A szocialista politikus pokolra juttatná az Orbán-kormányt. Ez azért vicces.

Hiller István a pártja által éppen egy hete szervezett sajtóbeszélgetésen a tankötelezettség korhatárának leszállításáról szólva úgy fogalmazott, ez ördögtől való, és "pokolra is fog jutni", aki megcsinálta – írta a hvg.hu. Most ne menjünk részletekbe a különböző európai országok vezetőinek sorsát illetően, Európában ugyanis a 16 év szinte általános a tankötelezettség felső korhatára esetében.
Azért ez egy nem várt mértékű klerikális fordulat a nemrég saját pártja által háttérbe küldött, de most valamilyen oknál fogva újra csatasorba állított szocialista politikus részéről. Hiller egészen sajátosan értelmezi a balliberálisok által egyébként fetisizált állam és egyház elválasztását. 2005-ben még úgy látta: Magyarországon a nagyon nagy többség vallja és akarja, hogy látszódjék állam és egyház világos szétválasztása.
Kerdemként csatlakozunk utóbbi véleményhez. Úgy véljük, a végső ítélet Istennél és nem szocialista politikusoknál van. Hiller ex-kultuszminiszternek pedig talán érdekes lenne egyeztetni pártelnökével egy új, az ellenfél démonizálását szó szerint is gyakorló szoci politikai kultúra építéséről.  Mesterházy ugyanis új politikai kultúrát szeretne.

Az uralkodó minden kormányválság, háború és pénzügyi katasztrófa ellenére a helyén marad, és az állandóságot képviseli.

Unokáink a 21. század elejét olyan korszakként ismerhetik majd meg a történelemkönyvekből, amelyet beárnyékolt egy gazdasági világválság. Olyan folyamatok részesei vagyunk, melyeket talán csak történelmi távlatokban lehet majd, mint teljes egészet látni. A lemaradó társadalmi rétegekre építő szélsőséges baloldali és jobboldali politikai erők megerősödése, a gazdasági kilátástalanságból fakadó euro-szkepticizmus és a kriptokommunista eszmékből táplálkozó egyház- és hagyományellenesség, a demokratikus pártok álcájával tevékenykedő mozgalmak térnyerése mellett Európa, de az egész nyugati civilizáció nyugalomra és folyamatosságra vágyik.

Mindennapos a megszorításokba vagy éppen azok elodázásába belebukó kormányfők látványa és a hírcsatornák adásaiban megjelenő államfők búcsúbeszédei, akik olyan kérdések miatt kényszerülnek távozni, amelyek a jelen politikai és gazdasági helyzetben még inkább felkorbácsolják a polgárok érzelmeit. A háború utáni Európa talán legstabilabb demokráciájában, a Német Szövetségi Köztársaságban két éven belül két államfő kényszerült lemondásra.

Ennek tükrében érdekes kép tárult elénk, ha figyelemmel kísértük az elmúlt napok eseményeit a „Csatorna”másik oldalán. Emberek százezrei álltak a Temze partján a szakadó esőben és hatvan év folyamatos és áldozatos szolgálata előtt hajtottak fejet. II. Erzsébet immáron hat évtizede Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának királynője, alattvalói pedig pontosan tudják, mit köszönhetnek neki. Négy napon át, a központi ünnepségek mentén spontán szerveződtek az utcabálok és az egyes települések tisztelgései. A második világháború óta a legnagyobb hajós díszszemle került megrendezésre több mint 1000 hajóval, a Buckingham palota előtt rendezett jótékonysági koncerten pedig a BBC szerint több mint 200.000 ember volt jelen. Ezek az események is jól kifejezik azt a szeretetet, mellyel a brit polgárok az uralkodójuk iránt viseltetnek, de egyben a királyság intézménye iránti lojalitásukat is.

