

Ez nem egy tudatos elhatározás volt. Valószínű, hogy az játszott ebben közre, hogy igazából az a fajta tanulási lehetőség, amely olyan mélységekig elment, amire én igényt tartottam, arra nem volt alternatíva. Azon az Oberlander rabbin kívül – akit Menachem Schneersohn rabbi, a Lubavicsi rebbe küldött akkor Magyarországra – nem nagyon volt, aki tanított, bármilyen furcsán hangzik is.

A Szombat, zsidó folyóirat, nem rég a Mazsihiszen belüli változásokkal kapcsolatban, a Mazsihiszt a „Síp utcai Kádár-rendszernek” aposztrofálta. Hogyan jellemeznéd az EMIH és a Mazsihisz viszonyát?

Szerintem ezt egy kicsit másképp érdemes megközelíteni. Nem jó, ha a vitát egyfajta EMIH-Mazsihisz adok-kapokra egyszerűsítjük le. Viták, nézeteltérések, feszültségek minden közösségben vannak, ez a legtermészetesebb dolog. Ebben a magyar zsidóság semmiben sem különbözik az átlag magyar társadalomtól. A módszerek és a hanghordozás tekintetében sem, azzal együtt, hogy egy kisebbségnél ez mindig sokkal kiélezettebb.

A magyar zsidóság több nagy traumán van túl, traumában van benne, amiből újra kell építkeznie. Ez több pontból áll össze. Kénytelen vagyok ebben a kérdésben időben nagyon visszamenni. A magyar zsidóság nagy részének volt egyfajta gondolkozása a kiegyezéstől a húszas-harmincas évekig és a Holokausztig arról, hogy hogyan kell magyar zsidóként élni, hogyan kell megélni a magyar és zsidó identitást. Mindez elég erősen megkérdőjeleződött, és ebben óriási trauma volt a Holokauszt. A trauma alatt azt értem, hogy lelki-identitásbeli trauma. A Holokauszttal kapcsolatban nemcsak az okozott fájdalmat, hogy az emberek elvesztették családtagjukat, családjukat, emberi méltóságuktól, jogaiktól, vagyonuktól majd életüktől is meg lettek fosztva, hanem az a fajta modell, ahogyan a magyar zsidók gondolkodtak magukról, hogy ők magyarok, csak zsidó vallásúak, ez a húszas évektől teljes egészében megkérdőjeleződött, és végképp megrendült a Holokausztban. A Holokauszt a fizikai pusztítás mellett, ezt a kettős identitást is megkérdőjelezte.

Ezután jött a kommunista éra, mely ezt a traumás állapotot cinikusan kihasználta. A kommunista rendszer kihasználta azt a kiszolgáltatottság érzést, ami a zsidókban volt. Azt próbálták mondani, hogy nektek nincs más alternatíva: ha itt maradtok, akkor teljesen elköteleződtök felénk. Kössünk egy íratlan szerződést; a legjobb modell nem az, hogy magyarok vagytok és zsidó vallásúak, hanem az hogy zsidóság tulajdonképpen nincs, és akkor antiszemitizmus sincs. Ennek egy praktikus eleme volt az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH). Ez a szerv nagyon cinikusan nem az infrastruktúrájában, a látható megjelenésében bántotta a közösséget, hanem a lelkében. Ami azt jelenti, hogy megpróbálta azt elérni, hogy pár évtizeden belül ne legyen olyan hiteles, szellemi vezetés, melynek hatására az emberek vállalják zsidóságukat, akik után mehet a nyáj. Ezt hogy lehet elérni? El lehet érni azzal, hogy megszüntetjük az oktatást. És ugye úgy szüntették meg, hogy ne lehessen mondani, hogy teljesen felszámolták. A modell az az volt, hogy nem volt többet zsidó óvoda, zsidó általános iskola, lélegeztető gépen volt egy zsidó gimnázium, ahol a hetvenes évekre már csak egy-két diák lézengett egy-egy osztályban. Valamint megmaradt egy rabbi szeminárium, amit már nem kellett megszüntetni, mert magától kiürült, mert ha nincs zsidó óvoda, iskola, gimnázium, akkor ki megy el a szemináriumba rabbinak tanulni?

Ez volt a szellemi leépülés egyik oldala. A másik oldalon pedig a létező, esetleg nem formális oktatásokat, közösségeket az ÁEH és az ÁVÓ/ÁVH elfojtotta. Valamint a teljes establishmentet morálisan tették hiteltelenné. Az volt a céljuk, hogy a rendkívüli módon kiszolgáltatott helyzetben lévő zsidóságot belülről építsék le. Az ötvenes években a hitközség maga sorra adott el az államnak olyan zsinagógákat, amelyek még működő zsinagógák voltak. Ilyen volt például az Óbudai Zsinagóga is, amit úgy adtak el, hogy közben még működött. Ez nem csak abban volt csapás a magyar zsidóságra, hogy akkor eggyel kevesebb zsinagógája volt, hanem a hivatalos zsidó vezetés bukott meg ezáltal morálisan a zsidó közösség szemében.