A monarchiát ellenzők gyakran a királyi család reprezentációs költségeinek mértékével ijesztgetik az adófizetőket, még akkor is, ha ezek a szereplések a költségek többszörösét termelik meg a brit gazdaságnak. De a számok felől megközelíteni ezt a kérdést felesleges, hiszen egy dolog megfizethetetlen egy nemzet számára: a tartás. Ez pedig az őseink és hagyományaink kulturált tiszteletével érhető el, és talán éppen abban rejlik ennek a világra mindig is nyitott országnak a titka, hogy a hagyományai mentén képes megújulni. Az uralkodó minden kormányválság, háború és pénzügyi katasztrófa ellenére a helyén marad, és az állandóságot képviseli. 13 miniszterelnök szolgálta, számtalan országban képviselte a hazáját és a világon mindenhol vele azonosítanak egy nemzetet. A Sky legutóbbi felmérése alapján a britek 89%-a pozitívan ítéli meg a királynőjét, 78%-uk pedig a monarchia fennmaradása mellett foglalt állást. II. Erzsébet nem csupán az egyik legrégebben uralkodó államfő, hanem az a személyiség, aki ebben a rohamosan változó világban fenntartott egy 1000 éves intézményt.

Visszatérve a csatorna ezen oldalára, elgondolkodhatunk, hogy a társadalmi megújulás, a nemzeti egység és a rendszerváltozás utáni várva várt fellélegzés kijelölt útja hosszútávon merre vezet. Ami pedig bizonyos, hogy a 20. század elején a monarchiát, mint államformát temettük, a 21. század elején pedig ünnepeljük a jövőjét.

Tudom-tudom tegnap már mindenki elmondta a véleményét, felháborodott, tiltakozott, kommentelt stb. (persze mindezt jogosan), ennek ellenére valahogy ez mégis kikívánkozik. 

A június 4-ét megelőző napokban a létező összes csatornából áradt, hogy már csak x-et kell aludni és itt van a Nemzeti Összetartozás Napja, minden Fidesz és KDNP alapszervezet, megmaradt polgári kör, konzervatív nőegylet valamilyen megemlékezésen túl volt már a hétvégén – mert ugye most már lehet emlékezni is, 22 év után legitimmé vált egy 92 évvel korábbi tragédiára visszagondolni. És pontosan a „nemzeti” jelző erőltetése, a hagymázas, giccses megemlékezések, az egyre kevésbé őszinte „határontúli testvéreinkezés” miatt hajlamosak voltunk kicsit megtelni az újraértelmezett Trianon-jelenségtől és kontraproduktívnak gondolni azt, abban a hiszemben, hogy úgysincs szükség ezt ennyire túllihegni, mert végre talán van valami, aminek a megítélésében egyetért egy egész nemzet.

Mire ez a gondolat kezdett volna leülepedni, a Milla FB oldala gondoskodott arról, hogy ne sikerüljön. Mindenféle elegancia és stílus nélkül a userek pofájába tolták a vállalhatatlan, ocsmány, nyilvánvalóan provokatív véleményüket Trianonról és a Nemzeti Összetartozás Napjáról (Egyébként a legszebb az egész sztoriban az, hogy ők erről azt gondolták, hogy most aztán rohadtul pc-k voltak). Most arra inkább ne is térjünk ki, hogy a Brit Birodalmat hogyan lehet összehasonlítani az 1000 éves Magyarországgal, pardon Magyar Királysággal.