Bármily furcsán hangzik is – én úgy gondolom – hogy ennek a modellnek a kifutása az elmúlt tíz évben érik be. A Rákosi-rendszerben létrehozott zsidó szervezeti struktúra – a Mazsihisz tulajdonképpen annak a MIOK-nak (Magyar Izraeliták Országos Képviselete) a folytatása, amit a szocializmus egységének a nevében létrehoztak – szellemi belső leépüléséhez most érkezett el. De ez nem csak a Mazsihisznek a problémája, hanem az egész magyar zsidóságnak, és bizonyos értelemben a teljes magyar társadalomnak is. Ez a szellemi kiürülés nem csak a mi belső közösségi ügyeinket nehezíti meg, hanem azt a sokat emlegetett emésztési, feldolgozási folyamatot is, amire szükség lenne a magyarság és a zsidóság, a keresztény magyarok és a zsidó magyarok közötti viszonyban. Nem lehet valódi párbeszédről – bár nem szeretem ezt a szót, de kénytelen vagyok ezt használni – beszélni akkor, hogy ha nincsenek meg azok a személyek és azok az entitások mindkét oldalon, amelyek hitelesen tudják egyik vagy másik álláspontot képviselni.

Tehát, azt gondolom, hogy a Mazsihisszel, és a hivatalos zsidó egyházi struktúrával nem kifejezetten vagy nem csak a belső intrikák és szervezeti kapcsolatoknak problematikája adja a kérdés forrását, hanem egy sokkal mélyebb szellemi vákuum, amit ki kell tölteni.

Nemrég volt a trianoni évforduló és úgy tűnik, mintha egy újfajta perspektívába helyeződne Trianon kérdése, hogy mindez a zsidóságnak is egy komoly csapás volt. Mit gondolsz arról, hogy a Trianon-Holokauszt egymással való szembeállításának lassan vége szakad?

Bárcsak vége lenne, de ez elsősorban nem a zsidóságon múlik. Ha megnézzük a húszas-harmincas évek politikáját, akkor láthatjuk, hogy nem a zsidóság volt az oka annak, hogy egy olyan kép alakult ki, hogy Trianon nem fáj a zsidóságnak. Akkoriban egy olyan képet rajzoltak fel, mintha a zsidóság nyerészkedett volna, sőt, akár oka lett volna Trianonnak. Már visszamenőleg az első világháborúval kapcsolatban is keringtek ilyen legendák, pl. a zsidó feketekereskedelemről. Hogy ez így alakult, annak igen sok történelmi oka van. Nyilván szerepet játszott a rövidéletű és rosszemlékű Tanácsköztársaság is, ami nagyon mély berögződése lett, melyet később a Rákosi-rendszer tovább mélyített.

Nem lehet kérdés az, hogy Trianon a zsidóság számára tragédia csakúgy tragédia, mint ahogy a magyarság egészének az. Hiszen a magyar zsidó közösség is széttöredezett. Sőt a tragédia talán még mélyebb. Gyakran mesélem a dédnagypapám történetét, aki Erdélyben volt ügyvéd. 1920 után nem praktizálhatott, mert nem volt hajlandó felesküdni a román királyra. Amikor a II. bécsi döntés után a magyar hadsereg bevonult Erdélybe, akkor ő is kiment köszönteni a magyar katonákat. Majd két évvel később ugyanez a gépezet deportálta a halálba, azért mert zsidó volt. Ez mutatja, hogy mekkora lelki törés is volt egy magyar zsidó számára a Trianontól a Holokausztig tartó két évtized.

A magyar zsidóság számára éppen ezért nem lehet kérdés az, hogy Trianon egy hihetetlen veszteség. Bizonyos értelemben sokkal nagyobb, mint a magyarság többi részének, hiszen ez volt egyben a modernkori magyar antiszemitizmus egyik alappillére. Ha nincs Trianon, akkor nyilván nem alakul így az egész európai geopolitikai képlet sem, de nem alakul így a magyarországi antiszemitizmus képlete sem. Ez borzasztó helyzet. Ugyanakkor az is egy nagyon nagy probléma, mikor ezeket a különböző történelmi traumákat egyik vagy másik csoport kisajátítja magának, és másokat pedig abból kirekeszt. Vagy amikor az egyik relativizálására használjuk a másikat.

Ha már a kirekesztést említetted, mi a helyzet Szegedi Csanáddal, aki mintha látványosan eltűnt volna a magyar közéletből, hogy halad tanulmányaival?

Nyilvánvalóan neki is ez egy életre szóló feladat lesz, hogy feldolgozza a családja és a személyes múltját, és ebből megpróbálja a lehető legjobbat kihozni a saját maga és a közössége számára is. Alapvetően én úgy látom, hogy próbálja helyretenni a dolgokat, egy tanulási folyamatban van benne. Nem véletlen, hogy el van tűnve. Úgy gondolom, hogy ezt ő is úgy látta jobbnak, ha ezt a folyamatot intimitásban próbálja meg végigcsinálni. Jár rendszeresen tanulni Oberlander rabbihoz és zsinagógába. Valószínűnek tartom, hogy fogunk még róla hallani.