Nemcsak Millásoknak a Commonwealth mai állapotáról

Ebben az egész történetben az a legborzasztóbb, hogy tényleg nincsen nemzeti minimum. Nyílván idealisztikus, még inkább naiv dolog arról lamentálni, hogy mennyire megosztottak vagyunk, meg ilyen-olyan árkok vannak közöttünk. Ez a politika sajátja és ezt peace and love tábornak is érdemes tudomásul vennie. Viszont azt is, hogy 1920. június 4. – lassan mondom, hogy a millás hipsterek is megértsék – sem nem volt igazságos, sem nem volt jogos döntés. Nemcsak Magyarország vesztette el területeinek és lakosságának óriási hányadát, hanem egész Közép-Európát nyomták le a győztes hatalmak. És amit Trianon hozott, annak isszuk a levét a mai napig, hogy hiába stabil politikailag és egyébként egyre inkább gazdaságilag is ez a régió képtelenek vagyunk közösen érdeket érvényesíteni globális szinten, mert minden egyes alkalommal előkerülnek a Trianonban gyökerező ellentétek. Gondoljunk csak a felvidéki magyarok alapvető jogainak korlátozására, vagy arra, hogy újabban Romániával is durvul az eddigi jó viszony – Kövér Lászlót kvázi nem akarják beengedni az országba, ahogy a korábbi Fico-kormány Sólyom Lászlót Szlovákiába; és igen kedves millások, ez az Európai Unió 2012-ben, a személyek szabad mozgásával, Alapjogi Chartával, Koppenhágai Kritériumokkal, Schengennel (igen Románia még nem tagja a schengeni övezetnek, de ebből a szempontból ez mindegy, abból viszont nem, hogy a magyar kormány keményen küzdött érte a soros elnökségünk alatt) és minden egyéb human rights-szal és common values-zel. Na ez az amit nem értetek meg és ez az amiért soha nem lesztek képesek arra, hogy valódi politikai tényezőként alternatívát mutassatok - még a fiatalok számára se. 

Volt egy rendszerváltó párt, akinek kb. hasonló volt a policyje ilyen kérdésekben, mint az a botrányos poszt, amit tegnap kitettetek. Na tudjátok mi a különbség köztük és köztetek? Az, hogy ők 20 évig a parlamentben voltak ebből 10-et kormányon, ti meg még meg sem szerveződtetek igazán, de ezek után már minek… 

„Azt akarom, hogy az időm lejártával senki ne tudja megváltoztatni az irányt. Bár a mozgást még feltarthatják, de ez nem számít. A lényeg az, hogy jó irányba menjen.” (Helmut Kohl, 1988)

„Azon szoktam gondolkodni, hogy az, amit ugyanígy csinálnék, ugyanis a kormányzás egyik legfontosabb mércéje, hogy legyen határozott iránya” – mondta nemrégiben a kormányfő az Info Rádió Aréna című műsorában. A kormányzás kapcsán két könnyű dolog biztosan van: az egyik a kívülről, politikai felelősségvállalás nélkül való belebeszélés. A másik az, ha az ember úgy kormányoz, hogy kívülről megmondják neki, mit kell csinálnia. Ellentétben Bajnai Gordonnal én most csak az elsőre tennék kísérletet.

Éles váltás. A minőségi, mérsékelt, igényes és ráadásul sikeres rádióadók Magyarországon elég ritkák – a csak Budapesten és annak tág agglomerációjában fogható Info Rádió azonban ilyen. Lassú aprómunkával találta meg nagyjából 100 ezer fős célközönségét. Nagy kérdés, hogy amennyiben ennek az alapvetően hírrádiónak zenét is kellene sugároznia, meg tudna-e állni továbbra is a lábán. Az Info egy sikeres, gondolkodó, szorgalmas és közösségben gondolkodó Magyarország előfutára – éppen ugyanerre mutathat a kormányzás iránya. Ez a rádió természetesen nem a kormányzás iránya miatt lehet veszélyben, hanem a kockázatok és káros mellékhatások miatt. Nem az a baj, ha az állam (vagy annak egy szerve) egy kereskedelmi rádiótól megkéri frekvenciája korrekt árát, hanem az, hogy ha mesterségesen és feleslegesen a zeneszolgáltatás felé akarja terelni (Klubrádió-rajongók helyettesítsék be ide a balliberális – és a külföldi híradások ellenére nem független – az előző ciklusok alatt érdekes módon sok vidéki körzetet is megszerző kedvencüket. Igen, ott is gáz volt a zenei minimum előírása.)

Az elmúlt két évben roppantul gyors törvényalkotó munka zajlott. Amennyiben a parlament a következő két évben csak ennek hibáit korrigálná, már akkor is elég nagy munkát végezne. Ez csak a konszolidációs időszak minimuma lehet. Rengeteg hiba történt, de a lényeg, az irány jó volt – ennek nem volt nagy titka, igazából már az is jónak minősült, hogy a magyar kormány néhány fontos ügyet eldöntött és következetesen kiállt ezek mellett. Döntött az egykulcsos adó – ezzel a gazdaság fehérítése – mellett, és a bevezetés anomáliái ellenére is kiállt mellette. Eltolta az adóterhelést a munka helyett a fogyasztás irányába. Határozott lépéseket tett a kiadási oldalon történő spórolás mellett, de e területen bőven van még teendője (lásd például BKV, MÁV, E-útdíj, bürokráciacsökkentés, söralátét és társai). 3 százalék alá vitte és ott is tartja az államháztartás hiányát, csökkentette az államadósságot. Segített a devizahiteles családok meghatározó részének és jó irányba indította a katasztrofális demográfiai folyamatokat. Megalkotta a magyar történelem első, legitim módon és szabadon választott parlament által elfogadott alaptörvényét. Megállította a szélsőségesek eszkalálódását. Világgazdasági válság idején növelte a foglalkoztatást. Állampolgárságot adott a határon túli nemzettársainknak.

Mindez azonban – a jóléti rendszerváltás fenntarthatatlan hazugsága és a gyurcsányi „reformkormányzás”, továbbá az egyéves, „ügyvezető”, önálló gondolatok nélkül működő Bajnai-kormány teljesítményeivel való éles kontraszt ellenére is – kevés. Érdemes lenne végiggondolni, hogy mi nem sikerült az elmúlt két évben. Mit lehet még javítani a hátralévő két évben javítani, a konszolidáció mellett hol jöhet szóba a korrekció. Az új rendszereknek az oktatástól az egészségügyig jól-rosszul, de működniük kell. Most, a nagy vonalakban megrajzolt kép után jöhet szorgos és nagyvonalú aprómunka.

Ennek a kormánynak a sorsa, újraválasztása kivételes döntés eredménye lehet. Ha győz, az a 2010-nél is nagyobb paradigmaváltás és tartós mérce, egy jó irány tartása melletti polgári kiállás, az elmaradt 2002-es folytatás bepótlása lehet. Ez a kormány nem fog tudni pénzt osztani a választás előtt. Nem fog tudni nagy ígéreteket tenni. A mindennapokban kell nyernie, a mindennapokban kell éreztetnie, hogy előbb-utóbb odaér a keze, és rendet próbál tenni az évtizedes káoszban. Addig is: minden rossz, felesleges döntés, minden zavaró ügy a káoszt fokozza és elveszi az időt a fontos ügyektől. Kár lenne értü(n)k. A rádióért is.

Teljességgel értelmetlen,
Rettenetesen kegyetlen,
Igazságtalan, esztelen,
Alávaló, szükségtelen,
Nemzetpusztító, szívtelen,
Ostoba, életképtelen,
Nem nyugszunk bele sohasem!

Húszas éveim elején lelkes fűzfapoéta voltam: gyakran vetettem papírra a fejemben cikázó gondolatokat. Ekkor született a fenti „vers” is. Asztalfióknak írt műveim közül több is a Trianon-traumáról szól. Részben családi okai vannak annak, hogy fiatal korom óta élénken foglalkoztat ez a téma. Nagyapám Marosvásárhelyen született, akkor, amikor az még magyar város volt. Trianon után a Dergán család repatriált. Szinte mindenük odalett. A vagonlakók keserű kenyerét ették, sok tízezer sorstársukhoz hasonlóan. Dédszüleimet azonban kemény fából faragták: áldozatos munkával új otthont teremtettek maguknak, és mindhárom gyermekükből tisztességes, becsületes embert neveltek (egyikük, a képen látható nagyapám állatorvos lett).