Olvastuk, hogy te vagy a honvédség tábori rabbija. Ez mivel jár együtt?

A tábori lelkészi szolgálat, és ezen belül a tábori rabbinátus pontosan olyan helyzetben van, mint a honvédség általában. Nem olyan kort élünk, hogy a honvédségnek külső ellenség ellen kellene fellépnie, és hogy megszűnt a kötelező sorkatonai szolgálat, ezzel a hadsereg sokkal inkább szimbolikus szerepet tölt be. Megtestesíti a nemzeti összetartozást és együvé tartozást, a nemzetnek a közös történelmét és így tovább. A tábori rabbinak ma ehhez hasonló szimbolikus feladatai vannak. Ugyanis a tábori lelkészetben ma sokkal kevésbé van az a fajta szolgálat, ami mondjuk egy sorkatonai szolgálatnál megvan, hogy a katonák lelki állapotát próbálja meg javítani. Egy új helyzetet élünk. A honvédségben szolgálatot tevők nagy része este hazamegy, és ha lelki problémája van, és el akar menni egy paphoz, egy rabbihoz, akkor a környék templomába vagy zsinagógájába megy. Az a tapasztalatom, hogy az elsődleges feladat az a szimbolikus megjelenés, ezzel a honvédségen belül megjelenítjük a nemzeti együvé tartozást. A tábori rabbinátussal tulajdonképpen kifejezzük Magyarországnak, hogy a magyar zsidóság beletartozik a nemzet testébe.

Próbáljuk a tábori rabbinátus történelmi hátterét és jelentőségét megmutatni. Ilyen volt például egy a zsidóság 48-as szerepléséről szóló konferencia, ilyen az új projektünk, a hadviselt zsidók aranyalbumának az új kiadása, amit a harmincas években többször is kiadtak, hogy ezzel is ellentmondjanak a korabeli antiszemita propagandának, és bizonyítsák, hogy igen is a zsidóság képviseltette magát az első világháborúban a Monarchia oldalán. Ezek mind részei ennek a feladatnak. Van valamennyi megkeresés zsidó katonák, honvédek részéről, ez is természetesen része a munkának, de egész napos elfoglaltságot nem tesz ki.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) elismerte egy nemrég közzétett belső dokumentumban, hogy hibákat követett el a görög válságkezelés kapcsán. Olyan útra terelte Görögországot, ami miatt a görög társadalomnak nagy áldozatot kellett vállalnia azért, hogy a helyzet még rosszabbra forduljon.

Görögországgal szemben Magyarország gyakorlatilag megszabadult az IMF hiteltől. Ennek kapcsán médiában (és hivatalos körökben is) folyamatosan téma volt az IMF kontra piaci finanszírozás. Ez a poszt egy egyszerű példával igyekszik szemléltetni a kettő közti különbséget.

Képzeljük el, hogy egy hónapra autót szeretnénk bérelni. Találunk számos piaci autókölcsönzőt, akiktől nagyságrendileg azonos áron tudunk bérelni. Persze van némi különbség a feltételekben, de azért az ajánlott szerződések arról szólnak, hogy teletankolva elviszem, használom, majd egy hónap múlva, egészben, teletankolva visszaviszem.

A sok piaci kölcsönző mellett azonban van egy különleges. Ettől a kölcsönzőtől fél áron kapom meg az autót, de van egy-két speciális feltétel. Vállalnom kell a szerződésben, hogy a jó árért cserébe ők mondhatják meg, hogy hogyan vezessek, sőt néha azt is, hogy hova menjek vele. Az autóban kamerák vannak, amelyeken követni tudnak, és ha nem tetszik a vezetési stílusom, egy közvetlen rádión keresztül be tudnak avatkozni. A „tanácsaiknak” egy része a biztonságos vezetést szolgálja (legalább is szeretném ezt hinni), ugyanakkor sokszor úgy szólnak bele a vezetésbe, hogy ők csak engem látnak a kamerájukon, az utat nem. Ha például hirtelen kormánymozdulatokat teszek, egyből szólnak, hogy nem kellene, de az nem érdekli a kölcsönző céget, hogy ezzel egy semmiből előttem termett nyugdíjas csoportot kerültem ki a zebrán.

 A legrosszabb az egészben, hogy mivel nem mehetek arra, amerre akarok, és nem vezethetek úgy, ahogy szeretnék, nem érem el a céljaimat. Úgy tűnik, olcsón jutottam az autóhoz (a piaci kölcsönzőt ki sem tudtam volna fizetni), de mivel nem érek célt, nem jutok pénzhez sem, így ördögi körbe kerülök.

 Magyarország a piaci kölcsönzőt választotta, Görögországnak viszont nem volt választása. Most úgy tűnik, a segítő szándékú instrukciók ugyanoda vezettek, ahova Argentína 2002-ben jutott. Csak drukkolni tudunk Christine Lagarde asszonynak és csapatának, hogy legalább utólag képes legyen levonni a megfelelő konzekvenciákat. És Görögországnak, hogy találjon vissza a kiegyensúlyozott gazdálkodás útjára, különben mindannyian jó nagy slamasztikában leszünk.