Kevés olyan magyar család van, amelynek felmenői nem mentek keresztül hasonló megpróbáltatásokon. Mindannyiunknak megvan a maga Trianonja; Illyés Gyula találó megfogalmazása szerint „Magyar az, akinek fáj Trianon.” Nagy kérdés, hogy napjainkban vajon fáj-e valakinek? Érdekli-e még egyáltalán az embereket? A XXI. század magyar fiataljainak többsége sajnos szinte semmit sem tud a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájáról, és hidegen hagyja őket az egész téma. Az igazán elkeserítő azonban azt hallani, amikor egyesek, tudatlanságukból eredően lerománozzák az erdélyi magyarokat. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a családomtól és tanáraimtól rengeteget megtudhattam a békeszerződésről és annak következményeiről: arról, hogy 1920. június 4-én elvették Magyarország területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét, és hárommillió magyar került akaratán kívül idegen országok fennhatósága alá. Arról, hogy hazánk egyik napról a másikra elveszítette vasúthálózatának 62 %-át, közútjainak 73 %-át, erdőinek 88 %-át, szénbányáinak, vasbányáinak 83%-át. Arról, hogy az összes sóbányája, réz, arany és ezüstbányája a trianoni határokon kívül maradt. És persze arról, hogy a felmenőim otthona Erdély volt. Egyre jobban erősödött bennem az elhatározás: el kell jutnom Marosvásárhelyre, abba a városba, ahol a dédszüleim örök hűséget fogadtak egymásnak, ahol a nagyapám született. Ezért 22 évesen elhatároztam, hogy saját szervezésű túrák keretében bebarangolom Erdélyt, Székelyföldet, majd sorra következett Felvidék, Kárpátalja és Délvidék. Természeti értékek, a magyar múlt emlékei, no és persze a barátokkal eltöltött sok-sok vidám pillanat: az utazások során csodálatos élményekkel gazdagodtam. Ezeket mind megörökítettem az útinaplóimban (lehet, hogy egyszer majd ezekből is összeállítok 1-1 könnyed hangvételű blogbejegyzést). Furcsa kettősség kerített hatalmába: egyszerre éreztem azt, hogy otthon vagyok, és azt, hogy idegenben. Meggyőződésem, hogy csak az képes felmérni a trianoni békeszerződés valódi súlyát, aki bejárta az elcsatolt területeket, és a saját szemével látta, hogy mennyi kincset veszítettünk el azon a júniusi napon.

(Ez a kép tusnádfürdőn készült rólam, 2004-ben. A kereszt felirata: Múltunk a reményünk, Krisztus a jövőnk.)

2012. június 4-én lesz a békeszerződés aláírásának 92. évfordulója. A mögöttünk hagyott szűk évszázad minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a szélsőséges válasz nem válasz a Trianon-traumára. A két világháború közötti „mindent vissza” ugyanolyan elhibázott politika volt, mint a szocializmus évtizedeinek „elhallgatás” politikája. A szélsőjobboldaliak hiába követeltek teljes revíziót, ennek megvalósulására már a Horthy-korszak idején sem volt reális esély. A „mindent vissza” napjainkban pedig semmi több üres fantazmagóriánál, búsongásnál, ami vajmi keveset segít a határon túli magyarokon. Hasonlóképpen hibás, sőt, gyalázatos a szélsőbaloldal struccpolitikája, melynek lényege: úgy kell tenni, mintha nem is lett volna Trianon, mintha nem is élnének magyarok milliói a határainkon túl. A Rákosi-rezsim és a Kádár-rendszer egyaránt némán, az együttérzés és a szolidaritás legkisebb jele nélkül asszisztált a velünk szomszédos államokban folyó kegyetlen, kisebbségellenes asszimilációs politikához. A szocializmus alatt a határon túli magyar közösségeket az anyaország teljesen magukra hagyta, nem segítette őket a fennmaradásukért vívott kemény küzdelemben.

A rendszerváltás után, az első szabadon választott kormány miniszterelnöke volt az, aki megtörte a csendet. Antall József 1990. június 2-án, az MDF III. országos gyűlésén kijelentette: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.”

A baloldali és főként a liberális tábor azonnal nekiesett Antall Józsefnek. Élete végéig gyalázták e mondata miatt, pedig ártatlan kijelentés volt, melynek lényege a következőképpen foglalható össze: felelősség az egész magyar nemzetért. Ez a gondolat ma is érvényes, a jobbközép, keresztény-konzervatív nemzetpolitika egyik sarokköve. Ennek szellemében dolgozott Orbán Viktor első polgári kormánya 1998 és 2002 között, amikor meghirdették a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését. Akárcsak Antall Józsefhez, Orbán Viktorhoz is köthető egy mára már klasszikussá vált kijelentés: „Magyarország az egyetlen ország, amely saját magával határos.”

Mielőtt bárki revizionizmussal vádolná a kormányfőt, olvassa el a következő mondatát is: „Nemzeti érdekeink szempontjából a legfontosabb kérdés a tőlünk elvágott nemzetrészekkel való újraegyesülés, határmódosítás nélkül.”

A 2002-ben hatalomra került szocialisták ténykedésének következtében az újraegyesülés folyamata sajnálatos módon megakadt. A mélypont minden kétséget kizáróan a 2004. december 5-i, kettős állampolgárságról szóló népszavazás volt, amikor a Gyurcsány Ferenc vezette magyar kormány, és a két kormánypárt, az MSZP és az SZDSZ a határon túli magyarok ellen kampányolt. Azt pedig szinte nem is lehet megfelelő jelzővel illetni, hogy a szocialisták Erdélyben nyomtattatták ki a kampányújságaikat. Bármennyire is megdöbbentő, de igaz: az anyaországi magyarokat azzal riogatták, hogy a határon túliak elveszik a munkájukat és a nyugdíjukat. A kudarcba fulladt népszavazás mély, nehezen gyógyuló sebet ejtett a külhoni magyarok szívén. Gyurcsányéknak ez sem volt elég: elsorvasztották a Magyar Állandó Értekezletet, az anyaországi és határon túli magyarok legfontosabb fórumát is. A Trianon-trauma, ahelyett, hogy enyhült volna, 2002 és 2010 között egyre nyomasztóbbá és súlyosabbá vált.

Folyt. köv.

Eszmefuttatásom első felében arról írtam, hogy a trianoni békeszerződés aláírása óta eltelt időszakban a magyar politika nem volt képes megtalálni az úgynevezett Trianon-trauma ellenszerét. Már Trianon puszta megemlítése is szélsőséges reakciókat váltott ki: vagy a teljes határrevízió követelését, akár háborúk árán is, vagy a teljes közönyt és távolságtartást, a határon túli magyarok magukra hagyását. Mára mindez változni látszik, mégpedig pozitív irányba. Az elkövetkezőkben ennek okát mutatom be.

A változás oka, hogy a 2010-ben megalakult második Orbán-kormány száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre a nemzetpolitikában. Mindennek az alapja az összetartozás: úgy, ahogy azt 1990-ben Antall József is megfogalmazta. Orbán Viktor kormánya álláspontom szerint három olyan kiemelt fontosságú intézkedést hozott, amelyek együttesen abba az irányba hatnak, hogy a magyarok végre képesek legyenek maguk mögött hagyni a trianoni traumát. Az alábbiakban e három intézkedést fogom röviden bemutatni és véleményezni.

A legfontosabbnak az egyszerűsített honosításról szóló jogszabály megszületését tartom, amely a kétharmados Fidesz-KDNP többség egyik legelső intézkedése volt. Az Országgyűlés 2010. május 26-án hozott döntése ugyanis begyógyította azt a sebet, amit a gyalázatos 2004-es népszavazás okozott. 2011. január 3-tól lehet kérelmezni a magyar állampolgárságot az egyszerűsített honosítási eljárás segítségével, és a határon túli magyarok körében azóta folyamatosan hatalmas az érdeklődés. Figyelemre méltó, hogy az eddigi legfiatalabb kérelmező három hetes, míg a legidősebb 104 éves volt. Isten különös kegyelme, hogy szépkorú honfitársunknak megadatott: 92 év elteltével visszakapja az állampolgárságát.

Eddig negyedmillió igénylés érkezett be, közülük pedig több, mint 150 ezren már le is tehették az állampolgári esküt. Ők már mindannyian elmondhatják magukról, hogy végre nem csak érzelmileg, hanem immár közjogilag is a magyar nemzet részét képezik.



A Trianon-traumával való leszámoláshoz vezető út másik nagyon fontos állomása a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény, melynek elfogadásával az Országgyűlés a békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává tette. Ezzel a lépéssel kinyilvánította, hogy a magyarság minden tagja része az egységes magyar nemzetnek, amelynek államhatárok feletti összetartozása valóság, és a magyarok önazonosságának meghatározó eleme.

Az elmúlt években többször is felmerült, hogy „kezdeni kellene valamit” Június negyedikével. A szélsőjobboldal Trianon-emléknapot, egész napos gyászt és búslakodást szeretett volna, a baloldali tábor pedig igyekezett mindenben a rejtőzködő revizionizmust láttatni, amitől azon nyomban el is határolódott. A Nemzeti Összetartozás Napja a kereszténydemokrata válasz június negyedikére. Ezt támasztja alá az az interjú is, amit Surján László kereszténydemokrata Európai Parlamenti képviselővel készítettem 2009-ben. A beszélgetés során Surján László világossá tette, hogy gyásznapra nincs szükség, mert az önsajnálat nem visz előbbre. Ehelyett egy emléknap kell, amikor egyrészt felelevenítjük, mi is történt, másrészt előretekintünk, és valódi, európai megoldásokat keresünk. Nagyon örülök, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja maradéktalanul megfelel e kritériumoknak.


Végül, de nem utolsó sorban röviden szólni szeretnék a Határtalanul osztálykirándulási programról is, amelynek célja, hogy valamennyi magyarországi iskolás a tanulmányai során legalább egyszer eljusson a határon túli magyar közösségek valamelyikéhez, azért, hogy ott személyes élményeket szerezhessen. Ezzel a programmal lehet igazán elmagyarázni, megtanítani a fiataloknak, hogy mi Trianon lényege. Az osztálykiránduláson részt vett diákoknak a történelmi Magyarország már nem csak egy térkép lesz, hanem maga a valóság. Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja: valódi tartalommal fognak feltöltődni a magyar fiatalok számára ezek a szavak azáltal, hogy odamennek, megnézik, megismerik, megízlelik ezeket a vidékeket, és megismerkednek az ott élő honfitársaikkal. Ezen osztálykirándulások keretében új magyar-magyar kapcsolatok alakulnak ki: barátságok, szerelmek szövődnek, és soha nem látott mértékben meg fognak erősödni a határ innenső és túlsó oldalán élő magyar fiatalok közötti ismerettségek.

2011 novemberében került sor a Magyar Diaszpóra Tanács alakuló ülésére a Parlament épületében. Szerencsém volt jelen lenni az eseményen, amelyen Orbán Viktor köszöntötte a résztvevőket. A miniszterelnök beszédéből az alábbi gondolatot szeretném kiemelni. A magyarokat a XX. századi történelem vihara szétszórta az egész világon. Mégis, azok a magyarok is megőrizték magyarságukat, megőrizték hűségüket, ragaszkodásukat Magyarország iránt, akiket más országba, vagy akár más kontinensre sodort az élet. Orbán Viktor rámutatott: a magyar nemzet e folyamat révén világnemzetté vált. Az én olvasatomban ez annyit jelent, hogy a Trianon-trauma végérvényes feloldása úgy képzelhető el, ha a világban élő magyarok kapcsolatba kerülnek egymással, és közösen, együttes erővel, egymást segítve tesznek a magyar nemzet felemelkedéséért. A világnemzeti státusz felismerése új távlatokat nyit Magyarország előtt, és új megvilágításba helyezi a magyar-magyar kapcsolatokat. Összetartozunk, közösek a gyökereink és közös a jövőnk. Ha a mindenkori magyar kormányok ennek szem előtt tartásával alakítják nemzetpolitikájukat, akkor reális esély nyílhat a Trianon-trauma végérvényes feloldására. Az 1920-as „amputáció” következményeit viselnünk kell, de esélyünk nyílhat egy teljesebb, egészségesebb életre.

  „Nem az a baj, hogy az emberek túl kevés adót fizetnek, hanem hogy az állam túl sokat költ.” Ronald Reagan"

Mióta világ a világ, a kormányok azóta keresik a módszereket arra, hogy miként tehetnek szert bevételre. Ezt a modern demokráciákban egységesen adókivetés útján teszik, ugyanakkor két kérdés mindig felmerül: mit, és milyen mértékben adóztassanak. Ezek nem pusztán gazdasági és politikai, hanem sokszor filozófiai kérdések is egyben.

Amikor a döntéshozók szociális oldalról közelítik meg a kérdést, akkor mindig az a szándék, hogy a tehetősekkel fizettessenek magasabb adót, az állami újraelosztás szintje legyen magas, és a nehéz anyagi helyzetben lévőket ezzel támogassák. Hagyományos szocialista adónak mondható a vagyonadó, a többkulcsos SZJA, illetve a magas vállalkozási adók.

A liberális felfogás szerint az állami újraelosztásnak alacsonynak kell lennie, és az adófizetésből mindenkinek ki kell vennie a részét. Liberális adónak mondhatók a forgalmi adók (elsősorban az ÁFA), valamint az egykulcsos SZJA. A liberális felfogás szerint az adórendszernek egyszerűnek, és könnyen áttekinthetőnek kell lennie.

A konzervatív szemlélet adózási szempontból igen hasonló a liberálishoz. A legfontosabb különbséget az jelenti, hogy mivel a konzervatív felfogás erősen értékalapú, kiemel bizonyos célokat, amelyeket az adórendszeren keresztül támogat (család, sport, környezetvédelem stb.). Ezzel együtt az eszköztárában szintén a forgalmi adók kapnak nagy hangsúlyt, a munka és a termelés adóztatását pedig kerüli. És persze a konzervatív adórendszer bezárja azokat a kiskapukat, amelyeket a liberális gyakran nyitva hagy az „egyenlőbbek” számára.

Egy fontos, közös célja mindig van az államnak, függetlenül attól, hogy mely filozófiát vallja magáénak: a feketegazdaságot igyekszik csökkenteni, és az adóelkerülést lehetetlenné tenni.

A forgalmi adók jótékony hatása

A jövedelmet sokkal könnyebb eltitkolni keletkezésekor, mint elköltésekor. Szinte nincs a világon olyan ország, ahol ne lennének fekete vagy szürke fizetések – ennek mértékét csak azzal lehet igazán csökkenteni, ha leszorítják a készpénzforgalom arányát. Azonban a feketén szerzett jövedelmeket is elköltik valahol; termék vásárlásakor szinte mindig készül számla, szolgáltatások esetén pedig még ha nincs is hivatalos számlázás, az így gazdát cserélő pénzt is aztán elköltik megint valahol.

A forgalmi adók (ezalatt nagyrészt az ÁFA-t értjük) megfizetésére olyanok is kötelezettek, akik törvényesen nem fizetnek jövedelemadót: inaktívak, nyugdíjasok, diplomaták stb. Ezen okok miatt együttesen mondhatjuk, hogy a forgalmi adózás igazságosabb, mint a jövedelemadózás: szélesebb réteget von be a közteherviselésbe, és mivel nehezebb eltitkolni, kevésbé költséges az ellenőrzése. Az ÁFA hatálya alá tartozik majdnem minden termék vagy szolgáltatás adásvétele, kivéve a pénzügyi szolgáltatásokat.

Az újonnan bevezetendő adókkal a Kormány erősen kibővíti a forgalmi adók körét. Az ÁFA mellett extra terhekkel sújtja a telefonálást, sms-ezést és az internet forgalmat, valamint adót vet ki a pénzügyi tranzakciókra is, elsősorban a sárga csekkre. Ezt látva egy konzervatív egyik szeme sír, a másik nevet: az örömöt az adja, hogy ezzel az adórendszer tovább mozdul az igazságosabb, forgalmi típusú adók felé, ugyanakkor ez nem szolgálja sem az alacsony közterhek, sem pedig az egyszerű és átlátható adórendszer eszményét. Messzire gurult a söralátét!

Konzervatívként akkor tudom elfogadni ezeket az adókat, ha ezek valóban átmeneti tünemények csupán, és később a Kormány radikális egyszerűsítést tud majd végrehajtani. Hiszem, hogy erre van esély a következő néhány év során, addig pedig fizetünk, a kesze-kusza előírásoknak megfelelően. Mert nem csak a magas és bonyolult adókat utálni konzervatív érték, de adót törvényesen megfizetni is az.